Nagyvárad a kávéházak városa – Kávéházi élet a Monarchia idejében
A Monarchia kezdetén a Szent László tér legjelentősebb világi épülete az északkeleti szegletében, a Sas (a későbbi Kossuth Lajos) utca sarkán levő emeletes épület, a Fekete Sas szálloda volt.
Fekete Sas szálloda
A Fekete Sas egyemeletes épülete a Kispiac (a későbbi Szent László tér) és a Sas (a későbbi Kossuth Lajos) utca sarkán volt. Az itteni telket az évtizedek során körbeépítették, a középen levő udvar később a vendéglő kerthelyisége lett, erre nyílt a vendéglő, ahová az emeleten levő szállodából is közvetlenül el lehetett jutni. Az emeleten a szobák mellett volt a nagyterem is, ahol bálokat rendeztek. A kávéház a sarkon a tér felé nézett, míg a söröző a Sas utcára nyílott.1
A Fekete Sas étterme
1868-ban a vendéglőt felújították. Az ekkor már megjelenő Nagyváradi Lapok szerint: „A Fekete Sas vendéglő derék bérlője, Mezei Mihály új étterme csaknem befejezés pontján áll; a nagy, tágas, kényelmes étterem díszességére nézve a főváros bármely éttermével vetekedhet, sőt azokat felül is múlja. Fél- és egész domborművekkel díszített falai, csinos oszlopai és csillárai ízlést árulnak el. A tervet és építkezést derék, fiatal építészünk, Rimanóczy Kálmán készítette, illetőleg vezette.”2
Nem feledkezett el az említett napilap a már elkészült étterem dicséretéről sem: „Mezei Mihály úr új étterme, mely eddig csak úgy pongyolában fogadá be vendégeit, gyönyörűen kifestve és díszítve fogja ezentúl üdvözölni azokat. Ismerve fővárosunk minden előkelőbb éttermét, bizton állíthatjuk, hogy sem nagyságra, sem csinre nézve nem találni párját a Sas új nyári éttermének a fővárosban sem.”3
A vendéglő felújításának örömére 1870 februárjában álarcosbált rendeztek benne.4 De ez az egyszeri rendezvény nem nyugtatta meg az egyik névtelen újságírót, aki már a közelgő böjti napokra gondolt: „Derék vendéglősünk, Mezei Mihály mindent megtesz közönségünk szórakoztatására, mint már számtalanszor volt alkalmunk elmondani. Rettegve gondolunk a farsang végefelé ránk jövő egyhangú, unalmas és böjti prédikációs napokra; s íme a Fekete Sas bérlője megmentett a szörnyű unalomtól azáltal, hogy Rainer József tiroli daltársulatát március 15-re lehívta városunkba.”5
Mezei Mihálynak még négy év adatott, hogy vezesse a Fekete Sas vendéglőjét, sörcsarnokát és a kávéházát is. Mindhármat 1874 őszén egy bérlőpáros vett át, s ők ebből az alkalomból felújították a helyiségeket és a berendezést.
„A Sas vendéglő új bérlői nagyban csinosítják, új bútorokat hozattak, a termeket parkettírozták, az udvari ebédlőt újonnan alakítják, s október hó folyamán jó konyhával remélhetőleg oly vendéglő álland a közönség rendelkezésére, minőnek hiányát régen érezzük. […]
Legnagyobb dícséretet érdemlik a bérlők Hillinger Lipót és Komornyik Benedek urak. Az egész szállodában nem maradt legkisebb hely sem mely festésen, lakkírozáson padoltatáson át nem esett volna; a gáz is az egész épületbe bevezettetett, és így nemcsak a kávéház, a sörcsarnok és az étterem, de a folyosók és szobák is mind tiszták, csinosak, a bútorzat és egyéb felszerelés az utóbbiakban az utolsó darabig mind új és elegáns, hogy szinte öröm azokban lakni. Még hátra van a nagyobb munkálatokból a nagyterem festése és parkettírozása és a főlépcsőn a márványlépcsők lerakása mi – mint bérlők remélik – jövő hó közepéig mind elkészül; egyszóval városunknak van valahára egy elegáns szállodája, hova a közönség örömest fog menni, hogy a szolgálat pontos és előzékeny lesz, arról majd gondoskodik Komornyik és hogy az ételek kivánnivalót nem fognak hagyni, arról kezeskedik Komornyik Benedekné asszony, ki országszerte híres mint páratlan szakácsné.”6
Hiába kezeskedett Komornyikné az ételek minőségét illetően, ha férje 1875. január 1-jétől lemondott. Állítólag Hillingerrel voltak nézeteltérései.7
Ezután Hillinger Lipót egyedül vezette a korabeli Várad legjelentősebb szállodáját, nagyon hosszú ideig, egészen 1906-ig, majdnem az épület lebontásáig volt annak közkedvelt bérlője!
Még 1875 tavaszán a kerthelyiséget újította fel, ahol a Heinrich főherceg nevét viselő 51. sorezred zenekara a nyári idényben hetenként kétszer, kedden és pénteken este válogatott zenedarabokat játszott.8
A kerthelyiség megnyitását hírül adó tudósításban elismerték, hogy nemcsak az udvar egy részének csinos kertté átalakítása, de az egész berendezés és a számos gázlámpa bevezetése Hillingernek nem kevés pénzébe és fáradságába került.9 Többször tartott a nyárikertben dalestélyt a város dalárdája is.10
Hiába igyekezett Hillinger Lipót megfelelni az összes követelménynek, 1879 nyarán már sokan azt latolgatták, ki foglalja majd el szeptemberben Hillinger helyét, aki a szálloda nehéz anyagi helyzete miatt a bérleti díj leszállítását, vagy ha az nem lehetséges, felmentését kérte. Az utóbbit fogadták el, és szeptemberre licitet írtak ki a szálloda bérlésére.
A Nagyvárad egyik újságírója védelmébe vette a bérlőt a Hillinger ügy című cikkében: „A Sas vendéglő bérletét megszokták már városunkban csak így nevezni, s ezért mi is csak e címet adjuk annak, midőn az e tárgy felett úton-útfélen vitatkozóktól azt kérdezzük, hogy talán mindegyiknek van egy-egy bérlője dugaszban, akit alkalmasnak vélnek a Sas bérlésére? Jegyezzék meg azt az intézők jól, hogy egy elsőrendű vendéglő bérletére alkalmas embert és pénzes embert nem olyan könnyű manapság egyszemélyben föltalálni, hogy olyan könnyen bánnak el Hillingerrel. Néhány évvel előbb még csak néhányadmagával állott városunkban a Fekete Sas mint vendéglő. Ma már minden utcán nyitottak egy-egy korcsmát az alatt a cím alatt, s e vendéglők tulajdonosai azt hiszik, hogy ők is elvezetnék a Sas bérletét. El ám, csak azt nem lehet tudni, hogy merre? Mert azt kifeledik az egyének a számításból, hogy Hillinger 80 000 forinttal fogott e bérlethez…”11
Az árlejtés napján, 1879. szeptember 10-én ugyanazon lap egyik újságírója (S. G. aláírással) elemezte a kialakult helyzetet, kifejtve saját véleményét: „Városunk legelső vendéglőjének bérletadására nézve ma tartatik az árlejtés a városi tanácsteremben, melynek eredménye fölött a holnap tartandó törv. hat. biz. közgyűlés fog végérvényesen határozni.
Mint a hír mondja, két párt fog e tárgyban alakulni, melynek egyike politikai pártszempontból tekinti az ügyet is, ennél fogva védelmezni fogja nézetét a végletekig.
E sorokban nem akarunk utat mutatni a törvényhatósági bizottságnak, de miután kicsinyes érdekek, személyes ellenszenv, megsértett hiúság jelölik e tárgyban néhány embernél az irányt: illő dolog ez ügyhöz a hírlapok útján is szólani, hogy az kellőleg megvilágittassék s a városnak ne csak reményben, ígéretben, de a valóságban is legyen meg már egyszer bár kevesebb de mindenáron biztosabb jövedelme.
Nagyvárad város évi jövedelmében igen szép tételt foglal el a Fekete Sas, városunk e legelső vendéglőjének bérösszege. – Néhány éve annak, hogy e helyiség újólag bérbe vétetett, s ez idő alatt a jelenlegi bérlő több ízben adott be a törvényhatósági bizottsághoz bérleengedési kérvényeket.
A legutóbbi időben a bérletbőli felmentését kérte a bérlő: Hillinger úr azon esetre, ha az általa kért bérleengedés meg nem adható. – A leengedés megtagadtatott, hanem a bérlet alóli felmentés megadatott a kérelmezőnek s a vendéglő új bérbeadására a pályázat meg is hírdettetett.
Azt beszéli a hír, hogy számosan vannak a konkurensek, sőt van olyan is, aki az eddigi bérösszegeknél többet ajánl fel a városnak.
Ha csak egy körömnyi igaz van is e hírben, annál több okunk van félteni az egész bérösszeget, ha csak azt nem mondja majd az a dugaszban levő bérlő, hogy a kávéházat, istálókat s a szobák egy részét műhelyekül fogja használni.
A Fekete Sas bérlete akkor volt jövedelmező üzlet, midőn Kolozsvár felé csak gyorskocsin jártak az emberek, s olyan vendéglők voltak versenytársai városunkban, mint a Szőlőfürt és a Csillag nevű korcsmák a Kolozsvári utca elején.
Ma már megállapodás nélkül utazik át városunkon Erdélyből vagy Erdélybe az utas. Ezenkívül a város polgársága – az a régi tekintélyes kaszt – nem a Fekete Sasban leli fel illő helyét, hanem apró társaságokra oszolva az utcai bormérésekben költi el felesleges forintjait.
A Fekete Sasra ma már csak akkor gondol valaki, ha értekezleteket kell tartani, s ha pártkérdéseket kell megvitatni, de mint szálloda, mint sörmérő- és kávéházhelyiség csak kevesek által látogattatik. És e kevés vendég nem bánja meg, hogy oda jár, mert a város legelső vendéglőjének jelenlegi bérlője ismeri a maga kötelességét, tudja azt, hogy a vendéglő jó hírnevét fenn kell tartani, ha azt akarja, hogy saját becsülete is megóvassék.
Az elmúlt négy év alatt szabad iparrá lett a korcsma, szabad iparrá a kávéháznyitás. Egy-egy új vendéglő – melyben talán egyenesen sem állhat magasabb testalkatú ember, gyakran több vendéget számlál, mint a Fekete Sas. – Úton-útfélen nyitják a kávéházakat, traktálják a közönséget olyan amilyen kávéval, s naponta számlálhat oly bevételeket, aminőt a Fekete Sas kávéház üzletkönyve nem tud felmutatni.
A kis korcsmákban 12 krajcárért adnak egy kis gulyáshúst, ennyiért kell azt adni a Sasban is, hogy a konkurencia folytán vendég menjen oda. De így van ez minden ételnemben, ami pedig a helyiséget, a bérösszeget s az étel minőségét tekintve igen nagy kérdés. – A Sas vendégei nem elégesznek meg, ha az étlap 2–3 pecsenyét kínál egy vacsorára. Itt minden szeszélyt ki kell elégíteni, hiszen ez a város legelső vendéglője! Nem lehet olyan szedett-vett személyzetet alkalmazni, hanem kell, hogy a kellnerek illő műveltséggel, biztosítékkal és becsülettel bírjanak, mert hiszen Nagyvárad város első vendéglője ez!
Midőn a Szigligeti banket megtartatott, s a vendéglősről sokan nyilatkoztak a körünkbe jött idegenek, s midőn a 3–400 ember között a legutolsó asztalnál is meg volt elégedve mindenki, akkor jó volt Hillinger. Csak úgy szorongattuk a kezét.
Mikor itt járt Szilágyi Dezső és 1 forint fizetés mellett rendezett ismét bankettet, nem volt panasz, akkor szintén örültünk, hogy ilyen kitűnő vendéglőse van ennek a Nagyváradnak.
Hanem mikor megmondta Hillinger úr, hogy afféle kutyafogdosási ügyek megvitatására nem adja át a vendéglő nagytermét, attól a perctől kezdve egy egész párt előtt leszállott a becsülete, s jaj volt annak a kérésnek, melyet Hillinger úr a képviselőtestület elé terjesztett!
Örvendünk azon, ha a törvényhatósági bizottság védelmezi a város érdekét, akkor és csakis így teljesíti a város iránti kötelességét minden egyes képviselő. De fájdalom, hogy sok esetben az érdek az irányadó, s az érdek okoz a városnak igen-igen nagy károkat.
Ne ragaszkodjunk a betűkhöz, mert a betű megöl. Tanuljunk a tapasztalatokból, mert nekünk van elég tapasztalatunk. – A személyes érdek hány embert emelt már a város különféle ügyeinek a vezetésére, – később pedig nagyon is megbánta, hogy odaemelte.
Nem a jó cimborán, nem a sokat ígérő kortesen kell tehát nekünk kapkodni, hanem a szolíd, reális embert kell megtartanunk.
Különben is a bérösszeg – melyet Hillinger úr leengedni kér, nem oly nagy, hogy tönkre tenné a város pénztárát.
De az a bajunk, hogy azt a lovat szeretjük ütni, amelyik legjobban húz, s nem törődünk azzal, hogy mily összeget képvisel a talán már be sem hajtható földbérhátrány.
A törvényhatósági bizottságnak tehát nem kell attól félnie, hogy bérlő nem akad. Oh ilyen lehet akármennyi, sőt olyan is, akinek pénzes ember fog állani (egy ideig) a háta megett. De a viszonyok a régiek fognak maradni, s miután a Sas kávéház vendégeinek nagyrésze ezentúl is – mint mondják – csak „köpködni” jár el a kávéházba: az új bérlőnek sem lesznek briliáns bevételei, s így félünk attól, hogy az nem fog majd kérni leengedést, csak várakozást, de e várakozás lesz majd végtelen hosszú, mely idő alatt éppen úgy lesz behajthatatlan a bérösszeg amint bevehetetlenné vált az a város földjeinek bérleténél.
A törvényhatósági bizottság higgadt gondolkozású és a tényeket mérlegelni tudó tagjai ezt bizonyára belátják, s hajlandók megadni a bérleengedést. Ámde vannak akik csak azért nem engednek, mert Hillinger nem adta át a nagytermet az ebek ügyében összehívott értekezlet megtartására.
Fájdalommal vesszük tudomásul, hogy városunk bevétele a bérösszeg folytonos leengedésével eddig is nagyot csökkent, de a körülményekkel alkudni kell – most engednünk kell; jöhet idő – talán nemsokára – midőn a Fekete Sas bérlete ismét meg fogja érni a régi bérösszeget. S…G…”12
Az eredmény: Nagyvárad város törvényhatósági bizottsága rendes havi közgyűlésének határozata alapján: „A tanács jelenti, hogy a Fekete Sas szálloda bérlete a megtartott árverésen az eddigi bérlő Hillinger Lipót, mint legtöbbet ígérő részére 6500 frt. évi bérért leüttetett. [nem a bérlő ütetett le, hanem az árverési kalapács, mellyel szentesítették a licit végét. – P. I. Z. megj.] Jóváhagyatik, s főügyész a szerződés megkötésére utasíttatik.”13 Magyarán: legelőnyösebb ajánlattevőként maradt Hillinger Lipót. A cikkből ellenben nem derül ki, hogy az évi 6500 forint kevesebb vagy több volt-e, mint az előző bérleti díj.
A következő év, 1880 tavaszától Hillinger Lipót egyéb pénzszerzési forrás után nézett: kibérelte a Rózsabokor kerthelyiséget. Oda várta nyaranta törzsvendégeit, míg telente a Fekete Sas szálloda vendéglőjébe és sörcsarnokában. A kávéházat azért nem említettük, mert azt 1880 szilveszter napján átadta Stern József kávésnak. Ő lett a kávéház bérlője néhány évig. De minderről majd külön lesz szó.
A bevétel növelése érdekében 1884-től Hillinger Lipót a vendéglőben zeneestélyeket is tartott, vagy fellépő művészeknek is helyt adott, például a hírneves énekduettistáknak, a Holländer testvérek.14
1884-ben, a fizetett reklámokat leszámítva, a Nagyvárad napilapban szinte egyetlen sort sem írtak a vendéglőkről, kávéházakról. Addig pedig gyakoriak voltak azok a néhány soros ismertető, figyelemfelkeltő cikkek, amelyek gyakran azzal a mondattal zárultak, hogy: „Ajánljuk mi is közönségünk figyelmébe”, esetleg azzal, hogy az új kávéház, vendéglő megnyitására „olvasóinkat figyelmeztetjük!” Ez utóbbi kijelentés vélhetően azt jelentette, hogy felhívják az olvasók figyelmét.
Az apró bújtatott reklámhírek hiányának okát ma már hiába keresnénk, de az a gyanúnk, hogy a vendéglősök, kávésok talán összebeszélhettek, és beszüntették az újságíróknak a gyakori ingyenességet, illetve azt, hogy az újdondászoknak nagyobb összegű hitelük gyűljön fel. Az ingyenes kávé szinte természetes volt, de egy jó vacsora is megért mindkét félnek egy néhány soros reklámhírt a lapban, ahogy erről korabeli visszaemlékezésekben is olvashatunk. Egy hasonló jelenséget Nagy Endre is megemlített: „Az újságírói fizetés nem volt elég a mozgalmas élet költségeire. De a kiadó nemcsak elnézte, meg is követelte, hogy az élelmes újságíró holmi mellékes jövedelmekkel kerekítse ki a fizetését. Többnyire ártalmatlan keresetforrások voltak ezek; egy-egy jóindulattal megírt és ügyesen a lapba csúsztatott reklámhír, amiért mindenki szívesen megfizette azt a néhány koronát. Az újságíró örült a pénznek, a kereskedő pedig az olcsó reklámnak. Mindkét félnek haszna volt belőle.”15
A városatyák 1888-ban úgy határoztak, hogy a Fekete Sas szállodát teljesen felújítják 69 612 forintért, egyben versenytárgyalást írnak ki a szálloda bérlésére. A kikiáltási árat évi 10 970 forintban állapították meg. Az árverésen egyetlen jelentkező sem akadt a szálloda bérbevételére. Vélhetően magasnak tartották a kikiáltási árat. Az építkezésre, bár több írásos ajánlat is érkezett, újabb kiírásról döntöttek. Majd a tanácsülésen ismét megvitatták a Fekete Sas bérbeadását. Immár két ajánlat akadt, közülük a Hillinger Lipótét találták előnyösebbnek, aki 20 000 forintnyi átalakítási költségbe 12 000 forinttal bepótolna, így a városnak csak 8000 forintot kellene költenie. Az eredetileg közel 70 000 forintnyi átépítési kiadást 20 000 forint értékű átalakításra változtatták.16 Hillinger Lipóttal megkötötték a bérleti szerződést, s ő levezényelte a felújítási munkálatokat is.
A bevétel növelése érdekében a bérlő teret biztosított a szálloda éttermében, nyaranta a kerthelyiségében a színvonaltalan zenés-táncos előadásoknak is, melyeket a joggal bíráló újságírók egyszerűen csak zängeraioknak neveztek. Zängerai, magyarosan zengeráj, a züllött hírű zenés kávéházakat, vendéglőket jelentette a kiegyezés után.
Két példa ezekből a cikkekből: „Alig múlik egy nap, hogy az ember egy vagy két – néha elég vakmerően német nyelvű – hírdetéseken ne olvassa, hol tartják az erkölcsrontó, ízléstelen frivolságukkal hódítani vágyó zängeraiok előadásait. Jelenleg a Sas éttermének látogatóit boldogítja egy ilyen társulat, mely némileg ugyan intelligensebb tagokból áll, de méltán megróvást érdemel, hogy egy egész estén egy-két magyar szót alig hall az ember tőlük, dacára, hogy a társulat egyik legcsinosabb nőtagja elég ízléssel énekli a magyar népdalokat. Ha olyan kevéssé szeretik a magyar nyelvet, menjenek Csaszlauba, s ne jöjjenek Nagyváradra.”17
„A Sas étteremben néhány nap óta egy német daltársulat tart előadásokat. Bizonyosan félve fogják ők olvasni e sorokat, mert azt fogják hinni, hogy ismét a sárga földig vannak »lerántva«. Most az egyszer nem. Elismerést az érdemnek, ha ugyan ez annak nevezhető. Igaz ugyan, hogy ők, a Sasbeli németek, az is igaz, hogy németül sokat énekeltek, de most már azt is el kell ismernünk, hogy többszöri felszólításunknak legalább annyiban eleget tettek, hogy megpróbálkoztak újabban magyarul is énekelni. És ez érdemük. A közönség ezen igyekezetet méltányolja is, napról-napra sűrűbben látogatja az előadásokat, melyeken különösen Weizer Franci és Róza kisasszonyok tűnnek ki üde, kellemes hangjukkal.”18
De szakítsuk meg a további idézeteket két vicc erejéig, amelyeknek az adott aktualitást, hogy amikor megszülettek, 1892-ben, Amerika felfedezésének 400. évfordulójára emlékeztek. A váradiak erre fabrikáltak vicceket:
„A Fekete Sas vendéglőjében egy dühös vendég:
– Hallja maga pincér, hát a maguk étlapja csupa krumpli: krumplileves, krumplicsuszpájz [krumplifőzelék], krumplimetélt?
Pincér: – Kremlásn! Ma 400 éve fedezték föl a krumpli hazáját, Amerikát. Hát jubilálunk!”19
Ugyanabban a vendéglőben egy másik Kolumbusz-vicc:
„Dühös vendég: – De már ez mégis botrány! Egy félórája rendeltem azt a sült krumplit és még most sincs itt!
Pincér: – De kremlásn, ha az emberek várhattak a krumplira 1500 esztendeig, míg Kolumbusz fölfedezte Amerikát, uraságod is várhat tán egy fél óráig!”20
De félre a viccel! Következzenek az újabb tudósítások különböző vendéglőbeli fellépésekről. „A Fekete Sas éttermének közönségét, mely tegnap [1892. november 8-án] nagy számmal volt jelen, egy ügyes bűvész mulattatta. Caramelli néven szerepel a pódiumon ez az úr, aki szemkápráztató gyakorlottságra tett szert a Bosco művészetében. Mutatványai, melyekbe a közönséget is belevonta, általános tetszést arattak. Így például, midőn egy köztiszteletnek örvendő, éltesebb ügyvédünk kalapjából olyan hosszú szalagot gombolyított elő, hogy elég lett volna háromszor körültekerni a Szent László teret. Tréfásan jegyezték is meg az illető ügyvéd úr előtt ismerősei: No, nem hittük volna, hogy összejátsz a bűvészmesterrel! Voltak még sikerült kártyamutatványok. A bűvész azzal is igyekszik a publikum kedvét megnyerni, hogy a magyar nyelvet töri, ami még ennyire is ritkaság a Magyarországot járó bűvész-művész uraknál.”21
„A Fekete Sas éttermében ma este érdekes produkció tanúja lesz a közönség. Blaksen János mutatja be ott ügyességét, társnőjével, Rigola Piroska kisasszonnyal, aki delejes erőmutatványokat produkál, és azokat magyarázatokkal is kíséri. Mindketten igen jól értik a mesterségüket.”22
A vendéglőben sörkóstolót is tartottak: „Díszes és jókedvű társaság gyűlt össze tegnapelőtt [1895. október 4-én] este a Fekete Sas éttermében, ahol a sörgyártás legújabb vívmányát, a Király serfőzde kedvderítő jóízű italát próbálták és bírálták arra hivatott szakértők és sörkedvelő laikusok. Király és bajor sört fogyasztották olyan csodálatos hatás mellett, hogy a próbán uralkodó víg hangulat után ítélve, bátran ajánlhatnók ezt a sört minden búbánatos és elkeseredett embernek elixir gyanánt. Mert a mintára küldött két pohár sör úgy felajzotta a dísztársaságban a jóked húrját, mintha nem is a budapesti Király serfőzde produktumát, hanem legalább is az Olympusról liferált [szállított] nektárt szürcsöltek volna és hozzá ambróziát ettek volna. Ahol pedig Nagyvárad színe-java együtt vigad, ott nem maradhat el – more patrio [hazai szokás szerint] – a pohárköszöntő sem. Az első rövid, de annál okosabb felköszöntőt Kuncz Gusztáv mondta, aki nyilvánosan köszönetet szavazott a Király serfőzde urainak, hogy a próbával alkalmat adott arra, hogy a díszes társaságot együtt üdvözölheti. Sipos Orbán pedig nemzetgazdasági szempontból fogván fel a dolgot, azokat éltette, akik a Király serfőzde létesítésével a magyar gyáriparnak dicsőséget szereztek. Mezey Mihály a sörpróbán megjelent főtiszteket köszöntötte. Azon vidám órák után, melyet a király és bajor sör az első próbán szerzett a kóstolóknak, bizonyos, hogy ezt a varázsitalt hamar megkedvelik a nagyváradiak.”23
„A Fekete Sas vendéglőben egy »veszedelmes« viccet is csináltak. Valamelyik vendég ugyanis a neki hozott pecsenyét visszautasította.
– Hisz ez valóságos Röntgen porció! – kiáltott fel.
A pincér ámuló tekintetére megmagyarázta:
– Csupa csont, semmi hús!”24
E viccnek szánt kis írásnak az adott aktualitást, hogy Nagyváradon ebben az időben kísérleteztek a röntgenfelvételekkel, az egyik üzlet kirakatába több ember kezéről készült felvételt is kiállítottak.
1896 nyarán Hillinger Lipót ismét felújította a vendéglőt, mégpedig úgy – ahogy azt az egyik hírlapíró írta –, hogy a Fekete Sas földszinti, kissé ódivatú étterme olyan „pazar fényű elegáns étteremmé változott, amelyhez hasonló kevés van a fővárosban is.”25
„A hírneves müncheni Psorr sör ma este a Fekete Sas éttermében hordóból lesz kiszolgálva. Kiváló tisztelettel Hillinger Lipót” – közölte 1897 tavaszán az újságban a bérlő.26 Egy ideje már ezt a sörfajtát Diósy Ödön Fő utcai csemegeüzletében, majd az új helyén, a Poynár-házban is forgalmazta. Házhoz szállítást is vállalt palackban vagy hordóban. E sörfajta állítólagos gyógyító hatásait külön hirdetésben ecsetelték. Hogy volt-e mindennek valami alapja, azt ma már aligha lehet eldönteni, de kuriózumként szöveghű változatban közöljük a reklámot:
„1. Mint valódi müncheni sör a Pschorr G. világhírű müncheni sörfőzdéjéből, Ő Felsége Ausztria-Magyarország uralkodójának, valamint Ő Felsége a német császárnak udvari szállítója, kellemes íze és egyéb jó tulajdonságai folytán a legelőkelőbb családoknál kivívta az őt méltán megérdemlett helyet.
2. Gyomor- és bélbetegeknek a Psorr-sör a Pasteurizálás útján abszolút seprőmentessége és maláta-tartalma folytán, kitűnő szolgálatot nyújt az emésztés és anyagcsere körül, nemkülönben fokozza az étvágyat.
3. A légzőszervek bántalmainál a dús malátatartalom oldólag hat a nyákhártyákra, mely esetben különösen ajánlható, miután a Psorr-sör bármely hőmérsékletben megtartja jó ízét.
4. Vérszegény vagy gyenge személyek a Psorr-sörben egy izgató és láthatólag erősbítő italt találnak.
5. Idegbetegek eme felette csekély szesztartalmú, s így nem is részegítő sör élvezete nem izgat fel, és sokkal jobban alszanak, mint a legtöbb világos és látszólag könnyű, de mindamellett nagyobb alkoholtartalmú sör élvezete után.
Mindezek folytán a müncheni Psorr-sör legelső orvosi kapacitások által legmelegebben ajánltatik.”27
Orfeumvilág Nagyváradon – ezzel a címmel közölte a Nagyvárad napilap 1897. május elsején az alábbi cikket, ami jellemző lesz a következő évekre is: „Alig hogy kiteszi a lábát Thália a mi végnapjait élő fabódénkból [nyári színkör – P. I. Z. megj.], kurjongatva vonul be Nagyváradra a kurtaruhás orfeummúzsa és csaknem hét hosszú hónapon át jódlirozza fülünkbe a német kuplékat és sanzonett melódiákat. Bármily szívesen nélkülöznők is ezt a mulatságot és bármily könnyen mondanánk is le az orfeumokban élvezhető gyönyörűségekről, nem követelhetjük ezeknek az erkölcstelen alapon működő truppoknak kizárását mindaddig, míg a nagyváradi közönség állandó színház hiányában hét hosszú hónapon át a kedélyeket elálmosító unalomra van kárhoztatva. De ha már nem űzhetjük ki az orfeumkultuszt teljesen Nagyváradról, legalább arra volna gondja a rendőrségnek, hogy ezek a truppok ne szaporodjanak el itt a tél folyamán, mint a penészgomba és ne gajdoljanak itt néha öt-hat kávéházban is. Az eddigi állapotokon könnyen segíthetett volna a rendőrkapitány, ha elfogadta volna Hillinger Lipót beadványát, aki arra kért engedélyt, hogy a tél folyamán a Somossy és más elsőrangú társulatok tagjaival állandó orfeumelőadásokat rendezhessen oly kikötéssel azonban, hogy más orfeumtársulat aztán ne kapjon a télen engedélyt Nagyváradon. A koncesszió megadásáért Hillinger bizonyos összeget ajánlott fel a városi szegényalap javára. A főkapitány azonban jobbnak véli, ha az ilyen társulat egyszerre több nagyváradi kávéházban is felüti sátorát és Hillingernek azon kérelmét, hogy adjon neki az előadásokra kizárólagos jogot, nem teljesítette. A főkapitányt ezen intézkedésében kézségtelenül nemes intenciók vezették, mert a többi kávésok és vendéglősök érdekeit látta sértve. Mi azonban fontosabb érdeknek tartjuk ennél azt, hogy egynél több orfeumtársulat ne garázdálkodjék itt a télen, és ezért reméljük, hogy a tanács nem teszi magáévá a főkapitány álláspontját és Hillinger kérelmét teljesíteni fogja.”28
A rendőrség nem teljesítette Hillinger kérését, nem kapott kizárólagossági jogot az orfeumtársulatok felléptetésére. Még akkor sem, ha ugyanezen év októberében az általa bérelt Rózsabokor téli termében még egy színpadot is kialakított az orfeumi előadások számára.
És most következzenek a reklámhírek ezekről a társulatokról:
„Budapesti orfeum társulat lép fel a Fekete Sas éttermében.”29
„Carmencita Nagyváradon, a Fekete Sas éttermében.
A nagyérdemű közönség általános közkívánatára sikerült a hírneves Carmencita spanyol fantasztikus táncosnőt még további két előadásra megnyerni, mely előadások ma, nov. 22-én és holnap, nov. 23-án tartatnak meg a Fekete Sas éttermében…”30
„Orfeum a Fekete Sasban. Az aranyifjúság vidáman veszi a hírt, hogy a Fekete Sasban az orfeum megkezdte működését. Ma este felhangzik ismét a nóta: »Én vagyok a kis özvegy / Bánatos kis özvegy…«
Nagy társulat fog hozzá ma ahhoz a kellemes feladathoz, hogy Nagyvárad unatkozó családait jókedvre hangolja. És ez sikerül is, mert a társulatnak tehetséges tagjai, s változatos műsor biztosítják azt, hogy aki elmegy a Sasba jól fog mulatni a pajkos nótákon, a friss jókedvű alakokon. Az orfeum pár napig marad Nagyváradon.”31
„Az orfeum most kezd igazán érdekessé válni, mert a magyarnótát nem csúfolják ki, hanem igazán széphangú, temperamentumos énekesnő adja elő azokat. Liptayné Dallos Margit minden este nagy tapsot kap érzéssel előadott nótáiért a Fekete Sasban, s ezt meg is érdemli.”32
„Budapest első varieté társulata a Fekete Sas szálloda éttermében bemutatja a Házasságtörés-e vagy nem című víg bohózatot.”33
„A Fekete Sas alsó éttermében olyan kiváló művészi erőkből álló társulat szórakoztatja most a közönséget, amilyen évek óta nem volt nem csak Nagyváradon, de egyetlen vidéki városban sem. A budapesti »chantanok« [énekesek] ünnepelt primadonnája Rienzi Mariska válik ki különösen a jeles társulat tagjai közül. Már megjelenésével is frappirozza [meglepi, meghökkenti] a közönséget. Kosztümjei mintadarabok. Játéka, játékművészete pedig bámulatba ejti a legöregebb orfeum habituéket [törzsvendégeket] is. Minden mozdulata ötlet, elevenség, éneke és játéka a legteljesebb harmóniában állanak, s kupléi igazán gyöngyei a chantan [zene] irodalomnak. Mert a chantanoknak is van irodalma; az orfeumokban is van művészet ha olyan képviselője akad, mint Rienzi Mariska. Önmaga ellen vét, aki meg nem hallgatja.”34
Egy napra rá, 1900. január 11-én a Szabadságban megjelent egy névtelen cikk – talán Ady írta –, amelynek szerzője az előbbi cikkel ellentétben igencsak kritikus hanggal illette az orfeum műsorát: „A Fekete Sasban egy daltársulat működik mostanában. De a reklámjaiknak sokkal nagyobb hangja van, mint énekesnőinek és többek között a plakát egy Rienzi Mariska nevű kisasszonyról is említést tesz, aki »kitüntetett szépség«”.35
Nagy Endre visszaemlékezése szerint: „A hosszú-hosszú őszi és téli estéken jöttek a Fekete Sasnak, a Zöldfának és a Walterájnak késő éjszakába nyúló előadásai. A zengerájok. A műfajnak ősidők óta magától értetődően a német nyelv volt az egyetlen megnyilatkozási formája. Kuplékból, sanzonokból, csattanókra épített viccekből, úgynevezett »lócelák«-ból és záradékul néhány paravánból és bútorból hevenyészett boházatból tevődött össze a műsor. A termelés vajmi gyér volt a műfajban; a sikeresebb kuplék, sanzonok, viccek évről-évre hűségesen visszatértek. Itt aztán, ha a közönséget nem is várhatták izgalmasabb meglepetések, de viszont megvolt hozzá a módja, hogy a művészt megelőzve kórusban zengje el e csattanókat. Az is jó mulatság volt akkoriban. […] Ott volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”36
Ha Nagy Endre is külön megemlítette Rienzi Máriát, idézzük mi is a „művésznőt” dicsérő kis híreket a Nagyváradi Napló 1900. évi évfolyamából. Íme egy csokorra való belőlük: „Rienzi Mariska minden este a Fekete Sas éttermében az előadások központja, ki szellemes új kuplék művészi előadásával szórakoztatja a közönséget.”37 „A Fekete Sasban tegnap léptek fel az új tagok, két nő és egy férfi, de az orfeum slágere még mindig Rienzi Mariska…”38 „A Fekete Sas alsó éttermében minden este zsúfolt ház mellett játszik Rienzi Mariska. A közönség nagy elismeréssel tapsol játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a chansonett zseni, mert kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt, diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket tanusít, mint előtte eddig kevesen…”39
De egyszer csak egy új orfeumtársulat lépett fel a Fekete Sas alsó éttermében, ahol a sztár már Moni Mandel komikus, a Somossy mulató kedvence volt. A régi társulatból bár visszamaradt Rienzi Mariska, de már nem sokáig, mivel a közönség újabb arcokra vágyott…40
És ezzel egy időre el is tűnt Rienzi Mariska a váradi vendéglők pódiumáról, majd csak 1902-ben tér vissza újra, de akkor már Ady is dicsérőleg ír róla. Az ok jól ismert…
Egyelőre feledjük az orfeumok világát egy kis félreértésből fakadó vidámságért: „Csinos kis zajt csapott a Fekete Sas éttermében tegnap [1900. január 11.] este egy utazó. Hangosan kiáltozta:
– Kérem a tulajdonost!
A vendégek érdeklődéssel tekintettek a kiabáló utazó felé, aki az odacsoszogó Hillinger Lipót elé tartotta a főpincér számláját:
– Micsoda üzlet ez kérem? Micsoda rablás ez? Hát itt mindent duplán számítanak?
Az öreg Hillinger kétkedve néz a főpincér felé, mire az mosolyogva jegyzé meg:
– Kérem, én már koronában számítok.
Az utazó megnyugodott erre és konstatálta, hogy Freidfeld egy modern pincér.”41
Emlékeztetőül: a pénzváltás után 1 forint 2 koronát ért, emiatt számított a főpincér is dupla árban.
1900 nyarára felújította Hillinger Lipót a nyári kerthelyiséget, amelyet az egyik cikkíró a város legszebb kerthelyiségének nevezett, ahol a legfinomabb a konyha és kitűnők az italok, esténként pedig cigányzene, szombatonként katonazene szórakoztatja a vendégeket.42
A nagyváradi bohémek: színészek, hírlapírók, írók és műbarátok is szívesen megfordultak a Sas éttermében. 1900. október 28-án egy különleges alkalom volt, mert ezúttal „szervezett körülmények között” egy kedélyes estélyre gyűltek össze itt. A szolgálatos újságíró szerint a régi nagyváradi bohém esték fölelevenítése akart lenni ez a mulatság, amelyen csak meghívottak vehetnek részt, és az előzetes szerint várhatóan jól sikerül majd.43 Ez olyan rendezvény volt, amelyről másnap, harmadnap sem jelent meg tudósítás, elvégre az újságírók szórakoztak, s nem dolgoztak azon a napon.
Azután, hogy 1900. október 15-én megnyílt a színház, Hillinger Lipót többször is megjelentette az alábbi apróhirdetést: „Színház után a közönség kedvelt találkozási helye a Fekete Sas étterme, hol kitűnő friss ételekről és legjobb italoktól Hillinger Lipót gondoskodik.”44
Már 1901 nyarán is tartottak előadásokat a Fekete Sas kerthelyiségének kis színpadán, s ez 1902 májusától az orfeumok tanyája lett. Néhány, a Nagyváradi Naplóban erről szóló híradás Rienzi Mariskát külön kiemelte:
„Holnap estétől kezdve a lenge Múzsa ismét felüti tanyáját Nagyváradon. A Fekete Sasban kiváló nőkből álló társulat fogja szórakoztatni a közönséget. A szecessziós színpad előadásai diszkrétek lesznek, úgyhogy azokon családok is megjelenhetnek.”45
„…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”46
„A Fekete Sas szecessziós színpada egyre nagyobb közönséget hódít. Az orfeumnak igazán kiváló, jeles művészerői vannak. Rienzi Mariska, ez a páratlan excentrikus művésznő a régi fénykorát varázsolta elő újra a Fekete Sas orfeumának. Az ő csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete valóságos Rienzi-lázt csinál újra…”47
E rövid hírcikkben akadt egy kifejezés, „excentrikus művésznő”, amelynek értelmét érdemes pontosan meghatározni. Személyekre vonatkoztatva az excentrikusnak több jelentése is van: erősen nevettető számokban szereplő, látszólag ügyefogyott artista; különcködő, eredetieskedő, bogaras személy; bizarr alak; a szokástól feltűnően eltérő magatartású ember, azaz különc stb. Hogy Rienzi Mariskára a fentiek közül melyik lehetett a jellemző, a személyes ismeretség hiányában, jó száz év távlatából nehéz megmondani. A visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint harsány számaival nem szolgált rá a Nagyváradi Napló dicsérő cikkecskéire.
