Nagyapám, a lábtyűművész
Apai nagyapám izmos, mokány kis ember volt. Sűrű, szőke haját kefe-frizurára nyíratta, és apró bajuszt viselt. Cipészmester volt, de nagy élvezettel nevezte magát lábtyűművésznek
A II. világháború előtt saját cipőüzlete volt Nagyváradon, ahol a város előkelő és tehetős polgárainak, hölgyeknek és uraknak, méretre gyönyörű, vadonatúj lábbeliket készített. A nem rendelésre készült cipőket pedig a piacon árulta.
Nagyon szerette a bort, és két-három deci után, csuda kuplékat énekelt. Ezeket a dalokat, maga költötte, ott, helyben, standa pityere, és mindenki imádta érte. Sok-sok esküvőre hívták meg, csak azért, hogy az ifjú párnak a maga költötte híres-rímes köszöntőivel kívánjon csupa jót az élethez.
És soha nem sült fel, sőt, egyszer sem énekelte el kétszer ugyanazt a szöveget.
Aztán megszűntek a szép békés idők. Kitört a második világháború. A fiát (apámat) elvitték a frontra, őt pedig munkafelügyelőnek osztották be.
Ahogy elbeszéléséből emlékszem, egy völgyben kellett vasútvonalat építsenek. Őt bízták meg a munkavezetéssel, mert az előző felvigyázó súlyos balesetet szenvedett.
Nagyapám valósággal sokkot kapott, amikor a sok kiéhezett, rongyos, agyonhajszolt ember között felismerte a legjobb kuncsaftjait: orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, és kultúrembereket. Akkor jött rá, hogy itt zsidókkal akarják megcsináltatni a vasutat.
Ebédszünetben maga köré gyűjtötte őket.
Az orvos és az ügyvéd tenyere olyan volt, mint a nyershús, hiszen a kezük nem volt a lapát és a csákány nyeléhez szokva, mint ahogy még sokaknak. Akkor az öreg így szólt: – Uraim, mától más munkamódszert alkalmazunk! Csak az fog dolgozni, akinek még bírja a tenyere és az ereje. A gyengébbek, addig pihennek. – Két embert a gyengébbek közül a dombra állítok őrködni, hogy ha meglátják közeledni az ellenőrző osztagot, jelezzenek, és máris fussanak vissza.
A doktor úr gyűjtsön útilapu leveleket és kötözze be a sérült tenyereket vele. Ez, hamar begyógyítja majd a sebeket. Most pedig munkára fel.
Ezután minden ment szépen, szervezetten, mint a karikacsapás.
Amikor az első csoport kifáradt, munkába álltak azok, akik addig pihentek. A dombon az orvos és az ügyvéd őrködött hason fekve, nehogy észrevegyék őket.
Teltek a hetek és szépen gyógyult mindenkinek a tenyere, a munka is gyorsabban ment, mint eddig. Aztán az egyik napon jeleztek az őrködők, hogy vigyázat, jön az ellenőrzés, és már rohantak is lefele. Mindenki csákányt, lapátot, taligát ragadott, nagyapám meg tele torokból üvöltötte:
– A kutya úristenit az úri fajtátoknak, dolgozzatok, büdös zsiványok, mert szíjat hasítok a hátatokból – és nagyokat cserdített a korbáccsal.
Az ellenőrzésre jött őrmester lóhátról szemlélte az eseményeket és elégedetten mosolygott a bajusza alatt.
– Maga kitűnő munkavezető! – Még egyik munkaszakaszon sem tapasztaltam ilyen szép előrehaladást és fegyelmet. Gratulálok – mondta, majd megsarkantyúzta a lovát és elporzott.
Azon az estén, ketten kiszöktek a táborból és valahonnan egy demizson bort szereztek nagyapámnak.
A nagy iszogatásnak aztán meglett az ára.
Másnap elbóbiskoltak őrködé s közben és nem vették észre, hogy közeledik az őrmester, két másik lovas tiszttel.
A látvány, ami a tisztek elé tárult, inkább hasonlított pihenő piknikezők csoportjához, mint fegyencek munkatáborához.
Az őrmester ordítva kapta ki nagyapám kezéből a korbácsot és kétszer arcul csapta vele, de úgy, hogy messzire fröccsent a vére. Azonnal leváltották és büntetést kapott. De, még nincs vége a történetnek.
Közvetlenül a háború után, egyre másra, furcsa halálesetek történtek.
Először átvágott torokkal találták meg a lakásán azt az őrmestert, aki nagyapámat is megkorbácsolta, aztán a hídról véletlenül a Körösbe esett és megfulladt egy másik munkafelvigyázó őr, a harmadikat pedig csúnyán megcsonkították, de a hatóság nem akadt a tettes, vagy tettesek nyomára.
Akkor már gyanította papó, hogy a munkaszolgálatból hazatértek egy csoportja így áll bosszút a volt felügyelőkön, és nagyon félt, hogy egy napon rá kerül a sor.
Rettegésben teltek a napjai. Sötétedés után nem mert kimeni a házból, és mindig jól bezárt minden ajtót, ablakot. Nagyi állandóan sírt és imádkozott.
Aztán teltek, múltak a na pok, hónapok, és nem történt semmi.
Kezdtek megnyugodni és felszabadulni a nagy feszültség alól és éppen arról beszélgettek, hogy meg kellene ünnepelni másnap a Mihály-napot, nagyapám névnapját, amikor hirtelen vadul dörömbölni kezdtek a kapun.
Éjjel féltizenkettő volt. Mivel a döngetést nem hagyták abba, és úgy tűnt, hogy rögtön betörik a kaput, az öreg kénytelen volt ajtót nyitni.
A torka és a gyomra összeszorult, a lába elgyengült és a hangja is cserbenhagyta. A kapuban ott állt öt munkaszolgálatos, azok közül, akik a vasutat építették.
Elkapták az öreget és agyba-főbe csókolták. Aztán elővettek egy demizson bort, meg egy félbevágott főtt sonkát és vállukra véve papót, énekelve vonultak be vele a házba. Reggelig el sem mentek.
Ezt a Mihály-napot sosem felejtették el a nagyszüleim.
De történt még egy különös eset azon a héten. Hazajött a lágerből a szomszéd asszony, akit már elsirattak, mert azt hitték, hogy elpusztult a gettóban. Amikor papó meglátta a szétnyúzott lábbelijét, azt mondta:
– Adok magának egy vadonatúj cipőt, ugyanebben a méretben. Jöjjön, próbálja meg. Ezt a vacakot, meg dobja a szemétre.
– Nincs nekem pénzem ezt megfizetni – mondta az asszony –, de cserébe, jósolok magának a kártyámból. Elővett egy paklit, megkeverte a megavasodott, öreg lapokat, amelyeken különböző ábrák kandikáltak ki a piszok alól, aztán megkérte az öreget emeljen belőle három csomót, és megkezdődött a szertartás. Csak rakta az öreglány a lapokat, széltében, hosszában és kereszt alakban, ahogy kellett. Aztán azt mondta:
– Látok egy fiatalembert egyenruhában, aki ide gondol a házhoz. Látja, szomszéd, ez a ház, ez meg a katonaruhás férfi, ez pedig a gondolat. Itt van maga, meg egy asszony, akiket bánat fed. Maguk bánatosak a katona miatt. De nézze csak, megjelent a remény és az öröm. Sőt, a hatalmas szerencse! Igen, igen. A fiú útban van a házhoz. Hosszú út áll mögötte is, meg előtte is. Nézze, itt mutatja. Látja? Ez a tarisznyás vándor jelenti az egyik utat, ez a csónakos ember, aki evez, a másik utat. Közrefogják az egyenruhást. Tehát út van, mint mondtam mögötte is és előtte is. Most tegyük ki a házat. Emeljen két csomót és az egyiket helyezze a házra. Jó. Most szépen megfordítom. Ez, az. Nézze, meg. Na, mi fedi a házat? Persze, hogy a katona. Itt van. Egészen közel. Nem adok neki egy hetet és bekopog magukhoz.
Akkor már nagyanyám keservesen zokogott, az öreg meg le fel járkált a konyha asztal mellett izgatottan, végül megszólalt.
– Figyeljen csak ide, Schwartzné, kössünk üzletet. Adok magának még egy pár vadonatúj cipőt, maga meg nekem adja a szakadt kártyáját, de előbb megtanít rá, hogyan kell megvetni. Rendben?
Az alkut megkötötték és azontúl nagyapám szinte minden szabadidejét kártyavetéssel töltötte, nagyokat rikkantva, minden jó híren.
Egy késő éjszaka kiment a konyhába, mert sehogy sem bírt elaludni. Rágyújtott és rakosgatni kezdte a lapokat. Aztán hirtelen felordított:
– Áci, gyere ki gyorsan, ezt nézd meg!
– A nagyanyám dagadt szemekkel botorkált ki a hálószobából és csendesen álldogált a lapok felett, míg a tudatáig nem értek a látottak.
– Istenem, uram, már itt van a háznál a fiúnk? Ha ez igaz, akkor én ezt a kártyát berámáztatom, szép rózsafa keretbe, és felakasztom a falra!
Attól a naptól fogva, nagyapám reggeltől estig a konyhaablaknál álldogált és a kaput leste. A negyedik napon belépett rajta egy toprongyos, szakállas csavargó.
– A büdös tolvaját… – káromkodott az öreg, majd előkapta a bicskáját és azzal rontott a betolakodóra. Nem ismerte meg a fiát… Az én kedves papóm a háború után egy egérlyuk-nagyságú, bőr- és csirizszagú, állami cipőjavító műhelyben dolgozott, reggeltől késő délutánig, és senki nem rendelt tőle vadonatúj cipőt.
Lábtyűművészete csak lyukas talpak, kopott, kitört sarkak és szakadt felsőrészek megjavításában teljesedhetett ki, és ezért vigasztalódnia kellett.
Sokszor jött ittasan haza. Nagyokat káromkodott, és rettenetesen szidta a kommunista rendszert. Esténként, egy szépen faragott rózsafa dobozból kiemelt egy pakli öreg, büdös, színehagyott kártyát, amelynek avas lapjait szorgalmasan rakosgatta az asztalon, nagyokat rikkantva, ha valami jó hírt mutatott.
Időnként levette a konyhaszekrény tetejéről, a nagy, vízzel teli befőttes- üveget, amiben piócák úszkáltak, és felragasztotta őket a lábszárára. Amikor teleszívták magukat vérrel, szépen leváltak Akkor besózta a nadályokat, amitől kihányták a vért, így ismét vissza lehetett őket ragasztani.
Ezt azért csinálta, mert nagyon magas volt a vérnyomása. Mi gyerekek, meg szájtátva bámultuk, és egyetlen ilyen alkalmat sem szalasztottunk el.
Később önkéntes véradó lett és húsz évi életmentő szolgálatáért kitüntetést kapott.
Ha papó nem lett volna árva gyerek, és taníttatták volna, többre viszi az életben. Olyan szövege volt, akár egy védőügyvédnek. Minden slamasztikából kivágta magát. Költői vénával áldotta meg az Úr, jó rajzkészséggel rendelkezett, hisz maga tervezte a cipőket is. Bohém volt, érzékeny, akaratos, és végtelenül jószívű. Nem tűrte az igazságtalanságot és még idős korában is képes volt kakas-módra összeverekedni bárkivel, aki megsértette.
Szinte minden tulajdonságát örököltem. Még a cifra káromkodása is rám ragadt.