Nagyvárad helyett Szabadság
Közel hatvanöt évig viselte a Nagyvárad nevet a lap, amely társadalmi és gazdasági napilapként hirdette meg magát 1870 júliusában, az első szám fejlécén. Az impériumváltás után az egyre erősödő türelmetlenség minden iránt, ami kisebbségi, főleg magyar vonatkozású, annyira erős lett Romániában, hogy a cenzúra tilalma miatt a sajtóban sem jelenhettek meg a magyar helységnevek. Aztán eljött az a nap is, amikortól nemcsak a cikkekben vagy hirdetésekben nem használhatták a helységek magyar elnevezését, de az újságok fejlécéről is letiltották azokat. Korabeli kiadványok cikkeinek felhasználásával alább a Nagyvárad napilap kötelező névváltoztatásáról emlékezünk meg.
1934 januárjában Nagyvárad helyett Szabadság címmel jegyez cikket m. s. monogrammal Marót Sándor. Ebből az írásból szemezgetünk kicsit, mielőtt jobban belemerülnénk a témába. „A mi lapunkat hatvanöt esztendővel ezelőtt akkor alapították, amikor ez a város fejlődésnek, virágzásnak indult. Amikor a körösmenti kis magyar város polgárainak munkájából, erejéből és akaratából a vidéki nagyvárosok soraiba küzdötte fel magát. Ennek a városnak a fejlődése és a Nagyvárad című újság tehát egyazon bölcsőben ringott. Együtt növekedtek, erősödtek, egyet akartak. Közös volt az örömünk, a bánatunk. Mint hű hitestársakat forrasztotta össze hosszú időn át jólétben, kultúrában, sorscsapásokban Nagyvárad városát magyar újságjával, a Nagyváraddal. Jöhetett háború, eszmei és politikai áramlat, kitartottak egymás mellett, és a román impérium sem szakította meg eddig ezt a köteléket.”
Nem szakította meg „ezt a köteléket” 1933. december 31‑ig, amikor Duca miniszterelnök meggyilkolása miatt (1933. december 29.) Bukarestben, Kolozsvárott, Nagyváradon és más városokban, végül az egész országban ostromállapotot hirdetett a kormány. Az egész ország területén kihirdették az előzetes cenzúrát. Újra cenzúrázták a lapokat, még ha ez a cenzúra nem volt is olyan kemény, mint a ’20‑as években, amikor egész hasábok, néha oldalak jelentek meg fehéren a napilapokban az árgus szemmel figyelő, sokszor a magyar nyelvet nagyon gyengén ismerő cenzoroknak betudhatóan.
Ostromállapot volt tehát, és a kivételes intézkedések diktáltak, ezeket mindenkinek el kellett fogadnia és alá kellett vetnie magát. A kiadó és a szerkesztőség számára ez azt jelentette, hogy a lap nevét Nagyváradról Szabadságra változtatta meg. Néhány napnak el kellett telnie, amíg a szükséges technikai munkákkal elkészültek, de az átállás hamarosan megtörtént. Persze a régi Szabadsághoz is szép emlékeik fűződtek mind az olvasóknak, mind a szerkesztőknek, újságíróknak, hiszen a Nagyvárad mellett az is fontos sajtóorgánuma volt a város magyar közönségének. Itt jegyezzük meg, hogy 1918-ban Hegedüs Nándor lett a főszerkesztője a Nagyváradnak, s az újság 1921-ben magába olvasztotta a Szabadságot, a kiadó tulajdonosa pedig a Sonnenfeld Adolf Részvénytársaság lett. A Szabadság szerkesztőségének munkatársai a beolvasztás után a Nagyvárad íróasztalainál dolgoztak tovább.
Idézzük újra Marót Sándort: „Amikor tehát a Szabadság kerül fel lapunk homlokára, csak a régi köztisztelt névhez nyúlunk, csak a címben történik majd változás. Tartalomban, programunkban, célkitűzésünkben azok maradunk, akik eddig voltunk. És ez a cél változatlanul csak azt jelenti: mindent az itt élő magyar kisebbség, a város közönségének javáért és boldogulásáért. A Szabadság cím alatt a lelkek szabadságáért, a jobb és szebb jövőért állítjuk szolgálatba tollunkat. És ha a lapfejnek ez az előírt változása minden bajnak, szenvedésnek egyszersmind a megváltozását, jobb és szebb időknek hajnalhasadását is jelentené, úgy és ebben az esetben mondhatnánk, hogy ennek a kényszernek még készséggel teszünk eleget.
Egy újság fejlécén a cím olyan, mint egy embernek a keresztneve. Az ember nevét beírják az anyakönyvbe, az újság nevét meg egyszer és mindenkorra megjegyzik az olvasók, magyarán beépül a köztudatba. A közvélemény felfigyel a sajtóorgánumra, és ha az megérdemli, akkor a szeretetébe fogadja! Ez történt a Nagyváraddal is 1870-ben, amikor a még poros kisváros álmodozó polgárságát új hang ébresztette. Napról napra, hétről hétre, egyre többen olvasták a vendéglőkben és az otthonaikban az újságot. Sajnos, nevet kellett változtatnia a lapnak, de a régi-új, a Szabadság név talán a szélesedő, új távlatok hirdetője. De egyazon cél felé vezet útjuk az emberi szolidaritás szent hitével és magyarságtudatunknak változatlan tisztaságával. Akik bíztak bennünk, szeressenek és bízzanak bennünk most és továbbra is. Kardunk a toll, amellyel vértelen csatákba indulunk a megérdemelt szabadságért.”
Tudni lehetett tehát, hogy a kiadó és a lap minden munkatársa bizalommal tekint a jövőbe, hiszen szinte ugyanez a gárda és az olvasóközönség is átvészelte már szinte ugyanezt a helyzetet, amikor a Szabadság beolvadt a Nagyváradba. A Szabadság egykori tulajdonosa, Laszky Ármin a régi időkben olyan szerzőket sorakoztatott fel lapjánál, mint Lovassy Andor, Hegyesi Márton, Ady Endre, Krúdy Gyula. Ezeknek a nagy neveknek az emléke a beolvasztás után is kötelezte a Nagyvárad akkori újságírói gárdáját. Akkoriban, a ’20‑as években is a nagy változások, az impériumváltás idején alakult ki az a kisebbségi, magyar újságírói szellem, amely hatalmas hűséggel és elszántsággal védte a mindenkori magyar érdekeket. Mi sem volt természetesebb tehát, mint hogy a város és a megye olvasóközönsége, eleget téve a szerkesztőségi felhívásoknak, továbbra is szívesen vásárolta és fizetett elő a lapra.
Végezetül zárjuk ezt a megemlékezést egy akkori „veteránnak”, dr. Adorján Ármin ügyvédnek, a Szabadság régi munkatársának írásával; ezt már az új, Szabadság néven megjelenő újság 1934. január 28‑i számában közölte. A cikk visszaemlékezés a Szabadság hőskorára, a századforduló előtti Nagyvárad mindennapi életére, tehát valóságos kordokumentum. Kissé lerövidítve, a korabeli helyesírást követve közöljük, reméljük, a mai olvasóközönség és a régi város szerelmeseinek örömére.
„Ifjukori kedves emlékek rajzanak előttem. Régen volt, én nagyon fiatal voltam, és legfőbb vágyamat az képezte, hogy az öreg Szabadsághoz bejussak és írói, költői szárnyalásaimat a nyilvánosság elé vihessem.
Be szép idők is voltak. Mikor a jelenlegi Avram Jancu, előbb Kossuth, akkor Sas utcán lévő kis udvari szerkesztőségi szobában Laszky Ármin, a nagyhatalmu lapkiadó bemutatott Rácz Mihály városi főjegyző, szerkesztőnek. Reggeltől estig tartott a szerkesztőségi munka. Estefelé már meggyújtották az alacsony, széles ernyőjü petróleum-lámpát – hol volt még akkor villany? – és dolgoztunk estig. Akkor megjött a budapesti express. Este 7 óra után Kemény bácsi – a joviális nyugalmazott rendőrkapitány, a nyomda felelős feje – bezárta a lapot. Akkor még nem volt Újságíró Klub, hát mindenki ment, ahova akart. A legtöbben, én is, haza, jogi alapvizsgára és szigorlatra készülni.
A színház, a városi vízvezeték, nyilvános könyvtár – s sok-sok, akkor még csak névleg létező intézmény alapját – ott épitettük a régi Szabadság szerkesztőségében. Vasárnapi cikkeinket rendesen valamelyik helyi nagyság írta: Dr. Berkovits Ferenc, dr. Várady Zsigmond, Sipos Orbán, Sulyok István, a szépirodalom és társadalmi dolgokat Nagy Márton, Lovassy Andor, Várnai Ferenc, Édelmann Menyhért, verseket Sarkady Lajos, színházi kritikát dr. Kálmán József, humoros cikkeket Leander (Adorján Emil, Adorján Ármin öccse) írt. Később Murai Károly, Fehér Dezső és Halász Lajos is a lap munkatársaiul szerződtek, úgy, hogy a Szabadság abban az időben – 1885-től 1894‑ig – élénken versenyzett a Nagyváraddal, amely előbb Hügel Ottó, majd Láng József kiadásában jelent meg. A régi Szabadság jól be volt szervezve vidéki tudósitók dolgában is. Minden nagyobb megyei székhelyről jöttek a tudósitások. Ugyancsak élénk volt a szinházi rovat is. Akkor tünt fel Küry Klára, Delly Emma, Gál Gyula, Fenyvesi Emil, Ivánfi Jenő és többen, akik még a régi fabódéban, a jelenlegi Heyman-szinkör helyén gyönyörködtették a publikumot. A régi Szabadság elmerült, beolvadt a régi Nagyváradba, és ime, most a régi Nagyváradból ujul meg az uj Szabadság.”
A Szabadság című napilap 1940 szeptember első napjaiban, nem sokkal a második bécsi döntés életbelépése után visszakapta régi nevét, és újra Nagyvárad néven jelent meg. Ez azonban már egy másik írás témája.
Farkas László
Nyitókép: A cenzúrázott Nagyvárad 1934. január 5‑i fejléce a nevet még őrzi, bár a város nevét már románul kell írni
Galériabeli fotók: A napilap nevet váltott január végére, de az olvasók „szoktatásához” még feltüntették a korábbi lapnevet. Érdekesség, hogy a téves sorszámot és dátumot – bizonyára a nyomdában – kézzel írták át; A napilap LXIV. évfolyamának 31., 1934. február 9‑i száma még kettős lapnévvel; Külpolitikai események és azok hazai vonatkozásai az immár egycímű, új Szabadság február 20‑i számának címlapján
(Megjelent a Várad 2022./5. számában)
