Naplórészlet
1989. XI. 21., kedd
Jártam Byval, aztán már az agyamra ment, de most újra összejöttünk. Már akkor is tervezte, hogy kimegy. Először Petivel, de konkrétumok nem voltak. A fejéhez is vágtam a múltkor, hogy „Úgyis itt ragadsz!” Erre odajön hozzám pénteken, és a fülembe súgja, hogy „Szombaton este indulunk Öcsivel.” Mi? „Lógjál el tornáról, és megbeszéljük.” Szóval be kellett magolják a tervet, hogy a Körös partján mennek valami T betűs faluig, és ott megállnak, hogy bekenjék fokhagymával a testüket, hogy a kutyák ne érezzék őket, és kell fekete tempera a tornacsukának, hogy ne világítson. Erre szombaton 11-kor beállít a suliba, ronda ócska cuccokban, 4-5 ing van rajta, és rángat magával meg tök ideg, meg fölöslegesen járkálgat a folyosón. Aztán puszi a homlokomra és elrohan. Hülye szar barom fasz! – kiabáltam utána, és a búcsúlevelet sem adtam oda, amit tegnap írtam.
Pokoli volt hétfőig, főleg a suli. Tetettem a hülyét. Aztán egyenesen Öcsiék mentem. Csókolom, kezdtem volna a mondókámat, de az anyja behúzott a házba. Majd az előszobában boldogan átölelt. „Már Debrecenben vannak. Értelmes kislány vagy te. Még csengess néha be.” Aztán kikísért.
Ma szembesítés. Peti sírt, a falat rugdosta, rémesen rosszulesett neki, hogy átverték. Erre Brechner azt mondta, hogy ők bármelyik percben megkaphatják az emigrálási papírokat Nyugatnémetbe. Szökjünk át Magyarba, és az anya tutira befogad mindenkit. Csak német internátusos licibe kell járnunk. Meli tök fapofával megszólal: „Mit fogsz ezentúl csinálni a bulikon, erre nem gondoltál?”
1989. XII. 10., vasárnap
Tompul az agyam! Komolyan mondom. Nem tudom megérteni, hogyan működik a légköri nyomást mérő higanyberendezés.
1989. XII. 13., szerda
A Garázst nyomatja Nagy Feró a Petőfiben, mikor: „Megszakítjuk az adást, hogy székely testvérünk üzenetét átadjuk. By üzeni Nagyváradra, hogy nagyon szereti Emesét! Jeeee!” Olyan hirtelen jött, hogy nem tudtam kazettára se venni. Már csengett is a telefon a nappaliban. Tudtam, hogy By öccse lesz. Persze apám vette fel. Szinte percekig képes tenni a süketet, hogy ne adjon a kagylóhoz. Ma a jó osztályból is körém gyűltek a lányok. „Húú, de cucc neked!” Közben gondolatban megfojtottak. Mindegy. Itt a vakáció, és festeni fogom a körmöm!
1989. XII. 22.
Igen, ez a nap Románia legszebb napja. December 22., péntek. Mielőtt még elragadtatnám magam, kezdem az elején. Romániában már 25 éve az önimádó Ceauşescu uralkodott. Magyarországon már változott a helyzet, létrejött a többpártrendszer. Németországban végül lebontották a berlini falat, Csehszlovákiában fellázadtak az elnök ellen, egy író került a helyére. A Szovjetunióban folyik a peresztrojka, hallottam, Kolozsváron egy román tanárnő is próbált már harcolni értünk. És most a temesvári emberek ki mertek menni és élőláncot alkottak Tőkés László háza körül. Ez nagy szó. Ki mertek menni! A tévé bemondta, hogy elfogták Ceauşescut. Nálunk is mindenki dudál az utcán. Leverték a piros lozincákat1 a tömházról. Csodálatos! Nem tudom elhinni, hogy ennyi volt az egész. Megnyílnak a határok. Hazajöhetnek a menekültek. Persze a szüleim a fejemhez vágták, hogy még 16 se vagyok, de holnap tutira kimegyek.
1989. XII. 25., hétfő
Nem adják olyan könnyen azt a bizonyos szabadságot. Mennyi és mennyi halott, és mennyi lélekben nyomorék, akik ezt művelik az emberekkel. A szekusok megtámadták a nagyváradi vízműveket. Állítólag mérgezett a víz. Abból a kis tartalék állottból élünk.
1989. XII. 26., kedd
Tisztán hallottam a folyosón, hogy két szomszéd ijedten beszélte: röpcéduláznak a szekusok. „Ceauşescu, ne féljél, megbosszulunk! În fiecare casă te aşteaptă un mort pe masă!”1. Csupa értelmetlen halál. Szüntessük meg a politikát.
1990. I. 7., vasárnap
Találtam egy borítékot a postaládánkban, még csütörtökön. Benne egy csomagszelvény, egy nő írt mellé, hogy bocsánat a késésért, de el volt ítélve hat hónapra tiltott határátlépésért, szóval ne haragudjak. By küldött nekem valamit, az van a csomagban. A nővérem elkísért a nagypostára, hogy kivegyük. Egy katona állt a bejáratnál. Olyan édi volt. Szólt, hogy meg kell motozzon, és elpirult. Emlékeztetett egy srácra a másik suliból. Egy Edda meg Metallica izé volt a csomagban, amit rá kell varrni vagy vasalni táskára. A nő írt egy telefonszámot is, amin reggel 8–11 között adhatják Byt. De csak a nagypostáról tudok kérni nemzetközi hívást.
1990. január
Nem jön haza. Megmondta konkrétan telefonon. Halt volna meg! Két hete szabadok vagyunk.
Ebben a városban nincs semmi, csak üres üzletek a suli körül. Mikor kezdtem a IX. osztályt, hetente bementem az üzletbe, és banánt kértem. Persze teljesen üresek voltak a polcok. A nő mindig dühös lett. De én feszítettem a húrt: „Miért, ez talán nem egy élelmiszerüzlet?” Sértődötten kizavartak. Pedig jóval több volt, mint hecc. Kapaszkodás volt az igazságba. Most visszamegyek az üzletbe, és igenis addig kérek tőlük, amíg azt nem mondják: „Gyermekem, ne kérj. Nem látod, hogy itt nincs semmi?!”
A szerző író.
1. Minden házban egy halottat teszünk az asztalra.