Sután esetlenül ész nélkül és bután
Emlékszem, azért kezdtem el írni,
mert Harry Pottert olvastam, s nem volt folytatás.
Akkor még őszinte voltam
(nem ordítottam, nem toporzékoltam,
hanem csak egyszerűen)
fogtam magam, s folytattam.
Az iskolában nem értékelték a bennem elbújt epikus költőt:
a Budavár visszavételéről írt brutális, véres csatajelenetem
öt oldallal hosszabb volt, mint a megengedett terjedelem.
Szakközépben azért írtam, hogy magamat jól elkülönítsem
csak, hogy bizonyítsam, nekem a többiekkel közösbe mennyire semmi nincsen.
Pad alatt heccből Kosztolányit olvastam, meg Gogolt,
fizikaórán vezetésemmel az osztály Rejtő Jenőre tombolt.
Aztán szerelmes lettem. Az őszinte arroganciát felváltotta valami más:
kitört belőlem megannyi szerelmi vallomás.
Zsófi sírt az ’Ébredés’-en,
Pedig én csak leírtam, amit éreztem.
Zene szólt a fejemben, ahogy csókoltam,
s álmomban elektromos gitár volt torkomban.
Jött az élet.
Elfelejtettem enni, levegőt venni, szeretni.
Másnak az ilyet tiszta szívből nem tudom ajánlani.
Én azért összementem, icike-picike lettem.
Eltűntek a szavaim, s amik voltak,
egytől egyes-egyig mind kibaszottul hazudtak.
Dermedtem álltam ott. A sárkányok kirepültek, a szivárvány eltört.
Szívem egy hatalmas jégkockában hűsölt. Lassan, nagyon lassan, a jégkocka engedett,
kis jégdarabok kezdtek kiesni s én bőszen faragtam őket sután esetlenül ész nélkül és bután de azt mind nagyon jól tudván hogy az ágyban aludni egész nap örökkön-örökké sajnos
nem lehet.
Aarhus, 2014. 7. 12.