Kulturális folyóirat és portál

2014. augusztus 17 | Csuszner Ferencz | Irodalom

Repülőleckék

Mielőtt elindult a nő után, Hans Vogl sokáig meredt maga elé. Figyelmét egy, részben kutyapiszokkal borított, szürke kavicsra összpontosította. A kavics színe a fehér murvával felszórt sétány színétől, szögletes formája pedig a körkörösen rendeződő, de leginkább lágy formátlanságba merevedett kutyapiszok alakjától ütött el. E színek és formák közötti feszültségek feltárásába mélyülve próbálta elfedni a bénító szégyenérzetet, amely egyre inkább eluralkodott rajta. Ezekben a pillanatokban úgy érezte magát, mint egy uzsonnájától megfosztott kisiskolás, aki az iskolai ebédlőben áll lesben egy szelet asztalon maradt kenyér vagy fél zsömle reményében, amit végül talán el sem mer csenni. A legapróbb részletekig ismerte az érzést. Emlékezett az apja hangján megszólaló belső ellenvetésre, a megbélyegzéstől való rettegésre és az ijedelemre, amit az asztalok között lézengő, a maradékokat fekete szemeteszsákba gyűjtő takarítónő feltűnése okozott. Talán csak a mindent elnyelő zsák közeledése kényszerítette rá, de a kisiskolás Hans Vogl döntött, és ez végleg meghatározta hátralévő életére a döntésekkel szembeni magatartását. Leszegett fejjel indult a fél zsemléért, és minden ceremóniát, szégyenlősködést mellőzve markolta fel, majd tűnt el az étkezdéből. Éppen becsengettek, amikor kiért az udvarra. Miközben a többiek befelé szállingóztak, ő zsákmányát izzadó tenyérrel szorongatva várta, hogy a belső tiltások utolsó visszhangja is elüljön. Közben az idősebb fiúk, köztük azok, akik korábban két pofon kíséretében elvették az uzsonnáját, végignézték az étkezdében zajló akciót, és röhögve körülállták az udvaron. Lökdösték, guberálónak, patkánynak, kutyának csúfolták, majd uzsonnája maradékával együtt fejjel előre egy szemetesbe állították.
Hans Voglt legnagyobb igyekezete ellenére sem foglalta le eléggé a színek és formák kontrasztjának elemzése. A szögek és ívek hajszálvékony hálójába ragadt vágyai minduntalan előbukkantak, s az egyre távolodó, madárarcú nő alakját idézték. Még tett ugyan egy reménytelen kísérletet, hogy tekintetét a lombkoronákra függesztve maga is a levelek közé rejtőzzön, de a város szorításában nevelkedett, satnya fák nem nyújtottak menedéket. A parkot körülzáró toronyépületek mögé igyekvő nap felidézte benne a híg kutyaszarként szertecsorgó idő képét, s mert a nap és a nő egy irányba haladtak, nem maradt több kifogása. Óvatosan felmérte, hányan lehettek iménti vívódásának tanúi. A megnyugtató eredmény valamelyest csillapította szégyenérzetét. Mielőtt elindult a nő után, döntött – huszonöt éve először.
Tartsa kezében a sorsát! – A madárjós repülőleckéket ad! Hans Vogl először átsiklott a fekete keretes négyszögben nagy színes betűkkel szedett szövegen. Sem cím, sem telefonszám, sem időpont nem szerepelt a hirdetésben. – Mi a fasz?! Tényleg a végéhez közeledik a világ! – állapította meg fintorogva, majd továbblapozott. Napokkal később, szokásos délutáni hirdetésmustrája során ismét eszébe jutottak a repülőleckék, de a friss lapokban nem találta őket. Kételkedni kezdett emlékeinek hitelességében. – Ilyen nincs – mondta, s hogy bebizonyítsa, nem benne van a hiba, előhalászta a szülei szobájában tartott archívumból az előző napok kiadványait. Később a két héttel korábbi hirdetéseket is kikereste, aztán feladta.
A hirdetések iránti érdeklődését az apjától örökölte, aki, bár egész életét közhivatalnokként élte le, megrögzött hobbikereskedő volt. Hirdetések alapján vásárolt és adott el, készletét pedig otthon, a hálószobában raktározta. – Te, mi ugye még soha nem nyaraltunk? Ideje lenne – állt oda egy nap felesége elé, aki e szavak hallatán, amióta Hans Vogl az eszét tudta, először, a férfi nyakába borult. Lelkesedése némileg alábbhagyott, amikor kiderült, hogy a háromnapos utazás valódi célja egy neves márkájú, még működőképes, ám csak gyűjtőknek ajánlott, matuzsálemi korú hűtőszekrény megvásárlása; de így is kötélnek állt. Döntésében jelentős szerepet játszott, hogy a hűtő kifizetéséhez férjének minden addig felhalmozott készletét pénzzé kellett tennie. Így az utazást megelőző hetekben a hitvesi ágy környéke egy szenilis antikvárius rejtett raktárhelyiségéből egy alsó-középosztálybeli, középkorú pár penészedő falú hálószobájává vedlett vissza. Indulás előtt Hans Vogl apja kitakarította évek óta használatlan autóját, és feleségét maga mellé véve búcsút intettek gyermeküknek.
Első és egyetlen nagy utazásuknak két órával az indulás után szakadt vége. Még nem értek ki a városból, amikor egy teherautó rohant beléjük, és mindketten életüket vesztették. Szülei földi maradványainak azonosítása után Hans Vogl a hűtő árából minden igényt kielégítő temetést szervezett. A szertartáson az elhunytak valamennyi közeli és távoli rokona, ismerőse részt vett – egyetlen fiuk kivételével. Ő ugyanis, amennyire tőle tellett, nem vett tudomást az események alakulásáról. A szüleitől rámaradt, második emeleti, kétszobás lakásnak továbbra is csak egyetlen helyiségét lakta, s amíg a konyha jelentős részét el nem lepték az apja nevére napi rendszerességgel érkező hirdetési újságok, a hálószobába semmit sem pakolt vissza.
Hans Vogl rohant a nő után. A park gondozatlanabb részére érve, ahol a fehér murvával felszórt sétányokat sár és gyom lepte be, a gyepet, bokrokat, fákat pedig senki sem gondozta, többször szem elől vesztette a törékeny alakot. Ilyenkor megtorpant. Bár meggyőződött az ellenkezőjéről, mégis úgy képzelte, a park összes látogatója végigkövette korábbi vívódását, és még mindig ezen szórakozik. Később, amikor meg-megtorpant, és térdére támaszkodva levegő után kapkodott, eszébe jutott a legfontosabb kérdés: mit tesz, ha végül utoléri? Megszólítani sem meri majd. És ha meg is szólítaná? Minek kellene történnie ahhoz, hogy egy ilyen nő, sőt pont ez a nő szóba álljon vele, Hans Vogllal, aki ráadásul izzadt, borzos, büdös, kivörösödött, és beszélni sem bír a rohanástól? Teljes tanácstalanságában már nemcsak azon kesergett, hogy a járókelők szeme láttára csinált hülyét magából, hanem azon is, hogy teljesen hiába tette. Végül mégis legyőzte bizonytalanságát. – Nem hiába! Nem hiába! – ismételgette, miközben újra nekiiramodott. A nő csak sétálva haladt, mégsem csökkent a közéjük ékelődött távolság. – Miféle test vagy te? Miféle ember? Miféle férfi? Egy ilyen semmi, sétáló nővel sem bírsz lépést tartani? Egy ilyen madárlábú, madárfejű korccsal? Még csak nem is repül! – A rohanás közben rátörő kétségbeesésen a düh segítette át. A világra, a nőre, a lába alól kiforduló kövekre, saját magára, szüleire, középiskolai tornatanárára és a padon üldögélő öregre, az álnok madárjósra, kínjai türelmes kovácsára egyaránt dühös volt. Hangosan szidott mindent és mindenkit, ettől pedig még jobban kifulladt. Már nem csak követte, hanem valósággal üldözte az erről mit sem tudó vagy legalábbis tudomást sem vevő nőt.
Egy kiszolgált víztorony tövében ért véget a hajsza. Rögtön miután kiváltották – legutóbb jóval Hans Vogl születése előtt korszerűsítették a környék vízellátását –, a legfelső szinten körbefutó, nyitott erkéllyel bővítették az épületet. A park átadásakor már kilátónak és múzeumnak használták, de idővel, akár egy kevéssé jelentős, ám szégyenteljes esemény az ember életében, kifakult a park látogatóinak emlékezetéből. A rendeltetését vesztett, hatszög alapú, vasbeton épület siralmas állapotban várta, hogy a természet vagy a hajléktalanok birtokba vegyék. Folyton cserélődő, ideiglenes használói a lepergett vakolatot a falra firkált üzenetekkel, a földszint réges-régen felszedett padlóját szeméttel és ürülékkel igyekeztek pótolni. Az elmúlt hetek céltalan kóborlásai közepette Hans Vogl egyszer könnyített magán a torony belsejében, de nem merészkedett fel a felső szintekre vezető csigalépcsőn.
Mire a víztorony bejáratához ért, a nő lépteit már magasan a feje fölül hallotta. Nekiindult a lépcsőnek, de ahogy szedte a fokokat, úgy horgadt le előbb a dühe, azután a határozottsága, legvégül pedig a szándéka, hogy utolérje. A huszadik fok körül adta fel. Akár látta maga alatt a mélységet, akár nem, Hans Voglt kiverte a veríték, szívdobogása felgyorsult, és szédülni kezdett, amint második emeleti lakásánál magasabban járt. Ezúttal a rohanástól összevissza kalapáló szíve már önmagában is eléggé megijesztette ahhoz, hogy visszaforduljon. A düh rossz tanácsadó, jutott eszébe apja egyik, filmekből ellesett mondata, és mert úgy gondolta, könnyebb elhinni a kimondott szavakat, hangosan is megismételte. Hitt önmagának, és elhagyta a düh. Ha felment, előbb-utóbb le is jön, állapította meg, aztán hozzáfűzte: a türelmetlenség rossz tanácsadó, így leült a bejárattal szemben, és várt.
Amikor már nem tudott mit kezdeni az egyre halmozódó hirdetési újságokkal, mintha maga sem venné észre, mit csinál, időnként hóna alá csapott néhány példányt, majd a lakás legváratlanabb pontjain ébredt rá, hogy éppen ott és akkor kell megkeresnie bennük valamit. Akár sikerrel járt a keresés, akár nem, egy idő után összecsukta a lapokat, és vonult tovább. Ha éppen a használaton kívüli hálószobában jutott eszébe valami felkutatandó dolog, a keresgélés végeztével, mintegy véletlenül, a szobában felejtette az újságokat. Rengeteg időt emésztett fel a fölöslegessé vált lapok áthelyezésének procedúrája, mégsem bánta. Egyrészt a hosszas színjátékon keresztül magával is elhitette, hogy megúszta a döntéshozást, másrészt a hirdetések folytonos böngészésével lassanként bebocsátást nyert apja titkos világába.
Szenvedélyében és hivatásában egyaránt apja nyomdokait követte. A körzet polgármesteri hivatalának egyik eldugott irodájában talált munkát, talán nem is véletlenül éppen abban, ahol pályafutása kezdetén apja tevékenykedett. Hans Vogl, amíg eszét nem vette a madárjós hirdetése, elégedett volt munkahelyével és a legkisebb felelősséggel sem járó munkájával. Naphosszat ült kikapcsolt számítógépe előtt, és aktákat rendezgetett. Egy nyugdíj előtt álló, kopasz férfival osztoztak a repedezett vakolatú, pókhálós irodán. Munkatársa a pasziánsz különböző számítógépes változataiban elért eredményeit próbálta javítani munkaidejében, vagy fejét az íróasztalára ejtve hortyogott. Ritka beszélgetéseik egyike során, amikor a férfi szóvá tette, hogy Hans Vogl sosem kapcsolja be a gépét, majd ecsetelni kezdte a különböző, internetről letölthető kártyajátékok pozitív hatásait, Hans Vogl megfogalmazta élete egyik legjelentősebb kinyilatkoztatását, miszerint nagyjából úgy áll az internettel és a számítógéppel, mint az Istennel. Egyik létét sem vonja kétségbe, de a végsőkig hajlandó elmenni annak tagadásában, hogy bármelyiknek is joga lenne beavatkozni az ő életébe, mindennapjainak menetébe. Másik jelentős elméletét ugyancsak a korábbi beszélgetéshez kapcsolódva, de évekkel később, hirdetések böngészése közepette fogalmazta meg, és nem mulasztotta el másnap, sőt harmad-, negyed-, valamint ötödnap sem munkatársa orra alá dörgölni. Ennek értelmében a világháló a beleragadt információkkal együtt úgy fölösleges, ahogy van, s csakis azok használják, akik kényelmességük és a gépek mindentudóságának illúziója okán megrekedtek egy igen kezdetleges, babonákkal átszőtt értelmi szinten. Valójában ugyanis – fejtette ki naponta egyre nagyobb meggyőződéssel és hangerővel –, aki pontosat akar tudni a világ mindenkori állapota felől, annak elég a legközelebbi apróhirdetéses újságot vagy akár csak rovatot átböngésznie. Annak alapján, hogy ki mit venne vagy mit adna el – folytatta az érvelést –, teljes mértékben feltárul a minket körülvevő világ minden rejtett összefüggése. Sőt! Aki ennyivel nem tudna betelni, az nagy alapossággal elemezheti a hirdetések stílusát, a szavak számát és elhelyezését, a nagy- és kisbetűk arányát, sőt, a misztikus humbugok iránt fogékonyak elmerülhetnek a telefon- és házszámok numerológiai vizsgálatában. Hosszúra nyúló eszmefuttatásaiba munkatársa, aki már rég feladta, hogy jobb belátásra bírja, rendszerint belealudt, de amíg hangos horkolásba nem kezdett, Hans Vogl nem bírt leállni. Hogy kollégája a lelkes szózatok hallgatása közepette el-elszenderedett, nem zavarta. Hagyta, hadd aludjon a másik, s csak a munkaidő lejártával ébresztette fel. Közben olyan elfoglaltságot talált magának, amiről úgy gondolta, kifejezetten magányosan lehet a legodaadóbban végezni: bekapcsolta számítógépét, és pornót nézett.
Nem hiába! – mondogatta egyre Hans Vogl a torony lábánál kuporogva, és tovább várt. Amikor erőt vett rajta a nyugtalanság, felállt, megkerülte az épületet, aztán visszaült. Már jó ideje azon rágódott, hogy bizonyára saját magát csapta be, és a nő nincs, nem is volt soha a toronyban, amikor felfigyelt a bal cipőjére kenődött barna masszára. – Nem hiszem el! – dohogott, miközben lesúrolta a fűben. – Valami rohadék szándékosan odacsinált a lépcső elé, hogy belelépjek – folytatta, aztán benézett a toronyba. A széttaposott szar valóban a bejárat és a lépcső között lapult. Az elkövető még arra is gondot fordított, hogy a felületes szemlélő elől egy kis vakolattörmelékkel eltakarja a bűzlő kupacot. Hans Vogl dühe mégis alábbhagyott. A lépcsőkön felfelé és lefelé tartó barna nyomai mellett egy kisebb, női cipő lenyomata is ott díszelgett.
Ettől a felfedezéstől a boldogság úgy környékezte meg, mint egy hatalmas tüsszentés, ami az utolsó pillanatban mégsem robban ki, hanem felszívódik a semmiben. Az ember ilyenkor már hiába néz a napba, felkapcsolt villanykörtébe, neoncsőbe, csak magát kínozza. Még jóformán meg sem fogalmazódott benne a felismerés, hogy nem tévedett, hogy mégiscsak van nő, és a nő nem a világ valamely távoli pontján rejtőzik, hanem pontosan az ő feje fölött, a lépcsők végén, fenn a toronyban, máris erőt vett rajta a csüggedés. Hát miféle nő az, aki belegyalogol a szarba? És miféle alak vagyok én, hogy egy ilyen után rohanok? És egyáltalán, hogy jön ez a nő ahhoz, hogy szaros lábbal másszon fel oda, ahonnan bele lehet nézni a messzeségbe, és nem vézna fák meg koszos épületek zárják el a teret, hanem látni lehet, látni mindent, ami fontos, ahol a por, a füst, a szmog, a kosz, a zaj, a szar fölé emelkedik az ember, és úgy tekinthet le a városra, mintha köze sem lenne hozzá, és annak láthatja, aminek mindig is képzelte: szétfolyt madárpiszoknak egy hatalmas térképen?
Irigy volt Hans Vogl, és szégyellte magát. Szégyellt mindent, amit szégyellhetett: hogy irigy, hogy idáig követte a nőt, hogy követte a nőt, hogy ezt a nőt követte, hogy nem meri megmászni a lépcsőket, hogy már nincs állása, hogy már haza sem akar menni, hogy a parkban kószál, hogy gyermekkorában fejjel előre beleállították a kukába, hogy pornót néz, hogy a második emeleten lakik, hogy még sosem hagyta el a várost, hogy fél egy padon ülő öregtől, akit madárjósnak képzel, hogy azt hiszi, léteznek madárjósok, hogy azt képzeli, emberek madárrá változhatnak; és ki tudja, még mi minden jutott eszébe, amit szégyellhetett. Hogy enyhítsen az épelméjűsége összeroppantásával fenyegető szorításon, régi, jól bevált módszeréhez folyamodott. Leszegett fejjel, csak szemét mozgatva vizsgálta végig maga körül a padlót ellepő különböző anyagokat. Néhány perc elteltével a falakra, majd a lépcsőre is kiterjesztett vizsgálódás hatni kezdett, önálló életre kelt, ritmust és irányt talált magának, Hans Vogl pedig boldogan alkalmazkodott hozzá.
Úgy indult el felfelé a lépcsőn, hogy tudomást sem vett róla, mit tesz. Előbb saját lábnyomait vetette össze, aztán a nő nyomait mérte a sajátjaihoz. Méretet, formát, dőlésszöget vizsgált, miközben újabb és újabb fokok maradtak el mögötte, s ha izgalmas kompozícióra bukkant, több percet is rászánt, hogy aprólékosan szemügyre vegye. Amikor saját nyomai megszűntek, csak nehezen sikerült megakadályoznia, hogy bele ne zavarodjon a gondosan felépített játékba. A nő nyomaira összpontosította teljes figyelmét, aztán már nem is emlékezett, hogy valaha az ő lépteit is kellemetlen szagú, barna jelek kísérték. Hiába bizonyult elégnek a másodperc töredéke, hogy a félelem utat találjon és beszivárogjon a gondolatai közé, Hans Vogl elrejtőzött előle, és haladt egyre tovább. Csak a sötétség bírta megállítani.
Néhány évvel szülei halála után Hans Vogl megtalálni látszott helyét a világban. Igencsak szűk hely volt ez a városhoz képest, de ő otthon érezte magát benne, és ezt senki sem próbálta elvitatni tőle. A hely a második emeleti kétszobás lakást és a körzet polgármesteri hivatalának alagsorában megbúvó apró, dohos irodát foglalta magába, valamint a két pont között húzódó, nagyjából félórányi gyalogutat, amit Hans Vogl hétköznapokon kétszer tett meg, egyszer reggel, egyszer pedig munkaideje lejártával, este. Így aztán nemcsak egyszerű földrajzi pontként, hanem egy térből, időből, mozgásból, érzésekből, emlékekből és felelősségekből összeálló, világ a világban jellegű képződményként tekintett mindarra, ami számára jelentőséggel bírt. Hétvégente, akár jóllakott pók a hálója közepén, hintázott apja recsegő karosszékében. Hirdetésekből emelt falak vették körül, s miközben az évek óta raktározott, porosodó papír szagával szívta tele a tüdejét, azon szórakozott, hogy szomszédai – akik leginkább bogaras fiatalembernek tarthatják, de semmit sem tudnak róla – nyitott könyvként hevernek előtte. Az eladó mikró, a felújításra váró lakás, az angoltanár-, hegedű-, matematikakorrepetitor- és bébiszitter-keresés, az erotikusmasszázs-ajánlat, az ápolt, húsz-harmincöt év közötti, kellemes megjelenésű, lehetőleg szőke vagy vörös hajú hölgytársat kereső, absztinens, szolid anyagi háttérrel rendelkező, sportos alkatú, hatvan körüli férfi és a millió egyéb apróhirdetés alig egy-egy szilánkot tárt fel a hirdetők életéből, de Hans Vogl végtelen türelemmel illesztette össze a részleteket, amíg betekintést nem nyert a város majd minden lakásába.
Hiába véste eszébe, hogy a tudás hatalom, megbénította az a rengeteg információ, amit összegyűjtött. Hiába bírta a legmocskosabb, legszánalmasabb részleteket is kiolvasni egy-egy hirdetésből, hiába következtette ki, hogy mi minden ócskaságot rejteget a fölötte élő tizennyolc emeletnyi szomszéd, minden egyes kép, minden szó és minden szám az ő életének sivárságáról árulkodott. Le akarta választani saját, apró világát a városról. El akart zárkózni minden félelemtől, minden szégyentől, de nem találta a módját, és egyre biztosabb volt benne, hogy egyedül nem is sikerülhet. Rég sejtette már, hogy előbb-utóbb nőre lesz szüksége, de megdöbbentette az erőszakosság, amivel ez a gondolat újra meg újra utat tört magának a nagy odafigyeléssel elrendezett elképzelései között. Hans Vogl ugyanis vajmi keveset tudott a nőkről. A hirdetések persze rendelkezésére álltak, tudta, hogy vannak nők, akik pénzért gyerekekre felügyelnek, takarítanak vagy egyéb munkát vállalnak, nők, akik lakhatásért cserébe különböző szolgáltatásokat végeznek, – igaz, ezek természetéről soha nem szóltak a hirdetések –; nők, akik kisgyerekkel maradva, anyagi helyzetük megkönnyítése érdekében gáláns úriember segítségét keresik, diszkrét nők, idős nők, fiatal nők, ápolt és csinos nők, tapasztalt nők, dolgozó nők, gyógyító nők és rengeteg egyébfajta nő, de a szavak mellé nem bírt képeket, érzéseket társítani, s a húsról, illatról, szagról fogalma sem lehetett. Aztán rátalált a pornóra.

Tizennyolc emelet mocska nyom agyon! – fakadt ki leginkább azokon az estéken, amikor napközben munkatársa elszunnyadt, ő pedig az egyetlen forráshoz nyúlt, amiből a nőkről, a testi vagy bármilyen egyéb szerelemről információt szerezhetett. Mire – látványában legalábbis – megismerte a húst, a testet, mire még ravaszabbul kezdte olvasni a hirdetéseket, arra is ráébredt, hogy ami a képernyőn eléje tárul, illúzió csupán. Ekkor már hiába döntötte el, hogy értelmetlen a további képek, filmek nézése, a testek, mozgások, hangok vizsgálata, hiába nem jutott újabb ismeretekhez a számítógép előtt töltött napok után, egyre csak azt leste, mikor lesz ismét alkalmas a pillanat, mikor hangzik fel a megnyugtató hortyogás. Minél gyakrabban élt a kínálkozó lehetőséggel, annál nyugtalanabbá vált a nap hátralevő részében. Ha lehunyta a szemét, rögtön matracnak, asztalnak, padnak, motorháztetőnek, zöld gyepre terített, piros négyszögrácsos terítőnek képzelte magát, és ráfolyt, ráömlött, rácsepegett minden, amit a fölötte, rajta üzekedő alakok kieresztettek magukból. Ilyenkor fuldokolt. Munkahelyéről hazaérve a szokásosnál is nyomasztóbban hatott rá a fölötte tornyosuló tizennyolc emelet, úgy érezte, a nagy nyomás a földbe préseli. – Úgy nyom! Úgy nyom! – üvöltötte az üres lakásban. – Nem lehet már lenni, létezni sem lehet, csak lapulni! Csak lapulni! – hanyatt vetette magát az ágyán, tenyerét a mellkasára fektette, lassan, mélyen lélegzett. – Csak tudnék valahogy fölülemelkedni ezen az egészen. A sok mocskon, szaron, nyűgön, emeleten! – kesergett, de soha nem mondta ki, soha nem döntötte el, hogy valóban meg is teszi.
Hans Vogl a toronyban töltötte az éjszakát. Miközben felfelé haladt, érzékelte ugyan az egyre sűrűsödő sötétséget, de akárcsak a többi zavaró tényezőt, ezt is figyelmen kívül hagyta. Amikor már az orráig sem látott, rátört a félelem. A falnak lapult, és nem mert többé elindulni. Nagyjából másfél óra rettegés után adta meg magát. Hátát továbbra is a falnak vetve leült a lépcsőre, és átölelte a térdét. Előbb a nőre, aztán már csak a reggelre várt, miközben a hideg egyre mélyebbre ette magát a csontjaiban. De hiába bízott benne, a nő reggelig sem jött le a toronyból. Le kell jönnie! Le kell jönnie! Le kell jönnie! – bátorította magát, és amikor a torony környékét éjszakára ellepő macskák szerelmes bagzásba kezdtek, ijedtében magára vizelt. Mire rájött, hogy miféle lények járatták a bolondját vele, kutyák érkeztek, szétkergették az enyelgő macskákat, majd ők is odébbálltak. A park fái nagyrészt kiszűrték az éjszakai város zaját, s a hirtelen támadt csendben Hans Vogl számára az idő lassabban csordogált, mint addig bármikor. Hogy a sötétben henyélő másodperceket mozdulásra, rettegését pedig csitítani bírja, segítségért kiáltott. Úgy gondolta: szégyen vagy sem, ideje véget vetni a bújócskának, kínlódásnak, és ha megalázkodás, könyörgés az ár, ő azt sem sajnálja. Hosszan kiabált, de sem a megalázkodása, sem a könyörgése nem kellett senkinek. Fölötte, alatta és körülötte is mozdulatlan maradt az éjszaka. Később egy csalogány kezdett bele szokásos éji énekébe, aztán még egy, még egy, még egy, még egy és ki tudja, még hány. Tojókat hívtak a hímek, Hans Vogl pedig újra segítségért ordított.
Hajnalban végre hazaindult. Ugyanazon az útvonalon haladt, amelyiken előző nap rohanva érkezett. Lassan mozgott, testét elgyötörte az éjszaka, ízületei minden lépésnél megsajdultak. A rátörő köhögéstől egyszerre érezte megroppanni a mellkasát és a gerincét, koponyájából felzaklatott varjúsereg kereste a kiutat. Mindeközben a torony kitakarta a felkelő napot, árnyéka Hans Voglra vetült, és sokáig kísérte. – Megint hülyét csináltam magamból – köpte összeszorított fogai közül a világba. Hogy a nővel végül mi történhetett, hogy hová tűnt el, ha egyáltalán volt, és tényleg eltűnt-e – nem sikerült kiderítenie. Elméleteket gyártott ugyan, de sorra meg is cáfolta őket. Végül két elképzelése maradt. Az első szerint a nő azért ment fel a toronyba, mert végezni akart magával. Keskeny bőrövével vagy a kis táskájában elrejtett kötéllel húzhatta fel magát a torony tetején, s így nem csoda, hogy nem tért vissza. – Még jó, hogy nem másztam tovább! Csak az hiányzott volna, hogy én találjam meg a tetemet! Hazamegyek, és rendben lesz minden – gondolkodott hangosan, de bármennyire is szerette volna elfogadni, hogy első elképzelése a helytálló, nem tehette. A nő ugyanis, felérve a torony tetejére, elég magasra jutva ahhoz, hogy jól elrugaszkodhasson, elrepült. Erről szólt a második elmélet, és Hans Vogl tudta, hogy így történt. Mi másért járt volna a nő a madárjóshoz, mint a repülőleckék miatt? Mi másért vált egyre verébszerűbbé, ha nem azért, hogy átverve a gravitációt, maga is szárnyalhasson? Minél tovább elmélkedett ezen, annál kevésbé bírta felidézni a nő vonásait. Már csak egy madár-ember szörnyetegre emlékezett, s úgy rémlett, amíg lent, a torony bejáratánál várt a visszatértére, valóban elsuhant egy nagyobb árnyék fölötte. Még a repülés sem érhet annyit, hogy madárrá változzon érte az ember! – jelentette ki, és vonszolta magát tovább. Hosszú időbe telt, mire elérte a padokat. Remélte, hogy néhány futón kívül senkivel sem találkozik, de az öreg már a szokásos helyén ült, és egyenesen őrá bámult.
Az újabb repülőleckés hirdetés teljesen összezavarta az életét. Tartsa kezében a sorsát! – A madárjós repülőleckéket ad! – hirdették ismét a színes betűk a fekete négyszögben, Hans Vogl pedig arra gondolt, hogy bármilyen hülyén hangzik is a szöveg, igazán ráférne egy kis segítség saját sorsa egyengetésében. Az elején csak önmaga szórakoztatására próbálta felderíteni a részleteket, s abból, hogy a felhívás egyetlen lapban jelent meg, azt pedig kizárólag az általa is lakott városrészben terjesztették, arra következtetett, hogy a madárjóst valahol a környéken kell keresni. Hogy a szerkesztők döntése miatt vagy a feladó kérésére került a hirdetés a szabadidős tevékenységek közé, nem lehetett egyértelműen eldönteni, de annak alapján, hogy a repülőleckék melletti hirdetések nagy része a közeli parkot jelölte meg helyszínül, Hans Vogl gondolatban ugyanoda helyezte a madárjóst is. A repülőleckék újbóli megjelenésének másnapján kezdte fürkészni a madarakat. Úgy okoskodott, hogy valóban a parkban lehet belőlük a legtöbb, s ahol a madarak vannak, ott kell lennie a madárjósnak is; de nem akarta elsietni a dolgot. Munkába menet türelmesen várta az apró, tollas jószágok feltűnését, és néhány nap után megállapította, hogy elméletének megfelelően az általa bejárt útszakasz parkhoz legközelebb eső részén tűnnek fel leggyakrabban. Újabb napok teltek el, amikor egy délután, mintegy véletlenül lesodródva szokásos útvonaláról, a parkban kötött ki. Később mindennapossá váltak a lesodródások és eltévedések. Minél több időt töltött a parkban, annál kevésbé kínozták szokásos lelki nyavalyái. A hirdetésekről, repülőleckékről, sorsról is csak azért nem feledkezett meg, mert időközben valóban rátalált a madárjósra. Előbb csak a park legforgalmasabb részén, folyton ugyanazon a padon üldögélő öreg tűnt fel neki, s amíg észre nem vette, hogy az sosincs egyedül, egyszerű csövesnek gondolta. A legkülönfélébb alakok ültek oda hozzá. A középkorú, öltönyös üzletembert ikreit sétáltató kismama váltotta, őt a park egyik idősödő közmunkása. Volt, aki mintha csak véletlenül foglalta volna el kutyasétáltatás vagy kocogás közben az öreg melletti helyet, volt, aki széles mosollyal, messziről integetve érkezett. Hetek teltek el, mire Hans Vogl kiismerte a madárjós visszatérő klienseinek programját, de még mindig nem tudott számot adni arról, hogy miért jár ki szinte naponta madárjóslesre. Igaz, nem is kereste különösebb odaadással a magyarázatot. Minél kevésbé törődött saját cselekedeteinek okaival és következményeivel, annál szélesebb ívben kerülhette el a döntéshelyzeteket. Csak akkor rémült meg, amikor már sokadszorra tűnt úgy, hogy a repülőleckékre járók, akik félórányi, órányi időt töltöttek minden alkalommal a madárjóssal, napról napra madárszerűbbé válnak. Ki pelikánhoz, ki tukánhoz, papagájhoz, cinkéhez, gólyához, varjúhoz kezdett hasonlítani, a nő pedig, akire Hans Vogl a madárjósles harmadik hetében figyelt fel, és aki azóta minden álmába belopta magát, leginkább olyan lett, mint egy veréb. Csak a madárjós nem változott. Mélyen homlokába húzott, kék és szürke mintás sportsapkája alól nagy, kerekre nyitott szemek, gyér szemöldök és hatalmas, bibircsókos orr meredt a világra. Vonalnyi száját alig nyitotta ki beszéd közben, kezének három-három ujján gyűrűk sorakoztak. Jegygyűrűk, pecsétgyűrűk, karikagyűrűk, virágos gyűrűk, az öreg nem válogatott. Első pillantásra egy gyerekkorában látott rajzfilm szarka szereplőjét juttatta Hans Vogl eszébe, és többé nem bírt másként tekinteni rá.
Közben egyre gyakrabban késett munkahelyéről, és egyre gyakrabban távozott munkaidejének lejárta előtt. Munkatársa hiába szenderült el, Hans Vogl csak ritkán élt a lehetőséggel, hogy számítógépét bekapcsolja. Olyan napokon, amikor nem bírt ellenállni a kísértésnek, messzire elkerülte a parkot. Hazaérve lerogyott szokásos hirdetésböngésző fotelébe, de a hirdetések helyett az önmarcangolásban merült el.
Ahogy életében egyszer sem jutott eszébe hirdetést feladni vagy – apjával ellentétben – valamilyen hirdetésre jelentkezni, ugyanúgy nem merült fel benne annak a lehetősége sem, hogy maga is repülőleckéket vegyen. Egy szokatlanul hideg, késő tavaszi délután hiába érkezett a nő a szokásos időben, hiába ült le az öreg mellé, egyetlen szót sem váltottak egymással. – Változások ideje ez – mondta Hans Vogl, és bólogatott mellé. Az ő élete is megváltozott. Miután egy alkalommal, az irodáját betöltő hortyogás közepette, elveit végleg feladva pornó helyett a madárjósok utáni kutakodásra használta az internetet, többé nem ment be dolgozni. Jövője nem aggasztotta. Igénytelen életmódjával rengeteg pénzt spórolt meg, és úgy számolta, hacsak valami drasztikus változás nem történik, évekig eléldegélhet munka nélkül. Aggódott viszont a nőért, akinek arca egyre komolyabb, vonásai pedig egyre jellegtelenebbek lettek, és úgy tűnt, már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy végképp verébbé váljék. Amikor kiszabott ideje lejárt, a nő rövid öleléssel búcsúzott az öregtől, és addigi szokásától eltérően, a legközelebbi villamosmegálló helyett a park belseje felé vette az irányt. Mielőtt elindult a nő után, Hans Vogl sokáig meredt maga elé.
Hans Vogl gyűlölte a ráirányuló tekinteteket. Kiszolgáltatottnak és elnyomottnak érezte magát már a gondolattól is, hogy ki-ki kénye-kedve szerint mustrálhatja. Elkeserítette a lehetőség, hogy megbámulásának – majdhogynem erőszaktevéssel felérő – tényéről olykor még tudomást sem szerezhet. Hiába voltak, akik mindenféle szándékosság nélkül mosolyodtak vagy borzadtak el Hans Vogl vagy bárki-bármi más szemlélése közben. Hiába történhetett már maga a megbámulás is akaratlanul, Hans Voglt semmi sem nyugtatta meg. Ha nem a kiszolgáltatottság, akkor a bizonytalanság kínozta. Sosem tudta, mit lát a másik, aki éppen ránéz, aki éppen az ő arcát, testét vizslatja, és főleg azt nem ismerhette meg, hogy a látott képek miféle gondolatokat indítanak el benne. Nem volt hiú, olykor mégis hosszan állt a tükör előtt, hogy saját vonásait, arcizma minden rándulását, karja emelkedését, lépteinek súlyát pontosan megjegyezze. Csak annyit láthatnak, amennyit én is látok, magyarázta magának, majd hozzátette: ha minden mozdulatomat ismerem, meglepetés még véletlenül sem érhet. Ez sem mentette meg. Előbb csak enyhe bizsergés jelentkezett testének azon részein, ahová idegen tekintet irányult, aztán a bizsergés viszketéssé alakult, majd égni kezdett a bőre, és az égés egész testére kiterjedt. Mindeközben egyetlen kérdés ismétlődött folyton az elméjében: mit láthat, vajon mit láthat?
Visszabámult az öregre, bele egyenesen az őt követő vizenyős szempárba. A madárjós mindent tudott. A szemén látszott, hogy a nőről, a toronyról, az éjszakáról, a még mindig nedves foltról a nadrágján senki nem mondhatna újat neki, és Hans Vogl egy pillanatig az öreg szemével tekintett magára. A bizonytalanság szörnyűsége messze elmaradt a teljes bizonyosság által rá mért csapástól. Az önámítás minden fortélyával felépített világ falai leomlottak, színei, képei megfakultak, szertefoszlottak a bizonyosság elviselhetetlen terhe alatt. Egy magas termetű, vékony csontú férfit látott, hatalmas lapátkezekkel, meggörbült háttal, lehorgasztott fejjel. Rongyait, mert a magán hordott gyűrött, koszos és szakadt, hol túlságosan bő, hol túlságosan szűk holmikat rég nem lehetett ruhának nevezni, mintha türelmetlen kezek aggatták volna egy világból mit sem észlelő kirakati bábura. Egy ember sebtében papírra vetett skiccének tűnt az öreg tekintetében, arcát viszont a legnagyobb türelemmel, részletességgel és rosszindulattal mintázták meg. A püffedt ábrázat, az egymástól távol álló, beesett szemek, az alig létező állhoz képest merészen előreugró, keskeny orr embert formált ugyan, de madárszerűségét lehetetlen volt elvitatni. Hans Vogl magát látta, de gyűlöletesebb képet el sem tudott képzelni. Az öreg közben kinyújtotta felé a karját, és magához intette. Ujjai héjakarommá görbültek, készen arra, hogy kiszolgáltatott áldozatába vájjanak. Hans Vogl nem türtőztette magát tovább. – Engem ne nézzen senki madárnak! Érted?! Senki! Madárnak senki! – ordította, majd sarkon fordult, és elrohant.
Hazafelé vette az irányt. Fájó, égő ízületeire, közlekedési lámpákra, illemre, tapintatra fittyet hányva trappolt végig az utcákon és lökdöste félre a többi járókelőt, időst-fiatalt egyaránt. Csak a lakását rejtő húszemeletes bejáratánál állt meg. A rohanástól kifulladva a földre rogyott. Percekig öklendezett, de gyomrából semmi sem jött a felszínre. Amint levegőhöz jutott, talpra állt. – Egy végső futást… – mondta, mielőtt nekiindult a lépcsőknek. A korábbi, második emeleten húzódó képzeletbeli határon úgy viharzott át, hogy eszébe sem jutott benézni saját lakásába. Bár fogalma sem volt, előző nap milyen magasra juthatott a toronyban – még ha magát becsapva is –, feltörte a magaslatokat rejtő félelemburok falát, és ezúttal már teljes tudatossággal szedte a lépcsőfokokat. Ahogy korábban gúzsba kötötte, most úgy húzta, rángatta egyre feljebb a szégyen és a félelem. – Minden leszakad, leszakítok mindent – fújtatott egy lépcsőfordulóban, és miközben egyre feljebb jutva valóban leszakadni, lepattogzani érezte magáról a rárakódott szennyet, úgy tűnt, ő maga is szétesik.
Végül nem szakadt szét. A huszadik emeletre érve nyitva találta a lapos tetőre vezető ajtót. Miután kivárta, hogy szíve megnyugodjon és szeme elől eltűnjenek az egyre gyűrűző kék és lila karikák, kinyitotta az ajtót, majd kilépett a tetőre. Néhány másodpercig a szemét sem bírta kinyitni a fent tomboló szélben. Találomra indult el az antennák, szellőzőnyílások között, és behúzódott a tetőn felállított víztartály részleges szélárnyékába. Ott elbizonytalanodott. – Mit is keresek én itt? – kérdezte szokás szerint. Annyit tudott csak, hogy végrehajtotta addigi élete legmerészebb, legnehezebb és legfontosabb tettét. Saját elhatározásából felülemelkedett mindazon, ami körülvette, ami lehúzta. – Legyőztem! Legyőztem a várost – ez zakatolt benne. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a tetőről lebámulva megtekintse áldozatának poros, bűzös, megkövesedett fekélyként szétterülő tetemét. A tető szélére állított hatalmas reklámtáblák elzárták előle a kilátást, ezért elindult, hogy megkerülje őket. A peremen végigfutó, derékmagas párkányt elérve lebámult a tetőről, aztán reménykedő tekintetét egyre feljebb és feljebb emelte. Előbb csak egy lépést tett oldalra a párkány mentén, aztán még egyet és még egyet, majd rohanni kezdett. Arra vágyott, hogy a város határát megtalálva megpillanthassa az azon túl tenyésző, burjánzó szabadságot. A zöld színt kereste, amivel a térképészek jelölték a városon túli részeket. Nem találta. Hiába kapaszkodott fel a húsz emelet legtetejére, hiába pusztult majdnem bele, hogy kiszakadjon belőle, hogy felülemelkedjen rajta, a város még mindig föléje magasodott. Bármerre nézett, bárhová rohant a tetőn, a távolban körös-körül újabb épületek nyúltak az égbe. Tíz, húsz, harminc, de talán száz emelettel is magasabbnak tűntek Hans Vogl toronyházánál, és árnyékukban minden harca, kínja és győzelme elsorvadt. Elkeseredett. Gyűlölte magát, amiért elhitte: győzhet. Amiért úgy képzelte, ha a város területét elhagyni lehetetlen is, képes lehet rá, hogy föléje emelkedjen, maga alá gyűrje. Miután végtelen csalódottságában átlendült a párkányon, néhány másodpercig sajnálta még, hogy elmulasztotta a repülőleckéket.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu