Kulturális folyóirat és portál

PXL_20261119_173055868.MP~2

2026. november 21 | Várad | Kultúra

Get Up Roma Stand Up, kiálltak a színpadra és kiálltak magukért

A kihívásoktól nem mentes a kisebbségek élete, ezt romániai magyarokként talán mi is sejtjük már. Még nehezebb és halmozottan hátrányos kisebbségi életút, ha az ember roma, ráadásul meleg, illetve mindezekkel egyidőben szemüveges is – foglalta össze „stand-up comedy” műfajban élete főbb dilemmáit Răzvan Rotaru, színész, táncos, koreográfus, a csütörtöki, Get Up Roma Stand Up első fellépője. A cigányságot számos hátrányos megkülönböztetés, sztereotípia övezi, olyan hatalmas keresztek ezek, amelyeket egy életen át cipelnek, számos viccnek, élcelődésnek a kárvallottjai ők. Ezen előítéleteknek mentek elébe, és tették ők maguk a humor tárgyává, az Interetnikai Színházi Fesztivál keretében megrendezett, csütörtöki, roma stand up comedy est fellépői a Transilvania Színpadon. A lelkes előadók mindegyike roma származású művész, így ők a „politikai korrektség” teljes mellőzésével vághattak bele, a legérzékenyebb pontjaik, problémáik humoros, boncolgatásába.

Tabufeszegető humorestet láthattunk, amely során lekerültek a sztereotípia maszkjai, és bepillantást lelhettünk, hogy a sérelmek, fájdalmak mögött, a saját nyomorukon is nevetni tudó, szenvedéseiken humorizáló, önreflexióban gazdag, érzékeny lelkek lakoznak. Véleményem szerint a négy fellépő esetében is, a humor valamiféle a túlélést segítő, életstratégia is egyben, a feszültséget oldandó, durván viccet űznek a saját problémáikból, sorsuk arcába nevetnek. Még akkor is, ha az adott (élet)helyzet cseppet sem humoros. Kicsit talán azért is, hogy végre vegyük már észre, szeressük már őket, mert nagyon is megérdemlik, lelkük mélyén végtelenül vágynak rá. A teljesség igénye nélkül, villantásszerűen következzen egy rövid összefoglaló.

Az estet nyitó Răzvan Rotaru, roma és meleg is, 2 az 1-ben. Alapjáraton is rengeteg előítélet veszi körül a romákat és a melegeket is, ha valaki ezt a két sajátosságot sikeresen ötvözi, az szuperhős nehézségű (élet)feladatot eredményez. Răzvan, testbeszédével le is mozogta, mintegy ábrázolta, az összes, éppen tárgyalt kérdéskört. Tette mindezt hatalmas lendülettel, táncos mozdulatokkal, túlmozgással a színpadon és azon túl, a nézőtéren is, talán saját zavarát is leplezendő, bár egy táncos koreográfusnak, az egyik leghatékonyabb, legszebb önkifejezési eszköze, a saját teste keltette mozdulat. Merevedett sztereotípiákat és péniszeket is szájára vett, illetve imitációszerűen a szájába is, ezt a váradi közönség vérmérséklete és generációs rugalmassága szerint élte meg, érezhetően nem minden korosztály tudott teljesen fesztelenül viszonyulni ehhez. Haragudni viszont lehetetlen Răzvanra, ő nem polgárpukkasztani akart, számára ezek a mindennapi életének vágyott elemei, kellékei, szégyenkezés nélkül.

Mihaela Drăgan, roma származású színésznő, drámaíró, rendező és multidiszciplináris művész, a romákra sztereotípia szerint is illesztett, hatalmas libidót tematizálta, illetve a depresszív lelkiállapotokban annak teljes hiányát, újraéleszthetetlen mivoltát. Reflektorfénybe került az amúgy egyáltalán nem csak a cigányságra jellemző témakör, a pénzcentrikus párkeresés problémája, világutazás, tánc, szenvedély, illetve a lángolás okozta szenvedés, valamint daddy, gold digger témakörök is. Intim témákban, szexualitásban, nemi szervekben és intimitásban sem volt hiány, Mihaela is egészen közel engedte magához a nézőket, lényegében a testiség eszközeivel ábrázolta a lelkiséget, a saját gazdag lelkivilágát.

Anastasia Dade színésznő, a színművészeti pálya szereplőválogató castingjainak kissé lélektelen, pornóhoz hasonlatos világát mutatta be, a roma holokauszt okozta, jelenleg is élő transzgenerációs traumák hatásait, amelyet ki-ki a maga eszközeivel próbál feloldani, legyen az terápia vagy csapnivaló párkapcsolatokba való menekülés, amely után a lelki fájdalom legalább olyan hosszan vele marad, mint az elhúzódó nemi betegség – amelyet elkapott – tünetei. Személyes kedvencem Anastasia volt, aki egyfajta agyi anesztéziába ejtett, így bennem főleg az rögzült átütően, hogy mennyire bájos teremtés, aki nagyon izgul, ezt a remegő lélegzetvétele árulja el, mert amúgy előadói készségével, jelenlétével azért ügyesen uralta a teret.

Zita Moldovan, színésznő, újságíró, televíziós műsorvezető, divattervező és roma jogi aktivista, egy másik sztereotípiával számolt le, miszerint a cigányság népes családokban él, rengeteg a gyerek, az unoka, a nyüzsgés, de neki például se gyereke, se nagy családja, ezért nála hangsúlyosan került elő a magány problémája, miszerint ahogy öregszik, egyre inkább tart attól, hogy vénségére teljesen magára marad. Ellenzi a ráncait és az öregedéssel járó elcsúnyulást, ezért az ezzel való szembenézésnek, a humoros elodázást választja, miszerint egy AI alapú applikációval, a FaceApp-al nézegeti magát, amely „feljavítja” az ember arcát, eltünteti a ráncokat, avagy a képernyőn, látszólag megfiatalítja a használóját. A valóság és a sztereotípiák azonban sajnos még felszínesen sem tüntethetőek el ilyen könnyedén és nyomtalanul, ezért ezen embereknek nem marad más mint a folyamatos szembenézés, megkerülhetetlen szenvedés, helytállás, humor. Mint végső soron mindnyájunknak.

Érzésem szerint ezen előadóknak nem napi szakmájuk a humor, csak egy elég fejlett eszközük, ennek tudom be, hogy nem minden poén ült, robbant, vagy bomlott ki. Nem teljesen gördülékenyre polírozott, professzionális stand up humoristákat láttunk, hanem egy „amatőrebb”, ebből kifolyólag érzelmekkel sokkal telítettebb, emberibb, „élőbb” estet kaptunk. Volt egy olyan momentum, hogy adott poénon csak egyetlen egy ember nevetett, ő is jelentősen késéssel kezdte el, de aztán hangosan hahotázva, ekkor az előadó mosolyogva azonnal  őt kereste a nézőtéren és érezhetően jól esett neki, hogy van aki érzi, értékeli. Sokszor az, amit láthattunk nem is humoros volt, hanem váratlanul intim, mély és fájdalmasan őszinte vallomás. Személyes benyomásom szerinti kritika gyanánt tudom megemlíteni, a közönség tapsoltatását, az előadók akklimatizációs idő nélkül próbálták, kicsit erőltetett tempóban felhúzni a maguk, már nagyon magas fordulatszámára a közönséget „hallani akarom, hogy jól érzitek magatokat” jellegű elemekkel, ezt enyhe erőszaknak éltem meg, de betudom annak, hogy nagyon meg akartak felelni, és azt látni, hogy az emberek jól szórakoznak. A közönség implikáltatása, beszéltetése végül is sikeres volt, ezt tovább segítette, hogy az épp fel nem lépő előadók is a nézőtéren ültek és organikusnak hatóan be-be kiabáltak, véleményt nyilvánítottak.

Az előadók mindegyike tehetséges előadóművész, eszköztárukkal határfeszegetően, tabudöntögetően szemléltették a cigány lét nehézségeit. Az est tanulsága számomra, hogy egyedinek hitt gondjaink gyökere, egy közös emberi alaphoz vezethetőek vissza, amelyek túlmutatnak az etnikai, nemzetiségi határokon. A szerparalizáltság és elválaszthatóság illúzió. Mind emberi lénnyé olvadunk össze, az emberség a közös halmazunk és alapunk, bőrszíntől és libidótól függetlenül. Mindenki visel olyan tulajdonságokat, sajátosságokat, amelyek az adott területen kisebbségé teszik és kiszolgáltatottá. Nem árt érzékenynek maradni a magunk és mások irányában is. Tetszett a Roma Stand Up cím kettős értelmezhetősége is, amely nem csak a stand up komédia műfajára utal, hanem a magukért való kiállást is magában hordozza. Mernek beszélni a sérelmeikről, a közbeszéd tárgyává teszik, ez egyfajta gyógyulási folyamatot is elindíthat. Bátran közönség elé tárták a legmélyebb fájdalmaikat, félelmeiket es már ez maga egyfajta gigantikus csoportterápia. Magunkon nevetni felszabadító. Ezen estére kiemelten igaz a közhely, miszerint nem rajtuk nevettünk, hanem velük. Ahogy az ember magán is nevet, feldolgoz, tovább lép és tovább él. Ha nem is találtam maradéktalanul és végig humorosnak a produkciókat, de az irányukban érzett szeretetet és szimpátia érzésese folyamatos volt. Az élet sem mindig vicces, de meg lehet próbálni valamennyi humorral viszonyulni hozzá. (A szerző felvétele)

Totka László

Copyright © 2026 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu