Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 26 | Balázs Ildikó | Irodalom

Szappanvirág – a múzsa neme. A Vasi napló V. része

A szappanvirág illata is fáj.
Elvesztettem egy reménységet.

Hogy is volt? Amikor télen, fűtetlen buszon utaztam hozzád?
Mi lett volna, ha ott, akkor…
A múltat nehéz visszahozni, ha az ember túllépett az évtizedeken.
Ott egy csomópont, melyen nem én tartottam az ujjam.
Visszatérni abba az életbe – lehetetlen. Már az emlékezés sem röpít.
Emiatt fáj a szappanvirág illata.
A fájó visszahozhatatlanság miatt.

Mikor az alsóvárosi kisutcákban virágzik a szappanvirág, azt hiszem, lánykorom támad fel vele. Talán épp az a kor, amikor 17 éves voltam, amikor épp virágkorom éltem.
Szép volt a nőiség akkoriban.
Időnként fellázad bennem – újra elkéri méltóság-koronáját.
Az a nő, aki akkor szappanvirág-illatúan bennem maradt.
Az a nő lettem volna én. Ha eljön, akire várok. Akit szerettem volna szeretni tudni. Akivel tudtam volna szeretni tanulni. Olyan hamar vége lett. Elvirágzott.
Kelyhében illatot őriz. Nyárvégeken, őszelején kibontja. Szélnek ereszti, a napnak ereszti, s az kinyújtja érte bágyadt sugarát, miközben leszáll az éji tófenékre.
Magával vitte szappanvirág-illatom a lenyugvó nap. Édes emlék. Feltámad, de máris mennie kell oda, ahol törvényszerűen elenyészik a lenyugvó nappal.
Az az édeskés tisztaságillat. A rezgő fényben élő levelek. A zöldek, kis szőrös-szúrós szár, levél, magasra szökő, szárba nyúló szerelem. Évelő? Vagy egynyári virág?
Fáj, hogy elenyészett, s fáj, hogy a virágillat rögzíti az emléket, rögzíti a fájdalmat, amit átéltem.
Akár a Tisza-kompon a lenyugvó nap – egy rég átélt fájdalmat – az elhagyatottságét.
Mentem, míg csak tudtam, mígnem kiment az út a lábam alól.

Már az otthoni világ sem kényelmes. Már az sem a régi, a régmúlt. Nem járok haza. Nem tudom az otthoni táj milyenségét.
Elmenni Udvarhelyre. Szedni rókagombát, fürödni Szejkén – felmenni Marosfőre, Galonyára, a Bucsinra. Szép lenne.
Apámmal Szovátán. Utoljára még fürdött a Medve-tóban. Hazafelé szelíden humorizált: nem írtam testamentumot, vigyázz, hogy vezetsz! Nem törődött ő már akkor halállal.
Szappanvirág. Régi vásárhelyi kisutcák.
S egy lánykori, elenyésző szerelem. Enyésző, feltámadó. Újólag az ősz virágaival feltámadó.
Fáj, ami rég volt.
Fáj, ami elmúlt, s lett volna, de nem lett.
Voltak szép percek.
De nem volt elköteleződés senki iránt. Megszakadó kapcsolatok. Sehol senki – aki megmaradt volna. Miért? Senkit meg nem ismerhetsz.
Miért nem tapad a lélek egyetlen más lélekhez sem?
Távoltartás.

Kérded, milyen nemű a múzsa – nőnek szokták ábrázolni –, de ez engem nem érdekel.
Az antik világban – is – a legtöbb alkotó férfi volt, ugyan miért ne lenne nő az, aki a férfit alkotásra, ihletre csókolja? Bár felmerül, hogy a múzsa nemtelen vagy transzvesztita.
Mivel az ókorban a homoszexualitás elfogadott dolog volt (mester-tanítvány viszonyában például), ugyan miért ne válthatna a múzsa nemet és szerepet azok számára, akik ezt igénylik?
Sohasem vágyakoztam semmiféle múzsacsókra. Egyszerűen tettem a dolgom, s írásaimban az ihlet mibenlétét magam is sokat feszegettem.
Számomra nem más, mint egy pillanatra kiszakadni abból a dimenzióból, melyben fizikai léted zajlik.
Engem megihlet a múlt vagy a jövő. Régmúlt életek krónikása vagyok – s időnként homályos jóslatok gyötörnek.
Valami fáj – megyek az utcán, s szíven üt a beszippantott, nyárvégi szappanvirágillat. Feltámasztja azt az idősíkot, amikor épp 17 éves voltam, s a vásárhelyi kisutcákon keresztül mentem azóta megboldogult rokonokhoz látogatóba.
A Bodoni utcának szappanvirágillata volt. Miért épp a 17 éves énemmel társítom a szappanvirágot? Hisz mentem én négyévesen is Jenő bácsiékhoz – igaz, nem egyedül. S miért nem a halk-illattalan estike sötét magja maradt meg, hisz abból is ugyanannyi volt ott akkor? Fekete szemes borshoz hasonló, érett magját kifejtettem gyerekként, a markomba gyűjtöttem. Annak nincs illata. A portula is csak látványával hat – kedvenc virágom.

