Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Kisslaki László | Irodalom

Kalmár néni kései románca

Nagypapa leesett a kocsiról, s ott maradt a földön mozdulatlanul. Pedig én akartam leugrani a kukoricafejért, ami a sárban fuldoklott.
– Jó lesz az még otthon a libáknak!
Biztos Földesi keresztapám szekeréről lökték le a társai irigységből, mert közülük ő lehetett a legszebb. Tényleg így kellett hogy legyen, mert még a sárból is kiragyogtak szép sárga fogai a pocsétás, szürke latyakból. A kantárt a lőcsre akasztottam, leugrottam nagypapa mellé.
– Haggyá – zihálta –, nyugszom egyet. – Evvel becsukta szemét, s alig lélegezve elaludt.
Én – ahogy megparancsolta – hagytam. Gondoltam, majd csak jön valaki, aki orvosságot tud.
Dermedten kalapáló szívvel, hátamat nekivetettem a kocsikeréknek. Kár, hogy nagyanyám már a keresztúri temetőben nyugszik – ő tudná, mit kell ilyenkor csinálni. De hát így akarta a Jóisten. Próbáltam összeszedni gondolataimat, hogy mit is tehetnék most. Azt tudtam, hogy nem szabad elmennem segítséget hozni. Reménykedtem, talán keresztapám jön majd visszafelé, vagy valami asszonyszemély erre viszi az ebédet az urának a hegyre, és ránk akad. Jobb híján kifogtam Reményt – mert úgy hívták a lovunkat –, levettem róla a zablát is, hadd legeljen szabadon. Úgysem megy el – öreg vére nem kergeti már tüzes bakfiskancák után, még ha lennének is erre olyanok, s ha pucéron kelletnék is magukat. A ló pokrócát nagypapára terítettem; neki nem kell most, mert a reggel óta szitáló eső is elállt erre a nagy rémületre. Fonyód felől még kedvetlen fújt a szél s unottan fésülte a kócos fákat, majd abbahagyta, mert belátta, hogy felesleges. Az a pár makacs levél meg maradhat telet nézni.
Nem töprengtem már, csak vártam és hallgattam a csendet az út menti diófával együtt. Becsuktam a szemem, s hallani véltem, ahogy egy kíváncsi érett dió kimászik a zöldágyból világot látni, s ahogy estében ágról ágra koppan, majd elül a fűben. Azt a leheletnyi neszezést, ahogy új fészket kapart magának, már csak a hangyák hallhatták rajtam kívül. Néha-néha Remény prüszkölt bele a csendbe, csak ő tudja, milyen bogárra, ahogy haristolva tépte, őrölte fogaival a füvet. Farkával csak megszokásból csapkodta a hátát, mert légynek nyoma sem volt már vagy két hete. Ő látta meg először a biciklit errefelé toló asszonyt, én csak a kiáltó hangját hallottam:
– Gyuri, mi történt? – akkor ismertem fel özvegy Kalmár Ica nénit, mikor már egész közelben kattogott az öreg kerékpárja. Nagymama mondta egyszer róla, hogy az a céda Kalmárné nagypapát rosszba vitte. Én akkor sem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de nem is érdekelt. A biciklivázhoz egy kapa volt kötve, de elhagyhatta már iderohantában a kenderföldnél, ahonnan megláthatta a legelő lovunkat. Nemigen szerettem őt, mert káromkodós durva öregasszony volt. Néha megrángatta a fülemet, csak tudnám miért. Most viszont nagyon megörültem neki, még a szemem is párás lett – a fenébe! –, ahogy a nagyapám fejét az ölébe vette. A százzsebes szoknyájából előkotort egy laposüveget.
– Húzd meg, Gyurikám! – tartotta az orra alá. Valószínűleg erős gyógyszer lehetett, mert másodszorra már nagyapám magától nyúlt az üveg után. – Te meg, gyerek, keresd meg a kapámat, a kenderfődnél lehet valahol az úton – szólt utánam, mert én már nyargalófélben voltam.
Mire visszaértem a kapával, Kalmár néni már befogta Reményt, a biciklijét is felrakta a kocsiderékba. Nagypapa már jobban érezte magát, mert időközben megitta az egész üveg orvosságot. Pálinka volt az, csak Kalmár néni itta orvosság gyanánt. Igaz, nem is volt beteg babakora óta, szokta volt mondogatni. De mikor a lovat is ő akarta hajtani, nagyapám nem hagyta, hanem kivette kezéből a gyeplőt. Reménynek mindegy volt. Nekem bizony az nem, hogy a bicikli mellé kerültem utastársnak. Ha ezt nagymama látná, bizony isten még a szíve is elszomorodna odafenn az égben.
Mielőtt hazaértünk volna, azt hittem, Kalmár néni leszáll a keresztnél biciklijével, de ő meg se mozdult.
– Nálad maradok, Gyuri, míg rendbe nem gyüssz. Ápolás kő most neked. A ház körül is van munka rengeteg, na meg az állatokat is el kő látni… – hadarta egy szuszra remegő hangon.
–A rossebit, hát én ki vagyok? – gondoltam, eddig is megcsináltam a nagyját.
Nagypapa még erre sem válaszolt, csak komoran nézte Remény ringó, hatalmas hátsóját. Odahaza leugrottam a kocsiról, kaput nyitottam. Pajtás, a kutyánk ügyet sem vetett Kalmár nénire, hiszen ismerte. Kiről nem tudna ez a kutya a faluban? – csak némán kérdően rám nézett, de én válaszként csak a vállamat vonogattam. Kifogtam a lovat, s vizet húztam neki a kútból, majd bekötöttem Ilonka mellé az istállóba. A nyulakat is elláttam akáclevéllel, miegymással. Eközben Kalmár néni betámogatta nagypapát a házba, s lefektette a tisztaszobába, holott ő csak a konyhában szeretett aludni. Kijött az udvarba, a kocsiról levette biciklijét s hátraszólt:
– Mondd meg nagyapádnak, hogy hazamentem, mer’ hozok vacsorának valót meg ágyneműt écakára, meg ezt-azt magamnak – avval kifordult a kapun. Mikor bementem, nagypapa éppen a konyhaasztalnál szalonnázott, s nagyokat húzott a demizsonból.
– Ement? – nézett rám, s fejével az udvar felé bökött.
– El, de azt mondta, hogy térül s hoz vacsorára valót, meg ágyneműt, mer’ ápolásra tetszik szorulni lenni. – Erre nagypapa letette a demizsont.
– Hát most efucc hozzá, átadod ezt az üveg pálinkát, és aszondod, hogy nagyapád tiszteteti, köszöni, de már helyrejött.
Még jókor érkeztem. Kalmár néni éppen a házából tolta ki a megrakott talicskát, amin legfelül egy dagadt, piros zsírosbödön trónolt büszkén, mikor meglátott. Elhadartam, amit nagypapa üzent neki, és kezébe adtam az üveg pálinkát. A néni arcából kifutott a vér. Szótlan leült a leállított talicska szélére, s némán eleredtek a könnyei. Eres ráncos-aszott kezeit egymásba fonva csak szótlan nézte a földet. Nagyon megsajnáltam. Nem tudom, hogyan és miért történhetett, de eléje térdeltem, átöleltem, fejemet ölébe fúrtam. Nagyon sajnáltam magunkat…

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu