Kulturális folyóirat és portál

2011. július 18 | Bökös Borbála | Irodalom

Párbeszéd

Állnak az egyetem előtt. Várakoznak. Lassan elszövődik a nap és szemerkélni kezd az eső. Pista megböki Janit, s inti, hogy már látja a harmadikat. Imre kacsázva, idétlenül lépeget, kerülgeti a tócsákat. Mikor odaér hozzájuk, ránt egyet a tarisznyáján, s köszön:

– Hő!
Hallgatnak, mustrálják egymást. Pista megmérgesedik, s ráacsarog:
– Mit nézel?
– Néz a rosseb.
– Az hát, ne gúvasszad már a szemedet, mert békujakolok!
– Ejsze, arra nézek, amerre akarok!
– Egyen meg a búbánat, te, inkább azt mondjad, mi vót?
– Mi lett vóna? Hatost kaptam.
– S az jó-é?
– Megjárja.
– Mér nem tanultál jobban?
– Mi az, tán siket vagy? Asszondtam, hogy az megjárja!
– Neked lehet, de nem nekem!
– Ne kötekedjé, Pista!
– Hán? Ügyejé, Imre! Azt hiszed, anyánk szeret feketébe öltözni?

Villannak a szemek, megcsöngetik a bicskákat a tarisznyában. Morognak, sápadnak, egymásra áporkodnak. Akkor csendesen megszólal Jani:
– Gyün a busz.

Erre megcsillapodnak a testvérek, s elteszik a haragot. Sokan vannak a megállóban, és jó helyet kell fogni. Pista, az idősebb jogán, még megtaszítja Imrét, s rábökken:
– Ne bódorogj már, igyekezzé!

Felszállnak és az ablak mellett kapnak helyet. A tömeg majd leviszi a gombjaikat, még jó, hogy nincs rajtuk sapka és sál, hogy arra is kelljen figyelni. Izzadnak, pirosodnak. Akkor Jani megtörülgeti az arcát, s mondja:
– Jó nagy itt a gyúródás!

Mennek, zötyögnek hazafelé a savanyú szagú buszon. Jobb a tarisznya, mint a táska, mert a hasukon hordhatják, s nem lopnak ki belőle semmit. Imre előveszi az uzsonnáját és megkínálja a többieket. Egymás után beleharapnak, aztán komótosan elrágják.

– Pálinkád van-e? – kérdi Jani.
– Otthun.
– Itten, vagy ott, Csíkban otthun?
– Itten a blokkba. Édesapám hozta múlt héten.
– Akkor jó.

Hallgatnak, esznek. Pista rá akar gyújtani, de meggondolja magát, mert ráugrik a szeme a nemdohányzós jelre. Hosszan nézi, aztán legyint, s rágyújt. Imre megböki, rászól, de Pista visszavág, és a buszra mutat:

– Ennek má mindegy.
– De megbüntet a kontroll!
– Szerinted a kontroll tud magyarul?
– Nem a, csak románu.
– Na látod. Majd megmongyuk neki, hogy külfődiek vagyunk. Jani, te tudsz románu?
– Én nem.
– Na látod. Akkor külfődiek vagyunk.

Aztán Pista hirtelen megtaknyosodik. Körbenéz, jobbra-balra sandít. Nem meri kicsapni azért, inkább elővesz egy zsebkendőt. Mégiscsak városon vannak. Nagy bucskázással érkezik a busz, s üggyel-bajjal leszállnak. Felmennek a lakásba, nekilátnak a pálinkának. Iszogatnak egy darabig, aztán Pista felhörren, hogy tanulni is kéne, mert mintha valami tesztet írnának holnap.

– Mibűl? – kérdezi Jani.
– Nem tudom. Ne is baggas. Majd holnap meglássuk.

Imre megemberkedik, s odaáll a bátyja elé.
– Te Pista, mondok valamit!
– Na!
– Én feliratkoztam, s nyáron elmék Amerikába.
– Mé?
– Csak. Pénzt keresni. Ámerikaiul tanúni.
– Azt úgy mondják: angolul – igazítja ki Jani.

Nem szólnak, hallgatnak egy sort. Akkor Pista keményen felmordul:
– Mi az, te pulya, tán megnyüvesedett az agyad? Oszt ki vigyáz majd rád ott, idegenben? Mit mondunk édesszülénknek? Minek mennél oda?
– Most vagy soha! – cigánykodik kipirulva Imre. – Jövőre, lehet, belébukok az egyetembe, vagy nem lesz mibű kijárni. Ha nyáron elmék, annyi pénzt keresek, hogy adok édesanyáméknak is, oszt nem kell többet fizessék a taxámat!
– Hán, te barom, minek nem tanulsz, hogy átkerülj ingyenes helyre? De ilyen hatosokkal… Piha!

Megkeménykedik rajtuk a csönd. Pista még kiböki:
– Aztán mit dolgoznál ott, mikor még a kapa is kihullik a kezedbű? Tán mosogatnál, hogy mindent összetörj? Még az erdőben is feléd dől a fa, te mitugrász!
– Az dógoznék, amit itt románéknál is dógozhatnék! Ott pénzt kap érte az ember, nem alamizsnát! Én nem hagyom, hogy édesanyám megint kölcsönt vegyen fel! Meg tudok én már állni a lábamon!

Imre szemében gyűlnek már a könnyek, de férfiasan iparkodik, hogy visszanyeldesse őket. Pista hallgat, gondolkozik. Rágyújt, s nagyokat szippant. Jani beleokoskodik:
– Én is jelentkeztem, megyek nyáron Amerikába. Imre nem lesz ott egyedül.
– Ki hülyített bele?
– Ecséd.

Pista felsóhajt, majd tovább szipákol. A másik kettő lélegzet-visszafojtva lesi a szavát. Aztán Pista kiböki:
– Jól van na, ne prünnyögjetek má. Akkó én is megyek. Nem hagyom Imit, még bajba kerül. Olyan bakontás, hogy tavaly a budi is összeroppant alatta!
– Nem én roppantottam össze, hanem az eső, te szamár! – felesel Imre, de már vidáman pislog hozzá.
– Hallod-e, Pista – fűzi tovább Jani –, oda tudni kell ámerikaiul is.
– Angolul – javítja ki Imre.
– Úgy na, mindegy. Én tudok egy keveset, s addig még Imre is megtanulhatja az alapokat. De hogy fogunk ott elbódogulni? Mi lesz, ha nem értjük meg, mit mondanak az emberek?

Pista lassan, méltóságteljesen feláll, és a csillogó szemű, kalandvágyó fiúkra néz. Aztán keményen így szól:
– Egyet se féljetek. Majd asszongyuk: külfődiek vagyunk!

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu