Kulturális folyóirat és portál

2015. február 16 | Kupán Árpád | Társadalom

Jakabffy Elemér emlékiratai (3.)

Jakabffy Elemér Adatok családunk történetéhez című, mindeddig nem közölt, hatalmas munkájának tizenkettedik része a Részvételeim a nemzetkisebbségek kongresszusain címet viseli. Ezekről a kongresszusokról az általa szerkesztett és Lugoson megjelenő folyóiratban részletes beszámolókat közölt. Ma is fontos közkinccsé tenni az ő szubjektív megfigyeléseit, megjegyzéseit, mert ezek a ma emberének is tartalmaznak iránymutató, eligazító gondolatokat és a korra jellemző megállapításokat is.

A beszámolókon és az ezekhez fűződő magyarázatokon kívül érdekes leírást ad a korabeli Svájcról, az ott élők szokásairól, életmódjáról. Az értő és érdeklődő olvasó előtt valóságos panoráma bontakozik ki a két világháború közötti Európáról, arról a sokféle és sokirányú elképzelésről, tervről, vágyról, amelyet a különböző országokból érkező küldöttek megfogalmaztak. Az is elgondolkoztató, hogy akkor sem sikerült egységes elképzelést, valódi megoldást találni a kisebbségi kérdésekre.

Viszont a mai olvasók számára is rendkívül színes és élvezetes útleírást nyújt beszámolóiban az alpesi tájakról, az ott élő emberek gondolkozásmódjáról, gazdag múzeumairól, életfelfogásukról, szokásaikról is. Teszi ezt a maga empatikus hozzáállásával, minden túlzástól vagy elutasítástól mentesen.

Az évente megrendezett kongresszusok újabb és újabb kérdéseket tűztek napirendre, igyekezve megfelelő irányt szabni a kisebbségvédelmi mozgalomnak. Viszont jelentős áttörést, változást nem tudtak elérni a kisebbségvédelemben. Közben a kongresszuson részt vevő személyek a különböző kisebbségek képviselői sorra lecserélődtek, Jakabffy Elemér a tizenkettedik kongresszusról írt beszámolójában némi malíciával jegyzi meg, hogy már csak négyen maradtak, akik minden összejövetelen képviselték közösségüket.

A 13. kongresszust viszont, 1937-ben új helyszínen, Londonban szervezték. Ezen a Jakabffy már nem vett részt. Hiányzását így indokolja emlékiratában: „Az angol nyelv teljes ismeretlenségével, olyan messzire elutazni, valahogy úgy érzem, már nem nekem való.” Ezzel a mondattal zárul emlékiratainak XII. fejezete.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Jakabffy Elemér megfogalmazásának hitelességét, az a benyomásunk, hogy bizonyos mértékben ráébredt ezeknek a konferenciáknak a hiábavalóságára, eredménytelenségére, hisz sem az új államalakulatok arroganciáját, sem a kisebbségbe került népcsoportok múltjuk iránti nosztalgiáját nem sikerült ezeknek a kongresszusoknak megfelelő módon kezelve olyan megoldásokat találni, amelyeket mindkét fél elfogad, magáévá tesz.

Mindezek ellenére tanulságosak ezek az őszinte és objektív beszámolók a ma embere számára is, ezért érdemes a kisebbségi témák iránt érdeklődők kezébe adni. Ugyanakkor e beszámolók, feljegyzések tanulságos olvasmányok lehetnek mai kisebbségi vezetőink számára is, példát és erőt meríthetnének Jakabffy Elemér küzdelmeiből, visszaemlékezéseiből.

Jakabffy Elemér 

Adatok családunk történetéhez XII. rész

Részvételeim a nemzetkisebbségek kongresszusain 

1925 nyarán Ammende Ewald dr. esztóniai újságíró felkereste Ugron Istvánt, a Magyar Párt elnökét, és közölte vele tervét, mely szerint Európának szervezett nemzet-kisebbségi csoportjait kongresszusra hívja meg, hogy így a nemzetkisebbségek a maguk helyzetéről eszmecserét folytathassanak és lehetőleg egységes irányelvekben állapodjanak meg. […]

Ugron elvileg elfogadta a meghívást, majd közölte velem a tervezetet és arra kért, képviseljem én az erdélyi magyar kisebbség politikai szervezetét, a Magyar Pártot a kongresszuson. Balogh Arthur dr. egyetemi tanár is mindenesetre kimegy, de ő szükségesnek tartaná, hogy a kongresszus politikai jelentőségéről és az ott megnyilatkozó politikai felfogásokra a párt az én megítélésem szerint nyerjen tájékozódást. Ugronnal közöltem: ha biztosítékot nyer affelől, hogy az erdélyi szászok is vezető politikai egyéniséget küldenek ki, másrészt meg tudom állapítani, hogy Ammende nem bolseviki pénzeken működik, úgy vállalom a megbízást.

Ugron, a szászok vezetőitől nemsokára értesítést nyert, hogy részükről Roth Ottó, a parlamenti csoport vezére és Brandsch Rudolf mennek a kongresszusra. […]

A szeptemberben nyomtatásban is megküldött, de nyilvánosságra még nem hozott program teljes mértékben kielégített: Ennek szövege magyar fordításban így hangzott:
Alulírottak tisztelettel kérjük az európai nemzeti kisebbségek szervezeteit, hogy nemzetközi helyzetük megbeszélése végett tartandó gyűlésen kiküldöttjeik útján részt venni szíveskedjenek.

A gyűlés megtartását Genfben tervezzük, s az állani fog egy zártkörű előkészítő értekezletből, majd, megfelelő számú résztvevő esetén, az azt követő nyilvános kongresszusból. Fontos okok késztetnek, hogy az előértekezlet határnapját csak f. évi október hó 14-ére tűzzük ki.

Úgy az előkészítő értekezlet, mint pedig a tulajdonképpeni kongresszus tárgyalási anyagát az egyes kisebbségi csoportok saját egyéni helyzete nem képezheti. A tárgyalások anyaga kizárólag az lesz, hogy állampolgársági alapon miként volna lehetséges a kisebbségi és többségi nemzeteknek békés együttélése és ennek kapcsán miként volnának kiküszöbölhetők az Európa békéjét és az államok biztonságát fenyegető bonyodalmak. […]

Október 9-én indultam Zaguzsénról, egy napot Budapesten időztem, innen 11-én délután indultam tovább, 12-én este értem Genfbe.

Különös érzés fogott el, amikor sok keserves év után, ismét a művelt nyugatnak abba a városába jutottam, amelyben huszonöt éves koromban felejthetetlen hónapokat töltöttem. Ha akkor valaki búcsúzáskor azt mondja nekem: a Lac Lémant, Jean Jacques Rousseau szobrát, a Mount-Blancnak idefehérlő csúcsait két évtized után, mint egy meggyötört kisebbségi magyar nemzet képviselője látod viszont, e szavak alighanem csak mosolyt húzhattak volna ajkaimra. De nemcsak én és életviszonyaim változtak meg lényegesen és kedvezőtlenül az elmúlt két évtized alatt, de Genf városáé is. Fiatalságom idején ez a város hihetetlenül élénk és zajos volt. […]

Megállapíthattam, hogy a hangos Genf megöregedett, meglehetősen elcsendesült, hogy belőle csak a világ urainak szavát hallhassák azok, akik az itt székelő Népszövetségtől sorsuk jobbra fordulását várják.

Október 13-án délelőtt a Victoria szállodában találkoztam Ammendével. […] Csakhamar egynéhány delegátussal is megismerkedhettem. Jelen voltak már von Wetter, az esztóniai németek, Schiemann Pál dr., a lettóniai németek kiküldöttei. Dr. Prilutzki lengyel képviselő, mint a lengyelországi zsidóság egyik csoportjának kiküldötte, Wilfan József dr. olasz képviselő, az olaszországi szlovének megbízottja és Miletich Liubomir, a bolgár akadémia elnöke, aki magát a macedón kisebbség kiküldöttjének mutatta be. Nekem az összes arcok közül csak az utóbbi tűnt ismerősnek, amikor pedig megtudtam kilétét, emlékeztem, hogy valamelyik lapban láttam képét, sőt olvastam is róla, hogy a macedón érdekek leglelkesebb harcosa. Ámde Miletich nem Jugoszlávia állampolgára, hanem küzdelmét Szófiából folytatja. A konferencia összehívóinak megállapodása ellen volt az ilyen urak részvétele, és az egyik összehívó Wilfan József dr.[nak] ezt tudomására is hozta. Az öreg akadémikus azonban a kongresszuson mindenképp részt akart venni, ezért már olyat is mondott, hogy Wilfan mint szláv kissé a jugoszlávok felé hajlik. Erre én siettem Wilfan segítségére, kijelentvén, hogy mint magyar inkább a bolgárokhoz vonzódom, de nem vehetnék részt olyan értekezleten, amelyen olyan kisebbségi tényezők szerepelnek, akik a kisebbségük érdekeit külföldről, tehát emigránsként esetleg irredentisztikus színezettel képviselik. […]

Amikor 14-én reggel tíz óra után a 11 Salle des Amis de l’Instruction helyiségében gyülekeztünk, hogy formátlan előértekezletünket megtartsuk, a megjelentek száma máris igen szép sikert ígért. Mikor pedig a tanácskozó teremben helyet foglaltunk és megfigyelhettük, milyen különböző embertípusokat hozott ide egy közös gondolat, valami csodálatos bizakodás vett erőt rajtunk.

Az értekezletet az összehívók egyike, Wilfan József dr., az olaszországi szlovének képviselője, a római parlament tagja nyitotta meg. Megállapította, hogy harminchárom kisebbségi csoport kiküldöttei nyújtották be meghatalmazásukat, ezek 14 államból jöttek és 12 nemzet tagjai. Megállapította, hogy a tanácskozás nyelve a német és francia. (Ő maga németül beszélt, szavait azonban franciául tolmácsolták.) Mindenki beszélhet saját anyanyelvén is, de gondoskodnia kell, hogy szavai ezen világnyelvek valamelyikén tolmácsoltassanak.

A sajtó képviselői is nagy számmal jelentek meg a társalgóban. Így többek között bemutatkozott a Rador tudósítója is, aki máris megsürgönyözte Bukarestbe, hogy Erdélyből hárman vagyunk itt, ketten a magyarok és Brandsch Rudolf a szászok részéről. Bemutatkozott az Agence telegraphique Suisse igazgatója is, Charles Kubick, akivel hosszasabban elbeszélgettem. Jelezte, hogy Petrescu Comnen román követ röpiratokat osztott szét az újságírók között, melyben ecsetelve van a kisebbségek helyzete Romániában. Korodi Lutz is, mint érdeklődő eljött Berlinből, ahová emigrált. Úgy ő, mint Brandsch, a legszívélyesebben üdvözöltek, és Korodi sok érdekeset mesélt Ferdinánd királynál tett utolsó látogatásának részleteiről. Ugyancsak eljött Motzkin Leó. Bár határozott mandátuma nincsen, még a grémiumba is hely jutott ennek a zsidó vezérnek, aki Wilsonnak is tanácsosa volt, és a kisebbségi jogok biztosítása körül állítólag igen nagy érdemei vannak. […]

Talán az összes tárgyalások közül a legérdekesebb a grémium ülése volt. […] Különböző indítványok után abban állapodtunk meg, hogy a legnagyobb nemzetek egy-egy képviselője alkossa az elnökséget, szám szerint heten, ha az ukránok és fehéroroszok a kongresszus résztvevői maradnak, ellenesetben öten, egy német, egy magyar, egy délszláv, egy lengyel és egy zsidó. Indítványomra a magyar elnök Szüllő Géza lett. […]

15-én délelőtt nyílt meg az első formális ülés. Úgy ennek, valamint a többinek a lefolyásáról az egész anyagot leközöltem a Magyar Kisebbség 1925. évi november 1-én megjelent számában. […]

16-án délután közös tanácskozást tartottunk mi magyarok. Úgy Szüllő, mint Flachbart és Deák kijelentette, hogy a Magyar Kisebbséget az ő csoportjaik részéről is ez ügyeket illetően mintegy hivatalos közlönynek ismerik el, és gondoskodnak arról, hogy állandóan anyagot kapjon Csehszlovákiából és Jugoszláviából.

Az összes nyilvános ülések incidens nélkül folytak le, a befejező ülés pedig szinte megható volt. Wilfan éppúgy, mint Ammende kiváló férfiaknak mutatkoztak, akik nevüket a kisebbségi mozgalmak történetébe kitörölhetetlenül beleírták. […]

Az első kongresszus szép sikere után, amelynek tökéletességét csak az akadályozta, hogy ugyanakkor Locarnóban folytak a világtörténeti nevezetességű tárgyalások, és így a világsajtó figyelmét ez kötötte le, a kongresszuson résztvevők legnagyobb része úgy érezte, hogy ha a kongresszuson magukat képviseltetett nemzet-kisebbségek állandó szervet nem is létesíthetnek, legalább arról kell gondoskodniok, hogy a következő évben újabb kongresszust tarthassanak. Ammendét mindenki olyannak ismerte meg, aki a szervező munkára kiválóan alkalmas, és azt is megállapítottuk, hogy ha a nemzetiségek között az általános európai politika szempontjai szerint magától értetődő ellentétek léteznek is, ezen felül emelkedetten általános elvekben megállapodhatunk és a kongresszus szét nem robban, ha minden csoport szem előtt tartja a másik érzékenységét. […]

A második kongresszus előtt élénk levelezést folytattam Ammende Ewald doktorral, aki a második kongresszuson az állampolgársági ügyekre vonatkozó referátum vállalására kért. Ennek az anyagnak feldolgozása nagy munkát igényelt ugyan, de érdekelt, és így az előadás sikerült.

1926. augusztus 20-án reggel öt órakor indultam Zaguzsénról a hosszú útra. […]

Második kongresszusunk folytatása és kibővítése volt az elsőnek. A tavalyi azért jöhetett létre, mert a részt vevő csoportok előre megegyeztek az elfogadásra ajánlott rezolúciókban, és előre megállapították, hogy az állampolgári kötelmeket illetően azonos felfogásúak. Ezen alapon a konferencián valóban egyhangúan és ünnepélyesen nyilatkozott meg a kisebbségi nemzetcsoportok azon vágya, hogy nemzetkultúrájukat szabadon kiélni óhajtják, hogy kultúrönkormányzatot óhajtanak, készek a Nemzetek Szövetségét a nemzet-kisebbségek ügyeinek intézésénél támogatni, és mindazon nemzetközi orgánumoknak köszönetet mondanak, melyek a kisebbségi kérdés megoldásával foglalkoznak, és ezeket további munkásságra kérik. […]

Előadásom szövegét éppúgy, mint a kongresszusról a beszámolót nem jegyzem ide, mert ez a Magyar Kisebbség 1926. évi szeptember 1-i számában és a kongresszus naplójában feltalálható. […]

Egyik sétám alkalmával megállapítottam, hogy 1917-ben, tehát a világháború közepette Genfben hatalmas emlékművet lepleztek le, Calvin, Farel, Theodor de Béza és John Knox emlékét dicsőíti ez a gyönyörű alkotás. […]

Utam Baseltől Genfig igen kellemes volt. […] A bieli és neuchateli tavakat még nem ismertem, így most megállapítottam, hogy a kilenc svájci tó közül, amelyet ismerek, ezek partjai legkevésbé tündökölnek nagy szállodákkal és villákkal, ellenben sok helyen a fésületlen természet szépségeit is mutatják. […]

Ezen a [II.] kongresszuson, illetve ennek nyilvános ülésén, nekem éppen a németországi kisebbségek támadása miatt, bizalmi nyilatkozatot kellett tennem Wilfan elnök iránt a magyar csoportok nevében.

Ezeket a csoportokat ez idén Csehszlovákiából Szüllő Géza és Flachbart Ernő, Jugoszláviából Törley Bálint és Romániából kívülem Balogh Arthur képviselték. Az üléseken, mint vendég részt vett Hegedüs Nándor is, a Nagyvárad szerkesztője. […]

A harmadik kongresszus emlékei közül fel kell jegyeznem még a következőt: [1927] augusztus 22-ikén este az elnökünk megvendégelte a sajtó képviselőit és bennünket, a kongresszus tagjait. A fogadás a Bellevue szálló üvegteraszán és ennek helyiségeiben folyt. Este kilenc óra tájt hangos fütyölés és kiabálás hangzott be az útról. Majd gyalogosan, illetve kerékpárokon mintegy kétezer ember hömpölygött a nagyszállók elé. A lármából csakhamar kivehető volt a leginkább ordított jelszó: „Le az amerikai kapitalistákkal!” […]

1928 júliusának végén Ammende Ewald értesített, hogy a negyedik kongresszus ügyeinek megbeszélésére ismét Zaguzsénre jön, és magával hozza Uexküll-Güldenband bárót, a Nation und Staat szerkesztőjét is. Az urak augusztus 4-ikén Ambrózy Andor báró társaságában tényleg megérkeztek, és így a nap folyamán elég időnk volt a tervezett program megbeszélésére. Ammende ez alkalommal azon óhajának adott kifejezést: kapcsolódjak be a Népszövetségi Ligák Uniójának munkásságába is, mert ez a nemzetközi szervezet most már élénken foglalkozik a kisebbségi kérdésekkel. […]

Augusztus közepén kaptam Ammendétől levelet, melyben arra kér, jöjjek valamivel korábban Genfbe, hogy a kongresszus megnyitása előtt a felmerülhető nézeteltérésekről tanácskozhassunk. […]

Augusztus 25-ikén indultam újból a hosszú útra. […]

A kongresszus hallgatósága most is főleg újságírókból állott. Legnagyobb figyelemmel a tárgyalásokat egy öregúr kísérte, aki nagy meglepetésemre magyarul szólított meg. Az illető, Steinacker tanár, egykoron az erdélyi szászok politikai vezéregyénisége, aki mint mondotta, tizenöt magyarországi képviselőválasztáson szerepelt, mint jelölt, és a nyolcvanas években két cikluson át képviselő is volt. Steinacker közölte, hogy már felkereste az ideérkezett magyar népszövetségi megbízottat, Apponyi Albert grófot, aki örömének adott kifejezést, hogy végre valakit megint urambátyámnak szólíthatott. Steinacker ugyanis 91 éves, de olyan szellemi és testi frissességgel rendelkezik, hogy 70 évesnek látszik. […]

Föl kell jegyeznem még, hogy a romániai nemzetkisebbségeknek a negyedik kongresszuson megjelent megbízottai, mégpedig a németek részéről Brandsch képviselő és Plattner szerkesztő, a magyarok részéről Jakabffy, Ambrózy báró, Balogh és Sulyok, az ukránok részéről Zaleckyj, Kohut és Krakalia, a zsidók részéről Kramer és a bolgárok részéről Toseff és Mitikoff külön értekezletet tartottak, amelynek határozatait azután nyilvánosságra is hozták. (Leközölte a Magyar Kisebbség 1928. évf. 677. lapján.) Hogy a megállapodások csak papíron maradtak, az elsősorban Brandsch képviselő magatartásának köszönhető, aki először a társkisebbségekkel szemben vétkezett súlyosan, azután a maga nemzettársaival is a legélesebb ellentétbe jutott. […]

Még egy találkozást kell lerögzítenem. Brandsch közölte velem, hogy Cantacusino hercegnő, a romániai nőmozgalmak vezetője szeretne megismerni. A bemutatkozás után a hercegnő előtt szóvá tettem Pálffyné Gulácsy Irén azon nyílt levelét, melyet hozzá intézett „Sans colere, n’est pas?” címzéssel. Megemlítettem, hogy erre a levélre a kolozsvári Naţiunea, a liberálisok lapja adott választ, amit a hercegnő nem tudott. Közöltem azt is, hogy Gulácsy Irén is válaszolni készül a Naţiuneának, de ez idő szerint beteg. A hercegnő hangsúlyozta, hogy nem várt ilyen hangot Gulácsytól. Szerinte ez csak elmérgesítheti az ügyeket. Én megjegyeztem, érthetőnek találom Gulácsy Irén elkeseredettségét, ő olyan közelről látja az életet és azt a sok bánatot, melyet a kormány iskolapolitikája okoz, hogy nem csoda, hogy tollára epés kitételek jutnak. Erre a hercegnő megjegyezte, hogy különösnek tartja, hogy mi magyarok olyan érzékenyek vagyunk a sérelmekkel szemben, holott ezer éven át nyomtuk el a románokat. Fölöslegesnek tartottam erre a megjegyzésére a magam továbbérvelését, de a hercegnő elé szólítottam Toseffet, és arra kértem, adja elő a bolgárok helyzetét, akik soha el nem nyomhatták a románokat. Toseff előadása alatt a hercegnő a legkülönbözőbb figurákat rajzolta egy előtte fekvő papírlapra, mintha az előadás nem is érdekelné. Mikor Toseff befejezte előadását, a hercegnő megjegyezte, hogy lehetnek kisebb jogtalanságok, a legnagyobb baj azonban, hogy mi nem vagyunk jóhiszeműek, és ez különösen reám vonatkozik. Amikor ennek a megjegyzésének indokát is adni próbálta, én kezdtem rajzolni a papírlapra, és hallgattam mindaddig, amíg az elnöki csengő az ülés újból való megnyitását nem jelezte. Ekkor bocsánatot kértem, hogy búcsúznom kell, hozzátéve: „Mais sans colere, n’est pas?” Azt hiszem, a hercegnő a legneveletlenebb alföldi bicskásnak tart, de nem baj. Hadd érezzék a legmagasabb körök is, hogy bennünket hercegi titulusokkal elkápráztatni nem lehet, mert nekünk egészen mindegy, hercegnő-e vagy vidéki fiskális, aki elfogult sovinizmusában tétlenül nézi vagy helyesli azt a lélekgyilkolást, amit az Anghelescu-féle politika okoz. […]

Az ötödik kongresszust 1929. augusztus 26-ikára hívták össze. Ennél előadói tisztet nem vállaltam, és csak egy rövid felszólalásra szorítkoztam. A magyar csoportok képviselői között mindjobban az a felfogás érvényesült, hogy a kongresszusok már kimerítették elméleti megállapításaikkal első feladatukat, és most már arra kellene törekedniük, hogy az egyes kisebbségek szomorú helyzetét tárják a világ közvéleménye elé. Ettől az elgondolástól azonban úgy Wilfan elnök, mint Ammende nagyon idegenkedtek. Féltek, hogy az ilyen megnyilatkozások szétrobbantják az egész szervezetet. […]

Így végül is megszületett a többi között az a határozat is, amely szerint: „Mivel a kongresszus hivatott arra, hogy a kisebbségek jogainak és helyzetének alakulását az elmúlt tíz évről a nyilvánosságnak bemutassa, megbízza a választmányt, készítsen az egyes csoportok jelentései alapján a következő kongresszus előtt olyan tárgyilagos tájékoztatót, amelyből az egyes csoportok állapota megismerhető.”

A mi kezdeményezésünkre és szívós harcunk árán keletkezett tehát az a Helyzetképjelentés (Die Nationalitäten in den Staaten Europas. Sammlung von Lageberichten), amelyre a kongresszusok később olyan büszkén hivatkoztak, és amely mű tényleg alkalmas volt arra, hogy az egyes nemzetkisebbségek helyzetét Európa nagy nyilvánossága előtt tárgyilagosan, a sérelmeket letompított hangon érzékeltesse. […]

A VI-ik kongresszus előkészítő bizottsága úgy határozott, hogy ez alkalommal a helyzetjelentéseket, illetve az ezekből nyerhető következtetéseket vita tárgyává tenni nem engedi, és megelégszik azzal, hogy a főtitkár által ezekből levont következtetéseket a kongresszus egyszerűen tudomásul veszi. Ez a határozat ismét korlátot vetett az egyes kisebbségek panaszkodásának. […]

Azok az előkelő vendégek azonban, akik a kisebbségi ügyekért más nemzetközi szervezetekben tevékenykednek, így Bakker van Bosse asszony, a Népszövetségi Ligák Uniója kisebbségi szakosztályának alelnöke, Lord Willoughby Dickinson és M. Boissier, az Interparlamentáris Unió főtitkára, nem titkolták csalódásukat a kongresszus hangja felett, amelyben a merész őszinteségnek nyomát sem hallották. […]

A nemzetkisebbségek VII-ik kongresszusát megelőzően Ammendével 1931. január 15-ikén és február 6-ikán találkoztam, mindkét alkalommal Budapesten. […]

A romániai magyar kisebbségre vonatkozó részt én készítettem el, és a kongresszus előtt Ammendéhez juttattam. Ezek a kiegészítő jelentések azonban csak a VIII-ik kongresszus előtt kerültek nyomtatásban szétosztásra. […]

A VII-ik kongresszus alkalmával már valamennyien éreztük, hogy a nemzetközi sajtó érdeklődése alaposan megcsappant ülésezéseink iránt, több csoport pedig vagy egyáltalán nem küldött megbízottakat, vagy csak egyet, mert a súlyos gazdasági helyzetben ilyen anyagi áldozatoktól is irtózott. Ez a két körülmény érlelte meg a kongresszusok elnökségében azt a gondolatot, hogy következő tanácskozásainkat Genf helyett Bécsben folytassuk, amely város szocialista vezetői a szabad megnyilatkozásoknak gátat nem emelnek, az osztrák kormányt sem feszélyezi a kisebbségi problémák napirendre tűzése, Bécs pedig közelebb esik a kisebbség lakta tájakhoz, csak a katalonoknak meg a baskoknak kell majd nagyobb utat tenniök. Az elnökség ily értelmű javaslatát a csoportok örömmel vették, és azt is helyeselték, hogy az 1932. évi VIII-ik kongresszus ne ősszel, hanem a nyáron tartassék.

Kellemesen lepte meg a kiküldötteket a meghívó azon közlése, hogy üléseiket az alsó-ausztriai Landtag történelmi nevezetességű épületében tarthatják. […]

Ennek a kongresszusnak legfontosabb tárgya a kisebbségi jogok egyetemesítésének kívánalma volt. […]

Illőnek tartottam, hogy Bécsben meglátogassam ifjúkori barátomat, Brediceanu Caiust, Románia követét. Sulyok Istvánnal együtt kerestem fel őt a követségi palotában. Igen barátságosan fogadott, és többek között megkérdezte: meddig maradunk Bécsben, mert velünk szeretne tölteni egy estét. Közöltem, hogy már másnap délben utaznom kell, ő pedig kijelentette, hogy a mai estére már a Golf Klub meghívását fogadta el. Ekkor mosolyogva így szóltam: Jobb is, ha nem mutatkozunk együtt valami nyilvános helyen, mert bizony Caius, nem lehet tudni, vajon mi kompromittálunk Téged, vagy Te bennünket.
Illusztris barátunkat aznap este verték véresre a nácik a Golf Klub estélyén. […]

Az [1933.] áprilisi bécsi megbeszélés igen nagy jelentőségű volt. A kongresszusok elnöksége tartott ez alkalommal értekezletet, amelyen ugyan hivatalosan Szüllő Géza képviselte a magyar csoportokat, de Ammende nagyon kért: vegyek részt a tárgyalásokon.

A németországi események súlyos helyzet elé állították a kisebbségi csoportok vezetőit. […]

Amit előre sejtettem, bekövetkezett. Az elhatározott IX. kongresszus időpontjáig a német és zsidó csoport megegyezni nem tudott, és így a Bernben 1933. szeptember 16-ikán megnyílt, a legszomorúbb ellentétek kirobbanásának színhelye volt. […]

A IX. kongresszusra 1933. szeptember 13-ikán indultam Zaguzsénről. […]

Öt órakor nyitotta meg Wilfan elnök a kongresszus nyilvános ülését gyengén látogatott teremben. A delegátusokon látszott a lehangoltság és elkedvetlenedettség. […]

[Szeptember 17-én] Délben a Grémium ülésén vettem részt, mely a Roth Otto által felolvasott nyilatkozattal foglalkozott. Itt a magyar csoport nevében a leghatározottabban tiltakoztam az ellen, hogy amint Roth indítványa teszi, kisebbségi kongresszuson a néptöbbségek számára olyan jogokat állapítsunk meg, amilyeneket egy év előtt még ezek sem igényeltek. Tiltakoztam az ellen, hogy a disszimilálás jogát elismerjük. A Grémium elfogadta érvelésemet, és úgy határozott, hogy a jog-kérdést nyitva hagyja, és erre vonatkozó határozatában csak azt állapítja meg, hogy ahol disszimiláció tényleg történik, ott a disszimilált egyéneket vagy csoportokat mindazok a jogok megilletik, amelyekért a kongresszusok eddig is harcoltak.

Mi magyarok, tekintettel arra, hogy már áprilisban kijelentettük, hogy amennyiben a német és zsidó csoportok a kongresszus alkalmával megegyezésre nem jutnak, egyikük álláspontját sem támogatjuk, a fönt említett határozat megszavazásától is tartózkodunk. […]

Bécsi tárgyalásaim két héttel a kongresszus előtt meggyőztek, hogy a X-ik kongresszus [1934–35] előkészítve egyáltalán nincsen, és így ennek csak gyenge sikere lehet.

Szeptember 4-én a berni szövetségtanács épületében, a Ständerat termében valóban nem nagyon tolongtak az emberek a [X.] kongresszus megnyitása alkalmával. […]

Mi magyarok csak négyen vettünk részt, Szüllő, Deák, Streliczky meg én. Deákon is meglátszott, hogy rövid idő előtt tíz napot fogházban töltött, mert valami névünnep alkalmából hatósági engedély nélkül gyűltek össze egynéhányan. […]

Szeptember 6-én hagytam el Bernt, meglehetősen elégedetlenül a „jubiláris” kongresszussal. […]

A XI-ik kongresszust tehát megint a Népszövetség városában tartottuk, mégpedig 1935. szeptember 2–4. napjain. […]

A kongresszust Wilfan elnök igen érdekes beszéddel nyitotta meg. […]

A kongresszus első ülése után a Magyar Távirati Iroda tudósítójának, Krisztiánnak diktáltam le, mit kell tudósítania. […]

Ewald Ammende az elnökhöz intézett sorában [levelében] bejelenti, hogy orvosai mind hónapokig tartó pihenést tanácsolnak neki. […] Ezért közli, hogy hosszabb tengeri útra indul. […] Útjáról nem tért többé vissza. Április 15-én Pekingben váratlanul érte a halál.

A kongresszus megszervezése annyira Ammende személyéhez fűződött, hogy valószínűnek tartottam: a XII-ikre össze nem gyűlünk. […]

Augusztus közepén kaptam az értesítést, hogy a XII-ik kongresszust megtartjuk, annak rendezésével Uexküll-Güldenband bárót bízták meg. A kongresszus színhelye ismét Genf. Uexküll arra kért, hogy e kongresszus legfontosabb tárgyának, A Népszövetség reformja és a nemzetkisebbségek előadója legyek. […]

16-án délelőtt a kongresszust előkészítő tárgyaláson vettem részt. Feltűnt, hogy sem Romániából, sem Jugoszláviából ez alkalommal német delegátusok nem jöttek, ellenben Csehszlovákiából vagy nyolcan. […]

A kongresszus folyamán megállapítottuk, hogy már csak négyen vagyunk, akik valamennyin részt vettünk: az elnök, Szüllő Géza, Graebe alezredes, a lengyelországi németek képviselője és én. […]

A XII-ik kongresszus első napi ülésezése után, a Journal de Geneve-ben vezércikk jelent meg, amely reámutat arra, hogy az angol közvélemény milyen nagy érdeklődést kezd mutatni a kisebbségek problémái iránt. Ezért – írja a lap – a kisebbségek jövő évi kongresszusukat Londonban tartják.

Wilfan elnök a záróülésen felemlítette: […] jövő kongresszusunkat Londonban kell tartanunk.

Én már a Journal és az elnök megnyilatkozása előtt tudtam erről a tervről. Tudtam is annak indokait, és mert ezeket érthetőnek találtam, ellene nem szólhattam. De magamba fojtottam azt a gondolatomat, hogy ezzel a határozattal minden valószínűség szerint, az én kongresszusi szerepléseim befejezést nyernek. Az angol nyelv teljes ismeretlenségével, olyan messze elutazni, valahogy úgy érzem: már nem nekem való.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu