Elrugaszkodások és hazatalálások
Grecsó Krisztián író, költő, az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője harmadik alkalommal járt Nagyváradon a Törzsasztal vendégeként (2009-ben és 2014-ben találkozhattak vele korábban az irodalombarátok). Ezúttal is kellemes közvetlenséggel mesélt az érdeklődőknek a könyveiről, az emlékezésről, valamint családjáról, novellái, regényei hétköznapi hőseiről. Az íróval Kőrössi P. József beszélgetett a zsúfolásig telt Illyés Gyula könyvesboltban.
A Pletykaanyu című novelláskötetről (2001-ben jelent meg az első kiadás; 2005-ben a Magvető gondozta a másodikat) és a könyv miatt keletkezett botrányokról, perekről esett szó a beszélgetés elején. Egyetemistaként megletősen elrugaszkodott a szülőfalujától. Úgy gondolta: van egy világ, amelyet jól ismer, és amelyről őszintén írhat novellákat. Csakhogy a nagy hazatalálásban átesett a ló túlsó oldalára. Azt vallván, hogy az élet csodáit és furcsaságait úgy kell megírni, ahogy vannak, az író eléggé kegyetlenül bánt a különféle emberi ügyekkel. Szülőhelye kis közösségének tagjai nem irodalomként, hanem árulásként élték meg a megírtakat. Egy ideje ismét szeretik az írót Szegváron. Néha azóta is adódnak hébe-hóba szélsőséges reakciók, ugyanakkor Szegvár díszpolgára lett, s mindez furcsa kettősség. Tíz-tizenöt éve a falu még koherens világ volt. Azóta nagyot változott minden. Sokan dolgoznak külföldön, például Nagy-Britanniában, nem azért, mert nem akarnak otthon maradni, hanem másként nem boldogulnának. Így aztán a családok csak ünnepnapokon vannak együtt. Jobban átérzik azt a helyzetet, amelyben az író volt, amikor elkerült Szegvárról. Vagyis: „két világ között úgy járkálsz, hogy egyik helyen sem vagy otthon”.
Szóba kerültek az öccsével, Grecsó Zoltán táncművésszel, koreográfussal közös művészeti estek. Ezek a közös események úgy zajlanak, hogy a szerző felolvas egy-egy szöveget, s erre a maga módján, a saját önkifejezésével reagál, válaszol két dzsesszmuzsikus és fivére, a táncos. Mindez az irodalmat színházi térbe hozza, ami már közösségi élmény. Grecsó Krisztián a zenélésbe is „belekeveredett”. A Rájátszás című koncerteken, zenés produkciókon közösen lép föl például Beck Zoltánnal (a 30 Y együttes frontembere), Kollár Klemencz Lászlóval (a Kistehén zenekar énekese, dalszerzője, szövegírója, akinek szintén a Magvetőnél jelent meg novelláskötete), Szűcs Krisztiánnal (a Heaven Street Seven énekese, gitárosa), illetve írókkal, költőkkel, többek között Háy Jánossal, Kemény Istvánnal, Szálinger Balázzsal. Fontos, hogy a versnek legyen újra médiuma. Kellenek az énekelt versek. A zene kabátot ad a versre, és segít a befogadásban, értelmezésben.
Ezután a legutóbbi, 2017-ben megjelent, Harminc év napsütés című könyvére terelődött a beszélgetés. Grecsó Krisztián elmesélte: a könyv címét és az alcímet – egy csendes kalendárium – az ihlette, hogy a nagyapja mintegy harminc esztendőn át minden áldott nap gondosan lejegyezte egy füzetbe, hogy aznap épp milyen az időjárás, milyen színű az égbolt stb. S olyan volt ez, mint egy csöndes, gyönyörű mantra. Az író elmondta: ezt a nagyapját rengeteget gyötörte azzal, hogy írjon naplót. A naplóvezetés a legkegyetlenebb tükör, s valószínűleg a nagyapja túl szemérmes, zárkózott volt hozzá. Az időjárás-jelentések között egyetlen személyes jellegű mondat szaladt csak ki a nagyapából: „A mamának titkai vannak.”
A szerző megjegyezte: „Szerettem volna, ha sok dolog úgy történik meg, ahogy emlékezni vágyom.” Az emlékezés során számít az is, hogy melyik személyhez állunk közelebb. Bizonyos dolgok lefátyolozódnak, hogy a lelki sebtől távol tarhassuk, s aztán bizony jön a felejtés. Merthogy óhatatlanul elfelejtünk dolgokat. Megállapítása szerint: jellemzőbb a történetre az, ahogy kiszínezzük, mint maga a történet. Szeretjük magunk mellett tudni azt, akiről mesélünk. És nagyon jól jellemezhetünk valakit azzal, ha elmondjuk, mi volt a kedvenc története. Szabó Magdát hozta föl példaként arra, hogy önéletrajzzá lett az, amit írt, s a kimondottan önéletrajzi regénye talán a legfiktívebb. Se nem csalás, se nem önáltatás ez, hanem a történetekhez való viszony, hiszen annyi, de annyi szeretet és gyűlölet van bennünk olykor egyazon személy iránt.
Az apa-fiú kapcsolatról is mesélt a szerző. Az édesapja (aki különc figura volt a faluban) példája figyelmeztetés volt neki, hogy az ambíciókat ne vegye félvállról. Mert az ambíció nem tűnik el, nem lehet lemondani róla. A faluból való elmenetelt az édesapjuk generálta. Ezt követték aztán a különös elrugaszkodások és hazatalálások.
Ezután az író asszonyhőseiről kérdezte a vendéget Kőrössi P. József. Grecsó Krisztián megint Szabó Magdát hozta fel példaként: női karakterei úgymond hétköznapiak, mégsem keverhetők össze senkivel. Elmondta azt is, igyekezett tanulni Móricz Zsigmondtól, például technikákat, ahogyan jellemezte egy-egy szereplőjét, regényhősét. Izgalmas az is, ahogyan Móricz leírja a vágyat, a szerelem előszobáját.
Visszatérve a Grecsó-féle asszonyhősökre: elárulta, Juszti mama a példaképe. Egyébként Juszti mamáról kiderült: egész életében írogatott titokban. Igazi nagy csoda: egy szép személyiség, akivel mikrodrámák történnek, s arról írni valamit, megnézni a jelenlétét, helytállásait. Fel kell nőni ahhoz, hogy ezeket el lehessen mesélni. A felejtés első lépcsőfoka, ha valakit elkezdünk idealizálni, eltüntetni a hibáit.
Fotó: Fried Noémi Lujza