Szabó Zoltán (Judóka): Visszatérő motivum
Ahogy a színészeknek ilyen vagy olyan szerepei, úgy nekünk kiállításokat megnyitó művészettörténészeknek is vannak többé vagy kevésbé testhezálló felkéréseink, ezek között ritkán olyanok is, amelyeket a színészek szavajárását kölcsönözve, szerepálmoknak mondhatunk. Számomra Szabó Zoltán Judókának kiállítást nyitni Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában, sokáig inkább a lehetetlennel határos, tényleg talán csak egy álomban megtörténhető szereplehetőség volt.
Most mégis bajban vagyok, a megnyitóval.
Hiszen olyan mérhetetlen asszociációs mezőt generál ez a mostani impozáns kiállítási anyag, és annyi olyan alkotást vonultat fel, amelyet nemcsak én nem láthattam korábban, de a közönségből is csak néhányan, a szerencsésebbek. Ráadásul annyira az utolsó pillanatban állt össze a kiállítás anyaga, hogy most szerepálom ide vagy oda, csupán arra vállalkozhattam, hogy néhány támpontot vázoljak fel az életpályát illetően, néhány mondatot fogalmazzak meg a művészetének milyenségéről és jelentőségéről. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy egy kiállításmegnyitóban lehetetlen pótolni azt a szellemi, szocio-kulturális űrt, amit a Szabó Zoltán életműve körüli diskurzus majdnem teljes hiánya okoz. Az ő művészetéről ugyanis többnyire hallgat a sajtó, nem is csoda, hiszen ő maga az, aki elhárít minden ilyen közeledést.
De az is hihetetlen, hogy ötvenes éveinek végén járó Szabó Zoltán munkásságáról eddig sem egy katalógus, sem egy album, sem egy átfogó tanulmány, soha egy terjedelmesebb szakpublikáció nem készült. Mint ahogy – tudomásom szerint – eddig nem kapott egyetlen, a közönsége szemében valamit jelentő díjat, plecsnit, oklevelet sem.
Ami nem jelenti azt, hogy számos jelentős, a képzőművészetről
gondolkodó ember ne nyilatkozott volna munkásságáról, a művészetének kijáró kellő elismeréssel, és aminek eredményeképpen fontos, az életmű mellett állásfoglalást vállaló szövegek ne keletkeztek volna, de ezek többnyire alkalmi vagy csupán lexikális célokat szolgáló mondatok voltak.
Mindez sajnos így igaz, annak ellenére, hogy – többünk véleménye szerint – olyan életműről van szó, amely mind eredetiségét, mind korán kiforrott kortárs szellemét tekintve, történetileg is a legkiválóbbak közé tartozónak mondható. Itt az ideje, hogy kimondjam: Szabó Zoltán munkáinak jelentősége meghatározó, nemcsak erdélyi magyar kultúránk, hanem mind össznemzeti, mind hazai képzőművészetünk szempontjából, és azt hiszem, hozzátehetjük nyugodtan, hogy európaiságunk, sőt az egyetemes kultúrába való ágyazottságunk tekintetében is.
Szabó Zoltán Judóka 1952-ben született Erdőszentgyörgyön, az Ikrek jegyében.
A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor voltak mesterei.
Hogy milyen is lehetett a főiskolán, arról kiváló művész kollégája, korán elhunyt barátja, Ady József, így tudósított 1991-ben:
„Őt akkor is, most is talán a legérdekesebb, legsúlyosabb egyéniségnek vélem… A főiskolán annak a periódusnak a legkomolyabb embere Szabó Zoltán Judóka volt. Rendkívül szokatlan dolgokat művelt a festészetben és a képzőművészkedésben. Nagyon hamar meghaladta az egyértelmű szürrealizmust és a metafizikus festészetet (ezeket az irányzatokat ekkorra a valamikori szocreál festő Miklóssy képviselte a mesterek közül – V. N. Z. megj.), és a kettő kombinációjaként, erős egzisztencialista meghatározottsággal tűzdelt festészetet művelt.” Erre az irányultságra az akkor a diákok körében népszerű Francis Bacon műveivel való megismerkedés, persze csak reprodukciókról, és talán az akkor a főiskolán szintén tanító Tóth László képeinek némileg rokonszellemű példája is ösztönözte. Még egy mondat Ady Jóskától, az akkori Szabó Zoltánról: „Volt egy olyan speciális szellemi fórja, sajátossága, ami már a főiskolán megnyilvánult.”
Judóka a főiskola után egyik alapító résztvevője volt a Marosvásárhelyi Műhely laza művészcsoportnak, melyet egy akkori cikkben már MAMŰ-ként emlegettek, vagy ahogy ezt egy páran hívtuk, a párizsi folyóirat mintájára, a Magyar Műhelynek. A MAMŰ mindössze öt kiállítást érhetett meg a Stúdió Színházban, Judóka részt vett ezeken, mint ahogy azokon a kiállításokon és szabadtéri akciókon, happeningeken is, amelyek többnyire a MAMŰ köréhez tartozó művészek részvételével készültek egy kicsiny résnyire nyílt időben, talán három évig összesen, akkor is szigorúan ellenőrzött, tehát illuzórikus szabadság keretben. Ezek a művészeti megmozdulások jelentős eseményeivé váltak annak a hetvenes–nyolcvanas évek fordulója körül felizzó, majd radikálisan kioltott intenzív művészeti életnek, amely országszerte az úgynevezett Stúdió, azaz a 35-ös Műhely körében bontakozott ki. A mindenképpen revelációként ható művészeti mozgalmak felső politikai körökből sugallt apolitikus irányát, a művészek zöme, mintegy kompromisszumként, de elfogadta, sőt némelyik hittel propagálta. Bár ezeknek a művészetmegújító mozgalmaknak Szabó Zoltán aktív résztvevője, fontos figurája volt, identitás- és igazságkereső művészete miatt, egyre gyakrabban került szembe nemcsak a hivatalos kultúrpolitikával, hanem társainak nálánál óvatosabb művészetstratégiájával is.
Ennek kirívó jeleként, a korszak egyik legjelentősebb, mert a legszabadabb programot megvalósító kiállításáról, a Baász Imre szervezte első sepsiszentgyörgyi Médiumról egyik munkáját kizsűrizték. Az akkori állapotok ismeretében, persze, ez nem csoda. Beküldött munkája vakmerő volt, egy guggolós budi: egy nemesi címerdíszt formázó negatív sisak alakú, pottyantásra alkalmas lyukkal. Ahogy ez történni szokott, a műről tudomást szerző művészetbarátok szemében, a totalitárius politikai helyzetre, valamint a súlyos fáziseltolódásban leledző művészeti kánonra nyelvet öltő, a Marcel Duchamp-i gesztus sajátos parafrázisaként megszületett ready-made elemeket kombináló alkotás, a korszak egyik kulcsfontosságú műtárgyává vált.
1983-ban a MAMŰ csoport felszámolta magát. Tagjainak nagy része emigrált.
Judóka ezután készítette egyik legjelentősebb sorozatát, a Visszatérő motívum címűt. Folytatásaként annak a nyolcvanas évek legelején dédelgetett, konceptuális gondolatként közvetített nagyszabású environment-tervnek, amelyet a művész land-art jellegű szabadtéri installációként képzelt megépíteni. A Kárpátok karéját könyvekből. Erődszerű menedékül. Az azóta már számos művében kulcsmotívumként használt, a kenyérrel, az aggyal egylényegűvé vált, anyai öllel is asszociálható befogadó, szükség esetén elbocsátó, vagy éppen megszülő lényegi formát, a honi keretet, Transsylvaniát. A sorozat két sikeresen átcsempészett darabja az 1989-ben, a romániai forradalom előestéjén megnyílt, a marosvásárhelyi művészeket felvonultató demonstratív jellegű szentendrei MAMŰ-kiállításnak volt meghatározó műalkotása.
Életrajzi érdekesség, hogy ennek a kiállításnak a katalógusa Szabó Zoltánt akkor úgy említette, mint aki maga is áttelepülőben van Magyarországra. Végül maradt.
Baráti, szakmai kapcsolata az immár Budapesten újraalakult MAMŰ Társasággal fennmaradt, lényeges pontokon gyümölcsöző munkakapcsolatban mutatkozott meg.
Judóka például részt vett annak egyik legfontosabb kiállításán, 1991-ben, a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval közösen megvalósított Unikornis címűn. Legutóbb pedig a tavalyi, a festészethez való visszatérés programját hirdető Tájmisztika című képzőművészeti alkotótáborban.
A rendszerváltozás előbb eufóriás, majd
csalódásokkal és illúzióvesztésekkel teljes, mozgalmas időszakaszában, aktív szereplője volt minden érdemi helyi, marosvásárhelyi és erdélyi kortárs képzőművészeti megmozdulásnak. Akkor bontakozhatott ki a maga teljes erejében művészete. A kilencvenes években készítette az itt is kiállított legfontosabb installációinak legtöbbjét, valamint performanszait. Meghatározó jellegű, az események karakterére is befolyással bíró rendszeres résztvevőjévé vált a Szent Anna-tavi, egyre rangosabbá növekvő ANNA-Art nemzetközi performanszfesztiválnak, úgy is, mint az ETNA csoport tagja.
A műfaji változatosság széles skáláján mozgó, hosszabb életűnek szánt műalkotások – mint a festmények, grafikák, installációszerű tárgykombinációk, assemblage-ok stb. –, de efemer alkotásai is – mint az egy alkalomra épített, többnyire performansz keretében kialakított vagy performanszok keretéül szolgáló installációk, valamint maguk a performanszok is – magukon viselik az identitás racionális (földrajzi, történelmi, kulturális meghatározottságok) és irracionális (transzcendens, misztikus) rétegeit kutató elmélyült vizsgálódások és lelkigyakorlatokban végzett önfeltárási kísérletek karakteres nyomait.
Szabó Zoltán műveiben újraélednek, feltámadnak kultúránk mélyrétegeiből letűntnek tartott évezredes értékek, visszanyerik régi-új értelmüket az archaikus jelek, jelrendszerek, aktuális érzelmi, szellemi energiát sugárzó töltetre tesznek szert elfelejtett anyagtársítási eljárások, tudatosan alkalmazott színkombinációk, mágikus formák, mozdulatok, gesztusok. A művész történelmi, kulturális, de fizikai és lelki dimenziókat is átlépni képes alkotói ereje kétirányú asszociációs módszereinek köszönhető, melyekkel a formát egyszerre bontja és építi, a tartalmat kiüríti és betölti. Sajátosságai a logikai gondolatsorok és a következtetések csiki-csuki voltában keresendők.
Alkotásaiban, a vizuális paradoxonokkal erősített egyediségen túl, az anyagválasztás és a formálás kulturális toposzokkal való rokoníthatóságán keresztül, a személyes lelki kötődések is megmutatkoznak. A természettudományos és bölcseleti spekulatív tartalmak az anyaghasználat spontán gesztusokban kifejeződő nagyfokú expresszivitásával párosulnak.
A Kortárs magyar művészeti lexikon Novotny Tihamér által írt szócikke szerint: Témáinak világát a magyarság kultúrtörténeti jelképeinek, mitológiai, szellemföldrajzi és néprajzi hagyományainak, régészeti és topográfiai nevezetességeinek, valamint a kisebbségi lét egzisztenciális feszültségeinek és az egyetemes kultúra példatárában is fellelhető hasonló jelenségek egymásra vonatkoztatásából, ill. ütköztetéséből alkotja meg.
Ágoston Vilmos szerint viszont Szabó Zoltán Judóka talán az egyetlen, aki annyira következetesen védi önmagát, hogy megfosztja a múló idő dimenziójától a vizuális–intellektuális problémát. Évezredek titkát szeretné belesűríteni a mozdulatlanságra kényszerítő mozgásba, a geometriának ellenszegülő antropomorf és az eltárgyiasult emberitől szabadulni akaró mítoszkereső ellentmondásos formavilág intellektuális talányokat sejtető alakiságába.
A kiállítás egyik, az életmű korai szakaszában keletkezett darabján saját kezű feljegyzésként ez olvasható:
„Erőterek-hullámok
Egy (halasztott visszatérő) motívum alakulásának követése a plasztikai megvalósulás [itt szavak áthúzva]
—— (arra vonatkozó elképzelés), hogyan lehetséges a forma?
A folyamat tendenciák követése kezdetleges eszközökkel, egyszerű anyagokkal, megfeleltetések.
Ez a rajz azt példázza, hogy hogy jelenhet meg a tudatban a kiindulópont.
Megjelenik egy természeti forma és ezt nem volt szükséges alakítani, mert automatikusan foglal helyet az adott összefüggésben.”
Jobb híján pedig legyen ez a saját maga eszenciájára visszakérdező, töredékes elmélkedési vázlat e kiállítás útmutatója, Stalkere.
(Elhangzott 2010. január 23-án, Szabó Zoltán Visszatérő motívum című kiállításának megnyitóján, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.)