Etűd egy démonra
Valaki kopogtat, gondolta. Fel kellene keljek, hogy beengedjem, de fájdalmas zsibbadást érzett a kezében és a lábában, fáradtságában pedig még a szemét sem akarta kinyitni.
Kopp, hallatszott újra tompán a hang, mintha csak a nappali asztala akarna elugrani a helyéből, de egy mozdulat után megáll, hogy ne legyen túl feltűnő a haladása.
Kopp, és a zöld nyelű konyhakés is elmozdulna a mosatlanok közül, hogy belevágjon valamibe, akármibe.
– Megyek – mondta Daisy bódultan. Nem is gondolt arra, hogy éjjel, ilyen szokatlan időpontban, ráadásul ezzel a fojtott, vontatott nyugalommal ember nem kopoghat.
Még nem érezte teljesen a végtagjait, de rászánta magát, hogy kinyissa a szemét.
Kopp, hallotta ismét Daisy a hívást, mintha egy lebombázott fal téglái koppantak volna tompán egymáson.
Egy hatalmas férfi állt előtte. Feje szinte a mennyezetet súrolta. Meztelen volt, izmos, de testét mindenütt vörös és fekete szőr borította. Kajánul átfogta Daisy bokáját és erővel magához rántotta.
– Na, gyere már!
Nem! – akarta kiabálni, de nem jött ki hang a torkán.
Az alak megpofozta, majd nevetett. Észrevétlenül akarta a gyűlölet útjára terelni Daisyt. Ez az a biztos eszköz, amivel minden démonnak nyert ügye van.
A gyűlölet útjáról kevesen tértek vissza. Minden lépése egyre lennebb visz, és minél lennebb vagy, annál erősebbnek, okosabbnak hiszed magadat. Mikor boldogan és mámorosan elhiszed, hogy te vagy életed egyetlen ura, és a földgolyó forgását is érdekli, hogy te mit gondolsz, és csak az az egy helyes gondolat van, ami benned megfogant, akkor gondolatban bárkibe beledöföd a kést, aki ellentmond neked.
Akkor lemondtál a lelkedről, akkor beléptél az anyag csapdájába, és addig fogsz benne keringeni, míg fel nem sír újra a lelked. Közben száz átok beteljesedik, ezer más életre kel, és te még mindig nem tudod, hogyan tévedhettél el annyira távol mindentől, hogy sehol nem találod a helyed, és sehol nem látod azt, ami te vagy.
A démon tudta, hogy csak a gyűlölettel teli késszúrások növelhetik újra a hatalmát, ezért Daisyre üvöltött, és szinte a lány markába égetett egy bajonettet.
– Tűnj el! – kiáltott a lány.
– Én uraltam anyád, hogy elkeseredettségében Eli végre megöljön engem. De Eli mindig túl istenfélő és kötelességtudó volt. Soha nem tudtam igazából tönkretenni. Anyád pedig csakis az én művem. Annyira alantas lénnyé vált, hogy már nekem sem kellett. Az a tutyimutyi Albert nem is volt ott a fogantatásánál.
– Albert csodálatos ember volt! – kiáltott fel Daisy sértődötten, mert az anyját, aki verte őt, nem volt miért védenie.
– Albert úgy vezényelte Händelt, hogy a katedrális szinte felemelkedett a helyéből, hogy jobban az ég felé érjen, és amikor Pachelbelt játszatott, a hó alatt is kinyíltak a virágok. Vigaszt és erőt adott az embereknek a háború után.
– Az embereknek csak bosszú, vér és csupasz, vonagló testek kellenek. Hangok, melyekről nem tudjuk, hogy a fájdalom vagy a kéj hangjai. Csontropogás, tehetetlen áldozatok, akik nem ütnek már vissza nekik. Ez tartja őket életben, ez az önhitt felsőbbrendűség, ettől érzik magukat hatalmasnak, nem a vigasztalástól.
– Ó, te szegény, szerencsétlen! Te szegény, te nagyon-nagyon szegény! – mondta Daisy szörnyülködve, és egyre növekvő szánalmat érzett a démon iránt. – Te nem is éltél! Te a mi életünket élted? Nem a tiédet. Pedig tudod… – mondta ki vontatottan –, az élet önmagáért szép és nemes, és nem mások ellenében, hanem valamiért szabad csak élni.
Naiv óvó néniként gondolkodott egy példázaton, mintha a démonokra hatnának a tanulságos történetek. De közben mégis, a kés, amelyet a markában szorított, türelmetlen ösztönnel azt diktálta neki, hogy szúrjon és öljön.
Hiába hallotta szépen visszacsengeni saját szavait, a másik oldalon akart lenni. A hatalmas cselekvők oldalán, a látványos fordulatok oldalán. Ott, ahol az életnek nincs rendje, csak retorziója. Ott, ahol a nyíl, kard és puskagolyó soha nem ejt halálos sebet. A törött csontok nem hetekig gyógyulnak, és minden baj három villanásból megoldódik. Hitte, hogy fokozódó örömet fog érezni, ha végre nekironthat ennek a démonnak.
– Te nem lehetsz gyilkos – hallotta valahonnan Albert hangját. – Csak szépségre és jóságra vágytál, mint minden gyerek, és pokolba kívántad anyádat, mert annyira alantas volt. De nem te ölted meg, kicsi gyöngyvirágom, saját magát tette tönkre.
Daisy szíve megdobbant. Hatalmas fájdalmat érzett, vágyakozó fájdalmat, amit orvosolni nem lehet, csak feledni.
– Milyen jó ember volt Albert és Eli. Nagyon szeretem őket! Nagyon, nagyon. Őket akarom!
A démon elveszítette a türelmét, belekapott a lány hajába, felemelte, ütötte, majd nekidobta a szekrénynek. Daisy a hátára esett, beütötte fejét a fésülködőasztal fiókjába, de felegyenesedett. Ujjaival úgy morzsolta a két díszes kiszögellést, mint egy tanácstalan óvodás a macija fülét.
Csörömpölés hallatszott a konyhából, és mint egy sáskaraj rontott be minden kés a hálószobába. Majd megálltak a levegőben, egymástól egyenlő távolságban, vízszintesen, mint egy bevetésre váró hadsereg. Élükkel ugyanazon irányba mutatva, a lány szolgálatára készen. Választhatna egyet. Amint bizonytalanul felemelte a jobb kezét, a kések markolatukat mutatva közeledtek feléje. Teljesen szabadjára engedhetné most az ösztöneit, és ő lehetne a sötétség és a kések királynője addig, amíg egy másik, nála is szerencsétlenebb sorsú, naivabb és gyűlölni mélyebben képes lány le nem taszítaná onnan. Mert ebben a birodalomban minden tündöklés és tombolás csak addig tart, amíg egy még sötétebb lélekkel nem találod szembe magad.
A huszonegyedik század látnokai, a képregény-rajzolók megörökítenék a késhadsereget és Daisyt, amint hosszú kibontott hajjal és combcsontjától a térdéig érő hatalmas bajonett tetoválással áll mögöttük és parancsol nekik.
Kétségbeesett kisfiúk, pénzzel és gépekkel magára hagyott gyerekek csodálnák,… de ő inkább azt szeretné, ha ezek a magányos gyerekek vak hódolat és szolgálat helyett barátokat találnának, saját életüket élnék, és nem a szellemszörnyekét.
Ha most nem lesz a kések és a sötétség királynője, magányos harcosként, titokban kell irtsa a szellemszörnyeket. Mert olyan nincs, hogy életre hívsz egy átkot, aztán meg nincs kedved az egészhez! Olyan nincs, hogy meggondolhatod magad. Az átokcsapdában már csak két lehetőséged van. Addig rodeózol a szellemszörnyekkel, amíg azok le nem taszítanak, vagy kristálytisztán előhívod a benned rejlő erőt, és felveszed velük a harcot. Lehet, hogy veszítesz, de ha nyersz, megszüntetted az átokcsapdát.
– Miért vagyok én mindig egyedül? – próbált egy harmadik utat, az önsajnálatot, a harc előtt. Persze, belátta, hogy ez nem teljesen korrekt állítás a részéről. Eli, Albert meg a gyerekek mögötte állnak. Nem olyan látványos, mint egy késhadsereg, de örök időkig kitart. Akik úgy tudtak és tudnak hinni az életben, hogy minden kivirágzik körülöttük, azok többet adtak már neki, mint egy amulett szatyor vagy egy varázsgyűrű.
Tudta, hogy egy precíz mondat ugyanúgy hat, mint egy jól irányzott késdöfés. Persze, nem szófelhőkkel meg szószaporítással lehet megdönteni a gonosz hatalmát. Minden szóban, vesszőben és kötőszóban figyelemnek és erőnek kell lüktetnie.
Egy jól irányzott kérdés, precíz ostorcsapás a szembe, melytől a feldühödött ellenség végzetes hibát ejthet. Kitérő válaszok, védekezések. Dimenziókon és épületeken való le-fel ugrálás, a témától való eltérés. Tárgyak mentális mozgatása, velük való dobálózás, metaforák és külső utalások használata. Sértés, övön aluli rúgás. Ettől igazán meg lehet nyugodni, még ha fáj is, mert azt jelzi, hogy az ellenfél egyszerű és lusta, aki nem sok testcselt és harcművészetet tudott elsajátítani, a legsivárabb iskolán nevelkedett, és sokszor azt se veszi észre, mikor már halott.
Daisy összeszedte lelkének és idegeinek minden erejét, egész szeretetét és szánalmát. Egy egyszerű bővített mondatra koncentrált, egy félre nem érthető, határozott állításra:
– Mi nem ölünk meg senkit! Érted? – kiabálta, úgy, hogy a torka is bevérzett.
A démon megbénult.
– Csak önmagad átka vagy! A saját indulatod szörnyszülötte – mondta rekedt, rezignált hangon.
A démon mélyfekete és rikító vörös színe elhalványult.
– Béke! – csettintett a már jégszoborszerű alakra.
– Békesség – jutott eszébe valahonnan régről a köszönés, és egy olyan bátorságérzés derengett fel benne, ami csak egészen kicsi gyerekekben van. Hátat fordított, és felkapcsolta a villanyt.