Kulturális folyóirat és portál

2015. július 8 | Kőrössi P. József | Kultúra

Elkezdtek bugyogni a levelek

Kőrössi P. József: Az elmúlt egy-két hónapban egy idegen, fekete ruhás, ősz hajú, torzonborz férfiú sétálgat Várad belvárosában. Ő Forgách András. Nem először fordul elő, hogy egyedül jöttem Pestről Váradra, mert Kolozsvárról vagy Marosvásárhelyről jött a vendég, de olyan nem volt, hogy ne egy szállodában lakjunk. Azon gondolkodtam, reggel hogy is lesz. Forgách András most váradi, ez kicsit nekem is különleges, és nemcsak ezért, hanem azért is, mert nagyon régről ismerjük egymást, de igazából sohasem beszélgettünk. Még csak nem is leveleztünk. Ritkán találkoztunk, néhány szavas ismeretség, viszont készülve erre a mai beszélgetésre sok mindennek utánanéztem. Izgalmas ember, biztos vagyok benne, hogy azt fogják gondolni ez után az este után: de kár, hogy 30 évvel ezelőtt, amikor találkozhattunk, először beszélgethettünk volna, akkor ezt nem tettük meg. Biztos, hogy mind a kettőnkön múlt. Annyit tudni róla, akik esetleg a hírt nem olvashatták, hogy az ELTE történelem–filozófia szakán végzett, de azt hiszem, hogy sem történészként, sem filozófusként igazából nem tevékenykedett, bár az, hogy történész vagy történelem–filozófia szakon végzett, mindegyik általam ismert művében tetten érhető. Dramaturgként dolgozik, dolgozott, de ahogy láttam az életrajzában, szabadúszó. Ha föl akarnám sorolni, hogy mennyi kitüntetése, elismerése van, az bizony sok időt venne igénybe, úgyhogy csak néhányat: Szép Ernő-díj, Üveggolyó Díj – a legrokonszenvesebb, minden benne van, külső-belső, a legkülönlegesebb irodalmi díj, amiről nekem tudomásom van Magyarországon –, Déry Tibor-, Füst Milán-, Balázs Béla-díj. Tehát egy író, dramaturg, színházi szerző és rendező Forgách András. Ugye nem akarjátok, hogy felolvassam, mi mindent rendezett, írt – többoldalnyi –, drámák, forgatókönyvek – könyve viszont, ha jól számoltam, csak hat jelent meg, legutóbb ez a vaskos, a Zehuze, erről fogunk beszélni hosszabban, meg az ő színházi tevékenységéről. András, egy bensőséges kérésem lenne, légy szíves, mondd ki nekem édesanyád nevét.
Forgách András: Magyarul Avi-Shaul Bruria. Eredetileg Bruria Avi-Shaul, választhatsz.
K. P. J.: Nem véletlen, hogy erre kértem. Én is ki tudtam volna mondani, de biztos voltam benne, hogy ehhez ő ért a legjobban, ugyanis ennek a névnek és ennek a személynek, most azon túl, hogy édesanyádról van szó, a te munkásságodban is nagy szerepe van. Azon is csodálkoztam, hogy Budapesten születtél. Születhettél volna máshol.
F. A.: Hát persze. Születhettem volna. Apám Szatmárnémetiben született, anyám Jeruzsálemben, nagyapám Szolnokon, másik nagyapám Szatmáron, nagyanyám Szegeden.
K. P. J.: Édesanyádra gondolok, aki Jeruzsálemben született, ott élt.
F. A.: Ott ismerkedett meg az apámmal ’46-ban, találkoztak egy bálon, és az anyám, aki egy angol katonába volt egyébként szerelmes, látta, hogy az apámnak angol uniformisa van, s arra szemelte ki, hogy vigye majd a leveleket a fiúnak; táncolunk vagy hazakísérsz? – ez volt a megismerkedésük.
K. P. J.: Édesapád mit keresett ’46-ban Jeruzsálemben?
F. A.: Ő angol katona volt, harcolt a nácik ellen, s nem tudott rögtön leszerelni. Aztán kémikus akart lenni, beiratkozott az egyetemre, de nem végezte el, aztán visszajöttek Magyarországra. Csak azt akarom még mondani a bemutatásomhoz, 30 éve visszautasítottad egy írásomat, akkor is megismerkedhettünk volna, egy antológiába kértél, és nem tetszett eléggé, gondolkozom rajta, most egy kicsit átdolgozom, hátha, megvan még…
K. P. J.: Van egy másik történet is, ha ezeknél a személyes dolgoknál tartunk. Te egyszer engem jó keményen lecsesztél az Andrássy úton. És ez sokkal később kellett legyen, mint ahogy én nem közöltem a te írásodat. És meg is érdemeltem. De azért maradjunk még az életrajzodnál. Mondtad, szüleid közül eredetileg egyikük sem élt Magyarországon, sem édesanyád, sem édesapád, s csak angolul beszéltek.
F. A.: Apám néha látogatott, voltak talán itt is rokonok, Szatmárnémetiben is, anyám hatéves korában itt volt, és a nagyanyám elvesztette őt az Oktogonon, mert a nagymamám egy ügyvédbe volt szerelmes, nem a nagypapámba, és azért.
K. P. J.: Megvolt akkor már a nagypapa?
F. A.: Megvolt. Volt egy hatéves lánya meg egy nyolcéves fia. És volt egy négyéves lánya is. És alibiből elhozta a kislányát Budapestre, ezt egyébként később tudtam meg az egyik unokanagynénémtől. Imádták a nagyanyámat, hogy milyen romantikus, hogy eljött egészen ide Jeruzsálemből egy pasi után. Anyukámat elvesztette az Oktogonon, egy szót nem tudott magyarul, nem tudom, hogy lett aztán meg, valahogy mégiscsak előkerült. Ez az egyetlen utazása volt, anyám arra emlékezett, hogy siklóval fölmentek a várba. Hogy elveszett, arra is, az életének egy nagy traumatikus eleme, egy szót nem tud magyarul, a gyereket benyomta valami intézetbe, hogy addig is élje a világát, úgyhogy mindig keresem azt a pontot, ahol anyám elveszett az Oktogonon. Van egy hely, ahol szerintem, a volt Abbázia kávéház mellett.
K. P. J.: Szinte megkerülhetetlen a kérdés, hogy mennyi önéletrajzi elem van egy műben, tudom, hogy ennek a mű szempontjából különösebb jelentősége nincsen, a kiindulási pontban kell legyen szerepe. Nagyanyádat te jól ismerted vagy nem ismerted?
F. A.: Ismertem, találkoztunk sokszor.
K. P. J.: Ő hol élt, miután megtalálta édesanyádat?
F. A.: Visszament a nagypapámhoz, és még sokáig ugrabugrált a pasik között, de aztán megbékélt és újra szerelmes lett a nagyapámba, ezt minden nap elmondta: most megint szerelmes vagyok a nagyapádba. Nagyapám nagyon vonzó öregember volt, műfordító, a falon, nagyanyámnál a szobában Belmondo, Edith Piafnak a bokszoló pasija és egy gitáros képe volt. Mind 40-50 évvel fiatalabbak voltak nála, azokat nézegette hímzés közben. Egyébként Berlinben halt meg ’76-ban a Charité kórházban. Akkor kiutaztam Kelet-Berlinbe.
K. P. J.: Annak, aki kezébe veszi majd a könyvet, és olvasni kezdi, azok, amik itt elhangzottak, mind nagyon fontosak, az is, hogy levélregényről van szó, így aposztrofálják a kritikusok a könnyebbség kedvéért, de igazából levélregénynek se mondanám, mert nem egy olyan levélregény, ami úgy íródik, hogy én írok neked, és te válaszolsz, majd ebből kikerekedik egy történet, de úgy sem, amihez egyébként több köze van a könyvnek, hogy én írok neked, és ezek a levelek megvannak, amiket te írsz nekem, azok viszont nincsenek meg. Ez igazából egy nagymama levelezése az egyik lányával. A nagymama Izraelben él, a lánya pedig – azzal indul a történet – Magyarországra indul, még nem érkezett meg, és azok a levelek maradtak fönn, amelyek a lányának íródtak. De vannak benne nagyon érdekes csavarok, egy fejezet 1 év, 1947-tel indul, az egy teljes fejezet, ez ennek az évnek a levelezését lenne hivatott visszaadni, de nem úgy, hogy kezdődik egy, tehát nincsenek dátumok, ez az egy év mintha naplószerűen össze lenne foglalva egy nagy levélbe. Közben érezzük, nemcsak érezzük, tudomásunkra jut, hogy nem egy levélről van szó, hanem sok-sok levélnek az összevonásáról.
F. A.: Azt tudtam, hogy írt leveleket, gyermekkoromban láttam ezeket a régi borítékokat, szarvas volt rajtuk, az mindig nagyon tetszett nekem, és Par Avion, összehajtós borítékok voltak, ami régen volt a postának, hogy a boríték maga volt a levélpapír. És anyám halála után, amikor elköltöztem abból a lakásból egy másikba, akkor elkezdtek bugyogni ezek a levelek mindenhonnan, minden bugyorból, teljes összevisszaságban. Az anyám semmit, egy cetlit nem dobott ki, mindent megőrzött. Elrendeztem ezeket kronológiailag, és tíz évre elraktam valahova. Nem tudtam, hogy tíz évre fogom elrakni, csak képtelen voltam őket elolvasni. Annyira erősek.
K. P. J.: Akkor már író voltál a magad számára?
F. A.: Igen. De nem akartam én ezekkel semmit. Az történt, hogy tíz év eltelt, és az anyám halálának tizedik évfordulóján leültem, vastag dossziék voltak az asztalon, bezárkóztam a lakásba, és egy hétig olvastam, vagy két hétig, folyamatosan, ezeket a leveleket. És közben, nem rögtön az elején, ez, amit most nagyon pontosan leírtál, hogy csak jönnek a levelek, és nem mennek, ez az élményem megtörtént. Nagyon furcsa, hogy egy levélben véletlenszerűen vannak a dolgok, ami éppen fontos: valaki megvágta az ujját, lelőttek egy amerikai elnököt, ugyanabban a sorban szerepel a privát és a nem privát, a fontos, az egyetemesen fontos és amit csak egy család érthet, a privát levelezés. És olyan különleges belső erővel jöttek ezek a képek ezekben a levelekben, amelyek jelentősen másak, motívumukban, de maguk a levelek elég másak, egyszer csak a közepe táján megálltam, és akkor hirtelen megláttam azt a könyvet. Meg kell találni egy műben, hogy van-e egy őspillanata. Akkor megláttam az egész könyvet egyetlen pillanatban, nem tudtam, hogy fog kinézni, de azt tudtam, hogy hova akarok megérkezni. Az fontos volt. Ez így történt. Utána még nagyon sok idő telt el. Az egész pontosan 1995. november 3-án történt.
K. P. J.: A levelezés is megjelent előtted?
F. A.: Igen. Akkor már kronológiailag.
K. P. J.: Ez 1976-ig tartott, tehát harminc évig. Nem tudom azt mondani, hogy levelezés, mert nem az, harminc év levelei.
F. A.: Ez egyáltalán nem mind a levél. Az elején van egy elég hosszú bevezetés, ami magyarul van írva, egy ilyen furcsa magyarsággal, a századelő, Ady korának magyarságával. Állandóan panaszkodik a nagymama a lányának, hogy miért nem tud magyarul. Kritikusra vette.
K. P. J.: De a lánya nem magyarul írja.
F. A.: Hát ő nem tud magyarul. Héberül leveleztek, de ami héber levél ment, az mind elveszett. Utána angolul kezdtek levelezni. Ezt senki nem vette eddig észre, hogy itt van egy olyan trükk, ötven oldalon keresztül, amíg a levél fogadója nem tud magyarul, valamilyen nyelven ír neki az anyja, de hogy milyen nyelven…
K. P. J.: Későn derül ki, hogy a lány nem tudott magyarul.
F. A.: Mert lassan tanult meg. Egészen odáig tartott a dolog, hogy anyámat kirúgták a kórházból, ahol ápolónő volt, mert a villamoson héberül beszélt, méltóztatott héberül beszélni 1948-ban. Mert nem tudott magyarul. Nagyon nehezen tanult meg magyarul. A haláláig akcentussal beszélt.
K. P. J.: Az előbb mondtad, hogy ’76-ban halt meg a valóságos nagymama. Az nem derül ki, hogy azért szakad meg ’76-ban a levelezés, mert meghalt a nagymama, aki a leveleket írja.
F. A.: Bele van szőve azért finoman.
K. P. J.: Rengeteg minden történik közben. Én kiemeltem valamit. Hogy csak illusztráljam, hogy ezek a mondatok a levelekben hogyan keverednek az egyébként tényleges történelmi eseményekkel. Matyi, a lánynak az egyik fia, akihez a levelek szólnak, tehát az unoka, egy Terikébe szerelmes. Most egy 17 éves kamaszt tettek meg jordán királynak, így folytatódik a levél, tehát az unokát, mert az apja megbolondult. És milliószor találkozik az ember egy ilyen fordulattal egy történeten belül. Van egy nagyon személyes esemény, amibe beleszövi a nagy történelmi eseményeket, de hogy mikor mi történik az ő magánéletében, azt konkrétan soha nem nevezi meg a szerző, Forgách András, hanem mindig valami történelmi pillanattal jelzi; meghal Sztálin, de mondhatnám Gide halálát 1961-ből, vagy Paszternak Nobel-díját, ha jól emlékszem, 1958-ban, és akkor az ember elkezd a fejében keresgélni, vagy most már az interneten, és azt mondja, na ha ez történt a nagymama körül, akkor azonosítani tudom, mondjuk, Paszternak Nobel-díjával kapcsolatosan. Még egy nagyon fontos dolog, borzasztó erős a nagyszülőknek, de főleg a nagymamának a kommunista elkötelezettsége. Valami félelmetes dolog, ha azt mondom: bolsevik, akkor nem mondtam semmit. Ő Izraelben is a Szabad Nép című lapot olvassa, a Népszabadság elődjét, abból informálódik, illetve egy idő után a Kossuth rádióból. Állandóan küldi neki a lánya csomagban az újságot, hetente kap egy csomag Szabad Népet, és abból informálódik. Iszonyatosan zavarják például az ’56-os forradalmat előkészítő események, írja, csak a Rákosit imádja. Honnan van ez a kommunista elkötelezettsége a családnak? Ez számomra nem derül ki.
