Kulturális folyóirat és portál

2021. november 3 | Molnár Judit | Napló

Például a példaadás

Most, amikor váratlanul a vezető témák közé ugrott a nevelés, a közösségi médiában mindenki kutya kötelességének érzi ilyen vagy olyan előjelű véleményét legalább néhány szóban elmondani, egyvalamiről, ami pedig a nevelésben csakúgy, mint a mindennapi élet egyéb területein döntő fontosságú, egy szó nem sok, de annyi sem esik. Nem vonom kétségbe, sok mindenkinek az a legfontosabb, hogy kinyilatkoztassa politikai hovatartozását, nehogy véletlenül a különböző helyosztásokkor hoppon maradjon, de hogy ekképpen megnyilvánuló jelleme az utódaiban hogyan csapódik le, arra nem gondol. A szavak takarásában, a sorok között eddig is erről beszéltem, s most már köntörfalazás nélkül kimondom: a minden vonatkozásban érvényes példaadásról van szó.

Aktív tanár koromban gyakran és szerencsére sikerrel tárgyaltuk a témát kollégáimmal, majd pedig mindenki a saját tanítványaival is, akik természetes módon azonnal megértették a „példabeszédet”, sőt saját családi és baráti körükből, mondhatni, ömlesztették a példákat. A kiindulópont annak a néhány kollégának a szokása volt, aki, bár közel lakott az iskolához (vagy éppen ezért?), szinte mindennap késve érkezett. Ez önmagában még nem főbenjáró bűn, habár az állandó késések miatt az igazgató nekem panaszkodott, mire én – minden alkalommal – rávágtam: le kellene vágni azt az órát, és hamarosan képesek volnának pontosan érkezni. Az igazgató azt mondta, szégyellne ilyet tenni, inkább beszéljük meg velük. Amikor aztán kiderült, hogy épp ezek a későkásák büntetik igazolatlan hiányzással az utánuk érkező gyerekeket, azokat is, akik ingáznak, és például tőlük teljesen függetlenül, a forgalom vagy műszaki hiba miatt késett a buszuk, akkor kerítettem sort a példaadás fontosságáról szóló példázatnak, azt hangsúlyozva, hogy amit a tanár nem csinál, nem tart be, nem követ, azt nem követelheti meg a diákjaitól sem!

Ugyanez a helyzet a családban is: nem lehet már zsenge korától arra nevelni a gyereket, hogy ne hazudozzon, ne találjon ki nyakatekert sztorikat pusztán csak azért, hogy magára vonja a figyelmet, vagy épp ellenkezőleg: adjon más feladatot a szülői figyelemnek, foglalkozzon azzal, ne az ő dolgaival. Az egészen kisgyereknek is feltűnik ugyanis, ha a szülő olyasmit állít, amit nemhogy nem tett meg, de épp az ellenkezőjét csinálta. S nemritkán az ilyen ellenpéldák a valamikori gyereknek még öregkorában is fel-felbukkannak intő példaként, amikor ő maga készülne valami olyat mondani a gyerekeinek, unokáinak, aminek nincs valóságalapja. S csak a teljesség kedvéért teszem még hozzá, hisz a világos érvelés nem kíván túl sok magyarázatot, hogy ugyanez a helyzet a párkapcsolatokban is: olyasmit soha nem kérhetünk a párunktól, amit mi nem a kérésének megfelelően teszünk.

Eszem ágában sincs tömeges kioktatást végezni és bizonygatni, hogy lám, lám, én vagyok a jani, de ajánlom – elsősorban fiatal szülőknek és a pályakezdést most kóstolgató tanerőknek –, próbálják meg ennek a témának a felvetését családtagjaik, illetve diákjaik körében. Meglátják, milyen sok tanulságos esetet mesélnek majd a megértés jeléül azok a gyerekek, akikről talán nem is gondolták volna, milyen gyorsan és jól megértik a példaadásról szóló példázatot.

 (Megjelent a Várad 2021/9. számában)

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu