Irodalom – mindennapi népszavazás
Vannak írók, akikhez folyamatosan visszatérek, akár a szerzetesek a napi breviáriumolvasás szent szövegeihez: tanításaik mindig érvényesek, mondhatnám, egyre érvényesebbek. Ilyen író Szabó Zoltán is, akinek egy gondolatát most is idézni szeretném, Hungarica varietas (Korkép 1974-ből) című nagyszabású esszéjére gondolok. Itt olvasom a következőket: „Az irodalmi nemzetet – mint minden nemzetet – az a bizonyos, »mindennapi népszavazás« tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvétartozás mellett. Mihelyt az öszszetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul, vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség elbátortalanodik, az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi.” Valóban: az irodalom, akár íróként, akár olvasóként kerül valaki bensőséges kapcsolatba vele, ilyen „mindennapi népszavazás” – általa élhetjük meg és nyilváníthatjuk ki közösségi odatartozásunkat és szolidaritásunkat. Mondhatnám, nem politikai identitásunk, köznapi életvitelünk, nem is a hivatalos felmérések nemzeti hovatartozásunkat firtató kérdéseire adott válaszaink, hanem anyanyelvünk, nemzeti irodalmunk, nemzeti kultúránk által vagyunk annak a nagyobb emberi közösségnek a tagjai, amelyet magyarnak nevezünk.
Ebben a tekintetben szinte lényegtelen, hogy milyen állami címert viselünk az útlevelünk fedelén, ennél jóval fontosabb az a „szellemi passport”, amely kultúránk és lelkiségünk bélyegét hordozza magán. Ennek pecsétje Balassi Bálint, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Illyés Gyula (a sor hosszasan folytatható) vonásait mutatja, ezek a képek, mint az érzelmi azonosulás dokumentumai, mindig az otthonosság, az illetékesség biztonságát jelzik. Ebben a tekintetben irodalmunk nemzeti összetartozásunk tanúsítványa és megalapozója, a magyarság nemzeti egységét nem biztos határok és széles körben működő állami intézmények alapozzák meg és juttatják érvényre, hanem költői, elbeszélő és drámai alkotások – ezek minden intézménynél és felségjelvénynél biztosabban és hatékonyabban jelölik meg azt a történelmi, kulturális, lelki közösséget, amelyhez tartozunk. „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik” – olvasom Ilylyés Gyula Haza, a magasban című versének sorait. Valójában ebben a „varázskörben” élhetjük meg azt az otthonosságot, amit a „haza” fogalma jelent, amit ennek a fogalomnak kellene jelentenie.
Ebben a „varázskörben” él és virul ma is a magyar nemzeti irodalom, igazából függetlenül attól, hogy ennek az irodalomnak (és az irodalom intézményeinek: folyóiratoknak, könyvkiadóknak, irodalmi társaságoknak) hol találhatók a központjai. A magyarországi, az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági magyar irodalmak, igaz, különféle országok, egymástól sok tekintetben különböző társadalmak keretében élik a maguk életét, történelmi hagyományaik, szellemiségük mégis (kisebb eltérésekkel) közös. A huszadik századi történelem kényszerei következtében kialakult magyar irodalmak az elcsatolt országrészek (Erdély, a Felvidék, a Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, ugyanakkor benső egységben maradtak a magyar irodalom általános törekvéseivel és áramlataival. A mögöttünk lévő évtizedekben (közel egy évszázadban) kialakult a magyar irodalom policentrikus modellje, amely a maga rendszerében meglehetősen eltér mindazoktól a többközpontú nyelvi kultúráktól (francia, svájci, québeci, afrofrancia; angol, kanadai angol, ausztrál, dél-afrikai angol; német, osztrák, svájci német stb.), amelyek voltaképpen nem ritka képződmények a világkultúrában, hiszen a nagy világnyelvek általában policentrikus kultúrákat hordoznak, így beszélhetünk például a francia irodalom mellett frankofon irodalmakról, vagy az angol irodalom mellett angolszász irodalmakról.
A jelenkori világirodalomban meglehetősen általános irodalmi policentrizmust mindenekelőtt a különböző nemzeti kultúrák nyelvi közössége teszi lehetővé. A magyar irodalmak esetében egészen másról van szó: itt nemcsak a nyelvközösség fogja össze a politikai határok által máskülönben egymástól elválasztott irodalmakat. A hazai, a romániai, a szlovákiai, a kárpátaljai és a vajdasági magyarság nem tartozik más-más nemzetek keretei közé: állampolgárságuk eltérhet egymástól, nemzeti identitásuk viszont természetesen megegyezik egymással: közös az etnikai és történelmi tudatuk, összeköti őket a közös értékrend és hagyomány. A magyar kultúra (irodalom) policentrikus modelljét lényegében az a tény határozza meg, hogy az anyaország kultúrája (irodalma) mellett az első, illetve a második világháborút lezáró békeszerződések kényszerű következményeként több szomszédos országban is magyar nemzeti kisebbségek élnek, s ezek a kisebbségek – nem utolsósorban nemzeti identitásuk, kulturális önazonosságuk fenntartása érdekében – létrehozták a saját közösségi (kisebbségi) kultúrájukat (irodalmukat).
Miben áll a történelmi Magyarország felbomlása után létrejött magyar nemzetiségi kultúrák (irodalmak) különleges helyzete? Az első világháborút lezáró békeszerződések következtében a korábbi kelet-európai „kisebbségi” kultúrák (irodalmak) sorra egyesültek a maguk „anyanemzetének” kultúrájával (irodalmával), a magyar kultúra (irodalom) korábbi egysége viszont éppen ekkor bomlott fel, s Európában szinte egyedül került abba a helyzetbe, amelyben korábban az olasz, a román, a délszláv kultúra (irodalom) élt. Létezik tehát egy „központi” (anyaországbeli) magyar kultúra (irodalom), ugyanakkor létrejöttek a „kisebbségi” (romániai, szlovákiai, jugoszláviai) magyar kultúrák (irodalmak), valamint az emigráns keretek között született nyugati magyar kultúra (irodalom): ezeket együttesen „egyetemes” magyar kultúrának (irodalomnak) szokás nevezni. A huszadik századi magyarság nemzeti tudatát és kultúráját igen nagymértékben határozza meg az, hogy a kialakult különfejlődés az eredeti nemzeti egység kényszerű felbomlásának következménye volt. Ez a helyzet alapvetően megszabja a magyar kisebbségi kultúrák (irodalmak) státusát és önismeretét: ez a kezdeti státus és önismeret változott meg, ha nem is lényegbevágóan, az időközben eltelt több mint fél évszázad folyamán, nem kis részben azoknak a történelmi kataklizmáknak és megrázkódtatásoknak a hatására, amelyeket e kisebbségeknek és irodalmaknak el kellett szenvedniük.
A kisebbségi sorba került magyarság jelentékeny áldozatokkal létrehozott kultúrája (irodalma) az egységes nemzeti kultúra kényszerű felbomlásának eredményeként jött létre, a megfelelő országrészek (Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Délvidék) művelődési hagyományaira támaszkodott, ugyanakkor lényegi egységben maradt az „anyaországi”, illetve „egyetemes” magyar irodalom általános törekvéseivel és áramlataival. A maga „kisebbségi” (nemzetiségi) tudatának ápolása mellett is őrizte a magyar nemzeti irodalom lényegi egységének tudatát. Ezt az irodalmi tudatot alapozta meg az a tény, hogy a kisebbségi magyar irodalmak képviselői továbbra is az etnikai és kulturális tekintetben homogén magyar nemzethez tartozóknak tudták magukat, de ezt a tudatot erősítette ezeknek az irodalmaknak a szerveződési folyamata is.
A magyar kisebbségi irodalmak ugyanis két forrásból alakultak ki és táplálkoztak: a regionális magyar kultúrák és az egységes nemzeti irodalmi hagyományok forrásaiból. Ennek a kettősségnek részben „irodalomontológiai”, részben irodalomtörténeti oka volt. Természetes dolog, hogy a magyar kisebbségi irodalmak a maguk regionális hagyományaira is kívántak támaszkodni, hiszen ezek a hagyományok – Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa, Szabadka történeti és kulturális hagyományai – biztos erőforrást jelentettek, s minél gazdagabbak voltak, annál természetesebben ment végbe az irodalomalapítás folyamata. (Ez magyarázza azt, hogy Erdélyben viszonylag könnyebben, Szlovákiában és a Vajdaságban viszonylag nehezebben fejlődött ki a magyar nemzetiségi irodalom.)
Ám a regionális hagyományok mellett az egész magyar irodalomnak is lényeges szerepe volt a kisebbségi irodalmak megalapozásában és további fejlődésében: az erdélyi, a szlovákiai és a vajdasági magyar irodalom ma is a teljes magyar kulturális örökségre támaszkodik. Nemcsak a további egységes magyar nemzeti irodalom örökségére, hanem a különfejlődés során létrejött nemzeti kulturális értékekre is. A kisebbségi irodalom nemcsak a Balassitól Adyig tartó tradíciót (tehát az egységes országterület történeti hagyományait) őrzi, hanem azt a további folytonosságot is, amelyet már Kassák Lajos, József Attila, Szabó Lőrinc, Ilylyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László és Juhász Ferenc munkássága jelöl meg. Számtalan példát lehetne mondani arra, hogy ennek a további irodalmi folytonosságnak az ereje miként határozza meg az erdélyi, a szlovákiai vagy a vajdasági magyar irodalom törekvéseit.
A magyar irodalom egységes intézményi rendjét ugyanaz a nemzedék – a reformkor történelmi felelősségtudattól vezérelt nemzedéke – hozta létre, amely magának a nemzetnek is új utat nyitott és új közösségi eszményeket adott. Ez az irodalmi egység később az irányzatok és generációk küzdelmei során is fennmaradt, és csak akkor tört meg, midőn a magyarság nemzeti egysége kényszerű módon, az erőszak következtében felbomlott. Akkor szakadt darabokra az a természetes szellemi háló, amelyet irodalmunk megújulásának és európai elhelyezkedésének kezdeményezői: Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, majd a Nyugat körül gyülekező „modern klasszikusok” és a népiíró-mozgalom nagy egyéniségei kötöttek. Azóta a magyar irodalom történetét úgy is le lehet írni, mint az egység helyreállításáért folytatott állandó és mindig megújuló küzdelmek történetét. Ebben a köznapi küzdelemben vettek részt a több részre szakított irodalomnak olyan, ma is mértéket jelentő műhelyei, mint a két világháború közötti Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz, az Erdélyi Helikon, az ugyancsak erdélyi Pásztortűz és Korunk, a Vajdaságban működő Kalangya vagy a szlovákiai Magyar Írás. Valamennyiük élettörténetében ki lehet mutatni a nemzeti irodalom természetes belső kommunikációja és szellemi szolidaritása érdekében vállalt küzdelmeket.
A magyar irodalom az első világháborút követően ezért nemcsak Magyarország irodalmát jelenti: a szomszédos országokban nagy múltú magyar kisebbségi irodalmak élnek, emellett számos nyugat-európai és tengerentúli városban dolgoznak magyar írók, irodalmi csoportosulások és intézmények. A legtöbb nemzeti irodalomnak vannak tűzhelyei az országhatárokon kívül, a magyar irodalom azonban szinte példa nélkül áll abban, hogy központjainak és intézményeinek tekintélyes része nem a magyar állam területén található. Ilyen hagyományos központ Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka, Pozsony és Kassa, illetve újabban Újvidék és Ungvár mint „tartományi” központok, amelyekben egy-egy Kárpát-medencei magyar régió szellemi élete tömörül. Ezekben a városokban mindenütt működnek (kisebbségi) magyar folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi és tudományos műhelyek, kulturális szervezetek. Irodalmunk (Nagy Károly amerikai egyetemi tanár találó metaforája szerint) olyan „szigettenger”, amelynek „kontinentális központja” természetesen Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében található, tekintélyes része azonban a nagyvilágban szétszórt „szigeteken” él és dolgozik. Ebben az értelemben nemcsak Budapest, Debrecen, Szeged és Pécs, illetve Kolozsvár, Pozsony, Újvidék és Ungvár a magyar nemzeti irodalom központja, hanem Bécs, Párizs, London, New York és Torontó is: a világtérképen mindenütt megtalálhatók irodalmunk erősebb vagy gyengébb fényei.
A magyar nemzeti irodalom megosztottsága és többközpontúsága természetesen történelmi tény, olyan állapot, amelyet a közép- és kelet-európai és a nemzeti történelem e századi alakulása hozott létre. Ez a megosztottság és többközpontúság ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy el kellene fogadnunk a magyar irodalom „különfejlődését”, és le kellene mondanunk lényegi egységének elvéről. Ezt az elvet követték gyakorlati tevékenységük során a szomszédos országok magyar irodalmai is, igaz, korábban igen kevés lehetőségük volt arra, hogy egyértelműen kinyilvánítsák az irodalmi egységnek ezt a tételét. A magyar kisebbségi irodalmak, de a nyugati magyar irodalom műhelyei is, hacsak törekvéseiket nem korlátozta külső erő, mindig is igyekeztek szoros közösségben dolgozni az „anyaország” irodalmával és ennek műhelyeivel. Ennek igazolására mind az erdélyi, mind a felvidéki, mind a délvidéki magyar írók tollából számos elvi megnyilatkozás idézhető.
A tragikus menetű huszadik századi magyar történelem, amelynek meghatározója (jelképes értelemben is) a kilenc évtizede hozott trianoni diktátum volt, nem egyszer mutatta a nemzeti egység megrendülésének, mi több: a nemzet szétesésének jelét – ezzel a széteséssel szemben mindig a nemzeti kultúra, mindenekelőtt a nemzeti irodalom jelentette az ellenerőt: a nemzeti egység megőrzésének vagy éppen helyreállításának garanciáját. Mindez arra is utal, hogy a magyarság nemzeti identitásának és egységének legfontosabb erőforrása és erőtényezője maga a magyar irodalom. Szellemi erő, amelynek méltóságát és hatékonyságát mintha megkoptatta volna a mögöttünk álló két évtized. Mégis eleven és biztos lelki támaszt jelent, csak éppen érdeklődni kell iránta, használni kell. Szabó Zoltán gondolatának idézésével kezdtem ezt az eszmefuttatást, fejezzem be ugyancsak vele, az írásom elején idézett megállapítás zárómondataival: „Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Római Birodalomból a romjai maradtak meg. A Római Birodalomról az maradt meg, ami latinul kifejeződött.”
(Elhangzott a XXII. Berzsenyi Helikon Napokon, 2010. május 7-én.)