De mégis miért épp a szappanvirág? S miért épp a 17 éves kor?
Hisz most az jött vissza, általad felidézve azt a létsíkot, s számba veszem annak a kornak az emlékeit, a hozzátartozóit. Írásaimban szabad vagyok. Vagy írok – reménytelenségben, ám mégis reményeimet a távoli jövőbe nyújtva –, leveleket írok, melyekben elmondom, hogy szerettelek.
Nem, egész pontosan akkoriban nem szerettelek, hanem szerelmes voltam beléd. Erre így emlékszem – más tudatszint, megváltozott hormonháztartás.
De ehhez nem értek.
Akkoriban meséltem felhőtlenül mindenkinek – a felismerés örömétől hajtva, hogy nekem öt gyerekem lesz! Mire legjobb esetben megmosolyogtak, egyébként meg a legtöbben lehülyéztek. – Jó, akkor elég lesz három is! – mondtam beletörődve, s ennek is annyira örültem.
Hol van az én döntésem – valójában nem hittem el sem akkor, sem most, hogy az ember szándékairól mások dönthetnek –, hiszen az öt gyermek itt van körülöttem; a két fiú még odaát. Már szólongatnak, s a téli csendben a nagyobbiknak hallottam a messzecsengő nevetését. Jaj, hogy a félelmeim még távol tartják őket? A kicsi szőkéről is határozott képem van – egyelőre a lelkemben él.
Kis teste, ahogy szalad féktelenül.
Hogy micsoda felismerés, hiszen nem neked írom mindezt, csak úgy magamnak vagy mindenkinek, de igazán csak a múzsás ügy kapcsán – aki képletesen homlokon csókolt, ahogy azt előírták –, hogy annak idején nem barátot és társat kerestem az életemhez, hanem ihlető múzsát, akihez aztán címezhettem az irományaim. Csoda hát, ha sohasem volt tartósan barátom, aki megmarad mellettem – hisz ugyan ki érezné jól magát eleven emberként a múzsa szerepében? Én legalábbis nem. Hús-vér ember vagyok, nő, aki gyerekekre, szerelemre vágyik. Ám a szappanvirág, érzem, illatozik nyárvégeken, s olyankor néha lelassul az idő – hogy mód legyen belépni régi időszeleteket felkutatni, mineműségüket boncolgatni.
Az én múzsáim férfiak – míg tűrik a múzsalét kimerevített, műbe fagyott cselekvőképtelenségét, kegyvesztettségét.

Csak darabkákban él bennem a hajdani idő.
Mi is volt akkor? Akkoriban kapott agyvérzést, és meg is halt utána anyám nagynénje. Senki nem várta el tőlem, mégis szóltam otthon, hogy meglátogatom. Biciklire ültem. Utána talán tíz percig sem bírtam a gutaütöttel egy szobában ülni. Pedig hogy örült nekem, mert ő aztán még kevésbé várta látogatásom, s mert fáradtan lecsukódtak a szemhéjai, én el akartam osonni, menekülnöm kellett a besötétített, halott szagú szobából, ahol már valaki más regnált.
– Ilyen hamar? – riadt fel, félig fel is nyíltak a szemhéjak, majd lemondóan visszazárultak, a torz ajkak visszarendeződtek.
– Nem akarok zavarni, Annus néni pihenjen – megcsókoltam, már nem tudott visszacsókolni, menekültem.
A szappanvirág halálszaggal társult. A nyíló-bomló szerelem illata a halált is magába foglalta. Szerettem a rokonokat, szinte mindegyiket. Soha nem is gondoltam, hogy egyszer eljövök, s ők halnak, elmaradnak – és senkim nem lesz közülük elérhető közelségben.
Az ember tudatosan-tudatlanul létformát választ. Udvarlóit múzsává lépteti elő, mire ők elmaradnak, megszöknek.

Amikor a lélek színterén egyedül játszik fény, illat, mozgás, remegés a lélekvásznon. Azokat rezegteti, dalol a múlt. Felzsonganak emlékek, mint szolgálattevő nővérek, kötelesség-tevő katonák – jelentkeznek elmaradhatatlanul.
Furcsa lény a múzsa. Olyan, mint nyárvégen egy pillanatnyi virágillat egy idődobozban, melyet hirtelen felnyitok. No nem is én: állok az utcán, Anna néni kertjéből szappanvirág illata csap meg, s eszembe jut – ugyan! felnyüzsög, mint szelídíthetetlen, számbavehetetlen siserehad – a régmúlt teljes kelléktára. Számbavesz, megismer, felismer és szelektál emlékeket. Én másra emlékszem, s te másra. Hiába éltük meg azt az időt közösen. Valami megakasztotta az idő kerekét.
Egy elfojtott, s harminc év távlatából feltörni kívánó szerelem.
A lánykorom mostanra szappanvirág-milyenséget öltött. 17 éves korom édes dohányillattal illatozik. S az illat felhoz múltba költözött emléket, mely feltör a lélek harmincévnyi mélyéről lefojtva. S csillog, szépnek tűnik, fájdítja csalfaságában a szívet.
Ilyenkor mi fáj? Az idő múlása? A döntések megmásíthatatlansága?
A lélek már csak ilyen. Ha a kéz jár is, s az élet mámorító munkával teljes – olyankor jön, mint meglepetés: feltör egy emlék, magával ragad az idő-okozta fájdalom. Szép, mert elmúlt – mondják. Múltával, megváltoztathatatlanságában szeretnivaló, mert biztonságos. Rendelkezünk a kimenetelével. Még csinosíthatunk is rajta, szépítgethetünk.
Én így emlékszem – te amúgy.
Emlékkockák összerakosgatása.
Illatok.

Vannak ízek is. S az élmények nem mindig illendően papírra valók.
Ma reggel a fagyos szalonna emléke hozott elő egy éjjelt, amikor egy házaspárnál aludtunk. Vacsoráztunk – hagymát, fagyos szalonnát papírvékonyra szelve. Aztán lefeküdtünk a garzonszobába, s a mi ágyunk nagyon nyikorgott. Ránk szóltak, abba kellett hagyni a szeretkezést.
A fagyos szalonna ritka étel az életemben, rögzített egy helyszínt, egy élményt, egy időt. Egy lakást az időben, mely rég elmúlhatott. Akkoriban nem ettem sokat. De tudtam és szerettem egész éjszakát szeretkezni.
A kevesebb több – vannak élmények, melyek halálig élnek bennünk.
Mint a szappanvirág vagy dohányvirág, az estike, a portula – meg a papírvékonyra vágott, fagyos szalonna. S egy 17 éves kori, sokféle szerelem. A múzsa játszik velem.

Ma van a nyár utolsó napja. Ma volt. Eltelt.
Ugyanúgy nem fog most a tollam, mint mikor álmomban az ő nevét leírtam. Alig látszott. Felülírja egy másik név, egy másik személy, másik emlék, másik reménység. A jósok, amikor kimondják kegyetlen jóslataikat, nem ápolhatják a lelket. A lélekfájdalmakat a jövőkilátás elnyomja – elhomályosul a múlt, kitágul a jövő. Melyről akkor már biztos tudásom volt. Egy program, melyet elhittem, melyben hittem, mint jövőtervben – különben elemészt a kétségbeesés. Hogy szakítanunk kellett.
És büszke volt, nem jött vissza. S amikor jött volna, már nekem nem kellett. Az ócska forgatókönyv.
De jó is volt vele! A döntések szabadsága nem mindig a mienk.
Psyché ellibbent.
Ma éjjel fáj a múlt – a hogy lehetett volna. Szabolcsban ottani életem közelmúltbeli történéseit boncolgattam – itt Vasban feltámad a régmúlt, s megidézek hozzá tartozó, múltból újra a jelenbe lépő embereket.
Keresnem kell helyszíneket, embereket, akiknek közük van a régmúlthoz, akik ahhoz visszavezetnek. Mi fáj?
Az otthonról feltámadó emlékek. Minden epizód fáj. Minden, ami az otthonnal kapcsolatos. Bevillanások. Helyszínek. Már emlék a közelmúlt is – mert elérhetetlen tér s idő prizmáján. Mennyire örülnék, ha hazajárhatnék valakivel, aki otthonos ott, nem vendég.
Vendégnek lenni otthon. Itthon idegennek.

Az igaz dolgokhoz nem illik a szó. Az igaz dolgokat nem mondjuk ki. Csak hiú ábrándot szövünk szavakkal, lelkesedéssel. Ami igaz, megéljük, utána emlékszünk rá, és visszapergetjük. Rég volt, eltelt, talán igaz sem volt? Vagy az igaz dolog megáll az időben mindörökre?
Mesélünk róla? Akkor már nem az, ami volt. Ami volt, ami van – arra nincs szó, mert fölösleges. Miközben élünk, megélünk – nem mesélünk. Fölösleges. Az élés, megélés ideje alatt nem teszünk egyebet, anyagot szolgáltatunk későbbi elbeszélésekhez.
Milyen is az élet? Egy nagy filmvászon. Rajta képkockák pergése, nézzük, közben nem gondolkozunk. Egyik kocka jön, a másik megy.
S ha hazamentünk, útközben az emlékezet elkezdi feleleveníteni, elemezni, értelmezni a látottakat. Ilyenkor válik holttá a történet a szavak pókhálójában. Élni kell. Időnként megállni, számba venni, ami elmúlt. S elmerülni a mindennapok teendőiben. Élni. Megélni. Aztán emlékezni. Ám az emlékezés már hazug szavakból táplálkozik.
Üres fecsegés, mely az igaz dolgok előtt nem áll meg.

2010. augusztus 31.

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu