Kulturális folyóirat és portál

2013. augusztus 1 | Miklóssi Szabó István | Irodalom

Haláletűdök zongorára

A leghalkabb szonáták egyike, mit valaha hallottam, gondolta az igazgató.
A száz férőhelyes teremből ma este tizenhét hely kelt el. Furcsa, futott át rajta, az előadó is ennyi éves.
– Jól van, fiam – mondta, a már üres teremben. A fiatalember a zongora előtt ült. Néma futamok peregtek csontos ujjai alatt.
– Kevesen voltak ma is, igazgató úr.
A zuhogó eső illata belopta magát az áporodott légkörbe.
– Menj haza, fiacskám. Feküdj le – megcsördítette a kulcsokat a zsebében. Egy személyben volt pénztáros, kapus, karbantartó, kellékes, rendező.
– Holnap?
– Este kilenckor. Jó lenne, ha kissé erősebben játszanál – bólogatott az igazgató. Elfojtott egy ásítást.
– Erősebben?
– Mindegy…
A zongorista felállt a vadonatúj koncertzongora mellől.
– Ma érkezett egy turistahajó a kikötőbe, ismerem az egyik főpincért. Néhány vendégnek ajánlani fogja a színházat.
– Remek! – kiáltotta az igazgató.
– Akkor jó éjszakát. Megyek… Vera ideges lesz… Számon tartja, merre járok, mikorra érek haza.
– Ki az a Vera?
– Melyik Verát kérdezi?
– Hány van?
– Kettő.
– Igaz is – legyintett az igazgató álmosan.
– Az anyja idegesítő.
– Talán csak szeret, fiam. Ott a botod a zongorának támasztva.
– Köszönöm.
A vakok jellegzetes, kissé lengő járásával indult kifelé.
Az igazgató karjait hátradobta a szék támlájára, úgy aludt el. Óra múltán felriadt.
– Mi volt ez? Hé, ki van ott? – kérdezte fennhangon. Tagjai elgémberedtek. Zihálva szedte a levegőt.
Előkotorászta a botját. Így már könnyebb. Bolondos álmok, dünnyögte.
Azt álmodta, hogy fiatal, és valami láposba tévedett. A kis szigetet teljesen elfoglalta egy hatalmas ház, ő fel-alá bóklászott nagyjából egyforma szobákban. Rongyszőnyeg borította a padlót, a mennyezet fából készült, a falak fehérre meszelve. Nedves, súlyos, szinte szürke volt a levegő. A házban mintha rég nem járna senki, mégis lakja valaki.
Kutakodott a szobákban, a konyhában megtermett, barna férfi tűnt fel egy pillanatra. Innen vezetett ki az út a házból. Kinyitotta a bejárati ajtót, látta, a küszöbnél ott a part. A férfi kis csónakon evezett el a szürke vízen. Töprengett, ladik hiányában miként jut haza.
Becsukta az ajtót. Egyik szobában diófából készült ágyat talált, leült. Fájt a süket csönd. Hangot hallott a szomszédos szobából. Gyorsan kinyitotta az ajtót, megpillantotta a férfit. Beszélni akart, de a férfi mintha felszívódott volna a nedves, barna sugárzásában. Fáradtan dőlt le a diófa ágyra. Ismét hallotta a motoszkálást. Rohant volna a túlsó szobába, de valami erő az ágyhoz kötötte. A félelemtől felkiáltott. Felébredt.
Alig bírt felmenni az emeletre. Teát készített a kis gázpalackon. Kinyitotta az ablakot. Zuhogott az eső. Az ablakpárkányra tette a csorba bögrét, odahúzta a hintaszéket. Foltos zakóját magára terítette. Apró kortyokban itta a forró, gőzölgő teát.

Távol a színháztól négy hajó teljesen elfoglalta a kikötőt. Egy turista- és három teherhajó. Viharjelzés miatt kötöttek ki. A turisták pénzének örült az ötezres lélekszámú város. Meglátogatják a templomot, ahol egy szent koponyáját őrzik. Úgy tartja a legenda, aki elimádkozik egy rózsafüzért a koponya előtt, és nagyobb összeget ajánl fel a templomnak, teljesül egy kívánsága. A kis templom a legenda okán virágzott, az olcsó műanyagból készült szent tárgyak fogytak, mint a cukor háború idején.
Aki vendéglőt működtetett, és nem kegytárgyakat árult, az csónakot épített vagy halászattal foglalkozott. Ezelőtt húsz évvel hihetetlen mennyiségben tenyésztek a homárok. A szennyeződés és túlhalászás következtében kezdtek eltűnni. Lassan elöregedett a város. Ha nincs a temploma, talán a semmibe vész. De így az állam támogatta az önkormányzatot, adómentessé tette az övezetet.
Willemeh huszonéves korában került ide, mindjárt az egyetem után. Megundorodott Párizstól, ahol tanulmányait végezte, olyan várost keresett, ahol nyugodtan írhatja könyveit, irodalmat és földrajzot taníthat.
A városka konzervatív iskolájában egy évet dolgozhatott. Módszereit túl szabadosnak találták, bár ezt nem közölték vele. Arra hivatkoztak, letöltötte a szülési szabadságát az a tanárnő, akit helyettesített. Néhány hét keresés után rájött: ebben a városban sohasem fog tanítani. Túlságosan megszerette a vidéket. Kezdődött a homárszezon, elszegődött az egyik hajóra, bérmunkásnak. Néhány év után kis házat vásárolt. Nem írt egyetlen sort sem. Olvasott.
Addig kilincselt, amíg az önkormányzat elegendő összeget bocsátott rendelkezésére egy könyvtár alapításához. Húsz évébe került, míg kibővítette az állományt mintegy százezer kötetre.
Ötvenes évei közepét élte, amikor megkezdődött a város hanyatlása. A városvezetőség színházat hozott létre turistacsalogatónak, vezetésére felkérték Willemeht. Némi habozás után elfogadta. Eladta kis házát, beköltözött a színház felső emeletére. Öt színészből álló társulatot hozott össze, hatodikként maga lépett fel.
A kezdeti sikerek után a társulat megsínylette a pénztelenséget. Egyre gyakrabban cserélődtek a tagok, végül fogyatkozni kezdtek. Megcsappant a nézőközönség is. Négy hónappal ezelőtt az utolsó két színész is otthagyta a színházat, még szerencse, hogy felfedezte a fiatal, vak zongoristát. Pár néző visszaszokott.
Ez már nem színház. Az elnevezés mégis megmaradt. Itt nehezen változnak a dolgok. Be nem vallott siratóhelyiség lett a színházból. Sírni jártak ide az emberek. Könnyeiket ráfoghatták a Holdfény szonátára, a Chopin-etűdökre. Jöttek a magányos emberek, a fiatal párocskák, elfáradt feleségek és újbóli boldogságot kereső, jócskán beérett férjek. Született néhány olcsó légyott, néhány fáradt emléket idéző kapcsolat.
Hajnali két óra körül metsző hideg támadt. Vacogva csukta be az ablakot, ruhástul feküdt az ágyába. Álmában visszatért a házba, barangolt a szobákban, a férfit kereste.
Reggel hét órakor ébredt, fáradtan, nyomottan. Borotválkozás közben vette észre, hogy augusztus végén, a napokig tartó hőség után, sűrűn havazik odakint. Ámultan tette le a borotvát. Kinyitotta az ablakot. A hideg a csontjáig hatolt.
Mikor felocsúdott az ámulatból, első gondolata a tűzifa volt.
Nehéz léptekkel ment le a lépcsőn, elhaladt az előadóterem mellett, hosszasan elmatatott a kulcsaival, míg kinyitotta a nyikorgó pinceajtót. Alig néhány fadarabot tudott magával vinni, hogy begyújtson a régi csempekályhába.
Ma alighanem elmarad az előadás, gondolta.
Melengette bogos kezeit a csempekályha nyitott ajtajánál. Csontjaiba belenyilallt a reuma, nehezére esett mozdulni. A meleg kezdett szétáradni a kis szobában. Az öregember kedve megváltozott, jókedvűen tapsikolt, rendbe rakta az íróasztalon az újságokat, kitakarította az ósdi írógépét, bevetette az ágyát, megigazította a plakátokat a falon. Mikor befejezte, az íróasztalon evett. Egy üveg bort varázsolt elő a ruhásszekrényből, elégedetten hümmögött hozzá, kihúzta a dugót, kétes tisztaságú üvegpohárba töltött néhány kortynyit, leült a hintaszékbe. Elmélázott a csodálkozás maradékán, mit a hóhullás váltott ki.
Csengettek, lebotorkált ajtót nyitni: a fiatal zongorista lépett be.
– A tenger befagyott – mondta. – Érti, igazgató úr? A tenger teljesen befagyott.
– Az óceán, nem a tenger.
– Akkor az óceán fagyott be – legyintett a fiú bosszúsan. – Nyújtsa a karját, legyen szíves. Ebben a hóesésben alig találtam ide.
Bementek a sötét előszobába. Oldalt állt egy asztal, az igazgató ott árulta a jegyeket.
– Befagyott, hát befagyott, kedves fiam. Aztán miért jöttél ilyen hamar?
A zongorista ismét legyintett.
– Vera anyja, uram. Összevesztünk. Azt mondta, átkot hoztam a házukra.
A fiú elhallgatott.

Felértek az emeletre. Willemeh egy pohár bort nyomott a kezébe, elvette a botját. Megfázhatott szegény, gondolta, ahogy végignézett a fiú szegényes ruházatán, elkékült kezein.
– Köszönöm, uram. Tudja, azért jöttem, mert nincs hova menjek.
– Furcsa ez a hóesés, és hogy befagyott a tenger.
Töltött a borból, leült a hintaszékbe, hol az ablakon nézett ki, hol a fiatalembert bámulta. Sajnálta.
– Ne bámuljon, igazgató úr – mondta a zongorista.
– Igaz, bocsánat – rezzent össze Willemeh. – Mondd, fiacskám, mi a baj?
– A lány terhes – válaszolt halkan a zongorista. – Nem tőlem. Az anyja azt hiszi, de nem tőlem. Én csak falaztam neki. Ó, Istenem – simította végig homlokát.
– Szereted?
– Mint a nővéremet. Nem a szeretőm – suttogta, és valami édes, szinte kacér mosoly jelent meg az arcán.
Istenem, én is ilyen lehettem, gondolta az öregember, és összeszorult a mellkasa.
A zongorista bólogatott, kihörpintette a bort.
– Kaphatok még?
Az öregember nehéz mozdulatokkal töltött.
– Vera másba szerelmes. Szerencsére – kuncogott. – Az anyja bolond, tiltaná attól az embertől.
– Ki az?
– Tud titkot tartani?
Willemeh idegesen legyintett.
– A katolikus pap. Fiatal, harminckét éves.
– És mi a te szereped ebben az egészben?
– Arra szolgálok, hogy a gyanú árnyékát is eltereljem. Megjátsszuk Verával, hogy szeretők vagyunk.
– És te mit akarsz tenni?
– Magaménak vallottam a gyermeket. A pap nem lehet az apja. Ha ügyesek vagyunk, senki nem jön rá.
– Tizenhét évesen bolondságokban hisz az ember. Tönkreteszed az életed. Iskoláidat nem fejezted be, biztos szakmád sincs. Csak zongorázni tudsz, igaz, azt kitűnően. Vak vagy. Hát nem akarsz többet?
– Marad a zongora. Megélek belőle. Vera anyja is megnyugszik. Szépen összeházasodunk, jövő hónapban töltöm a tizennyolcat.
– Jól van, fiam. Ettél ma valamit?
– Nem is vagyok éhes.
– Egyél valamit. Fejedbe száll a bor. Este előadásod lesz.
– Köszönöm. Tudja, most már biztos, hogy néhány napig sok nézőnk lesz. A hajók nem mehetnek sehová. Sokak szerint ez a hideg eltart egy, akár két hétig is.
– Ilyen bolondságot…
– Még soha nem látott ilyent?
– Nem, fiacskám, soha. Elrontottuk az éghajlatot.
– Gondolja? Azt hiszem, csak egyszerű ciklon.
Elnézte, ahogy eszik a vak fiú. Eleinte tapogatózik, aztán egyre magabiztosabban jutnak el szájába a falatok.
– Igazgató úr, maradhatnék néhány napra? Amíg Vera anyja megnyugszik.
– Jó lesz nekem is egy kis társaság. Megjött ez a fura tél, nem sétálhatok a sziklák között a parton. Majd beszélgetünk.
– Majd beszélgetünk. Köszönöm.
– Ne köszönd, fiam. Látod, te sem akarsz többet.
– Igazgató úr, én vak vagyok.
– Mint mindenki, fiacskám. Igyál még egy kevés bort. Aztán be kell fűteni az előadóteremben.
– Meglesz.
– Azért ne siessünk. Marad idő az unatkozásra. Vagy a beszélgetésre.
– Maga jó hozzám, uram.
Lassan melegedett az előadóterem. A nedves levegő a falakra ragadt, amikor az igazgató felkattintotta a lámpákat, ezernyi kristály verte vissza a fényt. A fiú kipróbálta a zongorát.
– Mivel kezdjem az előadást?
– Amivel akarod.
– Egy kis Chopin még senkinek sem ártott meg.
– Ki tudja…

Willemeh a szobájába ment, a fiú a színpadon maradt. Tétova dallamok keletkeztek ujjai alatt, lassú, mélázó dallamok, vagy fürge kis hangok csiviteltek, veszekedtek egymással, fenségessé változtak, hogy a következő pillanatban kinevessék tulajdon fenségüket. A hangok hatására a fények elhalványodtak, vagy erőteljesebben világítottak. Megreccsent egy szék, a deszkából készült színpad, pattant a csempekályhákban égő cserfa. Jönni kezdtek az emberek. Észre sem vette, hogy már hatvan embernek játszik. Zongorája egyszerre sírt, hörgött, jajgatott, nevetett; csacsogott, akár a gyerekek; sóhajtozott, mint az ifjú szerelmesek; halk volt, akár az öregek; filozófiai téziseket állított fel; gyászindulóból lakodalmas nótákat fabrikált, másodpercekig hallgatott. Majd Chopin bársonyos hangjai, kifinomult noktürnjei és mazurkái lejtettek mozgást alig igénylő táncot a kis teremben. Végül Beethoven szonátáinak részletei csattantak fel, zárták az előadást.
Jóval elmúlt tizenegy óra, amikor abbahagyta. Csurgott róla a verejték, ujjain megduzzadtak az erek, fájtak, arca halálsápadt volt; a koncertzongora hálásan hallgatott el, megbújt a halovány fényben, mint egy lomha fekete, vizes bundájú kutya.
A zongorista felnézett, szemei izzottak, mintha a pokol tüze lángolna bennük. A halotti arc egy másik világból nézett vissza, fenyegetően, már nem is emberi, sugárzó ereje lebilincselő, a taps percekig elmaradt. Enyhe mosolyba rándul az arca – ekkor tört ki hatalmas erővel az ováció, az elfojtott könnyek patakokban csurogtak az arcokon.

Félszegen felállt, hajlongott, botját kereste. Az emberek ekkor vették észre, hogy vak, még nagyobb erővel tört ki a lelkesedés.
Mennyire szükségük van rá, gondolta Willemeh.
Lassan kiürül az apró kis színház, és ők ketten aludni térnek. Az öreg álmában ismét abban a házban találta magát, járkált a szobákban, érezte a barna férfi jelenlétét. Kétségbeesés, félelem.
Sötétben ébredt. A fiú embriópózba kucorodva aludt. Nézte, fiatalságára, az esti előadásra gondolt.
– Jó reggelt – ébredt fel a zongorista.
– Látod, hogy ébren vagyok? – kérdezte incselkedve.
A fiatalember mosolygott.
– Másként lélegzik ébren. Rosszul van? Fáradtnak tűnik a hangja.
– Nem aludtam valami jól – válaszolt óvatosan.
– Maradjon ágyban. Majd csak feltalálom magam a színházban.
– Színházban? – mosolygott Willemeh. – Ideje lenne valami más nevet keresnünk.
– Hagyja csak, lesz itt még színielőadás.
– Nem hinném, fiam. Ha te is elmész, végem. Mehetek nyugdíjba meghalni.
– Nem akar nyugdíjba menni?
– Azon gondolkodtam – váltott témát Willemeh –, hogy ma is kellene előadást tartani. Majd kitesszük, hogy soron kívüli előadás. Hátha eljönnek ma is.
– Biztosan eljönnek.
– Ha minden este telt ház előtt játszanánk, akkor sem tudnánk fenntartani egy társulatot.
A zongorista elpirult. Tudta, ha bezárják a színházat, az öregnek semmije sem marad. Barátja nincs, ismerőse is kevés, teljesen egyedül marad.
Willemeh lázasan készülődött. Kitette a plakátot, sepregetett, lemosta a székek karfáit, alaposan befűtött. Este nyolc órakor ült a bejárat mellett, és boldog izgalommal fogadta a vendégeket. A terem zsúfolásig megtelt, levegőt is alig lehetett venni.
Kilenc órakor széthúzódott a függöny, melyet erre az alkalomra elővettek, ott ült a zongorista, félszeg mosollyal. Az Appassionatát kezdte játszani; néhány perc után változtak a hangok; révedt, halotti arc, gyors, lassú hangok egyvelege; egyszerre könnyeztek és nevettek, gyászoltak és voltak boldogok a hallgatók.
Willemeh kezdte a tapsot, jelezte a kaotikus koncert végét. A hallgatók magukhoz tértek, őrjöngtek. Az előadó is felocsúdott, arcába visszatért a szín, és csukott szemmel, mosolyogva élvezte a sikert. Tántorogva a színpad elejére ment. Meghajolt. Alig bírt kiegyenesedni. Hátában hasogató fájdalom, karja remegett, fejében lüktetés. Willemeh a színpadra sietett, megölelte.
– Köszönöm, gyermekem – mondta.
– Mit köszön? – kérdezte a fiatalember.
– Ezt, fiam – mondta elcsukló hangon. – Ezt…
– Le akarok feküdni, Willemeh bácsi.
– Gyere, gyermekem.
– Holnap ne legyen koncert. Kérem…
– Ahogy akarod, fiacskám.
Lefektette, a zongorista azonnal elaludt.
Melléje ült. Nézte a szürke arcát, hallgatta a mély lélegzését. Szégyellte magát, nem tudta, miért. A fiú a botját a színpadon hagyta. Sietett érte, néhányszor megbotlott, el is vágódott; rémülten állt fel, eltörte-e valamijét. Túl öreg ehhez.
Félhomályban is látni lehet a botot a zongora mellett. Elvette, indult volna vissza, de nem bírta ki, hogy ne menjen a nézőtérre, ne nézzen körül, a sikertől kissé mámorosan. Fáradtság lepte meg, leült egy székre, révedezve nézett körül, elaludt.
Ott találta magát a hideg, barna ház ágyán. A vak fiú botját maga elé tartva kereste a kijáratot. Kiment a konyhába, leült, a botot maga mellé támasztotta. Felpillantott. A barna férfi állt előtte. Elvette a botját, kettőbe törte. Moccanni sem mert.
– Erre itt semmi szükséged – nevetett a férfi. Gyors léptekkel kiment a szobából.