A fenti cikkben megjelent a ma már nem használt brettli kifejezés is; ezt a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó (többnyire énekes-táncos) színjátszásra használták, illetve a színház pejoratív elnevezéseként is.
De folytassuk a Rienzi Mariskát dicsérő cikkek felidézését: „Még csak ma este játszik a Fekete Sasban a mostani orfeum társaság. Pár napig a Tarka színpad művészgárdája foglalja el a helyet, s azután újra visszajő még kitűnőbb atrakciókkal gazdagodva. Tegnap este újra Rienzi Mariskát ünnepelte a publikum. Ez a páratlanul sikkes, temperamentumos excentrik gazdag műsorával mindig szenzációt csinál. Tegnap gyönyörű csokrot nyújtottak föl a művésznőnek, s minden énekszámát megismételtették…”48
„A Fekete Sas szecessziós színpadán ma lesz az utolsó előadás. […] A tegnapi előadásnak nagy kára volt, hogy Rienzi Mariska a nagyon népszerű excentrik művésznő nem lépett föl gyöngélkedése miatt. A művésznő betegsége nem komoly, s ma az utolsó előadáson már résztvesz. Négy napig Gyulán és Csabán játszik a szecessziós színpad, s azután új erőkkel gazdagodva fog visszatérni a Fekete Sasba.”49
Érdekes, még akkor is emlegették Rienzi Mariskát, amikor nem lépett színpadra.
De ha már megszakítottuk az orfeumdívát dicsérő kis hírek közlését, itt az alkalom arra, hogy röviden felelevenítsük Ady Endre – aki ekkor már a Nagyváradi Napló munkatársa volt – és Rienzi Mária kapcsolatát. Ady Lajos állítása szerint vonaton ismerkedtek meg, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Kaposvárról Nagyváradra. Július közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”50
Joggal kérdezhető: hogyan nézhetett ki Rienzi Mária, hogy sikerült meghódítania Adyt. Többen írtak róla, nem éppen hízelgően. Fehér Dezsőné női szemmel nézve így emlékezett: „Már ha csak megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virág.”51
Rienziék visszatérte után az úgynevezett szecessziós színpad, amellyel ő is fellépett, a hirdetési rovatban reklámozta magát: „Ma és minden nap a szecessziós színpad nagy variette előadása a Fekete Sas szálloda nyári helyiségében.
A nagyérdemű közönség becses pártfogásáért esedezik az igazgatóság.”52
Amíg Váradon voltak, szinte minden előadásuk előtt vagy után néhány mondat csak Rienzi Mariskának szólt:
„…Rienzi Mariska sanzonett királynő még egyre aratja a diadalait…”53
„…Az eddig nagyon népszerű jelesebb tagok tovább maradnak. Rienzi Mariskán, e nagystílú, pompás sanzonetten kívül… [és itt következik egy néhány névből álló felsorolás]”54
„Az orfeum társaságnak Rienzi Mariska a legünnepeltebb primadonnája…”55
De mindennek vége szakad egyszer, és 1902. augusztus elsejétől új orfeumi társulat lépett fel a Fekete Sas nyári kerthelyiségében. Elment Rienzi Mariska is, és valahogy a Nagyváradi Napló is kritikusabb hangon írt az orfeumokról.
Ami Rienzi Máriának az Adyval való kapcsolatát illeti, 1902. szeptember 27-én mutatkoztak együtt nyilvánosan utoljára, a váradi színházban, a költő darabjának bemutatóján. Ez után kapcsolatuk fokozatosan kihűlt. De örök „emlékül” hagyta maga után Rienzi Mária a „mérgezett csókot”, a vérbajt, amely mélyen hatott a költő további életétre.
Ahogy Nagy Endre is írta: „Rienzi Mária volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”56
1902 augusztusában egyre türelmetlenebb hangú cikkek jelentek meg az orfeumokról. Talán mert Rienzi elment volna? Ez is lehetséges, de az is, hogy közeledett a színházi évad kezdete, s ilyenkor már lehanyatlott az orfeumok világa. Következzék egy kis cikk, Orfeumok eldorádója címmel, amely ezt az elutasító hangulatot tükrözi: „Az orfeum egy szükséges rossz ilyenkor nyáron, mikor tanya kell a lumpoknak, a szalmaözvegyeknek és a hivatásos éjszakázóknak, aminek legalkalmasabb kerete az orfeum…” [Az elkövetkezőkben a cikkíró amiatt bírálja a főkapitányt, hogy a Fekete Sas mellett egy másik orfeumnak is adott koncessziót.] „Tegnap óta ugyanis a Lloydban – ezen eddig tisztes polgárok részére berendezett kávéházban – is megkezdte gajdolását egy orfeum trupp. Hát nem egészen a Lloyd kávéház bérlőjének ügye ez, hanem egy kicsit a rendőrségé is. Két dudás is sok egy csárdában: két orfeum pedig túlontúl sok egy vidéki városban és ezért reméljük, hogy vagy az egyik, vagy a másik gárdának mielőbb útilaput köt a talpára a főkapitány úr erélye és jóízlése.”57 E cikk hatására vagy másért, de egy ideig megszűntek az orfeumi híradások a Nagyváradi Naplóban. De nem az orfeum is!
Volt az orfeum helyett később más, igazán vérbeli szenzáció: a mozgóképes előadás. Amint a Nagyváradi Naplóban meghirdették: A Fekete Sas éttermében három „szenzációs mozgóképes előadást” tartanak 35–40 legérdekesebb kacagtató képeket vetítve le. Hogy melyek is lehettek ezek a „kacagtató képek”, íme néhány példa a felsorolásból: Port Arthur bombázása; orosz–japán tengeri ütközet stb. Igen, ezek valóban „kacagtató” képek lehettek…58
Nyáron nem lehetett, s nem is akartak meglenni orfeum nélkül. A vendéglő kerthelyiségében ismét fellépett egy ilyen társulat…59
De eljött az ősz, szeptemberben megérkeztek a színészek, s ezzel leáldozott az orfeumok világa. De csak egy időre, mert kitalálták a téli orfeumot is…60
„A téli orfeum november hó 5-én este nyílik meg a Fekete Sas éttermében. Az elmúlt nyáron Hillingerék megmutatták, hogy semmi áldozatot sem sokallanak, csakhogy a közönséget a varieté részére meghódítsák, ami sikerült is és a siker csak buzdítólag hatott a Sas derék bérlőire, akik a téli orfeum személyzetét még jobban megválogatták. Bácskay Mariska igazgatónő már elkészült a szervezés nehéz munkájával és a fényes műsor keretébe fel fognak lépni…”61
Azért történt más is a Fekete Sas éttermében az orfeumi előadásokon kívül. 1904. január 10-én például itt tartották a városháza felavatására, illetve a villamosmű megalakulására megrendezett ünnepséget. Este 8 órakor az étteremben 60 személyre terítettek azon a banketten, amelyet a Ganz gyár rendezett a villamosmű átadása alkalmából. A pohárköszöntők sorát Cserháti Jenő, a Ganz gyár igazgatója nyitotta meg, Nagyvárad törvényhatóságát éltetve. Hoór Mór dr. Rimler Károly polgármesterre, Hollós József Bordé Ferencre ürítette poharát. Az utóbbi a vendégvárosok küldötteit éltette. És így folytatódtak a tósztok. A társaság késő éjjeli órákig maradt együtt fesztelen hangulatban…62
A 20. század első éveire a régi Fekete Sas épülete igencsak elhanyagolttá vált, emiatt 1905 márciusában a törvényhatósági bizottság úgy határozott, hogy a Fekete Sas épületét lebontatja, majd újat, egy díszes palotát építtet helyette.63
1905. október elején dr. Kurländer Ede és dr. Adorján Emil igen kedvező vételárat ajánlott a Fekete Sas és a Zöldfa épületekre.64 1905. december elején árverést írt ki a városvezetés a Fekete Sas és a Zöldfa szállodára, de meglepő módon ekkor már nem akadt jelentkező.65 Két napra rá Adorján és Kurländer újabb ajánlatot tett a városnak, 741 300 koronát ígérve a két épületért, de azzal a feltétellel, hogy az általuk épített ingatlan 15 éven át adómentességet élvezzen. Ajánlatukat a maguk részéről 1906. február elsejéig tartották kötelezőnek.66 A két ajánlattevő tudomására hozta a város vezetésének azt is, hogy a Fekete Sas helyett modern emeletes palotát terveznek szállodával, vigadóval, étteremmel, kávéházzal. Kötelezettséget vállaltak, hogy jelenlegi bérleti szerződések lejárta után két év alatt felépítik az új palotát.67
És miközben a régi Sas eladása és lebontása a legidőszerűbb kérdés a városban, az orfeumi előadások folytatódtak, mintha mi sem történt volna, néha kellemetlen meglepetéssel, amint az alábbiakban is olvasható:
„A Fekete Sas kapuja fölött tegnap [1905. december 12.] este már nem világított az orfeumelőadást jelentő lámpa, az orfeum megszünt. A hirtelen beszüntetésnek érdekes története van. A zongoramester minden előzetes bejelentés nélkül itthagyta a várost. Zongoramester nélkül pedig nincs előadás. Hillinger Miksa a társulat tagjait elbocsátotta. Az énekesnők és komikusok azonban ragaszkodtak a kötött szerződéshez, és gázsijukat a rendőrség útján akarták érvényesíteni, ahol feljelentették Hillingert. Az egész társulat felvonult tegnap délután a városi bírósághoz, s itt egy tagnak meg is itélték a követeléseit. A többi ügyben a tárgyalást elhalasztották, mert az idézést még nem tudták kézbesíteni.”68 Hillinger Miksa a már idős Lipót fia volt, ő működtette az orfeumot, ugyanakkor részben vagy egészben átvette apjától a szálloda és étterem bérlői feladatait is.
Hosszadalmas tárgyalások, viták folytak a különféle fórumokon, hogy a legelőnyösebb feltételek mellett tudják értékesíteni a Fekete Sas ódon épületét. 1906. február 8-án a tanács döntését követően, a város közgyűlése 22 szótöbbséggel úgy határozott, hogy eladja a Fekete Sast és a Zöldfa fogadót dr. Adorján Emilnek és dr. Kurländer Edének.69 A város közgyűlése 811 000 korona értékű vételárat szavazott meg, ebből a Fekete Sasért 453 000, míg a Zöldfáért 358 000 koronát.70
A két ingatlan eladása tehát kész tény volt, akárcsak az ódon Fekete Sas lebontása. A Nagyvárad napilapban Pusztuló emlék címmel, egy M. J. aláírású szerző „elsiratta” a bontásra ítélt, sokat átélt és sokat látott épületet: „Talán már néhány hét múlva eltűnik a föld színéről az ős Nagyvárad egyik legrégibb emléke, az antik patinával oly komor Fekete Sas. Belevágják a csákányt a vénhedt falakba, s kő kövön nem marad abból az épületből, melyhez a nemzeti nagy küzdelmek, a nemzeti kultúra, a nagyváradi társadalom oly sok régi, sokszor ragyogó, sokszor sötét emléke fűződik. Nevezetes idők e klassszikus maradványa a Sas fogadó, amelyet nem is csoda tán, hogy pusztulásában sirat a lokálpatriotizmus. Pedig hát a dűledező falak helyén nemsokára felemelkedik a modern Nagyvárad egyik legmodernebb palotája.
Hogy mi volt Nagyváradnak a Fekete Sas? Egy szóval válaszolhatunk: mindene. Közigazgatási büró, színház, vendéglő, mulató, vagy ahogy a régiek nevezték, redut. A nemzeti küzdelmek központja, hatalmas politikai riadók forrása, választások színtere. A harmincas években a nagy tűzvész után építették fel a mostani Fekete Sast. Csodájára jártak akkor a hatalmas épületnek, melynek a piac felőli részén volt elhelyezve a városháza. […] Most már csak az emléke marad fenn a Sasnak, a kopott, rozzant nagy épületből azonban nem hagynak meg egy tégladarabot sem.”71
„A megkötött szerződés szerint 1906. május 1-én a város átadja dr Adorján Emil és dr. Kurländer Ede tulajdonába a Fekete Sas és Zöldfa épületeit a fennálló bérleti szerződések respektálásával. Az új tulajdonosok tegnap [március 30-án] kérvényt adtak be a tanácshoz, hogy a hátralékos üzletbérlőknek mondjon fel a város, hogy november elsején a helyiségekkel rendelkezhessenek. A tanács intézkedett, a tiszti főügyész útján azoknak, akik bérleti összeggel nagyobb hátralékban vannak, a biztosítási végrehajtás megkérése mellett a bérelt helyiségeket november 1-re felmondja.”72
Így tehát „A Fekete Sas eladásának az aktái lezárultak. Úgy a Sas, mint a Zöldfa május elsején dr. Adorján Emil és dr. Kurländer Ede tulajdonába megy át – közölte az egyik napilap. – Utoljára még próbáltak az eladás ellenzői akadályokat gördíteni a vevők útjába, akik pedig most sem tudják, hogy vajon nyertek avagy vesztettek az ingatlanok megvételével. A szerződést aláírták és ezzel súlyos teher nehezedik rájuk és sok kötelesség ami sok-sok ideig fogja terhelni vállukat”. A cikk emlékeztetett arra, hogy a közgyűlés 811 735 koronáért adta el a két ingatlan örök tulajdonjogát úgy, hogy azok kártérítési igényeit is a vevők elégítik ki.73
A két ingatlant végül 1906. április 30-án adták át hivatalosan az új tulajdonosoknak.74
Már az új tulajdonosok birtokában volt a régi Sas, de az orfeum még mindig nem szűnt meg egész nyáron. Október derekán már hurcolkodtak kifelé a szállodából, de esténként az orfeumban még felhangzanak a kuplék népes közönség előtt.75 Mintha az épület megszűnésének a ténye is vonzaná az embereket.
Előbb 1906. november elsején kezdtek volna a bontáshoz, de aztán még haladékot adtak a tulajdonosok, s így az orfeum is november hónap derekáig játszhatott.
Végül a régi épület lebontásához 1906. november 19-én fogtak hozzá.76 Ennek eredményeként írta 1907. január 17-én az egyik helyi napilap: „Eltünt a régi Fekete Sas.”77
A Fekete Sas kávézója
„Mezei Mihály, a Fekete Sas bérlője, régi éttermét kávéházzá alakította át.”78 – írták 1869-ben a Nagyváradi Lapokban. Vagyis ekkor költözött a kávéház az akkori Kispiac és Sas utca sarkára, az ottani étterem helyére, amely az udvarban kapott helyet. Így tudta ezt Hügel Ottó is 1872-ben.79
Amint az előbbiekben is láthattuk, 1874-ben új bérlőt kapott a kávéház is Hillinger Lipót és Komornyik Benedek személyében, de közös ténykedésük mindössze egy évig tartott. 1875. január 1-jétől 1880. december 31-ig egyedül Hillinger a bérlő. Ekkor a kávéház bérletét átadta Stern József kávésnak. Az új bérlő – amint ilyenkor szokás volt – azzal kezdte a munkát, hogy felújította, kifestette a kávéházat, és amit a Nagyvárad egyik cikkírója külön is megjegyzett: „A közönséget napokkal előbb kedvesen lepte meg az, hogy az ajtók és ablakok régi barna színe is ezüstszínűre festetett.”80
Mindössze két évig maradt Stern, 1882. március végén új bérlőt kapott a kávéház, amelyet egy rövid hír szerint április elején nyit meg „Szerszám Győző, a Sas jelenlegi derék főpincére. Az előzékeny ember mindenesetre boldogulni fog e helyen, mert ő rég itt van Nagyváradon, s a legkülönbözőbb közönséget, s annak szokásait úgy ismeri, mint talán senki más”.81
Boldogult is, hat hosszú éven át. Azalatt sok újdonságot vezetett be az ódivatúnak számító kávéházban. Például kávékört alapított, amit jó néven vett a sajtó is: „Kávékör. Ilyen is van alakulóban Nagyváradon, s annak tagjai nem öreg nénikék, hanem ifjak és korosabb egyének, akik estenként egy feketekávéra, egy csibukra [hosszú szárú pipára] a Sas kávéházba gyülekeznek. Tagja lehet a körnek minden tisztességtudó ember, bejelentés, ajánlás és fizetési kötelezettség nélkül. A tagoktól csak annyi kivántatik, hogy miután a Sas a város épülete, és elsőrendű vendéglője, hát fokozva legyen annak jövedelmi képessége, s legyen annak kávéháza is olyan, ahová belépni intelligens ember ne tartsa szégyenének. A Sas kávéház jelenlegi bérlője, úgy személye, mint modora és egyenes szívessége folytán is megérdemli azt, hogy az ő kávéházát egyszer-egyszer minden tisztességes ember meglátogassa. Csak egyszer kell ideszokni a kávéházi közönségnek, s akkor »elsőrendű«-vé lesz a Sas is.”82
De nem elég a kávékör, ha nincs egy olyan tiszta helyiség, ahová szívesen lépnek be a vendégek. Ezért kívül és belül újrafestette a kávéházat, miáltal az sokkal barátságosabb lett.83
„Hosszú téli estéket jó társaságban szeretjük tölteni, s ezt Szerszám Győző, a Fekete Sas kávéházának derék bérlője jól tudja, s ez okból minden lehetőt megtesz, hogy helyiségeit jobb társadalmi köreink előtt kedveltté tegye. Keddi teaestélyei máris igen jó hírnek örvendenek Hamza Miska kitűnő zenekara húzván a búfeledtetőt, a különben is zamatos tea még jobban ízlik. Harmadfél piculáért jó teát szürcsölni, s hozzá sültburgonyát friss vajjal ingyen fogyasztani, csak Szerszámnál lehet.”84
Több mint egy éven át tartott a kávéházi teázgatás, és hogy állandóan fenntartsa az emberek érdeklődését, néhanapján az alábbi rövid hirdetést jelentette meg az újságban: „A Fekete Sas szálloda kávéházának derék bérlője, Szerszám Győző a mai zeneestélyen a jó tea készítésére vonatkozó kérdésekre szívesen szolgál felvilágosítással.”85
Derék bérlő ide, derék bérlő oda, Szerszám Győzőnek is eljött az ideje, letelt a hat év, és 1888-ban jött a váltás Klein Miksa személyében, aki azelőtt úgyszintén hat évig a Zöldfa szálloda kávéházának a bérlője volt.
Még jóformán meg sem melegedhetett az új helyén Klein, amikor az első sajtókritikát kapta: „A Klein kávéházba, mint sajnos tapasztaljuk, még mindig nagy számmal járnak vendégek a legalsóbb körökből, akik nem riadnak vissza a botránytól. Tegnapelőtt este egy katonatiszttel kezdett konfidenskedni [bizalmaskodni, tolakodni, pimaszkodni – P. I. Z. megj.] egy kiszolgált káplár, egy részeg kéményseprő pedig egy joghallgatót támadott meg, s kizárólag az intelligens urak önuralmának köszönhető, hogy a botrány nem ment a végletekig. Nagyon sajnáljuk, hogy a bérlő szép kávéházát nem tudja megszabadítani az ilyen elemektől, ami által csak az előkelő közönséget idegeníti el.”86 Nem egészen hihető, hogy egy kiszolgált káplár beleköthetett volna egy katonatisztbe, és főleg az, hogy az utóbbi mindezt eltűrte. Ami pedig a részeg kéményseprőt illeti, nos, az vélhetően eltévesztette az ajtót és a szomszédos Bunda kocsma helyett a kávéházban kötött ki. Bár az is megtörténhetett, hogy előzőleg a Bundában már kellő „szíverősítőt” vett magához, és csak ez után ment a kávéházba egy kis vitézkedésre…
De történt itt még más is, ami azt igazolja, hogy nem lehetett ez egy elsőrendű kávéház: „A Szt. László tér egyik népes kávéházában, a Sas alatt történt, hol barna fiúk oly kedvesen húzták, hogy: rica te! Úgy éjfél felé járt az idő, mikor egy tisztességesen öltözött vidéki ember belép, s rendel magának egy feketét. Alig hogy a cukrot belé teszi a feketekávéba, egy bérkocsis lép hozzá, s felszólítja, hogy a vitelbér 1 forintot fizesse ki. Az idegen körülnéz, s miután meggyőződött arról, hogy e felszólítás őhozzá lett intézve, felvilágosítja a bérkocsist, hogy ő szívesen megadja a vitelbért ha kocsin jön, de ő most az egyszer, miután a Széchenyi szállodából – hová szállva volt – gyalog jött, sehogy sem érzi magát adósnak. De a bérkocsis nem tágított, s mindinkább durvábban kezdett fellépni. Erre már figyelmesek lettek a többi vendégek, s kíváncsiak lettek a dolog igazi mibenléte felől. Hiába bizonygatta az idegen avval az éjji őrrel állítását, ki őt gyalog idekalaúzolta, hiába hivatkozott az útközben találkozottakra, a bérkocsis követelte a vitelbért. Már-már élére kezdettek állani a dolgok, midőn a tulajdonos meggyőződve a bérkocsis szélhámosságáról, úgy oldotta meg a gordiuszi csomót, hogy a rakoncátlan kocsist a kávéház helyiségéből kiutasította és a dolgot a rendőrségnek feljelentette. A gavallér idegen, ekkor a követelt forintot odaadta a cigányoknak, s elhuzatta érette: Isten áld meg a magyart!”87
De nem növelhette a kávéház népszerűségét az sem, hogy egyesek rendre hazárdjátékkal múlatták itt az időt. Beszámolt erről az egyik napilap is kommentárral fűszerezve: „A nyerészkedési vágy elterjedésével mind nagyobb mérveket ölt a hazárdjáték pusztító terjedése is. Ez csábítja az erkölcsi romlásra a pénzsóvár embereket, kik fölteszik a kártyára becsületüket, s mihamar el is veszik. Az öngyilkosságok nagy kontingensét [esetünkben hányadát – P. I. Z. megj.] is ez szolgáltatja, mert a pénzet vesztett ember előtt menekülésül csak a halál áll. Pusztító kór gyanánt dúl a társadalom terén ez az írtózatos baj; fekély ez, mely hovatova elborítja az embereket, hogy soha többé ki nem szabadulhassanak belőle. Minden eszközt fel kell használnunk, hogy kiírtsuk e bajt, míg nem késő.
Tenyészfészkeik a kávéházak. A rendőrség éber figyelemmel kísérte már régóta a Klein-féle [Fekete Sas] kávéházat (a Szt. László téren), de mi sem adott okot a beavatkozásra, olyannyira sikerült elrejteni a barlangot, hol az emberek egymástól elnyerik a pénzt. A múlt éjjelen végre Papolczy Ferenc rendőrbiztosnak sikerült a jól elrejtett zugba behatolni, dacára az akadályoknak, melyeket elébe gördítettek a veszélytől megrémült emberek. A játékosok ijedve rezzentek fel az asztal mellől, hol nem egy ember lett szerencsétlenné. A bank 180 forintot tartalmazott, s így a morális érdem annál nagyobb, minthogy ily bank mellett képzelhető milyen játékbarlangot sikerült felfedezni a rendőrségünknek. Van még sok hely Nagyváradon, hol észrevétlenül űzhetik a hazárdjátékot, de a kávéházak tulajdonosai résen legyenek, s távolítsák el ez épp oly kompromitáló, mint erkölcstelen űzelmet, mert a felelőség őket terheli.”88