F. A.: Természetesen nagyon sok minden került bele, amit ő soha nem írt volna le. A kommunistaság az igaz, azzal együtt, hogy amikor találkoztam vele, ’76-ban, teljesen világos volt, valami ilyesmit mondott nekem, a halála évében volt ez, tavasszal, hogy hát én már nem változtatok, szarháziak ezek is. Tehát eljutott erre a pontra, de ő már nem változtatott. Kimentek ’21-ben az apjával, az én dédapámmal, emigráltak, bevándoroltak Palesztinába cionistaként. Sok baloldali cionista volt, elég hamar felléptek az angol gyarmatosítás ellen. A terület a brit birodalomé volt, ez egy mandátum volt, ha tudod, mi a mandátum, nagyon speciális ENSZ-státus, nem gyarmat volt, hanem az ENSZ elődje, a Népszövetség megbízta Angliát, hogy az első világháború után vigye az ország ügyeit. Ez volt a mandátum. Mindenütt ott voltak. Ez az imperializmusellenesség átment baloldaliságba. Lehetett volna másik irányba is.
A nagyapám, amikor kiment, tényleg vallásos ember volt, rabbi szeretett volna lenni. Amikor nagyapám megérkezik Jeruzsálembe, megdöbben, hogy nem üres az a Palesztina, vannak ott arabok is, neki ez ’21-ben meglepetés volt, mert az agitáció arról szólt, hogy gyertek ide, itt nincs senki, csak mi leszünk itt. És a másik, ami nagyon meglepte a nagyapámat, az, hogy az arabok úgy élnek, mint a bibliai zsidók. Ezt sokszor elmondta. És a nevét az elsőszülött fiáról vette föl, ez arab szokás volt, Abu, így lett Abi Shaul, tehát Saul apja, Mordehaj, eredetileg Mandula Izidor volt. Olyan héber neve lett, ami arab eredetű.
K. P. J.: Mondott olyasmit, hogy békesség kellene az arabokkal.
F. A.: Látták ugye, hogy az angolok elnyomók, a kapitalizmus az imperializmus maga, s az arabok itt el vannak nyomva, ez hajtotta őket egy néha nagyon szűk látókörű sztálinista ideológia felé. Amikor már elmúltam kamasznak lenni, néha vitatkoztam a nagyapámmal erről, mondván lehetetlen, hogy amit egy szovjet pártfőtitkár mond, az mindig igaz. Az egyik levélben volt az élményem, hogy Hruscsovot leteszi Brezsnyev, emlékszünk erre a krízisre, aztán már Brezsnyev a Hruscsov, a harmadik levélben már Brezsnyev tökéletesen behelyettesíti Hruscsovot. Lássuk be, ez egy vallás, a vallást letették egy másik vallásért. Nem történt nagy változás.
K. P. J.: Nem beszéltünk még a könyvnek a címéről, csak mondom, hogy Zehuze.
F. A.: Anyám hímzéseiből vannak a betűk megcsinálva a borítón, az ő kézimunkáján. Ezt én terveztem, Pintér Jóskával együtt, aki a Magvetőnek a tervezője. A ze az ez. Ez van, ezt kell szeretni. Így tudnám lefordítani. C’est la vie. Valóban egy visszatérő szava volt a nagyanyámnak. Kiderült, több hiba van az elején, az első oldalon azt írom, hogy szerelmes kluzs-napokai csacsi. Kaptam a fejemre, hogy napoka hol volt még akkor. Amikor én Kolozsváron jártam, cluj-i csacsit olvastam, mindenki gondoljon arra, milyen hülye volt ez az író.
K. P. J.: Mert ugye csak ’74-ben lett Kolozsvár Cluj-Napoca.
F. A.: Amikor ott voltam ’95-ben Márton Lacival, akkor Cluj-Napocának hívták, és akkor írtam egy naplót, ami megjelent a Jelenkorban az utazásunkról, Azok a cluj-napocai napok, és ezért belém ragadt, hogy Napoca.
K. P. J.: Beszéljünk kicsit a könyv humoráról. A levelekben is benne van ez a humor, te fedezted föl, vagy ez is a fikció része?
F. A.: Inkább az utóbbi. Nem akarom a nagyanyámtól elvenni, mert nagyon eredeti ember volt, és amit nagyon jól mondtál, a levelekben az nyűgözött le, hogy egymás mellé kerül a lényegtelen és a lényeges. És mindig nagyon egyenesen megmondta, amit gondolt. Nem keresgélte a szavakat. Nagyon szívesen megbántott embereket. Az apámat nagyon sokszor megbántotta és megalázta, nem bírta elviselni szegénykémet. Szóval ez egy jó alapot adott, de azért ez íróilag van megalkotva, és sok mindent használok, ami a családban csak szóbeszéd volt, ami nincs leírva, csak hallottam. Van például egy ilyen motívumszál, hogy a nagyapám, akit Henriknek hívtak, de a férjét a levélíró Apusként vagy Adaleként emlegeti, ez a héber megfelelője, ő tervezett a cigány nagymamájáról egy könyvet írni. Úgy hívták a nagymamáját a családban, hogy cigány nagymama, de ez ellen a nagyapám testvére mélyen tiltakozott, hogy nem volt az cigány, a kommunista nagybátyám, akinek nagyon fontos volt, hogy cigány már ne legyen a mi családunkban. A nagyapámnak pont az volt a fontos, hogy megírja, ezért elment nyomozni a derecskei hitközségig, igenis tervezte, hogy megírja, de sajnos nem volt rá ideje vagy szuflája.
K. P. J.: A zsidóságot ironikusan vagy kritikusan látod?
F. A.: Ami számomra fontos, hogy természetesen kezelje az ember, ne vegye át a tömegnek, lincselőknek, antiszemitáknak sem, és a másik oldalnak sem a túlzott, szinte giccsbe hajló szentimentalizmusát, illetve annak az állati, gonosz ösztöneit sem, hanem természetesen viselje. Szerencsém volt bizonyos értelemben, mert láttam a szüleimet, első generáció voltunk, de az apám még kijárt a nagyapám sírjához, aki ’25-ben halt meg. Szatmárnémetiben van a sírja, és a cluj-napocai naplóban írom meg, Balla Zsófi segített keresni, és megtaláltam a sírt. Olyan megrendítő volt, mert rengeteget hallottam erről a sírról, apám mindig elmesélte, egyrészt, hogy azt a hideg fekete márványt kellett neki csókolni 15 évesen, minden évben ki kellett menni megcsókolni azt a hideg fekete márványt, és az nem tetszett neki. Most már apai nagyanyám is rá van vésve, aki Auschwitzban halt meg. És a másik történet: nagyanyám nagyon sikeres üzletasszony lett, szőnyegszövő műhelye volt Szatmáron, és amikor kimentek a nagyapám sírjához, ott az embernek imádkozni kell, mindig otthon sütöttek friss kiflit, és a friss kiflivel a temető mellett ott állt, és mindenkinek adott friss kiflit, és akkor bejöttek, és meglett a tíz igaz. Apámtól hallottam. Nagyon jó történetek, de hát ezek csak a levegőben voltak. És a másik trükkje, hogy az én nagyanyám, aki semmit nem tudott az apám családjáról, elmeséli a lányának a lánya élettörténetét, olyan dolgokat mond el neki, amiket tud, illetve nem tud. A levélíró nem tudhatja. A lánya tudja. Elmondja a lányának, hogy mit csinált aznap. Ezt a pozíciót kellett megtalálni, amiben nem tűnik föl, hogy mindent megkapsz az egyik oldalról, ő maga a tükör is, meg a tükrözött is. Ez volt hihetetlen kihívás, amikor elkezdtem írni, rögtön láttam, hogy ez milyen nehéz.
K. P. J.: Valahol olvastam, hogy nyolc évig készülődtél ennek a regénynek a megírására.
F. A.: Egész pontosan tudjuk, hogy ’95-ben volt ez az ötlet, és 2007-ben jelent meg. Ki lehet számolni, az 12 év. De mondjuk, 14 év alatt született meg.
K. P. J.: Térjünk még vissza kicsit az iróniához, öniróniához, mert engem tényleg érdekel, hogy mennyi köze van a regénybeli nagymamának a levelekbelihez.
F. A.: Nagyon egyszerű. A bátyám, aki nagyon kritikus velem, Forgách Péter filmrendező egyébként, elolvasta a könyvet. Nagyon tetszett neki. És azt mondta: ez nem a nagymama. De az alapja megvolt a levelekben, az a nyerseség, és az, hogy volt humora azért. Persze, volt olyan, aki azt mondta, hát mi ez, egy könyv? Hát a leveleket egymás után tetted. Terveztem is, hogy kiadok, mondjuk egy évnyi levelezést, hogy lássák, teljesen más világa van, a levelekben megvan a visszatérő ismétlés, nincs fejlődés, azt csak hosszabb távon érzed meg, amikor egyszer csak a Beatles megérkezik Izraelbe, lehet, hogy akkor lobbant be az agyam, mikor írja, hogy hát itt vannak ezek a bogarak, de szerencsére nem engedjük be őket, mert nagyon pornográf. Tehát ő nagyon örült, hogy a Beatles nem játszhatott Izraelben.
K. P. J.: Nagyon konzervatív ilyen értelemben.
F. A.: És egy héber szót használ rájuk, ami svábbogarat jelent. Tehát jönnek a svábbogarak, de nem engedtük be a svábbogarakat Izraelbe.
K. P. J.: Lehet, ez egy ilyen kommunista magatartás.
F. A.: Igen, de közben rendkívül szabadéletű volt. Ha meglátott egy pasit, ott kő kövön nem maradt. 1986-ban, tíz évvel a halála után a nagyapámnál voltam, a nagynéném azon mesterkedett – mert mindennap járt a nagyapámhoz, vitte fazékban az ennivalót –, hogy összehozza egy távoli unokatestvérével a nagyapámat. Végül nem jött össze ez a dolog, de kicsit elmentem beszélgetni ezzel az unokatestvérrel, együtt jöttünk el nagyapámtól, és azt mondja: nagyanyád, az a skorpió, összeismertettem a vőlegényemmel Jaffán, öt perc múlva már elsétáltak. Nem bocsátotta meg neki 70 év múlva se ezt. Nagyanyámnak ennyi volt, tetszett neki az a fiú.
K. P. J.: Azt mondtad, az igazi nagymama nem volt művelt, tájékozott, de a regényben annak mutatod.
F. A.: Bizonyos dolgokat olvasott, főleg amiket a nagyapám lefordított. Nagyapám Joseph Conradot, Goethét, Brechtet, József Attilát, Thomas Mannt, komoly irodalmat fordított, de a nagymama olyan nagyon művelt nem volt, olvastak folyamatosan, de nem volt rendszeres a műveltsége, nem volt alapos.
K. P. J.: Ugye, nagyon nehezen is jut könyvhöz.
F. A.: Gyönyörű élmény, amikor itt járt Budapesten, elvittem az Andrej Rubljov című filmre, és abban van egy olyan rész, ahol megvakítják a mesterembereket, akik építik a palotát. Mondta, hogy ha egy csúnya rész jön, akkor fogd be a szememet; befogtam, és a finom kezével tartotta, amíg a vakítás látszott. Nagyon érzékeny volt. Túloztam a műveletlenséggel, csak a könyvben azért bőven van rápakolva.
K. P. J.: Van egy megrázó eset, amiről ír: zsidók zsidók ellen fordulnak, azt hiszem, egy május 1-jén, ami elég durva, és nagyon keményen mondja ki, hogy hogyan bánnak a zsidók a zsidókkal, tehát ez egy erős kritikája az izraeli társadalomnak.
F. A.: Hát ez véletlenül került be a könyvbe, 1976. május 1-jén ott voltam náluk, és én is felvonultam nagyanyámmal Tel-Avivban a főutcán, és hát olyan volt, mintha egykor Berlinben lettem volna, mert az utca szélén esernyőrázó öregasszonyok szidalmazták az én nagyanyámat, hogy kommunista, olyan gyűlöletfal között meneteltünk, amit életemben nem láttam. Ez az élményem fogalmazódott meg itt.
K. P. J.: Az is egy tipikus nagymamai vagy anyai viselkedés, ahogy instruálja nagy távolságból a családot, miközben igazából nincsenek fogalmai arról, hogyan élnek.
F. A.: Ez meglehetősen biografikus. Nagyon szeretett beavatkozni a lánya életébe. Az anyám sokszor vissza akart menni, ez a dolognak a tragikus része, az ő szülőföldje volt Izrael. Az én nagyanyám anyanyelve nem az anyám anyanyelve, tehát az anyám anyanyelve és nagyanyám anyanyelve két teljesen különböző nyelv, nem a saját anyjának az anyanyelve, ugyanez az országra is igaz. A nagyanyám szegedi volt, és haláláig szegedi maradt, szögedi, azt mondják, Szögeden bál lösz, de csak akkor, ha eső nem lösz, ha lösz, nem lösz, ha nem lösz, lösz, ezt nagyon sokszor hallottam tőle. Anyám pedig Jeruzsálemben született.
K. P. J.: Otthon milyen nyelven beszéltek? A nagymama?
F. A.: Magyarul. A nagyapám gyönyörű magyarsággal beszélt, olyannyira, hogy 1955-ben, az operaházban, József Attila születésének az 50. évfordulóján ott volt a díszünnepségen, mellette hirtelen föltűnt Veres Péter. Nagyapámnak szép bajusza volt, és kérdezi a nagyapámat, hogy honnan jött a bácsi, miután hosszan beszélgettek, tán Szabolcsból? Izraelből. Három perc múlva a Veres Péter valahogy nem ült mellette. Ez nagyapámnak nagyon rosszulesett. Ezt ő nekem mindig mint sérelmet mesélte el. Ő meglepődött ezen. Azért, mert gyönyörűen beszélt magyarul. Olyan gyönyörűen beszélt magyarul, és bajuszos volt, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy Veres Péter őt szeresse. Egyetlenegy dolog hibádzott.
K. P. J.: Most megint a nagymamáról. Állandóan panaszkodik, sír, nagyjából abban a stílusban, ahogy te megidézted az ő nyelvét, hangját. Az egyik levélben van egy olyan, hogy akkor most küldök egy csomagot. Ez van benne, az van benne, erre vigyázzatok, arra vigyázzatok, panaszkodik, sír, ugyanakkor állandóan gondoskodik, és ez a két dolog egyszerre történik.
F. A.: Ez nagyon pontos, és az, hogy ezek a csomagok tényleg voltak, úgynevezett IKKA csomagok. Nem tudom, hogy neked ez a szó megvan-e. Az volt az egyetlen lehetőség, hogy dollárokat lehessen küldeni, és minden hónapban. (IKKA, teljes nevén IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció, olyan ajándék-, illetve segélyközvetítő intézmény volt a Magyar Népköztársaságban, amelynek segítségével a nyugati országokban élő magyarok rokonaiknak, barátaiknak ajándékcsomagot vagy pénzt küldhettek – szerk. megj.)
K. P. J.: Ezt forintban kapták meg, ha jól emlékszem.
F. A.: Persze, de el lehetett menni egy boltba különleges árucikkeket vásárolni. Másrészt minden hónapban jött a narancs. Az is érdekes dolog, hogy a szüleim végig Izrael-ellenesek voltak, apám újságíró volt, és őt küldték Szíriába, Egyiptomba, pária lett a magyar újságírók között, akik a cikkeikben mind eláztatták Izraelt, de a valóságban máshogy gondolkodtak. És nem értették, hogy lehet az, hogy Forgách Marcell azt írja és azt is gondolja. Mindegy, nem védem őt ebből a szempontból, mert tulajdonképpen rendkívül korlátolt volt világnézetileg, de ő nagyon erősen Izrael-ellenes, hülyeségeket írt, Kadhafinál volt, Husszeinnel találkozott mint újságíró, azokkal, akik aztán szépen végezték. Elég szűk látókörű volt világpolitikai dolgokban, miközben hihetetlen jó humora volt. Ha valakinek a humora belement a könyvbe, az az apámé.
K. P. J.: Még egy dolog. 1947 és 1976 között harminc évet ölel fel a könyv, ez a magyarság történelme szempontjából gazdag és sok tragédiát hordozó időszak. ’56, ’56-nak az előkészítése, Nagy Imre, ha jól emlékszem, alig négyszer jelenik meg. A nagymama törli. Kérdés: ki, a nagymama vagy az író?
F. A.: Az író, mert az sem helyes, ha minden olyan hézagtalanul benne van az egész történetben.
K. P. J.: Miért pont ez?
F. A.: Nem az volt a célom, hogy egy történelmi tablót nyújtsak. Nem rótták még föl ezt, te vagy az első, aki ezt mondod, de nehéz, nem mondom, hogy teljesen tudatos volt ez a döntés, de sok mindent beemeltem az anyagba, amivel a korszakot valamilyen módon ábrázolni lehet. Sok mindent, ami egyáltalán nincs a levelekben. Hruscsovról. Vagy arról az amerikai fekete nőről, aki a buszon nem állt fel, ezekről nincs szó a levelekben. Izgalmas eseménynek tartottam, és kapcsolható volt a nagyanyám világképéhez.
K. P. J.: Kádár is alig jelenik meg, vele is csínján bánsz.
F. A.: Ez nem korkritika, két nőnek, az anyámnak és az ő anyjának a viszonyáról szól. Helycsere van, egyik sem abban az országban él, ahol kéne. Az anyámnak ott kéne élni, mert abban született és abban nevelkedett.
K. P. J.: Hogy bennem miért merülhetett föl ennek a hiánya, erre csak most gondolok. Hruscsov viszont hangsúlyosan jelen van, pontosabban a desztalinizálás. A 20. Kongresszus. Baromira csalódik. Nem tudja elképzelni, hogy ez megtörténhetett, de mint olvasó el is várom, hogy a magyar eseményekben is csalódjon. Ő aggódik azért, ami ’56-ban történik, és reménykedik abban, hogy ebből valami jó, kedvező kilábalás lesz. Abban bízik, hogy a kommunisták maradnak. Csak ő nem ezekre a kommunistákra számít, hanem akik voltak.
F. A.: De nagymama mindig elfogadta, ami éppen van. Ebből a szempontból közkatona volt. Nagyon furcsa élmény volt, amikor ezeket olvastam, mert azért én olyan sokat nem politizáltam velük, kicsi voltam. Akkor sírtam a levél olvasásakor, amikor egyszer csak azt írja, hogy az András 3 és fél éves, és milyen szépen énekli azt a bizonyos népdalt. Olyan furcsa volt, mintha egy filmben látnám magamat a nagyanyám szemén keresztül háromévesen.
K. P. J.: Azt mondanám, hogy Gabi vagy. A nagymama fényessége, nagyon büszke rá, mikor kiderül, hogy irodalmi pályára készül.
F. A.: Van egy Gabi nevű figura, igen.
K. P. J.: 2007-ben jelent meg a könyv, anyaregényként emlegették. Ahogy utánanéztem, abszolút pozitív a fogadtatása, de nagyon nagy sajtó nincsen körülötte, szerintem ez egy tragikus dolog.
F. A.: Ez nem egy könnyen befogadható mű, a címe is furcsa, erről sok vita folyt, valamiért megragadt bennem, nem tudtam már mást elképzelni. Valóban visszatérő kifejezése volt a leveleinek. Itt úgy mondják, hogy zehuze, de héberül a h-t nem ejtik – ha valaki bármikor az életben használni akarná ezt a szót. Minden könyvnek megvan a maga sorsa. Egy könyv az megvárja, kivárja az elismerést, van az úgy, nem olyan fontos az.
K. P. J.: Bárhol nyilatkozol, nem fordul elő, hogy ne tedd szóvá, hogy igazából téged nem érdekel az olvasó. Azt mondod, nem azért írsz, hogy olvassanak, te azért írsz, mert ez öröm neked.
F. A.: Nem biztos, hogy ezt én így fogalmaztam. Idézned kéne, mert ez egy kicsit lapos. Keresd meg, hogy mi lehetett az.
K. P. J.: Egészen konkrétan azt mondod egy helyen, hogy szemlélődő, visszahúzódó alkat vagyok, legszívesebben saját örömömre művelem a prózát.
F. A.: De olvasóról nincs szó benne.
K. P. J.: De a saját örömömre, nem az olvasó örömére. Gondolom én.
F. A.: Nem, énnekem nagyon jó, ha visszajelez az olvasó. A Zehuzéval olyan volt, hogy sms-eket kaptam, hogy most utazok a villamoson, írta egy olvasó, itt és itt tartok, és nagyon félek, hogy mindjárt vége lesz a könyvnek. Ilyen olvasóim voltak, rengeteg, és ez mind nagyon jó. Most is kaptam Erdélyből valakitől, megkapta a könyvet, és retteg attól, hogy vége lesz. Az olyanoknak jó olvasmány, akik szeretnek úszni a Mississippiben. Ebbe bele kell merülni, és úszni benne.
K. P. J.: Nem azért írt, hogy olvassák. Ezt tőled idézik.
F. A.: Ez egyes szám harmadik személyben van, úgyhogy gyanús. Melyik cikk?
K. P. J.: Azt hiszem, az Irodalmi Jelen idézi. Egy interjú készült veled az újvidéki lapban a bemutató előtt. A váradi előadást is említed.
F. A.: Egy darabomat bemutatták az újvidéki főiskolán. Vizsgaelőadás volt. A Halni jó című darabomat, és akkor mondtam azt, igaz, ez így nem pontos, nem fontos az olvasó. Dehogynem fontos! A siker nem fontos számomra, hogy azonnal és hatalmas példányszámban. Nem azt mondom, hogy nem örülnék neki, csak bizonyos dolgokat nem vagyok hajlandó megtenni érte. Nagyon örülnék neki. Azért hazugság lenne.
K. P. J.: De mit nem teszel meg érte?
F. A.: Soha nem kezdeményezek a kiadónál. Mindig a kiadók keresnek meg. Ugyanez van a színházzal, a színházak keresnek.
K. P. J.: Azt is olvastam tőled, hogy megrendelésre dolgozol színházaknak.
F. A.: Hát ezt mondom. Általában színdarabot megrendelésre írtam. Mindegyiket. Kivéve ezt, amit Váradon csinálunk, azt magamtól írtam évekkel előbb, de István elolvasta, és ő ezt akarta. Ő keresett meg, nem arról volt szó, hogy felhívtam: István, nem rendezhetném meg a darabomat nálatok? Ugyanez vonatkozik a regényre, amíg Morcsányi nem keres meg, hogy mi van, hol tartasz, mit csinálsz, addig én nem megyek be hozzá, hogy Gézukám, itt van a zseniális művem, adjátok ki 15 ezer példányban. A másik, hogy nem csinálok reklámot neki. Most egy kicsit más a helyzet, pont ennek a beszélgetésnek a plakátját fölraktam a Facebookra, bűntudatom is van miatta. Ez lehet, hogy egy álszentség, képmutatás, de alkatilag nehezen tudom magam áttenni azon. Azt szeretném, és az volt az ars poeticám, hogy az írás égesse át a világot, és ne nekem kelljen ezért dolgozni. Ha elég jó, akkor át fogja égetni. Franz Kafka még egyetlen sort nem publikált, amikor valaki leírta a prágai irodalmi életről szóló cikkében, hogy világirodalmi nagyság Kafka. Pedig még nem jelent meg tőle egy szó sem. Igazából nem azzal függ össze, hány példányban jelenik meg valaki, hanem van-e minimum egy ember, aki benne meglátja azt, amit meg kell.
K. P. J.: Amikor Morcsányi azt mondja, András, van-e valamid, az nem megrendelés, csak érdeklődés? Úgy gondolom, amikor egy színház bejelentkezik, azt mondja, na, most kellene egy darab erről meg arról meg amarról, én így gondoltam, tehát az végül is valamilyen elvárásnak a teljesítése.
F. A.: Így van, de nem vállalnám, ha nem érdekelne. Fodor Tamásnak, a Stúdió K vezetőjének három darabot írtam így. Az elsőt, García Márquez könyve, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája alapján, aminek az lett a címe, hogy A szűz, a hulla, a püspök és a kések. Amikor az első találkozóra elmentem, mert fölhívott, egy másik García Márquez-könyvet vittem el, annyira nem figyeltem oda; szerencsére nem vettem elő, és ő mondta ki előbb, hogy ebből kéne, és egy csodálatos anyag volt. Ezért nem tudtam Amerikába utazni, nem kaptam vízumot. A bátyám meghívott, amikor ott volt Los Angelesben, be kellett menni a vízumért, hosszú sorok vannak, szigorúság van, és odaértem, nagyon fáradt voltam, karikásak voltak a szemeim, kérdezi a konzulnő: és láthattam magának valamilyen darabját a színházban? Annyira fáradt voltam, hogy tényleg elkezdtem gondolkodni azon, hogy láthatott-e. Ő nem erre gondolt, hanem hogy mennyire írok én színdarabot, és mondom, I don’t know, bocsánat, ezt most angolul kell elmondanom, … the Virgin, the Bishop, no, no, the Bishop. Elutasítva. Kiderült, az unokahúgom, aki amerikai állampolgár, bement az unokatestvéremhez, aki szintén amerikai állampolgár, és a főkonzul vagy a nagykövet maga fogadta őket. A szemébe nézett, azt mondta: két eset van, ha nem adunk vízumot; az egyik, hogy ha terrorista valaki, a másik, ha drogos. Gondolom, nem arra gondolt, hogy terrorista vagyok. És ez emiatt a darab miatt volt, mert sose tudtam megjegyezni, hogy melyik van elöl.
Na és nagyon jó előadás lett, utána Tamás megkért, hogy egy Danilo Kis-regényből, a Borisz Davidovics síremlékéből írjak darabot. Annak nem olyan vonzó a címe, azzal ment, hogy A görény dala, mert van egy görény a regényben, a harmadik pedig, mindig elfelejtem a nevét, ezeket sorba rendelte, de valóban ezt se csinálom, hogy én egy színházba bemegyek. A kulcs című darabom az egyik legsikeresebb művem, azzal nyertem egy nagyon komoly magyar díjat, volt a Szép anyanyelvünk pályázat, 10 millió forint volt az első díj. Annyira megrettent az akkori kormány, hogy ennyit nem lehet kiadni egy embernek, megosztották, én kaptam az első díjat, megosztva, csak ötmilliót kaptam, de hát ez is nagyon jó volt. Utána még kaptam három díjat erre a darabra, és akkor a húgom mondja: figyelj, ezt csak egy ember rendezheti meg, az Ascher; jó, de én nem adom oda neki. De oda kell adni neki. De én nem adom. Jó, akkor odaadom én. Mondtam, rád bízom. Odaadta Aschernek, csak a címlapot vette le, az Ascher két hónapig ült rajta, nagyon nehezen olvas. Aztán fölhívta a húgomat, találkozzunk a Centrálban. Találkoztak a Centrálban. Nem tudtam, hogy te ilyen jól írsz. Hogy megadtad a bátyáidnak. És akkor mondta Zsuzsi: én azt nem mondtam, hogy én írtam. És Ascher, akit 30 éve ismerek, és dolgoztam is már vele együtt, leesett a székről, hogy egy ilyen jó darabot, bocsánat, egy ilyen használható művet írtam, és be is mutatta, és nagyon jó előadás lett. De akkor se én adtam neki oda.
K. P. J.: Húsz vagy harminc éven keresztül kortárs magyar szerzőt nem rendezett Ascher.
F. A.: Így van, nagyon ritkán rendez.
K. P. J.: Maradjunk annál, ami a te személyiségedet nagyon jól jellemzi, és én vélek felfedezni ellentmondásokat is, ami nem kritika. A te személyiségedet bontogassuk ki, ha te ebben továbbra is partner vagy. Írod valahol vagy nyilatkozod, nem tudom pontosan: igazából úgy is lehet színikritikát írni – színészek, figyeljenek, látom, hogy vannak –, hogy nem nézem meg az előadást. Te mondtad?
F. A.: Ezt én mondtam, de értened kell, a Jelenkor című lap felkért arra, hogy írjak az egész évadról. És akkor megmondtam nekik, kevés előadást láttam, de bebizonyítom nekik feketén-fehéren, amikor válogattam a POSZT-ra 2000-ben, akkor megmondtam, hogy jövőre úgy fogok válogatni, ha akarjátok, hogy ideadjátok nekem az egész évi műsortervet szeptemberben, és én kiválasztom azt a 14 darabot, amit hoznak a POSZT-ra. Szeptemberben kiválasztom. És az átfedésben lesz azzal, amit végül kiválasztok. Jó, amikor az ember színházban dolgozik, összerakja azoknak az előadásoknak a képét is, amiket nem látott. Tudományosan bebizonyítottam, mert ebben a tanulmányban egy csomó előadásról írok kritikát, amiket nem láttam, de olvastam róla kritikát, láttam egy fényképet, egy kolléga mondta, hogy milyen szar, vagy azt mondta, hogy milyen zseniális, és az ember tudja, ilyenkor kialakul egy kép, és általában így is van ez, a színészek és a rendezők nem érnek rá színházba járni, de komplett, érett, végső véleményük van az összes többi színházi előadásról. A Jelenkorban megjelent. Nem komoly lap?
K. P. J.: De komoly lap, csak kevés a példány.
F. A.: Nádas Pétertől megkaptam a regényét, az Emlékiratok könyvét, amikor megjelent, ’86-ban. És amikor megjelent a Párhuzamos történetek, mondta, hogy szeretne adni abból is, fölmentem a várbeli lakásába, ott voltak a kiválasztott emberek, néhány ember, aki neki fontos volt, három kupacban volt a három kötet, és azt mondta: András, ezt csak akkor olvashatod el, ha az Emlékiratok könyvét is elolvastad. Én addig szentül meg voltam győződve róla, hogy elolvastam az Emlékiratok könyvét, és kiderült, hogy nem olvastam el, de én biztos voltam benne, hogy olvastam. Mert ugye, a Jelenkorban voltak részletek, meg annyian beszéltük, végleges, pontos, precíz élményem volt a könyvről, és akkor 22 év után méltóztattam elolvasni. Megkaptam a másik könyvet, csak azt mondta, hogy addig nem olvashatom el. És az történt, hogy Péter ideadta nekem a könyv kéziratát, ami akkora rang, az Emlékiratok könyvének a kéziratát, teljesen le voltam nyűgözve, fantasztikus volt. Az akkori barátnőm szükséglakásban lakott Pesten, és akkor én ott laktam vele, és mind a ketten hirtelen 40 fokos lázba estünk, volt még egy kutya és két kisgyerek a lakásban, nem az én gyerekeim, és akkor ott feküdtünk 40 fokos lázban, egymás mellett az ágyban, és akkor ő csak elkezdte olvasni a könyvet, ott volt az ágy mellett. Én nem bírok úgy olvasni kéziratot, hogy a vége nincs a kezemben. Azt mondtam neki, hogy jó, olvasd, majd utána olvasom én, de hát elég vastag könyv, és amikor az utolsó oldalt is elfordította, akkor kaptam egy levelet Nádastól, hogy mikor kapom vissza. Cserébe elküldtem neki a naplórészletet azokról a szörnyű napokról, mert borzalmas volt, rengeteget veszekedtünk, nem a Nádason, hát két beteg ember, plusz kutya, plusz két gyerek. Nagyon dühös voltam, hogy lassan olvassa. Én nem tudok úgy egy könyvet olvasni, a József és testvéreit úgy olvastam, hogy ott volt mellettem a négy kötet, ha nem lett volna ott, akkor nem bírtam volna, nem tudom, miért. Na, mindegy, ez a baleset történt Nádassal, utána ezt is elolvastam persze, erre már csak két évet kellett várni. Nagy haladás. Viszont nagyon határozott véleményem volt. Na, a színházi előadások esetében azért jobban tudom, hogy mi lehetett ott.
K. P. J.: Akkor is picit vitatkoznék ezzel, mert, rendben van, ismered az egész színházi világot, a színészeket…
F. A.: Várjál, olyan előadásról nem írtam kritikát, hogy egyszer vagy kétszer ne néztem volna meg. Itt az évadról kellett írni, és el akartam mondani a színházi embereknek ezt a sajátos pszichológiát, hogy azt hiszik, mindent tudnak és mindent láttak, holott a színpadon vannak minden este, nincs idejük megnézni, nem is jutnak el, tehát én ezt akartam ábrázolni.
K. P. J.: Ma egy előadás más, mint holnap ugyanaz a darab.
F. A.: Persze, de én nem azt mondtam, hogy csak így szabad kritikát írni. Én bebizonyítottam, hogy képes vagyok előadásokról tartalmasan, részletesen írni, a díszletről, a színészekről, hogy nem láttam. De nem szabad ebből egy univerzális elvet csinálni, egyébként ha írok színikritikát, amit néha elvállalok, akkor természetesen elolvasom a darabot, tájékozódom, kétszer nézem meg néha. Jeles Andrásnak volt egy csodálatos előadása, a Téli utazás, amit kaposvári színis hallgatókkal csinált meg, a Moszkva Petuski és Schubert-dalok alapján – a Moszkva Petuski csodálatos regény, Jerofejevtől –, és azt négyszer néztem meg. A Revizorba írtam róla, és egyszerűen muszáj volt még egyszer megnézzem, mert egy filmet kellett a fejemben létrehozni, hogy ugyanúgy tudjak írni, mint a valóságban.
K. P. J.: Fordítasz is, ha jól tudom, három nyelvből, angol, német, francia. Ebben is a nagymamához hasonlítasz, ő is három nyelven olvas.
F. A.: Olvas németül is, franciául nem tud. De a végén már tud.
K. P. J.: Az, amikor Robi, a veje franciára fordítja Rákosi beszédét, fantasztikus.
F. A.: Ez egyébként igaz. Apám egyszer beszélt Rákosival, nem tudom, hogy büszke volt-e rá, mindenesetre felhívta őt: Friedman elvtárs, maga remekül tud franciául. Rákosi amúgy egy nyelvzseni volt, Babits volt az egyik tanára, szörnyeteg volt, de hatalmas nyelvtehetség.
K. P. J.: Szóval te is több nyelvről fordítasz. Kortársak mellett klasszikusokat is fordítottál, olyanokat is, akiknek már volt magyar fordításuk. Ez egy divat lett, Petri elkezdte a Moliere-fordításokat újra, Parti Nagy klasszikus román darabokat, például Caragialét nyilván nyersfordításból. Én is azt gondolom, hogy az igazán nagy műveket húsz-harminc évente újra kell fordítani, mert a nyelv porosodik, arról nem beszélve, hogy olyan dolgok derülnek ki, amiket húsz-harminc évvel ezelőtt a fordítók nem tudhattak. A lényeg az, hogy én ezzel egyetértek, de valahogy úgy érzem, divat lett ez, újrafordítani Moliere-t, Shakespeare-t. Eörsi lefordította a Hamletet, az a mondat, hogy Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés, Arany János fordítása, nála úgy jelenik meg: Lenni vagy nem lenni, ez hát a kérdés, így fordította, már nem emlékszem, ki játszotta a Hamletet, egyszer csak a sokadik próbán azt mondta, baszd meg, ezt nem tudom kimondani.
F. A.: Először Ascher rendezte Kaposváron.
K. P. J.: Nem lehet kimondani, mert ennyire beivódott. Szóval, mi van ezekkel az új fordításokkal? Szabad, nem szabad?
F. A.: Szabad. Igazából az a helyzet, én fordítottam Schillertől az Ármány és szerelmet, Vas Istvánnak a beékelt fordításában játszanak, és a fordításom után, amit játszottak még két helyen, újra van, aki Vas Istvánt veszi elő. Hogy miért kell? Azért, mert a nyelv az egy élő valami. Nádasdy Ádámnak vannak csodálatos írásai, hogyan változik a nyelv, és hogyan alkotja meg önnön szabályait. Szóval én ebben semmi problémát nem látok, és azon sem bántódom meg. Egy szerző van, akit önként és dalolva fordítottam: Kleist, ő nagyon fontos volt nekem. Nagyon nehéz.
K. P. J.: Joyce újrafordításához mit szólsz?
F. A.: Szentkuthy fordítását használták, amit jónak tartanak, ez zseniális gondolat, hogy meg merték tenni, Barna Imi, az Európa kiadó igazgatója kicsit szkeptikus volt, hogy most akkor mennyi Szentkuthy van benne vagy nincs, de meg merte tenni. Négyen újrafordították egy csoportban, Szentkuthynak zseniális dolgai vannak, de ez a fordítás alapjában elhibázott. Megmentették, olyan, mint egy csodálatos rekonstrukció.
K. P. J.: Hibáztak volna, ha nem használják?
F. A.: Ez vitatott kérdés. Sokáig vitatkoztak rajta. De volt, amit jobban nem lehetett lefordítani. Most olyan az Ulysses – mindenkinek ajánlom, a bátyám most olvasta el, rábeszéltem –, mintha egy lázbeteg meggyógyult volna. Szentkuthy nagyon barokkos, akárcsak a saját stílusa, Joyce rendkívül konzervatív katolikus kollégiumba járt, Aquinói Szent Tamás az esztétikájának az alapvetése, és abból írta meg a mondatait, látszólag nem, de minden mondata hihetetlenül megkonstruált, és Szentkuthy ezt felrúgta. Nagyon szabad asszociatív.
K. P. J.: A nagymama hogy jellemzi: alcoholic irish.
F. A.: Nagymama életében nem olvasott Joyce-t.
K. P. J.: Van neked ez a könyved: Valami Figaro-féle alak. Húsz évvel ezelőtt jelent meg. És borzasztóan aktuálisnak érzem, egy olyan könyv, ami nem szól a színházról, és amikor igen, akkor is csak látszólag. Ez a könyv igazi, sztorizós esszékönyv. Például arról a darabról, amit elmegyógyintézetben elmebetegek adnak elő, vagy elmebeteg közönség előtt adnak elő, akik nem tudnak igazából az előadás végén örülni, nem tapsolnak, nem fejezik ki az elégedettségüket, s nem mozdulnak a nézőtérről. Van egy nagyon fontos mondatod rögtön az első írásban, ami egy beszélgetés egy bizonyos Mendonnal…
F. A.: Fordítóm volt és rendezte is az egyik darabomat.
K. P. J.: Azt hittem, fiktív név. Az interjú maga olyan, mintha öninterjú lenne.
F. A.: Ő létezik, azért írtam be. Van saját társulata Nantes-ban.
K. P. J.: Neki mondod, kérdésére válaszolva, a magyar dráma három meghatározását: pesszimizmus, csikorgó humor és öngúny, ezt ő idézi tőled, nagyon találónak érzem, de óvakodom az általánosításoktól, főképp a magamétól. Kérdésem az lenne, hogy ezt ma, húsz év után is így gondolod-e, tehát hogy ez jellemzi: pesszimizmus, csikorgó humor és öngúny?
F. A.: Nem, teljesen megváltozott. Van ez a kifejezés, hogy posztdramatikus színház, nem akarok erről nagyon beszélni, de teljesen megváltozott a színdarabírásnak a célja, módszere, technikája. Egyrészt a társulatok gyakran maguk írják a darabokat, nincs egy drámaíró, hanem van egy izgalmas helyszín vagy egy izgalmas alak, és abból megírják a darabot. És ezek drámának számítanak. Vagy ott van Pintér Béla, aki egy egész műfajt hozott létre, és nemcsak drámaíró, hanem színész is és rendező. Tehát megváltozott a színház.
K. P. J.: Ha már itt tartunk, beszéljünk arról a darabról, amit most rendezel Váradon. Először rendezel saját darabot?
F. A.: Nem, már rendeztem, A pincér című darabomat Zalaegerszegen, az Aranysárkányból egy adaptációt Sopronban és tavaly Az eltört korsót, szintén Kleisttől, Kecskeméten, de azt is én fordítottam, majdnem olyan, mintha írtam volna.
K. P. J.: Mi ez a váradi előadás, miről szól A fiú, ha lehet róla beszélni?
F. A.: Nem szívesen beszélek róla, bár itt van Fábián Enikő, most már ezzel a darabbal élünk együtt mind a ketten egy hónapja, egy sötét történet, tragikus történet, de remélhetőleg lehet benne nevetni is majd egy-két ponton, arra törekszünk. És arról szól, hogy van egy öreg házaspár – nem mondom el az egészet –, karácsonyozni a hegyekbe mennek egy turistaházba. És hogy ennek milyen következményei lesznek, hogy nincs otthon, ahol család venné őket körül, és ez mit vált ki a környezetükből, aztán megjelenik ez a címszereplő, a címben névtelen, a darabban aztán lesz neve. És hogy ez milyen következményekkel jár. Tulajdonképpen tragédiát akartam írni, amikor elterveztem, most nem tudom, hogy az-e, de tragikus mozzanatok is vannak benne.
K. P. J.: Egyszer beszéltél arról – vagy olvastam tőled –, hogy egyfajta, még akár kijátszásig is elmenő ellentét alakulhat ki színész és rendező között.
F. A.: Lehet ellentét, de nem kötelező.
K. P. J.: De egészen addig fokozódhat, hogy egyik kijátssza a másikat? Vagy majdhogynem ellenséges legyen a viszony?
F. A.: Az az igazság, hogy egészen tavalyig, amikor Az eltört korsót nem rendeztem meg Kecskeméten, addig nem éreztem, hogy rendező lennék. Nem is akartam, soha nem neveztem magam annak, hanem azt mondtam, elvállaltam ezt a feladatot, mert többet akarok tudni arról, mi történik a színházban. És tavaly, amikor Az eltört korsót rendeztem, akkor volt olyan élményem először, hogy van egy vízióm az előadásról, ami független a színésztől. Az az őspillanat, mint a regénynél, hogy van egy vízióm, és azt tűzön-vízen át meg akarom csinálni. Ez lenne a rendező.
K. P. J.: Minden nap írsz? Mert azt mondod valahol, most csak azért írok, hogy ne legyen hosszú a kiesés. Tehát amikor az ember nekifekszik egy ilyen hatalmas regénynek, akkor milyen?
F. A.: A Zehuzét a végén már napi 18 órában írtam, van ilyen, már nem voltam magamnál utána.
K. P. J.: Mindig filozofikus is vagy, nemcsak azért, mert azt végeztél. A buddhizmus mennyire áll közel hozzád?
F. A.: Közel. Beleszerettem. Nem vagyok buddhista, hozzáteszem, de ez a gondolkodásmód vonz.
K. P. J.: Érdekes ez a dolog, mert Krasznahorkaival is nem olyan rég beszéltem, nemrég volt Kínában hosszabb ideig, és hallottam, hogy ő is jó pár évvel ezelőtt elkezdett ebbe az irányba menni.
F. A.: Egy írónak ez teljesen természetes.
K. P. J.: Sok mindenről nem beszéltünk. Például a rajzaidról. Nálam minden évben egyszer, ősszel van egy esemény, amikor meggyújtom az Eörsi-lángot, és erre az alkalomra meghívok egy írót, aki rajzol, vagy egy képzőművészt, aki ír. Legutóbb András volt a vendég, demonstrálandó azt is, hogy az a kézirat-visszaadás vagy a lekezelés az Andrássy úton nem volt hiábavaló. Még az a kérdésem – aminek az ötletét egy interjúból vettem, és így döntöttem el, hogy ez lesz az utolsó kérdés –, hogy azt mondod, akár írhatnál, miért ne írhatnál a saját darabodról, előadásodról is kritikát, hiszen Schiller is megírta a Haramiát annak idején, ezzel is felkavarva barátait, akik nem tudták, hogy ő írta. Készülsz-e írni A fiúról, mondjuk, egy kritikát?
F. A.: Tervezem. Schiller írt egy anonim kritikát. Brutálisan darabokra szedte, és a barátok hörögtek hetekig, mert nem mondta meg nekik, hogy ő írta a kritikát, csak azt mondta, hogy ezt így is gondolom. Ha valaki tisztában van a dolog gyengéivel, akkor az maga az író. Hát, nézd, lehet, hogy írni fogok. Kritikát saját műről nem írtam, de már beleszőttem ezt a fajta, ilyenfajta színházi tudásomat, de egyszer szeretnék, szerintem zseniális. Csak hát ha most itt előre bejelentem, abban nincs semmi. Majd álnéven. Vagy valakitől elkérem a nevét.
(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu