Késhegyen a férfiasság: Othello és az abszurd zsebkendője. William Shakespeare tragédiája nyomán
A maszkulinitás erő. Erő és erény is lehet egyben. A maszkulin szexus, az ősi tűz, a vágy a nőiség feltárására, megismerésére, megragadására, bekebelezésére és megtartására olyan lüktető, vérrel teli, szívből jövő mozgást jelenít meg, a vágy és érzékiség olyan elegyét ötvözi Shakespeare-nél, hogy valósággal belerecseg a tragédia deszkája, ahogy Othello színre lép. A túlfűtött férfi, az éhes szexualitás, a férfiinak és -izmok feszülése szinte elevenné teszi a sorokat. Teljes lényünkkel érezzük a valóságos férfi jelenlétét a színpadon.
Carla Kaplan a The Erotics of Talk című könyvében a narratíva erotikájával foglalkozik, a hallgatás és szólás erotikájával, a mondatok erotikus tartalmával, külön fejezetet szentelve a női szövegeknek, a Jane Eyre-nek, és ezt a következő idézetek egyikével vezeti be: „We need an erotics of art. (Susan Sontag) Seduction is often carried on by means of erotic of talk. (Jane Gallop)”1 Mindez azt jelenti, hogy szükségünk van a művészet erotikájára. A történetekben a csábítás, ahogyan a megcsalás ténye is, gyakran a beszéd erotikus tartalmával történik, legalábbis annak eszközeivel.
Shakespeare-re vetítve az előbbieket, feltehetjük a kérdést: Hol kezdődik a férfiasság önmagával szembeni harca? Hol érezzük az erotika maximális feszültségét, mintegy erotikus kisülést, Othello szövegében? Hol kezd el Othello futni saját meggyengültnek hitt, tévesen gyengének minősített férfiassága után? A megcsalás, az ál-megcsalás hogyan sebezhet meg egy férfit oly mélyen, hogy felesége életére törjön? Feltevésünket strukturalista és posztstrukturalista módszerrel bonthatjuk szét és rakhatjuk újra egésszé értekezésünk ívei alatt.
A férfi áll, és farkasszemet néz önnön hiúságával, tévesen eltúlzott férfias gőgjével, és annak minden következményével. A férfi szembenéz önmagával, hiszen attól férfi, hogy valamiért kiáll, állja a kudarcot és a sikert, állja a megcsalatás kínjait, és fejet hajt, ha kell, tetteinek következményei előtt. Valójában képes tettének feldolgozására? Találhat-e mentséget férfiasságának gyengeségére a megcsalt, felszarvazott férj? A bináris oppozíció adott: a szerelmes felhevült férj erotikus magasságban hirtelen elveszti minden vonzerejét és gondolataiban egyre lejjebb süllyed alantas mélységekig, tehetetlenül vergődve, a Dasein-ját elveszti, és hirtelen a nietzschei tömegember vagy a heideggeri das Mann lesz úrrá rajta. Paradox torzkép, abszurddal fűszerezve.
Jacques Derrida a következőképpen magyarázza, értelmezi és elemzi, szinte ízlelgeti a heideggeri Dasein fogalmát: „Ami a teret illeti, Heidegger azzal kezdi, hogy – legalábbis első lépésben – tisztán és egyszerűen elkerüli a szellem hagyományos fogalmát. A Dasein nem valamiféle szellemi (spirituelle) bensőség, amelyből le kellene vezetnünk a térbelivé válás másodlagos jelenségét. Saját térben-benne-léttel (ein eigenes „im-Raum-sein”) rendelkezik. De ez csak az általában vett világban-benne-lét alapján lehetséges. Nem mondhatjuk tehát, hogy a benne-lét egy világban (das In-Sein in einer Welt) szellemi tulajdonság (ein geistige Eigenschaft).”2
Othello okkal áll magányba burkolózva, tehetetlenül vergődve kínjai között, megcsorbított férfiassága áldozataként, kasztrált maszkulinitásba borulva, hiszen éppen a legfőbb ékét vették el tőle, a legfőbb kincsét, amiért ölni is képes, azt a csodát, amely őt azzá teszi, ami, igazi férfi érzetet nyújt neki: a feleségét. Nem pusztán a kedvese, a mindene, az élete lett oda pillanatok alatt. Azt ugyan nem tudja, hogy a gyilkos pletyka áldozata csupán, de pozícióját szeretné megőrizni, nagynak kell maradnia, bálvány a női szemekben, igazi ízig-vérig forrongó szexuális és érzelmi vulkán, aki bebizonyítja, hogy az ő szerelme nem hétköznapi, hanem mindennél fontosabb, igazi férfias szerelem.
Ha nem így tenne, nem bizonyítaná férfiasságát, ha elveszítené vonzerejét, könnyen alkalmatlannak érezhetné magát erre a potens férfiszerepre, amit az ég szánt neki: viselni a férfi-lét minden kínját és keservét.
Milyen férfi Othello? Milyen férj? Milyenné válna, ha lenne lehetősége a kiteljesedésre a drámán belül?
Kenneth McLeisch és Stephan Unwin a Kalauz Shakespeare drámáihoz című könyvükben rövid mondatokkal ekképpen jellemzik Othellót:
Jago zászlós, aki alacsony sorból küzdötte fel magát, arra számít, hogy parancsnoka, Othello hadnaggyá lépteti elő. Othello azonban a nemesi származású Cassiót teszi meg hadnagyává. Jago elhatározza, hogy mindkettejükön bosszút áll. Tudja, hogy Othello Desdemonának, Brabantio velencei szenátor lányának udvarol, ezért elmondja az apának, hogy Othello együtt hált a lányával. Brabantio a tanács előtt megvádolja Othellót, aki azonban bebizonyítja szerelmük ártatlanságát, így Brabantio kénytelen-kelletlen tudomásul veszi titkon megkötött házasságukat.(…)
Othello sikeres ember, s büszke arra, amit elért. Afrikai herceg létére Velencét választja, s úgy dönt, velencei módjára, a velencei szokásoknak megfelelően él. Saját érdemei alapján jutott fel e társadalom csúcsára, miközben nem feledkezett meg arról, ki ő és miket tett. Egyetlen sebezhető pontja a házassága, mely fölbolydítja a merev hagyományokhoz ragaszkodó társadalom egyensúlyát, és felébreszti a velenceiek lappangó fajgyűlöletét. Othello nem vesz tudomást erről a problémáról – ami végzetes hiba –, mivel őrülten szerelmes, érett, meglett férfiként teljesen elbűvölte, rabul ejtette egy fiatal lány.
Jago Othello büszkeségét használja fel, hogy tönkretegye őt. Amikor burkolt célozgatásainak s megrendezett jeleneteinek köszönhetően, Othello kezdi elhinni, hogy Desdemonát szerelmi viszony fűzi Cassióhoz, Othello nem e kapcsolat létében, hanem azonnal önmagában kezd el kételkedni: „Talán mert fekete vagyok, / S a bókok puha kelmét nem értem / Ficsúri módra, vagy mert éveim / Már völgynek lejtenek – de mit tesz az?! – / Elhagyott, megcsalt, már csak az vigasztal, / Ha utálom.”
Az ilyen önutálat lélektanilag pusztító, és minden újabb bizonyíték csak még inkább növeli, mígnem a kendő-jelenet végén Othello már annyira elgyötört, hogy lelkileg és fizikailag is összeomlik: „Nálla hált! Véle hált! Ez azt jelenti, hogy… ez undorító! A zsebkendő… Vallomások… zsebkendő!… (Elájul)”
Az olyan ember, mint Othello, ebből a helyzetből csupán egyetlen kiutat lát, s ez az erőszak. Megöli Desdemonát – nem elvakultan, dühöngve, hanem szelíden, már-már szeretetteljesen („De azért vérét én nem ontom / S hószínű bőrét meg se karcolom…”), majd amikor Jago alattomos csalárdsága végül napvilágra kerül, maga ellen fordul, és békésen, már-már ünnepélyesen, mintha valami szükségszerű vallási szertartást hajtana végre, öngyilkos lesz.3
A férfiasság kemény rendíthetetlensége a szöveg szintjén is megelevenedik. Ahogy Leslie Dunton-Downer és Alan Riding felhívja rá a figyelmünket, az Othello nagyszerű monológokban és feszes, zavarba ejtő párbeszédekben is bővelkedik:
Az olvasó a retorika ékes példájával találkozik a szövegben, különösen megható, ahogy Desdemona Othello iránti szerelméről és csodálatáról beszél. Lenyűgöző Othello félelmetes dühkitörése, mikor azt hiszi, felesége Cassio szeretője lett, és Jago ravasz monológjai, melyekben a közönséget pimaszul beavatja gonosz terveibe. (…)
A párbeszédekben Jago olyan művészi módon használja a nyelvet saját céljai érdekében, hogy egyetlen szó vagy hangsúly képes megváltoztatni beszélgetőtársa véleményét a világról. Igazi shakespeare-i bravúr a 3. felvonás 3. jelenete, mikor Jago felkelti Othello féltékenységét. Úgy tesz, mintha tartózkodni akarna valótlanság állításától, és nem akar felesleges izgalmat kelteni, sőt még ő figyelmezteti Othellót, nehogy féltékeny legyen. A darab szövegeinek nagyobb része vers, Jago és Othello főbb jelenetei is költői ihletettséggel bírnak, de Jago prózában is utolérhetetlen gazembernek bizonyul.
T. S. Eliot azért kritizálta a mór figuráját, mert szerinte túl merev, nincs beleérző képessége, nem érzékeli az érzelmi mélységeket.4
Othello szenved, Othello játszik, Othello szeret, és Othello tépelődik a férfiasság kínpadán. Othello féltékenységében feketül el. Az othellói őrület már-már abszurd, abszurdba deformálódik a lelke, a szerelmi féltéstől, egy zsebkendőnyire redukálja háborgó érzelmeinek forrását. Zsebkendőnyi malőr, zsebkendőnyi cinizmus abból a világból, mely fertő, mely fertőnek hiszi az igaz szerelmet két ember között, akik közé állnak az évek, a bőrszín, a társadalom megannyi fura és sokat füstölgő ostoba konvencióival.
Csak akkor érthetjük meg az othellói abszurdot, ha képesek vagyunk befogadni az abszurdot magát, mint a szerelmi téboly részét, csakis ha annak elidegeníthetetlen szegmenseként értjük, tárgyaljuk, elemezzük. Csak annak dobban meg a szíve igazán, aki megérti, aki maga is átélt már hasonlót, aki férfiassága derekán ébred rá az igaz szerelemre, akit megújít és később megőrjít a nő. A férfiasság köti gúzsba Othellót, az az elidegeníthetetlen vágy, hogy birtokolja, hogy kizárólagosan birtokolja Desdemonát. A Desdemona iránti hév már-már irányzatnak is tekinthető, a szerelem egy magasabb hőfokaként, a desdemonianizmus kreált gondolatával próbálunk rávilágítani arra az érzelemre, ami éltet, megújít vagy gyilkolni is képes. Othellót teljesen magával sodorja, röpíti, darabokra tépi a hév. Számára Desdemona az örök nő, a dicső, a tökély maga, aki elképzelhetetlen a hűtlen nő szerepkörére. Hirtelen indulat, lobbanás, és Othello elszakad a realitástól és abszurd irányt vesz szerelme. A nő, ki még előbb az áhított, az örök, a végeérhetetlen, megunhatatlan játék, a szerelem hídja volt, most egyszerre hazug ellenség.
Ez a paradoxon Othellóban: a meglett, érett férfi pillanatok alatt elveszti minden józan ítélőképességét, megtöri a látszat, a hazugság sziklájáról a szakadékba zuhan. Egy zsebkendő. Nem is kell több, pont elég egy zsebkendőnyi hazugság Othello kerek szerelmi világának tökéletes tönkretételéhez és abszurdizálásához. A gyilkosság már csak következmény: az abszurdban az indulat is féktelen, átgondolatlan, mellőz minden logikát, tüzetes vizsgálódást vagy racionalitást.
Othello abszurd zsebkendőjévé válik Desdemona lénye, és minden addig bizonyított szerelme és hitvesi hűsége. Desdemona halott. A szerelem halott. Az igazságot gyilkolták meg, a valódi szerelmet gyilkolták meg. Ez nem amolyan átlagos érzelem, lefokozhatatlan vágy és teljességében átélhetetlen erotikus kívánás, kielégíthetetlen életszomj, a másik testi-lelki egészben való örökké tartó akarására. Az ilyen vágy, és az ilyen kiteljesedés, csak keveseknek adatik meg, ezt Othello is tudja valószínűleg. A féltékenység szinte őrületbe kergeti: a férfi, életében először az igazi férfi is megijed, sebezhetetlenségén Achilles-pontot leltek. Az igazi férfi összecsuklik, átlagos férfiként hever, egy másik átlagos férfi csalárd játszmájának eszközeként. A férfias biztonságérzetétől fosztották meg, saját férfiasságába, saját vonzerejébe, egyszersmind saját személyiségébe vetett minden addigi bizalmától. Nincs tudatában annak, hogy egy abszurd játszma szereplőjévé vált.
Visszataszít ez az abszurd, megijeszt és taszít is egyben.
Jan Kott szerint az Othellóban sok olyasmi van, amit visszataszítónak érzünk. „Elsősorban azt, amit még nemrég a legtöbbre becsültek benne. Shakespeare legjobb, bár nem legnagyobb drámája – írja róla M. R. Ridley, a The Arden Shakespeare kiadásban.5” Szintén Kott számol be arról is, hogyan vélekedett Thomas Rymer, akinek klasszikus ízlése volt:
A mese erkölcsi tanulsága rendkívül épületes. Primo: figyelmeztetésül szolgálhat a jó családból való kisasszonykáknak, hogy ne szökjenek meg négerrel szülői beleegyezés nélkül. Secundo: intelmül szolgálhat a hűséges feleségeknek is, hogy éberen őrizzék fehérneműjüket. Tertio: leckéül szolgálhat a férjeknek is, hogy szerezzék meg a hűtlenség matematikai bizonyítékait, mielőtt féltékenységük tragikus tettekre ragadtatná őket (…) A darab tragikus része nem egyéb véres bohózatnál, mely hetet-havat öszszehord, s nincs benne sem rend, sem ízlés.6
Kott, miután beszámol a különböző korok Othello-adaptációiról, Ducis sárga Othellójáról, aki csak azért nem lehetett néger, nehogy elijessze a nézőket példának okáért, kitér arra, hogy az Erzsébet-kori, a Theatrum Mundi színpadán kifordul a világ a sarkából, mint a Hamletben vagy a Lear királyban, visszatér a káosz, mely a természet rendjét is fenyegeti:
„Ha ez csal, megcsufolja önmagát / Az Ég! Nem hiszem!” (III.3)
Összeomlik az ég és a föld. Othello lelke besötétül, érzi, elveszett.
„Rikasd a mennyet, rettegtesd a földet!…” (III.3)
Már megfojtotta Desdemonát. Apokaliptikus éj borul Othello világára.
„Csak azt várom, hogy megvakul a nap / S a hold is, és a rémült földgolyó / Valami változásra tátja torkát.” (V.2.)
Az egyidejű nap- és holdfogyatkozás a világvége víziója a barokk festészetben. Éj borul Othellóra. Nemcsak naptalan, de holdtalan éj is. Üres az ég, akárcsak a Lear királyban és a Macbethben. „Hát nincs köve a mennynek, csak dörögni?” (V.2)
Othello szavai Ludwig Wittgenstein különleges elméletét juttatják eszünkbe: „A világ dolgokból áll és azok »konfigurációiból«, tényállásokból. A dolgok képezik a világ »szubsztanciáját«, amelyek mint olyan egyszerűek, változatlanok és a tényállásoktól függetlenek. A tényállásban a dolgokat egy reláció kapcsolja össze. Ezek a relációk képezik a világ logikai vázát és ezzel a nyelv és a világ közösségét.”7
Othello világa relációi csúcsán törik ketté, nyelvezete, amit használ, tükrözi attitűdjét.
„Az Othello éppúgy, mint a Lear király és mint a Macbeth, az üres ég alatt élő ember tragédiája. A darab végén Jagót kínpadra viszik. De valójában már a második felvonástól kezdve Othello van kínpadon. Lefelé megy, mint Lear, mint Macbeth, mint Gloster. Ez a vándorút véghatára, a »journey’s end«. Határhelyzetbe kerül, mint Lear, mint Gloster, mint Macbeth.”8
Othello nemes jellemvonásai mellett fontos vonás benne intellektusának sajátos alkata is: ő nem Hamlet-típusú, széles látókörű, művelt humanista, hiszen ilyen tulajdonságok kibontakozását körülményei nem engedték volna meg. De nem is tehetségtelen ember, amit nemcsak kiváló hadvezéri képességei mutatnak, hanem gondolkodásának, kifejezésmódjának precíz, tiszta menete is. „A bókok puha kelmét” ugyan nem érti, de amit mond, annak magva, veleje van. Ez az egyszerű, bizonyos értelemben korlátolt intellektus, párosulva a rendkívül vonzó, nemes jellemvonásokkal, Othellót magasan a romlott velencei társadalom fölé emeli – de ugyanakkor arra kárhoztatja, hogy ügyesen kitervelt intrikának essék áldozatul. A jellemfejlődés szempontjából az Othello tragikus konfliktusának ez a leglényegesebb vonása.
A Jago állította csapdába ugyanis Othellót jellemének legnemesebb tulajdonságai, a bizalom, az igazság és tiszta erkölcs iránti szenvedély, a képmutatás gyűlölete viszik bele. Jól kieszelt furfanggal az ilyen jellemet meg lehet téveszteni. Othello az egész tragédia folyamán feltétlenül, fenntartás nélkül bízik Jagóban, hű emberében, egy pillanatra sem fordul meg az agyában, hogy Jago valamiért gyűlölheti, hogy bármiben is ellene törhet. Nem kevésbé szilárd a bizalma Desdemonában, akiért bármikor kész a kezét tűzbe tenni. Ezt a bizalmat nem is könnyű megingatni, s Jago a mórt csakis úgy tudja kelepcébe csalni, hogy folyvást Othello jellemének mintegy a visszhangjaival dolgozik: odaadó hűséget színlel, látszatra óvja Othello boldogságát, csak olyasmit mond el, amit „egyenes” lelke többé titokban nem tarthat, s amikor már ezek a hűséges, baráti gesztusok Othellót végképp megmérgezték, arra kéri, hogy kímélje Desdemonát!
A csalárd módon megrendített bizalom a szinte földöntúli boldogságot pusztító ellentétévé, a féltékenység, megalázottság romboló poklává alakítja át Othellóban, mindez pedig jellemének eredeti alkatából következik. Egyenessége, bizalma nem képes Desdemona vélt kétszínűségét elviselni, márpedig az után, hogy Jago „bizonyítékai” meggyőzték, Desdemona minden szavában, mozdulatában sötét titok leleplezését látja.9
G. Wilson Knight nem látott az Othellóban kozmikus tragédiát. Olyan dráma ez, értékelése szerint, szemben a Lear királlyal és a Macbethtel, mely nem magasul jelképpé, zárva marad a maga szószerintiségében.10
Victor Hugo szerint Othello költői képekben írható le: „Mi Othello? Éjszaka. Óriási, végzetes figura. Az éjszaka szerelmes a nappalba. A sötétség szereti a hajnalcsillagot, egy afrikai rajong egy fehér nőért. Desdemona Othello számára világosság és ugyanakkor őrület. És ezért lesz rajta olyan könynyen úrrá a féltékenység…”11
Nem volna olyan meggyőző a tragédia, vagy legalábbis nem kísérné Othellót végzete beteljesedéséig annyi rokonszenvünk, ha Shakespeare nem ábrázolná oly mélyen a tiszta, egyenes jellemű ember roppant szenvedését a csalódás súlya alatt. Othello, a harcban edzett vitéz, kemény katona elájul arra a gondolatra, hogy Cassio Desdemonával hált, és zokog, amíg Desdemonát az igazságért faggatja. Ezért szánjuk Othellót még a gyilkosság elkövetésekor is, ezért olyan mély megdöbbenésünk a végkifejletnél, amikor Othello megtudja végzetes tévedését.
Az Othello azért is félelmetes erejű tragédia, mert a főhős egyéni végzetéből nincs kivezető út, s legmélyebb élményünk néhány utolsó, megrendítő szava marad:
„Olyannak fess, ki szertelen szeret, / S nem okosan, ki nem könnyen gyanakszik, / De ha igen, őrjöngve dúl: olyannak, / Ki mint vad indus, eldobja a gyöngyöt, / Mely országánál többet ér.”12
A dráma Prológusa brutális. Jago és Rodrigo föl akarja boszszantani Brabantiót. Othello és Desdemona kapcsolatát az első jelenettől kezdve úgy említik, mint az állatok párzását. „Azt akarod, hogy egy berber csődör hágja meg a lányod? / Hogy az unokáid rád nyerítsenek…” ( I.1) Az angol eredetileg kéthátú állatot teremt a mórral „the beast with two backs”. Ez a kéthátú, fehér és fekete hátú állat a szexuális aktus egyik legdurvább ábrázolási módja. De egyúttal felidézi a reneszánsz kori erotika légkörét is, mely a tiszta testiségről ábrándozik, megtöri a szexuális tabut, s fokozottabban vonzódik mindenhez, ami különleges. Othellót lenyűgözi Desdemona, de még jobban lenyűgözi Desdemonát Othello: „…természet, haza, / Kor, tisztesség és minden ellenére / szeretné azt, kit retteg nézni is.” (I.3)
Kott szerint Desdemona a legérzékibb Shakespeare összes nőalakja közül. Sokkal hallgatagabb, mint Júlia és Ophelia. Mintha egészen önmagába merülne. Csak éjszakára ébred fel. Desdemona hűséges, de van benne valami szajhaszerű. A lehetőségeiben. Nem in actu, hanem in potentia. Különben nem volna a drámának értelme. Különben Othello nevetséges volna.13 Desdemonát elkábítja Othello, de minden férfit elkábít Desdemona. Az erotikus légköre határtalannak tűnik. Othello viselkedése hirtelen megváltozik Desdemonával szemben. Anynyira hirtelen, hogy erre még Jago intrikái sem szolgáltathatnak kielégítő magyarázatot.
John Wain az A Selection of Critical Essaysben azt írja az Othellóról, hogy ez a „félreértések tragédiája. Ha Desdemona értette volna Othellót, megértette volna azt is, hogy a férfi őt nem egy teljes értékű hús-vér nőnek tekinti, hanem, mint valami csodának, úgy hiszi, hogy a csoda történt meg vele valóban azáltal, hogy megismerte ezt a lányt.”14
Mitől férfi igazán egy férfi?
Attól, ahogy szeretni tud. A vágytól, a mozgásaitól, ami az erotikában feloldódik, a hévtől, a tűztől, az érintéseitől. Nem csupán attól, ahogy testi aktust létesít, sokkal inkább attól, ahogy a szavaival érint. Nemkülönben érvényes ez a szavatartásra. Othello igazi férfi. Igazi férfi módjára szeret, teljes odaadással, ezért is szenved egész lényében a csalárdságtól, az eltaszított, pálya szélére állított, férfiasságában elégtelennek minősített férfi szerepkörétől, hiszen neki a minden kell, a teljes férfiasság megélése, és a nő kell, a semmiért egészen, örökké, az az ifjú lány, aki annyira fölkorbácsolta őt érzelmileg, idősebb kora ellenére, hogy el is vette feleségül. Nem tud lemondani róla, ez a zsákmány csak az övé, másé nem lehet Desdemona. Már a puszta gondolata is annak, hogy kedvese mással hált, elborzasztja és feldühíti. Férfiasságához híven éktelen haragra gerjed. Fáj látni fájdalmát, mely igaz szerelme záloga is egyben.
A fájdalom lassacskán abszurd méreteket ölt: elhatározza, hogy megöli kedvesét. Inkább legyen halott, mint másé. Azt nem bírná elviselni, ha Desdemona mással hálna, ha Desdemona mást szeretne.
Megöli hát. De itt e percben ő is meghal mint férfi, a szíve hal meg Desdemonával, egész érzelemvilága, hiszen annyira fontos számára ez a lány. A tragédiát nem bírja földolgozni. Bármennyire is férfi a talpán, neki is meg kell halnia. Halálért halál jár.
Ez a szomorú ebben a történetben. Mintha csak a Romeo és Júlia érettebb vagy továbbmesélt változatával találkoznánk. A szerelem oly magas hőfokon ég, hogy abszurd tettekre ragadtat, a féltékenység hevében a főhős még arról is megfeledkezik, hogy egyértelmű, részletes bizonyítékokat szerezzen kedvese csalárdságáról. Megelégszik egy zsebkendővel, Desdemona zsebkendőjével. Ezért válik hát ez abszurd zsebkendővé, hiszen két életet képes tönkretenni egyszerre, ami önmagában abszurdnak tűnik, Jago játékával.
Késhegyen táncol felénk Othello férfiassága. A férfi izmaiban remeg a Dasein, izmaiban remeg a rettegés, amit le kell küzdenie, hogy elveszti a mindent, a kedvest, ezért a halált választja szerelme és saját maga számára is.
A kérdés nyitott marad: Vajon megőrizte volna férfiasságát, ha nem követ el öngyilkosságot? Vagy öngyilkossága nem ejtett-e csorbát férfiasságán? Döntsék el az igazi férfiak!