Főurak – ömlesztve
Gyerekkoromban, az 1950‑es években az arisztokráciához tartozni egyenlő volt egy szörnyű családi átokkal, mivel ők voltak a „nép ellenségei”. A Lenin–Sztálin kiötölte rendszerben csakis a munkásosztály és a parasztság leszármazottjai érvényesülhettek, a legsötétebb időkben a főúri sarjak legföljebb az általános iskolát fejezhették be, többre gondolniuk sem volt szabad. Ki is telepítették őket a puszta mezőkre, szörnyűségek keringtek arról, hogyan próbálnak meg valahogy életben maradni. Mindezt azzal indokolva, hogy évszázadokon át kizsákmányolták a szegényeket.
Az említett évtized vége felé kezdett enyhülni valamelyest ez a népharagnak mondott állapot, persze az elkobzott tulajdonaiktól végképp búcsút vehettek a nemesi származásúak, de legalább visszaszivároghattak szülőhelyükre. Már a tanulás sem volt tiltott számukra, lassan-lassan javult valamicskét a helyzetük, 1990 után pedig, akiknek volt egy kis szerencséjük, még vissza is kaptak ezt-azt az elkobzott vagyonukból. De az igazi rehabilitálásuk, ami egyben egyfajta átesés is volt a ló másik oldalára, a jó néhány évvel ezelőtt futótűzként elterjedt főrangon való becézési divat.
Legelőször az Amerikában élő unokaöcsém kérdezett rá a családba frissen született kislányra azzal, hogy „Mit csinál a kis hercegnő?”. Megdöbbentem, vissza is kérdeztem, ki iránt is érdeklődik, de ő simán elintézte azzal, hogy az Újvilágban így nevezik őket. Hát most már a „vén Európában” is csak ez járja: hol vannak már a kis tündérkék, angyalkák, csak hercegnők és kis hercegek maradtak.
Hiába, én nem tudok megbékélni ezzel az ömlesztve használt főrangú sereggel. És mindig csak arra gondolok, hogy az otthon agyonhercegezett csemeték vajon hogy élik meg az óvodában és iskolában hemzsegő többi „főúr” jelenlétét. Igaz, valamiképpen csak feldolgozhatják, mert eddig senkitől nem hallottam jelentősebb „főrendi háborúról”. Talán a szülők időben elmagyarázzák, hogy ez csak otthon használatos becézés, senki ne gondoljon trónkövetelésre, vagy esetleg az óvónők-tanítónők világosítják fel a normális szokásokról, nem tudom, de remélem, nem fog semmiféle maradandó hatást kiváltani a csalódás, amikor visszavonhatatlanul rádöbbennek: az otthoni hercegség egyben nem jelenti az óvodai-iskolai trónfoglalásokat is.
(Megjelent a Várad 2021/10. számában)