A sólyom egy életre választ párt magának
Az egyre szélesebb lángnyelvek kitartóan nyaldosták az egymásnak támasztott fahasábokat. A tűz apró szikrákat tüsszögött az égre. A pásztorok bús, panaszos énekét vitte tova a tavaszi szél. Álmos kényelmetlenül forgolódott. Apját orvul megölték a rokonok egy vadászaton. Anyja itt remélt menedéket a hegylakóknál.
– Mi a baj, Vasile? – kérdezte a számadó a hirtelen beállt csendben.
– Semmi – préselte ki magából a legény.
Elvörösödött a hazugságtól.
– Hálátlan vagy – morogta az öreg. – Befogadtunk, megtanítottunk mindenre. Jó pásztor vagy. Nem szóltam, ha megmásztad a sziklát. Kővé válsz egyszer, ha nem tiszteled a hegyet!
– Nekem most kellett menni!
– Volt egyszer egy legény, az is azt hitte, ha korábban hajtja ki a juhokat, több sajtja lesz, mint a többieknek. Hét ködmönt terített magára, mert tudta, hogy hideg lesz a hegyen. Minden nap levetett egyet, mert egyre jobb idő volt. Mikor már közel járt a hegy csúcsához, már csak egy ruhája maradt, de hirtelen visszajött a tél. Megdermedt ő is, meg a juhok is.
– Láttam azokat a furcsa köveket, de én az apám örökségét vigyázom!
– Badarság! Apádnak is a madár lett a veszte.
– Nem a sólyom, az irigység miatt bukott el!
– Hát abból van itt is – enyhült meg az öreg.
– Ez az apám madara. Mikor átjöttünk a hegyen, akkor eresztette el anyám. Pedig csak ez az egy emléke maradt utána.
– Nem sajnáltad?
– Dehogynem! Anyám azzal vigasztalt, hogy ez a madár vigyázza majd az apám lelkét. Most találtam rá.
– Egyik madár olyan, mint a másik.
– Nincs két egyforma bárány sem!
– Ez igaz!
– A hím valamivel kisebb, a tojó testesebb, a hasán csepp alakú pettyek sorjáznak. Ez pedig nem olyan, mint a többi, mert vékony ezüstgyűrű van a lábán.
– Hol a fészke?
– A hegy tetején túl. Azon az oldalon, amit mindig ér a nap. Nem fészek az, inkább csak sziklaüreg. Négy tojást számoltam alattuk.
– Azt nem tanította apád, ha megzavarják a sólymot, elhagyja a fészkét?
– Tudom, nem is megyek oda többet! Bár még korai az idő, még újra költhet. Hiába fognám be a fiókát, nem tudnám felnevelni. Hamar híre menne, ha megszerezném. A magunkfajta nem tarthat ilyen nemes madarat.
– Ezt jól mondod!
– Apám is a fejedelemnek nevelte őket. Ez volt a dolga. Van, amelyikkel vadásztak, van, amit elajándékoztak. Busásan megjutalmazták.
– Ez lett a veszte! Azt mondta anyád.
– Igen, el akarták venni tőle a madarakat, de nem hagyta. Messziről terítették le, nyíllal. Orvul. Amikor elvágódott, a madár a kesztyűs kezén volt. Nem tudott elrepülni, mert a csuklójára volt kötözve. Tehetetlenül verdesett a szárnyával. Anyám levágta a bőrszíjat, és megfogta a sólymot. A másik kezével engem nyalábolt fel. Ráültetett Felhőre, az almásderesre. Nem először lovagoltunk együtt, de ilyen gyorsan még soha. El kellett érni az erdő szélét, mielőtt utolérnek. Sokszor járt arra apámmal. Ismerte a járást, tudta, hogy oda már nem mernek utánamenni… Itt pedig menedékre leltünk… Menedékre, de nem otthonra…
– Mégis közülünk való lányt szeretsz!
A legény úgy tett, mintha nem hallaná.
– Anyám azt mondta: a sólyom egy életre választ magának párt.
– A bojtár a bátorságát teszi próbára, de te a gyengeséged akarod elrejteni a vakmerő dolgaiddal!
– Én vigyázom a legnagyobb nyájat, és Anica követne engem akár a hegy másik oldalára is.
– És ha megszületik a gyerek, minek nevelnéd? – csattant fel az öreg.
– Solymásznak! – vetette oda.
Állta a másik tekintetét. Mindegy, hogy mit mondott előtte. Ha nem lehet solymász, majd a gyereke vagy valamelyik ivadéka. Pedig ismeri a ragadozó madarak minden gondolatát. Látott ő héját és sast is vadászni. Mégis a vándorsólyom zuhanása maradt meg benne a legjobban. Az, ahogy a hátsó karmával végighasítja a préda hátát, eltöri annak a gerincét. Nem a zsákmány elejtése fogta meg, hanem a zuhanás szabadsága. Első volt a legények között, mégis kétszer annyit kellett dolgoznia, hogy elfogadják, mert idegennek számított. Ahogy az apró lángnyelvek az izzó fahasábon, úgy lobbantak fel az emlékei. Megszűnt körülötte a világ, és egy pillanatra gyermek lett megint.
– Eşti somnoros? (Álmos vagy?) – kérdezték tőle gúnyosan a többiek még akkor is, amikor már értette a nyelvüket. Aztán futottak, mert erősebb volt náluk. Csellel néha legyűrték, de büszke volt a sebeire és arra, hogy szemtől szemben nem tudják legyőzni, csak orvul. A számadó egyszer megelégelte ezt a macska-egér játékot, magához intette mindet.
– Nu are somn, e doar un visător… Spune‑i Vasile!
A fiú értette. Ő nem álmos, ő csak álmodozó… Ez igaz! De mért kell őt Vasilénak hívni, amikor van neki rendes neve?
– Álmos… – mondta önérzetesen, de már nem volt olyan biztos a dolgában…
A számadó jó ember volt, egyformán muzsikált a botja minden kisbojtár hátán, ha hibáztak, és mindenki tudta, miért kapta a büntetését.
– Spune-i Vasile! – ismételte meg ellentmondást nem tűrőn.
Felemelte a botját, így még hatalmasabbnak tűnt:
– Înțelegeţi? (Értitek?)
Nem várt választ, de a gyerekek megértették.
– Emlékszel még a régi dalokra? – rezzent most össze az öreg hangjára.
– Lesz, aki megtanítsa!
– Anica?
A legény nem válaszolt. Érezte, igaza van az öregnek. Honnan ismerné Anica az ő dalait, amikor már ő sem hallotta őket évek óta. Anyja a pásztorok között nem énekelt, csak sírt, és megritkultak az emlékei.
Álmos feltápászkodott. Belenyúlt az iszákjába. Megnyugtatta, hogy benne van az a kis tenyérnyi bőrdarab, amit apja a sólyom fejére húzott, ha vadászni indult a madarával. Most kapta anyjától. Azt mondta, ez a családi öröksége, adja majd oda az unokájának. A mogyorónyi forgódíszt megtartotta magának azzal, hogy „legalább ennyi emlékem maradjon apádtól”. A sapkára három sárkányfog volt hímezve. Az asszony úgy gondolta, ez majd erőt ad a fiának.
A pásztorok dacos, szilaj énekbe kezdtek. A megtiport parázs felröppenő darabkái furcsa táncba kezdtek az égen.
Nekiindult a csúcsnak. A Gyilkos-tetőre csukott szemmel is eltalált volna, de a völgybe, ahonnan anyja hozta évekkel ezelőtt, még nem merészkedett. Feljött a nap, mire odaért. A patak mellett húzódó faluban azonban megfeledkezett az óvatosságról. A házak között járt, amikor észrevették. Egy asszony ráuszított egy komondort. A kutya a nyáj mellett sem az állatokat terelgette. Megvédte őket a ragadozóktól és a tolvajoktól. Már öreg volt, mint az a katona, aki már nem indul többet harcba, de eltartják a többiek. A kutya hatalmas ugrásokkal közelített. Amikor hozzáért, lesunyta fejét, és játékosan forgolódott körülötte.
– Bátor, te vagy az? – ölelte magához a legény egykori játszótársát.
Bátor… Eszébe jutott… Curajos – így mondják a hegylakók… Ő is kiérdemelte ezt a szót. Már többször. Jobban szerette, ha így hívják. Inkább így, mint Vasilénak. Ez a kutya képes volt szembeszállni a medvével is miatta. Nem ölte meg, de elűzte. „Bátornak köszönheted, hogy még a világon vagy!” – hallotta az apja hangját. Régen emlékezett magyarul. Igaz, hogy anyja régóta nem énekelt, de az apjáról magyarul mesélt. Bár nem volt idejük sokat beszélni. Dolgozni kellett. Volt, hogy hetekig nem is találkoztak.
A közelben legelésző kanca megrázta sörényét, és beleszagolt a levegőbe. Nagyokat horkantott, mintha mondani akarna valamit. Az asszony megrémült, amikor látta, hogy a kutya kezes báránnyá változik, és játékosan körbeugrálja az idegent.
– Nem ártó szándékkal jöttem – formálta a szavakat az anyjától tanult hangokból, de úgy érezte, hogy nagy, mohos szikla telepszik hebegő ajkára. Blestemul m‑a lovit și pe mine! (Az átok engem is elért!) – gondolta a pásztorok nyelvén ő, a legjobb solymász fia.
A falu felé lovasok vágtattak. Jobb a békesség! – gondolta, és felpattant Ráróra. „Csak az erdőt érjük el!” – jutottak eszébe anyja szavai.
Ugyanaz a kanca repítette most is a szabadság felé. Régóta nem ült lovon, de ismerős volt minden mozdulat. Fájt a szíve, amikor leszállt az almásderesről. Megpaskolta a nyakát búcsúzóul, mert tudta, hogy nem viheti magával. A Gyilkos-tető meredek sziklái között elmaradtak az üldözők.
Egyedül ért fel a csúcsra. Megvárta a reggelt. Anyja itt engedte szabadon a sólymot, talán azt, aminek a sarlója itt hasítja az eget felette. Hiszen éjszaka leginkább a tojó üli a tojásokat. Nem tudta, merre induljon. A pásztorokhoz, akik között idegen, vagy a solymászokhoz, akiknek már alig beszéli a nyelvét? Szeretett volna szárnyakat növeszteni, körberepülni a fennsíkot és a völgyet, mielőtt határoz. Lehunyta a szemét. Képeket látott maga előtt. Egy vágtató lovast látott a felhők felett, amint hátrafordul, és célba veszi nyilával, aztán az öreg számadó jött hosszú botját forgatva fenyegetően. Látta anyját, aki éppen őt gyászolta. Anica pedig hátravetette a fejét, és ránevetett.
A homloka gyöngyözni kezdett, teste remegett. Amikor kinyitotta a szemét, a vándorsólyom végtelen zuhanásba kezdett. A galamb azonban most ügyesebb volt. „A sólyomnak sem mindig sikerül a vadászat” – hallotta ismét az apja hangját.
Ő azonban nem hibázhat. Megvárta az estét. Nem az anyjához ment, hanem a nagy fához, a régi idők nagy tanújához, ahol Anicával szokott találkozni. A lány ott volt. Elmesélte neki, merre járt:
– Nekem ott már nincs otthonom, de itt sem találom a helyem. Eljössz velem az ismeretlenbe?
Anica sokáig gondolkozott, hogy mit is válaszoljon…
(Megjelent a Várad 2021/7. számában)
Illusztráció: Csathó Töhötöm