Napos oldalon innen és túl
V. M.: Erdőmérnök, költő, újságíró, tanár, folyóirat-szerkesztő – ezek a hivatások kapcsolódnak hozzád. De szerinted a legfontosabb: önmagad lenni. A felsoroltak közül nélkülözhető lenne bármelyik is ehhez az önmegvalósításhoz?
K. A.: Hát persze. Nélkülözhető lenne – más körülmények között. Erdőmérnök azért lettem, mert különös viszony fűz a növényekhez, a „vadon”-hoz, verset is írtam A hiúzok természetéről. Másrészt nem bírtam volna elképzelni az életemet egy gyárba bezárva. 1989 előtt nem lehettem volna újságíró, mert nem akartam belépni a Román Kommunista Pártba, ezt a mesterséget csak ’90-ben kezdtem gyakorolni. Megtanultam, aztán tanítottam is a nagyváradi újságíró-iskolában, az Ady Endre Sajtókollégiumban kommunikációelméletet – ezt egyébként szívesen folytatnám. Sajtóban is dolgozom, de ez már nem hivatás, csak munka. A sajtó mára elvesztette azt a lehetőségét, hogy szabad legyen. Legalábbis én úgy látom.
V. M.: Pályainduló éveidre is visszatekintve mesélj a nagyváradi Ady Kör szellemiségéről! Mennyiben segített ez alkotói pályád alakulásában?
K. A.: Kilencedikes voltam, amikor elküldött ennek a körnek az üléseire Demkó László, a magyartanárom. Sok érdekeset láttam, hallottam és tanultam ott. De úgy alakult, hogy mégsem az Ady Körben debütáltam. Engem az Ifjúmunkás, Lázár László és az egykori Igaz Szó, valamint Székely János indított el. Az itthoniaknak, akkoriaknak nem volt eléggé érdekes, amit írtam.
V. M.: Király Lászlót mesterednek tartod, több verset címzel hozzá. Mi az, ami számodra útmutató a költészetében?
K. A.: A Kővadászok klubja című verse egy nagy titok. Szerelmes vagyok Király Lászlónak az elmondhatatlan határát feszegető vagy éppen tapogató szövegeibe, az orosz költőkből a magyar nyelvbe átültetett Nyezvanov-versekbe.
V. M.: A Várad folyóirat szerkesztőjeként, a Törzsasztal irodalmi estek egyik szervezőjeként hogyan látod a nagyváradi irodalmi és kulturális élet legfontosabb jelenségeit? Mi az, ami hiányzik, mi az, ami nagyon jó?
K. A.: Sok minden hiányzik ebből az irodalmi életből, ha egyáltalán annak nevezhető. A Törzsasztalnak egyébként nem szervezője, hanem csak hűséges közönsége vagyok. De Várad most kisváros. Lehet, hogy száz éve fontos, érdekes és mozgalmas volt, Budapest után a másodikként emlegették. Sokat kell még dolgozni ahhoz, hogy azt a színvonalat újra megközelíthessük. És kevesen vagyunk ehhez a munkához…
V. M.: Ma van-e Nagyváradon az Ady Körhöz hasonló irodalmi műhely?
K. A.: Az egykori Ady Körhöz hasonló biztosan nincs. A Törzsasztal sorozatnak nem ez a szerepe, hanem az, hogy a magyar írókat közelebb hozza az olvasóközönséghez. Persze, ha valaki írni akar, sokat tanulhat az estekből. Váradon mindig voltak olyan fiatalok is, akiknek volt igényük ilyesmire. Azonban Váradhoz az is hozzátartozik, hogy innen mindig mindenki elmegy… Úgyhogy logikus, hogy csoportok sem nagyon alakulhatnak ki. Vagy ha kialakulnak, néhány évig képesek csak működni. Persze, akad olyan is, aki visszajön. De az többnyire már egy másik valaki.
V. M.: „Amikor azt mondom magamról: költő vagyok, az úgy értendő: szabad embernek szeretném tudni magam” – mondod. Úgy érzem, ezt a szabadságot a Szandra May és Tom Vanguard igaz története, valamint a Hóbanévad című köteteidben sikerült leginkább megvalósítanod. Jól látom?
K. A.: Könyvet készíteni munka, rögzítése nyomtatott formában annak, ami történik. A Szandra May és Tom Vanguard igaz története egy versesregény-kísérlet. Kíváncsi voltam, mennyire lehet „gömbölyű” egy könyvben összeszerkesztve az a néhány próza, amiből gyakorlatilag kibomlik a történet, illetve a versek, amelyekben többnyire a szereplők beszélnek. Úgy tűnik, elég jól sikerült a munka, mert a nagyváradi magyar színház felvette a következő évadtervébe, stúdió-előadás készül belőle. Szabó K. István, a színház művészeti igazgatója rendezi. Ennek a könyvnek is egyik fő kérdése a szabadság, akárcsak a beszédes című Hóbanévadnak. A szabadságom pedig belül egyre jobban alakul.
V. M.: A Hóbanévaddal egy nagyon személyes könyvet kap kézbe az olvasó, bár azt csak a beavatottak tudják, hogy a kötet születése tulajdonképpen a lányod „felnőtté válásával”, Budapestre költözésével áll szoros kapcsolatban.
K. A.: Másfél-két éve interjúztam Kemény Istvánnal, s amikor az interjú végén megkérdeztem tőle, mire vágyik, azt mondta, szeretné, ha még egy kicsit otthon lennének a gyerekei. Most már tudom, hogy miről beszélt, milyen dráma az, ha valaki, aki kedves az embernek, eltűnik a hétköznapokból. Persze, a dolgok rendjéhez tartozik, hogy a fiókák felnőnek és kirepülnek. Nem is szabad őket megállítani, visszatartani. Én sem tettem, de a józan megfontolás sem segített azon, hogy az első tél Anna nélkül maga volt a pokol. Ráadásul azelőtt évekig programszerűen törekedtem arra, hogy ne panaszkodjam a verseimben. Ám hazudni sem lehet, és megdöbbenve vettem észre, hogy már a Mondhatatlan című könyvemben is mennyire sötét árnyalatokkal színeztem. Amikor a Hóbanévad készült, elkerülhetetlenül szembesülnöm kellett azzal: olyan korban élek, amikor nincs túl sok okom a derűlátásra.
V. M.: „Biznisz van, itt hajtani kell. / Na erről mondj verset, ha még / akadnak a szívben szavak”. Lehet a versnek piaci értéke?
K. A.: A versnek felszabadító, önkép-erősítő értéke van. Nem tudok erről gondolkodni, hogy „kérjük meg az árát a versnek”! A vers segít, a vers figyelmeztet, a vers előre jelez, mert a költők antennái érzékenyebbek, mint a többi emberé. A piacról, ahol ugye a profitra kell vadászni, amúgy sem vagyok már túl jó véleménnyel.
V. M.: Szandra May és Tom Vanguard igaz története újból visszatér a szeretett versszereplőkhöz. Szandra May a Hóbanévadban is fontos szerepet kap. Velük mi fog történni, folytatódik-e még a történetük, vagy más költői alteregó kerül a középpontba?
K. A.: Szandra May, az embereket megmentő május, egy véget nem érő keresés főszereplője. Találkozunk még vele, Tom Vanguardról sem tudunk még mindent. Említettem már, hogy történetük hamarosan színpadra kerül, ez egy új szöveg lesz, abból is sok minden kiderül majd róluk. Van még néhány olyan versszereplő is, akik eddig még nem jutottak szóhoz. Nem tudom pontosan, mi lesz velük, mert közben már egyre erőteljesebben foglalkoztat a gondolat, hogy prózát kellene írnom.
V. M.: Mi lesz a témája a prózádnak?
K. A.: Erről kissé félek beszélni, mert mintha babonás lennék… De ebben az interjúban legalább nyoma maradhat annak, hogy mit írtam volna, ha mégsem születnek meg idővel! Az első regénynek a címe is megvan már, ez a Restauro. Azokat a történeteket kapcsolja össze, amelyekből kiderül: hogyan alakulhatott volna az életem, ha bizonyos döntéseimnél egy-egy másik lehetséges utat választok. A másik regény, ami szintén foglalkoztat már egy ideje, három nemzedékhez tartozó három nő története, személyiségeik alakulása a mindegyiküknek megadatott időben. A harmadik irodalmi terv a Hozott álom című verseskönyv megírása lenne, amelyben sok-sok énekelhető vers lesz. Egy átlagosnál vastagabb verseskönyvet tervezek, ami fel is lesz építve széltében és hosszában, sokféle részlet és díszlet is látható lesz benne.
V. M.: A ’70-es évek végén Csutak István zenekarának, a Garabonciásnak írtál dalszövegeket. Mi történt ezekkel, lesz-e folytatásuk?
K. A.: Csutak István és zenésztársai éppen most terveznek harminc év után valamiféle feltámadást, így az elmúlt hónapokban is írtam a Garabonciásnak néhány dalszöveget. Musicalt is fogok írni, rockoperát is, ezekkel tartozom annak a valakinek, aki voltam. A verseim közül is megzenésítettek néhányat, sőt, a Hóbanévadban vannak dallamra írt versek. Nemrég a debreceni egyetem irodalmi körös fiataljai jártak Nagyváradon, a December dal című versemet ők is megzenésítették, egy régebbi versemre pedig Kocsis Csaba írt nagyon tiszta és érzékeny dallamot…
V. M.: Ezek szerint van jövője az énekelt versnek?
K. A.: Nem jövője, hanem folyamatos jelene van ennek a műfajnak. A dallamok kiemelik a verset a hétköznapokból, a közönség lelkét is magukkal ragadják a magasba. Dinnyés József, a Kaláka már fiatalkoromban a kedvenceim voltak…
V. M.: A Hóbanévad című legutóbbi köteted a Napos Oldal Szépirodalmi Sorozat egyik darabja, Karácsony Benő „derű – méltóság – szabadság” értékrendjének szellemében. Beszélnél a sorozat előtörténetéről, Karácsony Benőhöz fűződő barátságodról?
K. A.: Barátságról beszélni túlzás, hiszen nem ugyanabban az időben élünk, bár sajnos a jelenkorban egyre több a hasonlóság. Néhány éve már annak, hogy Sorbán Attilával és Simon Judittal, aki újságírói munkája mellett időközben elvállalta a Riport Kiadó igazgatását is, arról beszélgettünk, hogy Nagyváradon mindent Ady Endréről neveznek el. Akkor gondolkodtam el azon komolyabban, hogy a mi értékrendünkhöz ki illene a valaha Nagyváradon is élt „nagyok” közül. Valóságos reveláció volt, hogy bizony Karácsony Benő ez a személy. A Riport Kiadóban tavaly döntöttek a könyvkiadói tevékenység megerősítéséről, így hát kézenfekvő volt a Napos oldal újrakiadása, illetve az azonos nevű sorozat elindítása.
V. M.: Hogyan fogadta a többi erdélyi kiadó, valamint az anyaországi könyves szakma a Napos oldal sorozat köteteit, láthatnak-e esetleg szépirodalmi csoportosulást, irányzatot kibontakozni?
K. A.: A barátaink örülnek annak, hogy elkezdtük ezt a munkát. A „hivatalos” irodalom köreivel egyelőre nincsen túl sok dolgunk, és nem is erőltetjük ezt. Visszajelzések terén sem érezzük magunkat elkényeztetve. Hatalmas a termelés, rengeteg könyv jelenik meg évről évre. Ebben a nagy folyamban eléggé nehéz figyelmet kapni. Néha úgy érzem: a magyarok nem olvasnak annyit, mint amennyit a magyarok írnak.
V. M.: Milyen új kiadványokat terveztek?
K. A.: A tervezés felelősségteljes dolog. A Riport Kiadó folyamatosan kiad egy hetilapot és az ehhez köthető riportkönyveket, publicisztika-köteteket. Tízéves lesz idén az Erdélyi Riport. Ezt Szűcs László főszerkesztő válogatott vezércikkeit tartalmazó gyűjteménnyel, Tamás Pál etno-publicisztikáit egybegyűjtő kötettel, Szilágyi Aladárnak A belgaság dicsérete című riportkötetével ünnepeljük. Ezekhez tartozik még két, idénre tervezett kiadvány: Irházi János interjúkötete Tokay Györggyel és Árus Tünde fényképgyűjteménye a nagyváradi zsidó temetőről.
Az irodalmi részen idén folytatódik a Karácsony Benő-sorozat A megnyugvás ösvényein című regénnyel, a kabarés Nagy Endrének a Szerelmesek kalauza című kötete is megjelenik új kiadásban, a Napos oldal-könyvek sorozatban pedig Demény Péter glosszái, derűs és humoros rövidprózái jönnek az idén Garantált pihenés címmel.
V. M.: A Napos oldal nemcsak sorozat, hanem művészeti, irodalmi baráti kör is kíván lenni, ahol bárkit szívesen láttok. Hogyan alakul ez az elképzelés?
K. A.: Bár az íróság lényegében magányos elfoglaltság, az ember ugyanakkor társas lény is, ettől lesz emberré. Az embert pedig lelki mechanizmusai hol arra késztetik, hogy elvegyülni, hol pedig arra, hogy kiválni vágyjon. Mi szívesen barátkoznánk, barátkozunk olyan alkotó emberekkel, akiknek szintén fontosak a Napos oldal értékei. De nem kívánunk intézményesülni, mert az megölné a lényeget.
V. M.: Apropó intézményesülés. Nem vagy tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, néhány éve kiléptél a szervezetből. Miért?
K. A.: Az E-MIL-nek alapítója, és az első vezetőtanácsának is tagja voltam. Már nem sokkal az indulás után megkaptam a döntő létszámú kolozsváriaktól, hogy nem érdemes azzal foglalkozni, amit javasoltam. Készíttettem volna ugyanis egy szociális felmérést az erdélyi magyar írókról. Arra gondoltam, hogy így tudnánk mindenkinek szerezni olyan támogatást, segítséget, amilyenre szüksége van. Aztán bekövetkeztek azok az évek, amikor már nem is jártak E-MIL-gyűlésekre azok, akik döntöttek az írószövetségnek a sorsáról. Akkor léptem ki, amikor egy közgyűlésen az új vezetőket arra kértem, foglalkozzanak a váradiakkal is. Jól látszott, ez nem érdekli őket. Csak az egyesület legitimálására szolgált a nagy létszám. Az egyesület is főleg arra kellett, hogy legyen mit mutogatni. A kolozsvári közgyűlés ebédszünetében minősíthetetlen hangon szidták Markó Bélát. Na, akkor elmentem a barátaimhoz, onnan már el is küldtem a kilépési szándékomat bejelentő levelet. Az emberekre nem haragszom, sokat kedvelek közülük, még ha másként gondolkodnak is, mint én.
V. M.: Érzel-e irodalmi szekértábor jelleget az E-MIL-ben? Milyennek kellene lennie egy erdélyi magyar írószervezetnek?
K. A.: Amikor kiléptem az E-MIL-ből, akkor valóban szekértábor-jellegűnek is éreztem. Az oka? A politika, miután rábízták a pénzt, úgy gondolja, hogy a kulturális jellegű szervezeteken is uralkodhat. Az egyesületeknek pedig pénz kell. Az erdélyi magyar írószervezetes utópiám pedig úgy nézne ki, hogy az írók legyenek fontosak. Legyenek függetlenek. Összerdélyi érdekről már nem is nagyon lehet beszélni, mert éppen a helyi és a személyes érdekek kerülnek mostanság előtérbe. Ráadásul a magyarországi írószövetségek is szívesen fogadják az erdélyi írókat is.
(Irodalmi Jelen, 2012. augusztus)