Rémülten ébredt. Szíve hevesen dobogott, pupillái kitágultak, remegő kézzel nyúlt a mellkasához, hogy csillapítsa szívét, mélyeket lélegzett. Ránézett a botra, megrázta a fejét. Túl öreg vagyok.
A botra támaszkodva ment az emeletre. Hajnali két óra, az a két Vera… – motyogta.
Gyerekkorában a Szajna partján papírhajókat eresztett vízre. Ötéves lehetett. Volt egy barátnője, szőke, hosszú hajú kislány. Egyszer megpuszilta, az megijedt, elszaladt, nem látta többé.
Hajnalban elállt a hóhullás. Akkora csönd maradt utána, hogy mindketten felébredtek.
– Elállt a havazás – motyogta a fiatalember. Árvíz lesz.
– Itt nem. De beljebb biztosan. Fázol, fiacskám?
– Nem fázom, uram, egészen jól vagyok itt. Gyerekkoromban papírhajókat készítettem a patak partján.
Az öregember döbbenten hallgatta.
– Volt egy jó barátom, kislány, Renée. Ötévesek lehettünk. Milyen meleg volt a patak vize, cirógató a napsütés! Egyszer a kis Renée szájon puszilt. Ez volt az első csókom – kuncogott a fiú.
*

Repedezni kezdett a jég, hatalmas táblák úsztak a vízen. A meggyengült jég szétzúzódott a hajók súlya alatt. A kisebb darabokat a partra mosták a hullámok. Gyerekek kapták fel, vidáman játszottak.
– Mikor indulhatunk? – kérdezték a turistahajón a kapitányt.
– Két nap múlva.
Az utasok megkönnyebbülten bólogattak. Néhányan a tegnap esti hihetetlen előadásról beszéltek. Terjedt a hír az ifjú zongoristáról, többen követelni kezdték, hozzák a hajóra, hadd hallhassák.
A kapitány többször is megrázta a fejét:
– Nem értem. Ilyen hamar nem törhet a jég.
A színházban az öregember kinyitotta az ablakot. Mosolygott az erős napsütésnek. Az úton olvadoztak a hópiramisok.
– Nyár van ismét – nézett a zongoristára. Az mintha meg sem hallotta volna, sápadtan feküdt az ágyon.
– Beteg vagy, fiacskám?
A zongorista megrázta a fejét.
– Vera… Meg kellene látogassam őket.
Reggeli után elbúcsúzott a zongorista. Holnap este itt lesz, mondta.
Délután jött a kapitány. Igazán örülne, ha a zongorista rövid előadással örvendeztetné meg az utasokat. Tekintélyes összeget ajánlott az igazgatónak.
– Kérem, vigye el ide a pénzt – az öregember egy papírfecnire firkantotta a két Vera címét. Én kissé öreg vagyok ehhez. A lány érdemli a pénzt – mondta inkább magának, mint az idegennek.
– Az utasok gyűjtötték össze – magyarázta a kapitány.
– Örülhet a művész, akit ennyire megbecsül a közönsége.

Másnap nem jött a zongorista. Félelemmel vegyes csalódást érzett az öregember. Ma lehet a koncert a hajón, szólhatott volna – korholta magában.
A zongorista harmadnap sem jött, pedig az igazgató egész nap várta. Ott sétálgatott a kis előszobában, minden neszre összerezzent, minden elmenő alakra felkapta a fejét. A hatodik napon eső esett reggel, az izzó melegtől párologni kezdtek a felforrósodott utak. Dél körül az öregember fogta a kalapját, és Verához indult. Nagy, fekete, lomha kutya szegődött mellé az úton. Elzavarni nem bírta. Mikor bement a házba, az állat a kapu elé heveredett.
– Harmadnapja elutazott – sírta Vera. – A turistahajón ajánlottak neki állást.
Anyja kiáltozott. Az öregember az ajtóban fordult meg:
– Tudja ő, miért ment el. Jövőt akar magának.
A lányra mutatott:
– Nem ő gyermek apja. A pap az.
Visszament a színházba. A kutya elkísérte. Leült az ágyra, koszos zsebkendőt vett elő, törölgette a homlokát. A kutyát nézte, ahogy az leült eléje, olykor nyüszített. Mancsával megérintette az öreg térdét.
Az ágyra dőlt, súlyosnak érezte minden végtagját, mozdulni is alig bírt.
– Te kutya, ezt elintéztük – ismételgette, mintha az állattal akarta volna megértetni.
Fürdött a verejtékben, az erek kidülledtek homlokán. Az állat egyre izgatottabb lett, ugatni kezdett, felugrott az ágyra, keze alá furakodott.
– Otthon érzed magad? Tudnánk aludni, te kutya?
A kutya megnyugodott, lehunyta a szemét.
– Te fattyú… – motyogta Willemeh.
Elaludt. Zihálva lélegzett. Álmában megszólalt:
– Hazudott volna?
A kutya kinyitotta szemét. Morgott.
*

Bezárták a kis színházat. Willemehnek ünnepélyes keretek között mondott köszönetet a városka, a közösségért végezett munkájáért. Emlékérmet, oklevelet és borítékot nyújtanak át neki. Az összegből vásárolhat egy házacskát, ahol várhatja a nyugdíjat. Azt sem tudta, hová tegye magát az ünnepség két órája alatt.
Este leült az ablak elé.
– Na fiam, egyesek szerint ez így van rendjén. Ki vagyok én, hogy ne értsek egyet a dolgok természetes rendjével, melyet ők alkottak. Érted, te kutya? Bolond vénember lett belőlem. Éjszaka álmodtam. Nem azt a házat a szigeten, amiről annyit beszélgettünk. Azt, hogy írtam egy rövid könyvet, hétköznapi dolgokról. Harmincéves voltam álmomban. A könyv megjelent, felkeresett a rendőrség, mert amit leírtam, valósággá változott. Kihallgatásra vittek. Kedvesen mosolyogtak, türelmesen megvárták, hogy összeszedjem magam. Magammal vittem a táskámat, volt benne néhány példány a könyvből, valaki kilopta belőle. Mosolyogtam, hogy lopják a könyveimet. Mentem volna a rendőrökkel, de felébredtem.
Nézte az emlékérmet, a két részbe hajtott oklevelet.
– Meleg van. Megiszunk egy pohár jól lehűtött borocskát.
*

Sűrű hóhullásban szállt partra. Nehezen tájékozódott, de végül ott állt a színház előtt. A kilincsre tette a kezét, amikor kinyílt az ajtó, érdes hang invitálta beljebb. Félszegen mosolygott, tétovázott.
– Látja, ismét havazik augusztus végén. Történt már ilyen, négy vagy öt évvel ezelőtt.
A zongorista sápadtan álldogált. Hallgatott.
– Figyelmébe ajánlanám ezt a ritka kis szobrot. Ilyeneket már nem gyártanak. Tessék, vegye a kezébe, érezze, milyen különleges. Volt itt egy templom, ott őrizték szentünk földi maradványait. Úgy tartották, ha abban a templomban valaki imádkozik, teljesülni fognak kívánságai. Ott gyártották a szent szobrot is. Igazi ritkaság. Már nem készítik, mióta leégett a templom.
A zongorista megszédült, a pultba kapaszkodott.
– A templom leégett?
– Mindjárt a nagy havazás után. De újra akarják építeni. A legenda vonzotta a turistákat. Meg kell élni valamiből. Sokan készítettek ilyen szobrokat.
– Willemehhel mi történt?
– Tetszik őt ismerni? Él az öreg, a parton lakik, ócska kis házában. Van egy kutyája, ostoba, nagy, lomha dög. Le kellene lőni, veszélyes.
– Mit akartok az öregtől? – motyogta a zongorista.
– Mit tetszett mondani?
– Semmit… Mennyibe kerül az a szobor? Megveszem. Cserébe magyarázza el részletesen, hol lakik az öreg. Vak vagyok – mosolygott kesernyésen.
Az érdes hang tulajdonosa hosszasan elrecsegtetett a csomagolópapírral.
– Vaknak tetszett születni?
– Nem. Ötéves voltam, amikor elvesztettem a látásomat. Megvertek.
– Azok az ostoba kölykök!
– Az apám volt.
Fizetett és kiment. Két órájába került, míg kitalált a tengerpartra. Csengetett, hosszasan. Willemeh kaput nyitott, nézte a zongoristát.
– Hát itt vagy, fiam. Megfáztál? Kapsz forró teát. Jókor jössz. Ma döglött meg a kutyám, segítesz eltemetni.
– Igazgató úr. Willemeh bácsi… – könnycseppek borították a szemét.
– Ne sírj, fiacskám.
Leültette a zongoristát, teát főzött. Vizespohárba öntötte, alaposan megcukrozta.
– Isten hozott, kisfiam.
– Igazgató úr… Sajnálom…
– Bolondokat beszélsz. Csak szólnod kellett volna. Sok embernek zenéltél, fiacskám? Sok embernek van szüksége a zenédre.
A zongorista bólogatott.
– Jól tetted, fiacskám.
– Ki gyújtotta fel a templomot?
– Hivatalosan nem tudni, fiacskám. De gondolhatod. Bolond asszony volt.
– Honnan tudta meg?
– Elszóltam magam. Téged akartalak védeni. Szeretlek, fiam.
– Igazgató úr – valamit mondani készült, de az öregember közbevágott.
– Nem tehetsz a gyújtogatásról.
– Az a gyermek az enyém. Nem mondtam meg, féltem, hogy kirúg.
Az öreg tagjai elnehezedtek. Ijesztő némaság ereszkedett köréjük.
– Ismét hull a hó… – jegyezte meg Willemeh.
– Mi van Verával és a gyermekkel? – kérdezte a zongorista. Patakokban folyt a könnye.
– Férjhez ment. A gyermek egészséges. Okos, ügyes kislány, jól rajzol. Szőke, hosszú hajacskája van, tejfehér bőre. Vera anyja a tűz után eltűnt. Lánya sem tudja, hol van.
– Meg szeretném látogatni a gyermeket.
– Nem tudom.
Hallgattak.
– A hajóval jöttél?
– Igen.
– Akkor jó lenne, ha el is mennél vele.
– Maradnék. Gyermekem van.
– Nem lehetsz az apja.
– Ostoba! – szorult ökölbe a zongorista keze.
– Igen, ostoba vagy – mondta hűvösen az igazgató.
– Maradok! Van annyi pénzem, hogy házat vegyek. Újra megnyitjuk a színházat. Igazi társulat lesz! Igazi előadások! Hangversenyek! Minden este játszom, ha kell. Jönni fognak az emberek, híres lettem!
– Csendet! – csattant fel az igazgató. – Takarodj innen! Vidd magaddal az átkozott havadat! Hagyd békén az embereket!
Kikísérte. A zongorista még álldogált a sűrű hóesésben a ház előtt. Aztán elment.
Az öregember leült az ágy szélére, órákig nézte a kutya tetemét. Ki kellene vigye a házból. A leghalkabb szonáták egyike, gondolta.
Elaludt.
A barna házban, a diófa ágyban ébredt, a magas, barna férfi keltette fel.
– Jó reggelt, Willemeh – mosolygott.
Kipihenten, fiatalon ébredt.
– Jó reggelt neked is.
– Arra gondoltam, elmehetnénk csónakázni. Ki a lápból, feljebb tiszta vizű folyó van.
– Menjünk. Évtizedek óta nem utaztam csónakon.
Willemeh körülnézett a ragyogó szobában.
– Álmodtam? – kérdezte tétován.
A férfi bátorítóan nevetett.
– Mit gondolsz?
Willemeh mosolygott.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu