Fakírság
1.
Amikor a vekker felrobbantja álmaid,
És az elmédben összeszorul a valóság.
A jótékony csipát kidörzsölöd szemedből,
És lehúz szinte a lefolyó a kagylónál.
Amikor a szekrény eléd hajítja ruháid,
Hogy rádarócosodjanak aszaltságodra.
Odacsípd, megszúrd az ujjaid, ha öltözöl,
Hogy izzadj kánikulákban, remegj fagyokban.
Amikor pirítós hívja elő rókádat,
Azért, hogy ellilulva legyen mit visszatarts.
Meg idd a félig arab, félig brazil kávét,
Hogy lökődjön a vér keserûen agyadba.
Amikor elindulsz, de az ajtóban megállsz,
És vissza kell fordulnod, mert zsebed kulcstalan.
Nem vagy babonás, nem vagy babonás, te nem,
Késlelteted csupán az elhalaszthatatlant.
Amikor a kocsigulyában a bőgések
Megszázszorozva repesztik szét idegeid,
A mindenreggeli kihajtások undora
sem tántoríthat el, hogy önmagad nemesítsd.
Amikor a munka kényszere hatványozott,
Hiszen valami nyaggat, unszol, serkent, uszít
a létért, ha már nem miattad, a létért.
Töprengeni, meditálni rajta bûn úgyis.
Amikor szeretni akarsz, ha nem szeretnek,
Hogy a törvény mégiscsak értelmesnek tûnjön.
Betartani önzsarnokság, vagy több is annál.
Félelem puhít. Nem kell minden sikerüljön.
2.
Ez a törtetés, a kíméletlenség útján,
Ahol csak azért eszmélsz, hogy szokd e vidéket.
Tilalomfák ágai végighúzzák rajtad
az árvaság borzongását. Senki sem óv téged.
Már a nappalok is lidérceket kölykeznek,
Hogy elcsalogassanak, hol nem kéri számon
lelkiismereted sorsod kegyetlenségét.
Ám elhagynak Ők csodakönnyedén, elhagynak,
És gyújtózsinórral rád akasztva menekülsz,
Amely végén ott sistereg a feladásod.