Kolozsvári csodák (részletek)
VII. Osztáp Bender feltámadása
Odessza réme. A nagy kombinátor,
kiben együtt munkált a szív és az ész.
Kolozsvár főterén tűnt fel alkonyatkor,
lódenkabátban, csak semmi feltűnés.
„De kedves Osztáp, téged a Prut jegén
lőttek szitává román határőrök.
Ki is fosztottak. Nem is volt remény,
hogy feltámadhat egyszer a török
alattvalók orosz leszármazottja,
kikászálódhat a Prut jege alól,
s elindulhat megint. Hosszú útja,
ott folytatódott bennünk valahol,
de nem gondoltuk, nem voltak jelek
hogy életre kelsz, s éppen Kolozsváron,
kezded el új, izgalmas életed,
majd átpattanva megint a határon,
Kolozsvár sem Rio de Janeiro,
Odesszába mész, társaid már várnak,
Schmidt hadnagy harcos, ravasz unokái
szent cél érdekében összeállnak.”
„Nem kedves Zsenya, nem kedves herceg
Bulat és Andrej, Szovjet-Oroszország
nem csábít többé. Vissza nem megyek.
Odesszába már. Valljuk be botorság
lenne hurokba dugni a nyakam.
Valahogy nem vonz a lágervilág.
A börtönt, tudjátok, mindig megúsztam.
Most meghódítom a szép Romániát.
Mindég is voltak itt kincskeresők,
aranyat kutattak a föld alatt,
ástak szegény bús, botor reménykedők,
de az arany mindig föld felett maradt.
Én megkeresem, amit elloptak,
a határőrök, ott a Prut jegén.
A tizedik székben meglelt aranyat,
nem is vitás, hogy csakis az enyém.
És elpattanok majd Amerikába,
tőzsdére viszem minden pénzemet.
Bepalizom az öntelt, hiú, kába
burzsujokat és nagytőkés leszek.
Lehet, hogy bankár? Most még nem tudom?
Kizsebelek még néhány balekot.
És emelt fejjel megyek ez úton,
adieu költőim. Néhány kopekot
kérek. Szerencsét ne kívánjatok.
Babonás lettem, ott a jég alatt. –
Osztáp vigyorgott. – Megbocsássatok!”
S helyén füstölgő kérdőjel maradt.
A különös vers kimered a kolozsvári ciklusból, mint egy mutatóujj, s jelzi, hogy a valóság helyére lassan, mindenféleképpen a látomások lépnek. Így jelenik meg, egy részleteiben is hiteles, bizarr vízióban Kolozsváron Osztáp Bender, a nagy kombinátor, Ilf és Petrov halhatatlan hőse. A szerzőkkel a költő még a húszas évek végén, egyik moszkvai útja során összeismerkedett, régi barátja Katajev, Petrov bátyja hozta össze őket és néhány vidám éjszakán át bandáztak együtt, lobogtatva a vidámság lobogóit, Moszkva vendéglőiben és kiskocsmáiban. Osztáp Bendernek nagy tervei vannak, melyeket a költők elé tár s a szarkazmus itt már uralg, mutatva azt a világot, ahol a nagy kombinátor, s a hozzá hasonló alakok érvényesülhetnek, Osztáp ugyanis nem a föld alatt keresi az aranyat, mint a megszállott erdélyi kincskeresők, hanem a föld felett.
Tatjána Bogdanova
VIII. Egy ballada törmelékei
Egy májusi délutánon, Kolozsváron,
megláttuk a fodor fejér bárányt,
mögötte egy öreg lovagolt szamáron,
kötőféken vezetve egy ártányt.
A napot s a holdat hozta szarva között,
Az arany csillag égett homlokán.
Eltűnt a mezőről, az égbe költözött.
szüzek közé, Júlia szép leány.
A rövid groteszk vers a kritikussal folytatott hosszú purparlé a költőben munkáló hatását tükrözi, így helyezi az őt megejtő ballada, a Júlia szép leány alakjait mai környezetbe. (A ballada annyira elbűvölte, hogy később le is fordította…) Tatjána Bogdanova
IX. A Farkas utcai templom
egy hosszú utazás vége
A Farkas utcai templomban,
akár Szászkézden, boldog voltam.
A malom zaját is elnyomta,
áhítattal hallom – azóta
sem halványul el, nem vesz el,
kábít, megnyugtat, ingerel –,
a gyülekezet énekét,
ott morajlik benne az ég.
Mert meg lehet törni egy népet,
de tetszhalálából feléled,
akár Lázár látomásából,
visszatér, énekével vádol.
S a Szenczi Molnár zsoltárokban
egy nép egész élete lobban,
mint szarvas, szép híves patakra,
kívánkoznak mindig a jobbra.
Ne vitassuk, ok nélkül, okkal
perelnek örök balsorsukkal,
és zsoltáraikban az árnyak,
szemük lesütve visszajárnak.
S bujdokolván történelmükben,
elhihetik, hogy egy az Isten.
Fohászkodva és káromkodva,
mintha tényleg az övék volna,
idézi az Urat a zsoltár,
ahogy álmodta Szenczi Molnár.
Örökösen száműzetésben
sem maradhatott soha tétlen.
Fel-felcsattan panasz és átok
“Halál hol van a te fullánkod?
Halál hol van a te hatalmad?” –
Lábszárcsontjuk rázzák a holtak.
Miközben zeng, felzúg az ének,
fázó magyarok énekelnek,
templom előtt a lova hátán
ül Szent György, sehol sincs a sárkány.
Ó, mintha itt is szólana,
ama szászkézdi orgona.
Az Utak Kolozsvárra ciklus és a romániai utazás történéseit felelevenítő versek utolsó darabja egy kolozsvári református templomot idéz fel, a vers a szászkézdi orgona muzsikáját megörökítő költemény méltó párja s mutatja milyen empátiával fordult az orosz költő a mindenkori megalázottak és megszomorítottak felé.
Tatjána Bogdanova