Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Láng Eszter | Kritika

Secco Falka I., avagy egy rendhagyó művésztelep és folytatása

A Miskolci Galéria (Városi Művészeti Múzeum) égisze alá tartozó Színháztörténeti és Színészmúzeum Teátrum Pincehely Galériája (TPG) és a Dranka-kör 2012. júliusban és augusztusban rendezte első művésztelepét, Secco Falka I. címmel. A rendezvény Urbán Tibor kurátor nevéhez fűződik, aki sohasem szűkölködött jó ötletekben. Legutóbbi meglepetése e sajátos művésztelep volt. A sajátosságot több szempontból is érthetjük. Először is, pénz nélkül fogott hozzá. Másodszor: a résztvevők nem voltak folyamatosan jelen, hanem sokkal inkább egymás után, mintegy magányosan, akkor is, ha az alkotási időszak folyamán be-bekukkantottak egymáshoz egy kis beszélgetésre, ismerkedésre, nézelődésre. Harmadszor: közös művet kellett létrehozni, amelynél egyetlen megkötés volt: valamilyen módon jelenjen meg a figura, mivel a színházhoz kapcsolódó térben alakítják ki a falra festett művet.

Negyedszer, hogy a művésztelepet több kiállítás követte és követi, tehát események sorozata indult vele, összekapcsolva továbbra is az alkotóközösséget. Erénye ezen túl e rendhagyó művésztelepnek, hogy a közös alkotás, miközben kreatív alkalmazkodásra késztetett, nem vette el az önmegvalósító autonómia lehetőségét. A tizenhat művész Drozsnyik István, Dunai Beáta, Homonna György, Láng Eszter, Lőrincz Róbert, Lukács Róbert, Máger Ágnes, Orosz Csaba, Pataki János, Pálfalusi Attila, Puskás Márta, Seres László, Urbán Tibor, Varsányi Emília, Veres Attila, Zombori József. „Valamennyien – az archaikus formák mai feldolgozásával – hitet tesznek közös kultúránk folyamatossága mellett”1 – fogalmaz a kiállítás felvezetője. A közös mű a színháztörténeti múzeum pincéjében helyet kapott TPG benyílójának falait ékesíti. Alig néhány négyzetméter alapterületű, kápolnaszerű helyiségről van szó, amely mellett, a galériába tartva, szükségképpen el kell haladnunk.

A plafon – Orosz Csaba munkája – ovális, vörös felületen leegyszerűsített kék figura, körben házakkal, melyek alapjukkal tapadnak a mennyezethez, s tetejükből létrácskák nyúlnak a föld felé. Dunai Beáta női figurája a sarokban kuporog, a semmiben, talán az űrben, onnan néz ki ránk. Magányosságát mezítelensége erősíti. Mellette Pálfalusi Attila meleg sárga alapú munkája, 10 azonos portré (Pataki Jánosé), két sorban egymás fölött. Expresszionista mivoltát a művész itt sem tagadja meg: a művön fentről lefelé áttetsző, sárga, csorgatással létrehozott festékcsíkok futnak és teszik ritmikussá, hangsúlyossá és karakteressé a felületet. Homonna György vegyes technikával készített munkáján egy férfi és egy nő tekint optimistán előre, illetve a kezükben tartott napra. A háttér vörös, sárga, kék, pettyezett körökből áll össze. Zombori József grafikusművész a képzőművészet egyik legfontosabb elemével, a vonallal emeli ki figuráit. Klasszikus bibliai témához nyúlt: Ádám és Éva alakját festette-rajzolta feketével-szürkével a fehér felületre. Éva figurája nagyobb, lábát rúgásra emeli Ádám irányába. Női dominancia már eredendően, sugallná, ha hinnénk neki. Pásztor Márta talányos, gazdag gondolatvilágú képének címe Az élet egy hinta-palinta. Falusi tájban vasúti sínpár fut, a föléje emelt hintában kislány ül. A vasút mintha Isten szeméből, alagútból indulna, nem tudni, mi van beljebb, távolabb, nem láthatunk be se Isten szemébe, se az alagútba. A szem írisze akár egy vonat eleje is lehet. A secco középső sorának kezdő képén Pataki János vidám figurái táncolnak. A grafikai elemek dominálnak itt is. A nő csábító, vonzó, de néha ördögi tud lenni, megfejtendő örök titok, sugallja. Urbán Tibor színes, vidám, meleg hangulatú munkáján állat- és emberfigurák népesítik be a teret, és teremtenek vásári hangulatot. Jól szerkesztett, gazdag képi világ ez, az alkotó ráadásul ügyesen használja ki a sarokban kiálló cső adta kompozíciós lehetőséget is. Lukács Róbert figurája hiányos férfitorzó vörös ingben és kék nadrágban, szűkülő térbe helyezve, melyet geometrikus vonalakkal jelez, kép a képben megoldással. Szinte kiugrik a képből a centrumban lévő, ülő figura, mely elhelyezésénél fogva (szemben, középen) egyébként is hangsúlyos. Túlhangsúlyos lenne a többi alkotórészhez képest, ha nem középen állna, de így, épp központiságával teremtődik meg a közös egész egyensúlya. Lőrincz Róbert színes, a fal adottságait jól kihasználó művén a cirkusz világa jelenik meg, sok figurával, mozgalmasan, gazdag színvilággal. Máger Ágnes szárnyas lényei talán angyalok, talán emberek, s mintha harcban állnának egymással. Alattuk a sziklás táj megerősíti a veszedelem érzését. Vörösek, kékek, feketék emelik ki a figurákat a világos háttérből, és teszik szuggesztívvé a művet. Drozsnyik István kezdi az alsó sort. Mozgalmas, meleg színhangú felületen, a helyhez illően a színház világát idézi egy álló férfi és egy térdeplő női alak. Varsányi Emília cirkuszi világának női figurája oroszlánok között, idomárként van jelen. Fő színei a vörösek és sárgák. Mellette, immár a szemközti falon, vörös háttérben Veres Attila Lear királya emeli fájdalommal telt tekintetét az égnek. A kép felirata is Shakespeare-t idézi: „Rossz mesterség a búnak bohóca lenni.” Láng Eszter képén fiatal pár találkozásának leszünk tanúi. A kép alsó sarkából halálfej tekint ki, jelezve az élet végességét, a fiatalság múlékonyságát. Seres László műve zárja az alsó sort. Zöld-rózsaszín-sárga mezőben vörös szélű fekete (nap)korong izzik, többféle értelmezés lehetőségét kínálva. Ez az egyetlen mű, ahol épp a figura hiánya jelzi a tragikumot.

A tizenhat alkotás különböző megoldásokkal és témákkal készült, a secco mégis egységessé tudott válni, miközben az alkotók is megőrizték egyéniségüket, sajátosságaikat. A látványosságra törekvés mellett az egésznek a mondanivaló adja meg a súlyát és karakterét: az, hogy a lét összetettsége jelenik meg. Az élet szépségének hirdetése mellett gyötrelmessége s világunk efemer volta fejeződik ki, és a vidám, olykor gondtalannak látszó jelenetek mögött és mellett ott rejtőznek félelmeink, az élet értelmére rákérdező kérdéseink is, a befogadóra bízva a válaszok keresését.

Urbán Tibor projektje ezzel nem ért véget. A secco-avatással egyszerre kiállítás nyílt a TPG-ben az alkotók két-két kis, 20 cm átmérőjű, fekete körlapra készített munkájából, Körbe-görbe címmel, valamint a secco-készítés folyamatát végigkísérő Kiss Tanne István fotóművész képeiből; ő saját nyelvén, fényképezőgépe segítségével rajzolta meg a festők portréját. „Sorsokat gondoz a papírlapokon, ahol az ember és a munka összetartozását mutatja meg. Egyetlen alkalommal, egyetlen kimetszett képpel állítja szembe az eltelt hónapok sok-sok kihasznált vagy elveszett lehetőségét, így ábrázolva a nem mindennapi vállalkozást” – fogalmaz Urbán Tibor2.

A Körbe-görbe című kiállítás egyetlen megkötése az volt, hogy a fekete alap(szín) valahol jelenjen meg (maradjon meg) a munkán. Az absztrakt irányzatot képviseli Seres László, Pálfalusi Attila, Dunai Beáta, Máger Ágnes és Láng Eszter. Seres László és Pálfalusi Attila a fekete és a fehér drámai ellentétére építi elvont kompozícióit. Ide sorolható Dunai Beáta is, aki fehér batisztcsíkokat applikált a fekete alapra, s kevés fehér és világoskék festéket spriccelt ezen kívül a felületre, japán tájszerű munkát hozva létre. Elvontsága tehát Sereshez és Pálfalusihoz képest oldottabb. Máger Ágnes kiállított képein vörösekkel, feketékkel, fehérekkel, sárgákkal építi fel mélységeivel kozmikus térre emlékeztető világát. Drozsnyik István fekete alapon színes, mozgalmas képet festett, ahol a geometria kimértségét a felület könnyed, mobilis világa ellenpontozza. Pásztor Márta kilép a megadott fizikai keretből, a művészi szabadságot testesítve meg ily módon: a kapott korongokhoz két oldalról szárnyszerű toldást ragaszt, megtörve a kör szabályosságát.

Figuratív kifejezési formát választott Urbán Tibor, Homonna György, Varsányi Emília, Lőrinc Róbert, Veres Attila, Orosz Csaba, Zombori József, Pataki János és Lukács Róbert. Urbán Tibor profán tárgyakat emel esztétikai kontextusba: egy kanalat és egy csuprot állít játékos ábrázolással művei középpontjába, s a képeken található feliratok révén a narratív ábrázolásmód irányába hajlik.
Erős a dekoratív hatásra törekvés Homonna György és Varsányi Emília képein. Mindketten a magyar ősmondák világát idézik, ám Homonnát emellett az élénk színek jellemzik, s a kék és a sárga egymásnak szegülése kelti fel az érdeklődést, míg Varsányinál a barnásvörös felület arany díszítőmotívumai belesimulnak a háttérbe.

Lőrinc Róbert romantikus természeti képzeteket keltő, kis, finom figuráinak narratíváját kék, türkiz és vörös színekkel erősíti, mégis visszafogott marad érzékeny színfelületeinek összhangja, tiszta arányai révén. Veres Attila kicsiben is Lear királyt idézi, preciózusan megfestve. Egyik alkotásán, akár a seccón, latin szentencia olvasható: Quod capita, tot sensus (magyarul kb.: Ahány fej, annyi vélemény). Orosz Csaba konzekvens építkező. Ugyanazt a világot festi tovább kis körlapjain, melyet a seccón láthatunk: kocka alakú házacskák, létra és a középpontban emberi figura jelenik meg harmonikus és kiegyensúlyozott elhelyezésben. Színvilága visszafogott, a sötétek (barnák és fekete) a pink ellenpontozásában vagy a figura fehér pontokkal történő körvonalazásával mégis figyelmet követelnek. Zombori József fekete-fehér, grafikai hatású képeinek mobilis figurái gondolatkavalkádként gomolyognak, egyértelmű utalásokkal a férfi–nő viszonyra, a teremtésre, a csábításra. Pataki János sajátos, rá jellemző, narratív eszközökkel megrajzolt történeteinek centrumában is változatlanul a nő áll. Lukács Róbert két, minden romantikától mentes, inkább a humor és irónia által megérintett portréját fekete csíkkal osztja ketté, egyik képén vízszintesen, a szem vonalában, kitakarva azt, másik képén függőlegesen vágva ketté az arcot, úgy ráadásul, hogy egyik arcfelet 180 fokban elfordítva festi a másik fél mellé, szabad asszociációra késztetve a nézőt.

A projekt 2012. december 13-án, a Szívesen címmel nyíló, s 2013. január 26-ig látogatható kiállítással zárult a Miskolci Galéria nagytermében, „az ember galériája” TPG Csoport sorozatcím alatt futó tematikus tárlatok kétévenkénti összefoglaló bemutatkozásához kapcsolódva. A „szívesen” határozószó a hétköznapokban valamely jóindulatú cselekvés nyugtázása, befejezése, a „köszönöm” udvarias viszonzásaképpen. Most, a tárlat témájaként alkalmat kínált a résztvevőknek a fogalom megjeleníthetőségének végiggondolására és arra is, hogy a kiállított művek egymás mellé helyezve mutassanak be különböző művészi attitűdöket.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu