Kulturális folyóirat és portál

2013. február 6 | Kupán Árpád | Társadalom

Dr. Soós István, a városmentő polgármester

Az 1919-ben bekövetkezett „húsvéti hatalomváltás” gyökeres változást hozott Nagyvárad életében. Szent László városa, a magyar kultúra egyik fellegvára, az egykori Biharország központja határszéli, megcsonkított hátországú, hanyatló, egyre jelentéktelenedő várossá vált. A világháború anyagi és emberi áldozatai még inkább elmélyítették válságos helyzetét. Nem elhanyagolható az a jelentős emberveszteség sem, amely a háború borzalmai elől menekülők számát illeti, akik sokáig „vagonlakókként” várták Budapest rendező pályaudvarain helyzetük elrendezését, s látva a történelem kerekének kedvezőtlen fordulatát, nem tértek vissza szülőföldjükre.

1920 decemberében egy sebtében végrehajtott összeírás szerint a város összlakossága 68.080 volt, melyből férfi 30.949, nő 37.171 volt. A férfiak és nők száma közötti meglehetősen nagy eltérés még szembeötlőbb, ha figyelembe vesszük azt az adatot is, mely szerint a 21 év feletti férfiak száma csupán 17.678 volt.

A megváltozott helyzetben, – amelyet sokan csak átmenetinek tartottak, különösen a trianoni békediktátumig – a passzív rezisztencia taktikáját választók mellett voltak merész reálpolitikusaink is, akik felismerték, hogy tevékeny összefogással, önvédelemmel menthetjük meg közösségünket, tarthatjuk meg egyházi és világi intézményeinket, biztosíthatjuk fennmaradásunkat. Ilyen kisebbség- és várospolitikus volt dr. Soós István, akit méltán tekinthetünk a városépítő Rimler Károly igaz utódjának, a rimleri várospolitika folytatójának.

Életpályája a nagy változások előtt

Soós István Marosludason született 1895. május 7-én. Marosszéki régi székely nemesi család ivadéka a Nyárád menti Lukafalváról. Kettős családi örökséget kapott. Nagyapja Bem tábornok katonája volt, és két testvére mellette esett el a szabadságharcban. Másodsorban igazgató tanító édesapjának, a nagyváradi temetőben nyugvó id. Soós Lászlónak a példaadását. Apja Görgényszentimrén, Marosludason majd Marosbogáton volt református felekezeti iskolai igazgató tanító. 1908-ban kitüntetésből helyezték Nagyváradra az akkor felállított tíz tanerős állami iskolába. Feleségével és három gyermekével hamar beilleszkedtek a város társadalmába. A kisebbik testvér, András, iskolái elvégzése után városi könyvtáros lett, Mária okleveles tanítónő, István, az elsőszülött középiskolai tanulmányait a premontrei főgimnáziumban fejezte be (a marosvásárhelyi református kollégiumban kezdte), s utána beiratkozott a Királyi Jogakadémiára. Már joghallgató korában a város szolgálatába állott, 1915-ben Rimler Károly polgármester titkára lett, s főnökén kívül olyan neves városatyák vezették be a közigazgatás tudományába, mint Lukács Ödön és Komlóssy József. A háborús évek munkatöbbletének idején olyan küzdelmes, dolgos ifjúságot élt át, s olyan céltudatos önképzéssel, amely egyenesen példaadó volt mások számára is. A háborús időkben nagy közigazgatási iskola volt számára a városháza, közben éjszakánként tanult, s az 1913-ban érettségizett ifjút már négy év múlva a kolozsvári egyetemen jogi doktorrá avatták.

1918-ban édesapja meghalt, ezután a családfenntartás gondja is őt terhelte, így az ügyvédi vizsgát csak 1924-ben tudta letenni, de ekkor egyidejűleg bírói szakképesítést is nyert. Nemigen folytatott ügyvédi praxist, jogi szakképesítését elsősorban a városi közigazgatásban kamatoztatta. 1917-ben tiszteletbeli aljegyző lett, 1918-tól harmadik aljegyző.

Helytállás az új impériumban

Az 1919 áprilisában bekövetkezett impériumváltás után azon kevesek közé tartozott, aki megmaradt, sőt fokozatosan előreléphetett hivatalában; 1920-ban másodaljegyző, 1921-ben első aljegyző lett. A szorgalmas fiatalember közigazgatási ismereteivel nélkülözhetetlenné tudta tenni magát azután is, miután a városvezetés teljesen román kézbe ment át. Rimler Károly 1919. június 15-én lemondott a polgármesterségről – másfél hónapig Lukács Ödön helyettes polgármester, ideiglenesként (interimar) vezette a várost, Komlóssy József 1919. augusztus 1.-től 1920. február 8-ig állt polgármesterként a város élén.

1920. február 8.-tól hat éven keresztül Coriolan Bucico dr. töltötte be a polgármesteri tisztet. A szintén jogász polgármester, nem rendelkezve közigazgatási tapasztalattal, teljesen Soós Istvánra támaszkodott, benne megbízott, gyakorlati ismereteit, jártasságát nagyra értékelte, így Soós befolyása a városvezetésben napról napra nőtt. Annál is inkább, mert éjszakái a román nyelv tanulásával teltek el, bár Bucicoval csak magyarul beszélt, tudta, csak úgy szolgálhatja a kisebbségi sorba került magyarság ügyét, ha tökéletesen elsajátítja az uralkodó nemzet nyelvét. Így éppen a román impérium alatt bontakozott ki a maga teljességében Soós István becsületessége, önzetlen segítőkészsége, nemzeti érzése, mai szóval identitástudata. A legnehezebb, amit az új körülmények között tanulnia kellett, a sok indulat közötti folytonos taktikázás, hogy állásában maradhasson, de ne veszítse el nemzettársai megbecsülését, és ne kerüljön szembe saját lelkiismeretével sem. Tíz éven át dolgozott polgármesterek intenciói szerint, úgy, hogy ahol csak lehetett, intézkedéseit a magyarság javára fordítani, vagy csak megvédeni a káros következményektől. Tanulta az új törvényeket, 1925-ben lefordította magyar nyelvre s kiadta a munkaszüneti törvényt, majd a közigazgatási törvényt. Munkájának eredménye, hogy befolyásos tisztviselő tudott maradni a városházán. Mindezek mellett nem félt a Magyar Párt tagja lenni, s részt venni annak munkájában. Az 1926-os községi választásokon a Magyar Párt jelöltjeként indult, s egyedül ő jutott be a város állandó választmányába a több magyar jelölt közül. Amikor 1928-ban a Magyar Párt és a Román Nemzeti Párt közötti paktum alapján Aurel Lazăr mellett alpolgármester lett, a polgármester folyamatos betegeskedése miatt a teljes polgármesteri jogkört egyedül gyakorolta, a fontosabb kérdésekben viszont mindig kikérte a Magyar Párt vezetőinek jóváhagyását. Közben Bukarest igyekezett kiszorítani az erdélyi magyarság képviselőit a várospolitikából, de ez akkor még Váradon Soós Istvánnak köszönhetően nem sikerült. Szintén az ő jelenlétének tulajdonítható, hogy amíg Kolozsváron és más magyar városokban a magyar újságírók kezdettől fogva ki voltak zárva a városi közgyűlésekről, addig Nagyváradon a magyar újságírók ott lehettek a városi tanács ülésein, s lapjaikban bírálták is a magyarság érdekeit sértő intézkedéseket. 1930-ban újra alpolgármesterré választották, de ezt már nem erősítették meg Bukarestben, így csak mint tanácstag működhetett.

Politikai viták tüzében

A Nagyvárad című lap 1930. november 22-i számában, Ki lesz Nagyvárad új polgármestere? című cikkében így fogalmazott: „A nemzeti parasztpártnak érintkezésbe kell lépnie a kisebbségi pártokkal [a Magyar Párt mellett ekkor még létezett egy cionista (ortodox-zsidó) párt is], hogy az új polgármester megkapja a törvényben előírt szavazattöbbséget. A Magyar Párt döntő feltételül azt szabta meg, ahhoz, hogy a kormánypárt jelöltjét támogassa, hogy dr. Soós István megválasztott alpolgármestert helyezzék vissza törvényes pozíciójába. Annál inkább számítanak erre, mert Vaida [Alexandru Vaida Voievod] akkori belügyminiszter által hangoztatott helyzet, hogy dr. Lazar Aurel betegsége miatt kellett az alpolgármesterként megválasztott Soós Istvánt polgármesterként működtetni, Pop Romulust pedig kinevezni alpolgármesternek.

Az újonnan megválasztandó polgármester esetében ez már nem áll fent. Soós István alpolgármester pert indított, hogy helyezzék vissza a megválasztott pozíciójába. Az Ítélőtábla megállapította, hogy dr. Soós István jogosan élt panasszal, mert az ellene hozott intézkedés jogsértő. A Tábla elismerte, hogy Soós Istvánt kétharmados többséggel választották alpolgármesterré, de ez nem elég, ha a belügyminiszter nem ismeri el. A miniszternek joga van konfirmálni, vagy diszkrecionálni. Az ítélet ellen Soós István fellebbezést nyújtott be, de csak Haas táblabíró szavazott mellette.”

Az 1930. december elsején tartott polgármester-választó közgyűlésen 42 tanácstagból 27 a kisebbségek soraiból került ki, és már 22 szavazattal lehetett polgármestert és helyettest választani. Mivel a közel 80%-ot kitevő magyarságnak csak 20 képviselője volt, az új polgármester Grigore Egri [korábban Egry Gergely, majd Gelu Egri, végül Grigore Egri] lett, az alpolgármester pedig dr. Pop Romulus, Soós István egykori helyettesítője.

1930. december 25-én dr. Soós István, már csak mint egyszerű tanácstag, Remélhető-e javulás a városi politikában? címmel érdekes, elgondolkoztató és a magyarságot nagyobb összefogásra és aktivitásra bátorító cikket írt a Nagyvárad ünnepi számában. Egyébként ekkor már a Magyar Párt helyi elnöke is volt, és ebben a minőségében írta mindezeket.

1930. december 30-án a Nagyvárad napilap Két alpolgármesterről gondoskodik Nagyvárad költségvetése 1931-re című cikkében megírta, hogy: „dr. Egry Gergely [sic!] kijelentette, a városházán békét akar teremteni, ehhez pedig szükséges a magyarság sérelmét reparálni, s a megválasztott magyar alpolgármestert, dr. Soós Istvánt állásába visszahelyezni. E körül próbálkozik kölcsönösen elfogadható platformot keresni Egry. Az alpolgármesteri állásnál nem lehet közömbös, hogy ki lesz az első alpolgármester, ez a román részről vitatott része a dolognak, akkor, amikor teljes munkaerőben lévő polgármestere van a városnak, ez nem is lehet problematikus, hiszen a nemzeti párttal történt megállapodás a román polgármester támogatásáért magyar alpolgármester választását elfogadta elengedhetetlen feltételnek.”

Erősödő magyarellenesség

Az 1931-es esztendő nem hozta meg a váradi magyarság számára a beígért változásokat. A mélyülő gazdasági világválság az ország nem eléggé összeforrott és megszervezett gazdasági életét még súlyosabban érintette. A figyelemelterelő szándék vezetett a soviniszta megnyilvánulások szaporodásához, a szélsőjobboldali mozgalmak erősödéséhez, amelyhez jó példát nyújtott a német nácizmus és az olasz fasizmus. Ennek volt eredménye a legionárius mozgalom, amely kezdetben az egyetemisták bizonyos csoportjaiban terjedt el. Ezek rovására írható az a támadás, amelyet 1931. március 20-án indítottak az akkor Nagyváradon megjelenő három magyar napilap ellen. Erről így számolt be a Nagyvárad: „Az éjszaka 30–40 főből álló diáksapkás fiatalember betörte a Nagyvárad szerkesztőségének kirakatát [Szilágyi Dezső – Moscovei utca 6 szám]. A Magyar Szó helyiségeit teljesen összerombolták. Mi indította támadásra a fiatalembereket? A három magyar újság úgyszólván tőszomszédságban van egymással, s a szerdáról csütörtökre virradó éjjel először a Katolikus Kör [a mai Filharmónia] egyik helyiségében lévő Magyar Szó szerkesztőségébe törtek be, ahol csak egy alkalmazott tartózkodott. Nagy zajjal hozzáláttak a kiadóhivatal felszerelése és az elkészült lappéldányok tönkretételéhez. Írógépeket, asztalokat, ablakokat, irományokat romboltak szét, még a kályhát is felborították.

A Nagyvárad szerkesztőségében a zaj hatására leeresztették a redőnyöket, de a kaput már nem tudták bezárni. Kődarabokkal a leredőnyözött ablakokat is betörték, s behatoltak a szerkesztőségbe. Itt már nem romboltak, de az egyik tiltakozó dolgozót alaposan helybenhagyták. Az egyik szerkesztő az emeletről rendőrért kiáltott, s erre a zavargók szétszaladtak, a Nagyváradi Naplónak már csak a transzparens cégtábláját törték össze.” [Az esetnek semmiféle következménye nem volt. Igaz, ez akár gyenge „utórezgésnek” tekinthető a sokkal súlyosabb, 1924 decemberi, hatalmas anyagi károkkal és súlyos sérülésekkel járó antiszemita és kisebbségellenes pogromhoz képest.]

1931. június elsején új parlamenti választást írtak ki, ahol a Nicolae Iorga által létrehozott alkalmi választási szövetség, az Uniunea Naţională (Nemzeti Egység) válik kormányképes erővé, és két évig marad az ország élén. Az országos politika megváltozása kihatott Nagyvárad város vezetésére is. A Iorga-párt győzelme után a 11 tagú ideiglenes tanácsban már csak egy kisebbségi tag maradt, a cionista zsidóság képviselőjét vették be a 10 román tag mellé. Ekkor George Şofroni váltotta a polgármesteri székben Grigore (Gelu) Egrit.

1931. június 12-én dr. Soós István A városházán minden csendes című cikkében a Nagyvárad hasábjain arról értekezett, hogy az országos politikai változások lényegében semmi újat nem hoztak a városi vezetésben, gyakorlatilag a városi autonómia felszámolása és a többségben lévő magyarságnak a vezetésből való kiszorítása folyik. Kezdetben a városi tanács nagyobb létszámú volt, majd lecsökkentették 11 fősre és legtöbbször csak ideiglenesen működtették. Maniu kormánya idején előbb 11 tagú volt az ideiglenes bizottság és a tagok közül 4 volt kisebbségi, később 9 tagra csökkentették, akkor 5 volt a román és 4 a kisebbségi, de már az alpolgármester is román volt. Ez két évig működött, a Iorga párt győzelme után a negyedik ideiglenes tanácsnak már csak egy kisebbségi tagja van, a zsidóság képviselője.

Másnap, június 13-án megjelent a Nagyváradban dr. Egri Gelu Reflexiók dr. Soós István városi tanácsos cikkére című írása. Ebben elismeri Soós István kifogásainak helyességét, de hiányolja, hogy nem szól arról, hogy a városi tanács feloszlatása törvénytelen. Idézi Soós István cikkének befejező sorait: „Ha már a kormány feloszlatta a városi tanácsot és új választást akar elrendelni, akkor úgy állítsa össze az ideiglenes tanácsot, hogy abban hozzáértő, szimpatikus emberek szerepeljenek.” A polgármester a következő szavakkal reagált erre: „Elvártam volna, hogy dr. Soós István határozottan tiltakozik a törvénytelen feloszlatás ellen, de személyes kérdést csinál abból, hogy ki legyen tagja az ideiglenes bizottságnak. Wasserstrom tanácsos úr egyeseknek szimpatikus, másoknak pedig igen szimpatikus dr. Soós István, másoknak Dávid Ferenc tanácsos úr az, – de a szimpátiánál fontosabb a szakértelem.”

Ez logikus érvelésnek tűnik, de „kilóg a lóláb”, hiszen a változó nevű polgármester a szakértelemre hivatkozva egy szintre emeli vitapartnere szakértelmét egy kereskedőével és egy munkásemberével, elhallgatva a fő kérdést, hogy azok hány polgárt, milyen nemzetiséget képviselnek.

Hegedüs Nándor, a Nagyvárad főszerkesztője a Megjegyzések című vezércikkek név nélküli írója az alábbiakat írta a fent említett lapszámban: „Sem Şofronie úr, a városháza új vezetője [ekkor ő volt a polgármester egészen 1932 júliusáig, ideiglenes megbízással], sem a titkára nem tudnak magyarul egy ilyen dúsan magyarlakta városban, mint Nagyvárad. Ez történik éppen annak a férfiúnak a vezetése alatt, aki két vaskos könyvet is írt már a kisebbségi jogokról [Iorga], és ezekben a könyvekben a béke szempontjából nagyon fontos tényezőnek tekinti a kisebbségi jogok respektálását. Mit gondol Şofronie úr, egy másik kisebbségű jogásznak mi volna a véleménye arról, hogy Nagyváradon a lakosság a polgármesterével és a titkárával nem is tud érintkezni?”

A Nagyvárad június 14-i számában közölte dr. Egri Gelu cikkének folytatását: „Szerény személyemet még az 1919 év április havában a hadsereg vezérlő generálisa és a román nemzeti tanács egységesen kinevezett a város polgármesterévé. A megbízásomnak nem tettem eleget, hogy miért, nem tartozik ide. Később mint az első választott városi tanácsnak megválasztott tagja 1927 augusztus havában a város élére kerültem és 1928 október 15-ig mint polgármester vezettem a város ügyeit, amikor ezt a tanácsot is feloszlatták [már akkor sem jól emlékezett, mert 1927. október 12-től Nicolae Zigre volt a megbízott polgármester 1928. december elsejéig, lásd Istoria oraşului Oradea, Editura Cogito, 1995. p. 485.]. Annak dacára, hogy ennek a tanácsnak négy tagja volt magyar, arra tekintettel, hogy városunk egész polgársága, minden társadalmi osztálya képviselve volt benne, s így a kisebbségek is megfelelő képviselethez jutottak.

A mostani tanács nézetem szerint nem ütötte meg az előbbi tanács mértékét és szomorúan kellett hallanom a tanácsüléseken, hogy egyik-másik tanácsos úr annak a pártnak a nevében tett indítványt, – s itt nem veszem ki Soós István tanácsos urat sem – amely pártnak a tagja. Ilyen esetekben mindig kikeltem és hangoztatám, hogy mi a városházán vagyunk, s le kell vessük magunkról a politikai párt gúnyáját és az összes ügyek elintézésénél a város összpolgárságának érdekeit kell szem előtt tartanunk.”

A magyarság érdekeinek pártérdekké való degradálását Soós István sem hagyhatta szó nélkül, s mivel ekkor már nem működött az addig oly gyakran üres laprészeket produkáló cenzúra, megfelelő választ adott a volt „főnöke” vádjaira.

A Nagyvárad 1931. június 19-i számában megjelent írásából idézünk: „A Magyar Párt nem pártérdekeket, hanem kisebbségi érdekeket képvisel, amelyeket akkor is meg kell védeni, mikor egyes alakulatok politikai jellegűek is, mert hiszen alkotmányjogi és kormányzati kérdésekben a Magyar Párt nem szerepelhet, mint döntő faktum. A Magyar Pártnak egyéb kötelessége nincs, mint mindig és minden körülmények között helyt állni a kisebbségi érdekek és jogok védelmében, ott és akkor, ahová és amikor oda állítják.

Szükséges és elsőrendű kötelessége a magyarság vezetőinek, hogy segítségére siessenek az éhező és nyomorgó kisebbségi tömegeknek, mert hiszen ezek nem hangzatos frázisokat, hanem kenyeret, munkaalkalmat és jogos érdekeik megvédését várják tőlünk.”

1931 augusztusában megindult a tisztogatási folyamat a város tisztviselői között, egyre több kishivatalnokot, egyszerű alkalmazottat bocsátanak el a bürokrácia csökkentése címén, s főleg a magyar nemzetiségűeket. Például Décsi Pál nem bírja az állam nyelvét, így nem képes a falragaszok román nyelvű szövegét cenzúrázni. Dukréth Lajos hasonló okok miatt vált alkalmatlanná taxatőrnek.

 

Reménykeltő változások, városmentő tervek

 

1932-ben a Magyar Párt listáján történt alpolgármesterré választását már a kormány is elismerte, s így Grigore Egri polgármestersége idején is ő vigyázta a magyar érdekeket és ügyelt arra, hogy a város vagyonát ne herdálják el. Volt még egy magyar tanácstag, Dávid Ferenc munkás, a Dolgozók Blokkjának képviselője, aki a magyar ügyekben támogatta Soós István kezdeményezéseit. Az új polgármester beiktatásakor Soós, aki ekkor a Magyar Párt nagyváradi tagozatának elnöke is volt, így nyilatkozott: „Egry Gergely már bizonyságot tett arról, hogy a város közigazgatása élén meg tudja állni a helyét, ezért a város magyar többségű lakossága abban a reményben támogatja is, hogy a sokat szenvedett polgárság életlehetőségeit feljavítja, s terheit enyhíti. Meggyőződésem, hogy a választott tanács és az új állandó választmány a két esztendővel ezelőtt elindított városmentési akció elejtett feladatait ismét felveszi s hozzálát a sorvadó város megmentéséhez. Ebben a tevékenységben Várad magyar lakossága őszinte igyekezettel támogatja az új városházi rezsimet.”

A nyilatkozatban említett városmentési akciót Soós István kezdeményezte még 1930-ban, amikor, mint már említettük, szintén megválasztották alpolgármesterré, de a kormány akkor ezt nem ismerte el. Közben a válság tovább mélyült, a város még nehezebb helyzetbe került. Soós István újabb és részletesebb tervet dolgozott ki, amelyet 1932. október 30-án közölt a Nagyvárad. A dokumentum előbb megjelölte az akkori állapot okait: általános oka a gazdasági világválság, speciális okai: a „hátország” egy részének elvesztése (a Magyarországon maradt bihari részek), a határszéli helyzet, az ipar és a kereskedelem elsorvadása (a kormány támogatásának hiányában), a községi autonómia és a pénzügyi autonómia megnyirbálása, az állami építkezések hiánya. A gazdasági élet fellendítésére 20 pontból álló intézkedést sorolt fel, végül a szegényügy megoldására, a nyomor enyhítésére tett javaslatokat. Írását a következő szavakkal zárta: „A város szeretete össze kell kössön mindnyájunkat, le kell rombolni az e tekintetben fennálló ellentéteket.” Sajnos, mind a terv, mind a felhívás visszhang nélkül maradt.

1933. január 17-én már mint alpolgármester újból visszatért a városmentési akció tervéhez, s a Nagyváradban Mozduljanak meg a városok! címen vezércikkben fogalmazta meg elképzeléseit. „Több, mint bizonyos, hogy az új közigazgatási törvény már a jövő hónapban a parlament elé kerül. (…) Hogy megmentsük a városokat, illetve azok fejlődését, szükséges volna egy egységes állásfoglalás, egy hangos feljajdulás, amely felhívja a kormány és az illetékesek figyelmét azokra az égető bajokra, amelyeknek nem orvoslása esetén a városok teljes dekadenciát fognak felmutatni.

Mindenekelőtt hiányzik a stabil városvezetés, ami nélkül semmiféle konstruktív munkát nem lehet végezni. A város vezetőségének is legalább ötéves stabilitást kellene biztosítani, hogy ezalatt egy programot tudjon nemcsak kidolgozni, hanem keresztül is vinni, végre is hajtani. Éppen ezért az eddigi rendszerrel, amely a városi közigazgatást a politikai pártok játékának dobta oda, szakítani kell, és meg kell alapozni a város vezetések stabilitását. Ennek pedig az a módja, hogy a közigazgatási törvényből törölni kell a községi tanácsok feloszlatására vonatkozó rendelkezést. (…)

A feloszlatásnak többnyire állambiztonsági indokát szokták adni, azonban tudomásom szerint soha sem történt meg, hogy egy községi tanácsot azért oszlattak fel, mert államellenes határozatot hozott. A községi tanácsok tudják, hogy nekik nem szabad politizálni, s éppen ezért nem is hoznak olyan határozatokat. Ám ha mindenáron félnek a jövőben is ettől a mumustól, tessék a tanácsfeloszlatást a bíróság hatáskörébe utalni, amely objektíven jár el és meg vagyok győződve, hogy tanácsfeloszlatásra ez esetben nem kerül sor.

Meg kell tehát mozdulni a városoknak, hogy biztosítsák a jövőben a városvezetés stabilitását, töröltessék a tanács feloszlatás jogát, szüntessék meg a comisia interimarék rendszerét, mert csak így lehet biztosítani egy konstruktív, építő városfejlesztési munkát.

Ezt ma már be kell látni mindenkinek, ez sem román kérdés, sem magyar kérdés, egyszerűen a városok létalapjának a kérdése és minden loyális, jó állampolgárnak, aki ismeri a jelen szomorú viszonyokat, ezt az álláspontot kell elfogadnia.

A magyar impérium alatt soha sem hallottunk tanácsfeloszlatásokról, pedig akkor több joga volt a tanácsnak, mert joga volt politizálni is, joga volt politikai jellegű határozatokat hozni, sőt amint tudjuk, exlex esetén joga volt megtagadni az adók behajtását és az újonc kiállítást.

A város állandó választmánya nagyon helyesen határozott úgy, hogy Nagyváradra össze fogja hívni az erdélyi municipiumok vezetőségét, hogy a városok vitális érdekeire szükséges kérdéseket megbeszéljék, és közös memorandummal forduljanak a kormányhoz.

Szerintem ez a legelső és legfontosabb probléma, a stabilitás biztosítása, mert csak egy stabil városi tanács és egy stabil választott polgármester, aki mind lefelé és felfelé kellő szimpátiával rendelkezik, tudja a városnak vezetését helyes irányba terelni. Ennek a feltételnek teljesülése esetén meg kell valósítani a pénzügyi autonómiát, amelyre vonatkozólag legközelebb fogok tájékoztatást nyújtani.”

Sikerek és elismerések

Soós más téren ért el sikereket s kapott elismerést. 1933. július 8-án a Nagyvárad arról adott hírt, hogy a városi tanács választmánya jegyzőkönyvileg köszönetet szavazott Soós Istvánnak a város szegényeinek érdekében végzett emberséges munkájáért. Ő szorgalmazta, szervezte az ún. szegényakciót, melynek keretében a gazdasági válság nehéz éveiben tüzelővel, pénzsegéllyel segítették a rászorulókat. Az akció végrehajtói az egyes felekezetek nőegyletei voltak, akik vállalták az adományok gyűjtését, az iskolás gyerekeknek cipő és meleg ruha osztását. Nagyváradon hagyománya volt a jótékonysági akcióknak. A 19. század végén alakult, dr. Ritoók Zsigmond táblabíró elnökletével a Gyermekbarát Egyesület, amely a háború után is folytatta céltudatos munkáját. Télidőben három helyen meleg ételt osztottak a rászorulóknak. Az iskolákban meleg tejet kaptak a ráutaltak, s a munkanélküliek és sokgyermekesek pénzsegélyben is részesültek. 1933-ban 3 millió 600 ezer lejes költséggel dolgozott a szegények segélyezési akciója, amelynek nagyobbik hányadát, 2 millió 600 ezret a városi költségvetésből kellett kigazdálkodni. Ennek az emberbaráti tevékenységnek volt fő szervezője Soós István. A válság idején meghatározó feladatként kezelte az ügyet, s ebben segítő társai voltak az egyházak és az egyleti tagok.

1933. szeptember 19-én a Nagyvárad Dr. Soós István ünneplése a Magyar Pártban címmel számolt be a Magyar Párt IV. körzetének üléséről, ahol a körzet két kiemelkedő személyiségének tevékenységét értékelték. Perédy György ecsetelte azokat az érdemeket, amiket Soós István a város közigazgatásában az elmúlt tizenöt évben szerzett. Dr. Soós István abból az alkalomból, hogy Hegedüs Nándor már öt esztendeje képviseli a román parlamentben Bihar megye és Nagyvárad magyarságát, őt a magyarság változatlan ragaszkodásáról és bizalmáról biztosította.

1933. szeptember 23-án Soós István A Magyar Párt újraszervezése címen foglalta össze javaslatait. Ebből idézünk: „A Magyar Párt az erdélyi magyar nemzeti kisebbség összességének képviseletét jelenti. Konstruktív párt, amely az ország általános pénzügyi, gazdasági problémáinak megoldásában is hatékonyan közreműködik, de az ország általános problémáin kívül általánosságban és egyénileg nem szűnik meg a kisebbségi jogokért harcolni és minden magyar ember igazságos ügyét diadalra vinni.” Külön kiemelte, mint fontos feladatot az ifjúság kérdéseinek felvállalását, s az ifjúság párthoz való csatlakozásának szükségességét. Hasonló fontosságot tulajdonított az egyházakkal való együttműködésnek is.

1933. november 15-én a Magyar Párt nagyváradi szervezetének tisztújító közgyűlésén fogadták el javaslatait a szervezet megerősítéséről. Ez alkalommal elmondott beszédéből idézünk: „Nagyvárad népe megmutatja, hogy élni fog, mert élni akar. Élni és dolgozni akar, és ha elvesztette is többségi pozícióját, meg fogja mutatni, hogy kisebbségi helyzetében is értékes polgára lesz az országnak, meg fogja mutatni, hogy az élet nagy küzdelmeiben a maga nagy kvalitásaival még alávetett helyzetben is ki fogja harcolni az egzisztencia lehetőségét. (…) És én, midőn szerény tehetségemmel élére állok Szent László városa magyar népének, ígérem és fogadom, hogy minden tehetségemmel azon leszek, hogy ezt a sok megpróbáltatáson keresztül ment magyarságot jobb és emberségesebb helyzetbe juttassam, amelyet megérdemel. Úgy segítsen engem a magyarok Istene. Tizenötévi kisebbségi sors után megalázva, gazdaságilag tönkre menve helytállásra késztet a kötelesség. Egyetlen összetartó kapocs az anyanyelv s az évezredes múlt. Egy nemzet addig él, amíg van benne életakarás, hit és összetartás.”

1933. november 29-én a város vezetésében a liberálisok jutnak uralomra, eltávolítva a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Párt embereit. Soós Istvánnak is megszűnt alpolgármesteri állása. A decemberi parlamenti választáson a Magyar Pártot választási csalásokkal és a magyar választók erőszakos akadályozásával megfosztják a mandátumszerzés lehetőségétől. Pedig Soós a kampányban mindent megtett a sikerért, bejárta a megyét, szónokolt, szervezett. Számos esetben került összetűzésbe román csendőrrel, falusi jegyzővel, magyarfaló helyi kiskirályokkal. Volt politikai vádlott és volt minden bajba került magyar ember védője a román bíróság előtt. Miután a választást a számtalan csalás, erőszak, visszaélés következtében elvesztették Soós István teljesen kikerült a városi közigazgatásból. Aktív maradt viszont a Magyar Pártban és ügyvédként is dolgozott.

Politikai és magánéleti változások

1934-ben megnősült. Kabdebo Anna aradi úrleányt vette feleségül, akitől később Judith nevű leánya született. Családi és szakmai elfoglaltsága mellett aktívan részt vett a Magyar Párt és a református egyház világi vezetésében, ahol előbb az egyházmegye tanácsbírája volt, majd a Királyhágómelléki Egyházkerület főjegyzője. Ebből a korszakból gazdag publicisztikai tevékenységéből érdemes megemlíteni a Szabadság 1937. augusztus 4-i számában A református papság és a politika című vezércikkét.

„Egyes felekezetek papjai kisebbségi sorsban nem folytathatnak pártpolitikát, viszont ezzel szemben gerincesen és lelkesen szálljanak síkra népünk érdekében, melynek egyházi, iskolai, valamint egzisztenciális érdekei egyúttal az ők érdekeit is képezik. Ez nem politika, hanem egyház és nemzetvédelem melyet megtenni minden református papnak és általában minden kisebbségi lelkésznek szent kötelessége, éppen egyháza érdekében. Példaképpen kell, hogy szolgáljanak a mi papjainknak azok a román papok, akik a múltban úgyszólván kizárólagosan képviselték a románság érdekeit egyházi, kulturális és nemzeti szempontból. Ők erkölcsi kötelességüknek tekintették megvédeni az akkori kisebbségi sorsban élő román népet, mert tudták, hogy a nemzetvédelem és az egyházvédelem teljesen egy és ugyanaz, az egyiket nem lehet a másiktól elválasztani.(…)

Hivatását csakis az a pap teljesíti maradéktalanul, aki lélekápoló munkáját azonosítja a nemzeti öntudat erősítésével. Ezt tette a monarchia idejében a román papság is, amikor a románság kulturális érdekeit védték. A református egyház papjai palástjukkal magukra vállalták a nemzeti kultúra, nyelv és öntudat ápolását. Ugyanakkor figyelni kell a papságnak a megosztottságra, az óvatosságra, mert a kisebbségi lét megköveteli az elővigyázatosságot. A hatalom érdeke a visszaszorítás. Más pennával írnak, mint az első világháború előtt, amikor Şaguna görögkeleti érsek és Sulutin balázsfalvi érsek az erdélyi románság vezéralakjai erkölcsi küldetésnek érezték a román papság tudatosítását nemzetvédő feladatukra.”

Képviselő a román parlamentben

Soós Istvánt az 1937. december 20-i parlamenti választáson képviselővé választották, ám ekkor már II. Károly személyi diktatúrája bevezetésére készült, ami 1938. február 10-én a parlamenti rendszer felszámolását és a pártok betiltását eredményezte. Létrehozzák a Nemzeti Újjászületés Frontját, a kisebbségek számára megengedik az ún. népközösségek létrehozását. 1939 májusában parlamenti választásra került sor a királyi Romániában, a magyar népközösség 9 képviselőt és két választott szenátort juttatott be a román parlamentbe, sőt még négy hivatalból kinevezett szenátora is lett: három magyar püspök és az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének elnöke személyében.

Hegedüs Nándor a Szabadság 1939. június 7-i számában a Megjegyzések című állandó rovatában Soós István megválasztásához fűzött kommentárt: „Azokat a férfiakat, akiket a kormány, mint a Magyar Népközösség kereskedő és iparos jelöltek listájára vett fel a zsidók szavazatai segítségével választották meg. Ezt a tényt nem lehet letagadni! Szamos tartományban 11 ezer kereskedelmi és ipari szavazó volt felvéve a választói névjegyzékbe s abból 7 ezer zsidó. Tehát dr. Soós István és dr. Bartha Ignác, ez a derék székely nem szerezhetett volna 3 ezren felüli szavazatot, amivel az élre kerültek a megválasztott képviselők között, ha a zsidók nem szavaznak tömegesen reájuk. Ezzel a zsidók szolgálatot tettek a magyarságnak, amely anélkül csak két-három mandátumot szerezhetett volna. Szolgálatot tett önmagának is, mert beigazolta, hogy felül tud emelkedni elfogultságon és keserűségen és lelki fájdalmai között sem feledkezik meg a kisebbségi szolidaritásról. A zsidóság támogatása, amit a magyar jelölteknek nyújtott nem ment titokban. Nem csak a magyar zsidóság adta szavazatát reájuk, hanem a zsidóság minden árnyalata. (…) A zsidóság józanul és objektíven elválasztotta az erdélyi magyarság kérdését a magyarországi antiszemita irányzatoktól. Az erdélyi magyarság soha sem azonosította magát a nyilaskeresztes harccal, soha sem helyeselte a zsidótörvényt, nem tett diszkriminációs nyilatkozatot, ellenkezőleg, mindig hangsúlyozta, hogy nem ismer fajgyűlöletet, és mindenkit a Magyar Közösség tagjának tekint, aki abban helyet akar foglalni. A váradi zsidóságnak semmi oka nem volt arra, hogy dr. Soós Istvántól megtagadja szavazatát, hisz ő számos esetben igen nagy segítségére volt a hozzá forduló zsidó embereknek. De Soós István ezt soha sem verte nagydobra, amint hogy az idők erre nem is volnának alkalmasak. E sorok írója is mindent elkövetett, hogy Soós István sikeresen szerepeljen, s jogos elégtétellel tölti el az a tény, hogy ő kapta a Szamos- [tartomány] beli jelöltek közül a legtöbb szavazatot.”

A Szabadság 1939. június 13-i számában Soós István nyilatkozott parlamenti programjáról: „Ami speciálisan Bihar megye és Nagyvárad problémáit illeti, a hat biharmegyei képviselő között van Zigre Miklós kultuszminiszter, kinek személyéhez osztatlan bizalom és szeretet fűződik, s kinek segítségével előbbre vihetjük a mi problémáink megoldását is. Éppen ezért indítványoztam, hogy mi biharmegyei képviselők Zigre Miklós miniszter úr elnökletével tartsunk egy közös értekezletet, ahol őszintén megtárgyaljuk Bihar megye és Nagyvárad problémáit. A miniszter úr javaslatomat magáévá tette, s lehet, hogy még a jövő héten megtartjuk az első bihari parlamenti konferenciát.” A kezdeményezés sikerrel járt, Zigre Nicolae nagyváradi ügyvéd kultuszminiszterként, Soós István nagyváradi ügyvéd, az egyházkerület világi aljegyzője parlamenti képviselő közreműködésével készítette elő a törvényt, amellyel az egyházkerületet jogi személyként elismerték. II. Károly király 1939. november 20-án írta alá a törvényt.

Soós Istvánnak nem ez volt az egyedüli sikeres parlamenti képviselői akciója. Közbejárt Bukarestben, a belügyminisztériumban és a főkormánybiztosnál az állampolgárság megszerzése és a nyugdíjjogosultság elismerése ügyében. Nagyváradon az állampolgári lista készítésekor több ezer magyar személy maradt ki, mert a kért iratokat nem tudták időre beszerezni. Ezzel sokan elvesztették nyugdíjjogosultságukat is. E személyeknek az érdekében ért el eredményeket a román hatóságoknál.

A magyar parlamenti csoport is értékelte dr. Soós István felkészültségét, a román nyelvben való jártasságát, kitűnő vitakészségét. A parlamenti csoport őt választotta meg egyik alelnökének, és rábízták a képviselő nélkül maradt Szatmár megye magyarsága érdekvédelmét.

A nagy politikai fordulat

Az 1939 őszén bekövetkezett politikai fordulat véget vetett a parlamenti életnek Bukarestben. Szeptember 1-jén kitört a második világháború. Románia és Magyarország egymás ellen mozgósított, s ez a helyzet az erdélyi magyarokat valóságos túszokká tette. 1940. június végén a Szovjetunió elcsatolta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, megkezdődött Nagyrománia felbomlása. Augusztus 30-án a magyar és a román kormány képviselői aláírták a Németország és Olaszország külügyminiszterei közreműködésével meghozott ún. második bécsi döntést (a románok szerint diktátumot), melynek alapján Észak-Erdély Magyarország részévé vált. Ez nagy reményekkel töltötte el Nagyváradnak akkor még túlnyomó többségben lévő magyar lakosságát. A reményt tovább erősítette, hogy egy három hónapos átmeneti katonai közigazgatás után a magyar kormány a polgári közigazgatás helyreállítását egy olyan személyre bízta, akit a város szinte minden lakója erre a feladatra a legalkalmasabbnak tartott.

A Nagyvárad 1940. november 22. számában így adta hírül, hogy ki lesz a város új polgármestere: „Akik ismerik ennek a városnak összetételét, közigazgatási, politikai és kulturális struktúráját, múltját, jelenét, azok előtt egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy Nagyvárad polgármesteri székének betöltésénél a kormány igazságosztó választása csak Soós István dr. személyére eshet.

Ez a kinevezés nemcsak a legszebb díszt és rangok egyikét jelenti. Mindenek fölött nagy munkát, hozzáértést, kötelességérzetet jelent. Kevés olyan közéleti férfiúnk van, akikben ezek a tulajdonságok oly kivételes szerencsével egyesülnének, mint Soós Istvánban. Soós István arra rendeltetett, arra született, hogy Nagyvárad polgármestere legyen. Amint kilépett az iskola padjaiból s beiratkozott a jogi fakultásra, eljegyezte magát Nagyvárad városával, hűségesküt tett a város minden népének. (…)

A román impérium alatt Soós István kiváló férfiúi erénye, becsületének tisztasága és mindenekfelett magyar hazafiúi érzése teljes valójában kibontakozott szemünk előtt. Az elmúlt, nehéz, huszonkét esztendő volt az ő igazi próbaköve. A román uralom idején nem állott félre. Igen helyesen – nem tartotta célravezető politikának a kényelmes passzivitást, a meddő kesergést. De a román városi uralom is felismerte Soós István munkájának és tudásának szükségességét. Soós István tehát kiállott – és vállalt. Mert jól tudta, – hogy hálátlan szerep dacára is – teljes vértezettel kell harcba szállnia, éppen azért a városért, mely az ismert román gazdálkodásban – süllyedőnek látszott, azért az ittmaradt magyarságért, kisebbségi társadalomért, mely elárvultan, tanácsadó szellemi és vezetőkéz nélkül maradt. Soós István vállalta az alpolgármesterséget. Kemény küzdelem volt ez az intrikák, elnyomatások, rosszakarat feltorlódó hullámaiban megbirkózni, a korrupció ellen küzdeni, csatát vívni a nagyváradi magyar polgár létérdekeiért, a kisemberek tömegéért. Ez a munka a Soós István igazi signum laudis-a. (…)

Egész ember, igazi férfiú. Nagyvárad városa, mely a román uralom elhanyagoltságába süpped, rossz utaival, romba döntött közigazgatásával, az ő keze alatt valóban fel fog támadni. Soós István dr. polgármester Nagyvárad régi fényét varázsolja vissza.”

Polgármesterként a város élén

Három nappal később megtörtént Soós István beiktatása Nagyvárad törvényhatósági jogú város polgármesteri tisztébe. A beiktatást Hlatky Endre főispán végezte, akivel iskolatársak voltak a premontrei gimnáziumban és a jogakadémián is. „Közös forrásból merítettük az, aminek később mind a ketten hasznát vettük. Az itteni magyarság legreprezentánsabb férfijától veszem ki az esküt. Húsz éven keresztül mindig meg voltam győződve és hirdettem is azt, ha elérkezik Nagyvárad visszatérésének pillanata, akkor dr. Soós István lesz a polgármester. Ez a pillanat most elérkezett,” – fogalmazott Hlatky.

Hogy miképpen igyekezett az új polgármester ezt a feladatot teljesíteni, kiderül azokból az elvárásokból, amelyeket ő fogalmazott meg saját magával és az irányítása alá kerülő városi tisztviselőkkel szemben a beiktatásakor elhangzott beszédében: „Rimler Károly egykori polgármester ezelőtt 35 évvel, az új városháza felavatásakor azt a kijelentést tette, hogy legyen a városháza a magyar érdekek igaz védelmezője, s minden polgár bátran és bizalommal lépjen be ebbe az épületbe. Legyen tudatában annak, hogy minden igazságos ügy itt meghallgatásra és elintézésre talál. Ezek a szavak ma is helytállók. Jöjjön ide minden polgár bizalommal, szeretettel, mert ha igaza van, akkor azt itt meg fogja találni.”

Elvárásait így foglalta össze: „1. Minden tisztviselő tisztelje és tiszteltesse s törvényt. Erre a lakosságot is szeretettel, jóakarattal, türelemmel kell rávezetni. 2. A becsületesség a megvesztegethetetlenség, a baksis rendszer megszüntetése. 3. Igazságosság, mindenkivel szemben egyformán alkalmazni a törvényt. 4. Emberszeretet és a nemzeti érdek szem előtt tartása, egybehangolása.”

Ezután kezdődött dr. Soós István pályafutásának újabb szakasza, közel négyesztendei polgármesteri ténykedése. Arról, hogy mit várt Nagyvárad népe az új polgármestertől, a nagytekintélyű dr. Krüger Jenő beszélt, aki a polgárság nevében üdvözölte Soós Istvánt beiktatása alkalmából. A szónok így kezdte beszédét: „A tönk szélére jutott városban 92 ezer lakosból 90 ezer szegény embernek a polgármestere Soós István, a mai szomorú gazdasági helyzetben 90 ezer szegény ember gondja súlyosodik reá.” (…) „Mi bízunk dr. Soós Istvánban, nyíltan kimondom, csodát várunk tőle. Az istenhívő, csüggedést nem érző, keresztyén magyar ember csodáját, aki összeszorított fogakkal a legnagyobb energia kifejtésére képes. A fáradhatatlan szívós emberek csodáját várjuk tőke, aki hajnaltól éjfélig verejtékezve a legmostohább földből is kikényszeríti az áldást.”

Sem Krüger Jenő, sem Nagyvárad szegény népe nem csalatkozott Soós Istvánnal szembeni elvárásaiban. Csodát nem tett ugyan, de az egyre nehezedő helyzetben is sokat tett a városért, a társadalmi béke biztosításáért. Amikor Magyarország német megszállás alá került és olyan politikai helyzet alakult ki, amelynek embertelen intézkedéseit nem tudta, nem akarta vállalni, mert ellenkezett életfelfogásával, lelkiismeretével, – lemondott polgármesteri tisztéről.

Ez a gesztus minden váradi ember számára példamutató, bátor cselekedet volt, de a német nácizmus által hatalomra segített nyilas uralom gyűlöletét is kiváltotta. A lemondott polgármester barátai tanácsára feleségével Budapestre költözött, ott vészelte át a főváros ostromát. Városszeretete, honvágya, itt maradt testvérei iránti vonzódása haza hozta Váradra még 1945 végén. Még lakása sem volt, háza az 1944-es bombázásokban megsemmisült. Hazatérve Mónus nevű barátja szőlőjében lévő kis házban találtak menedéket. Végül a református egyházkerület, amelynek az egykori román államvezetés elismertetésében döntő szerepet játszott, biztosított számára lakást a Kálvin utca 1. szám alatt.

Kitaszítottként szeretett városában

A háború után a „népi demokrácia” az igazságosztó osztályharc jegyében drasztikus intézkedések özönével igyekezett felszámolni a kizsákmányolónak kikiáltott polgárságot. Soós Istvánt az 1940-es évek végén a Duna-csatorna építéséhez vitték kényszermunkára. Támasz nélkül maradt felesége gyári munkásként dolgozva, férje testvérének támogatásával tartotta fenn magát és leányát. Soós két év után került haza, betegen, lefogyva, testileg-lelkileg összetörve. Ügyvédi diplomáját nem hasznosíthatta, nem dolgozhatott tisztviselőként sem. Végül biztosítási ügynökként sikerült munkát találnia, de miután elérte a nyugdíj korhatárt, évekig nem kapott nyugdíjat, s tovább kellett ügynökösködnie.

Amikor a „békepap” hírében álló, az új rendszert kiszolgáló Arday Aladár lett az egyházkerület püspöke, egyszerűen kitessékelte Soós Istvánt az egyházi lakásból. Még azt sem vette figyelembe, hogy Soós Istvánnak volt a Püspöki úton egy lakrésze, amelyet az egyháznak iskolai helységként engedett át, és a tanügyi reformnak nevezett iskolai államosításkor ez az ingatlan is az állam kezébe ment át.

Végül a Moszkva utca elején kapott a család egy lakásnak nem igen nevezhető termet, amely télen hideg, nyáron meleg, komfort nélküli helyiség volt. (A mai Olivery vendéglő feletti baloldali terem.) Ennek ellenére nem lázongtak méltánytalan sorsuk miatt. Életük végéig megőrizték humánus gondolkozásmódjukat. Lányukat, Juditot származása miatt kirakták a tanítónőképzőből, végül topográfusként dolgozott.

Legfőbb támogatói, támaszai a nehéz sorsra jutott polgármesternek és családjának testvérei voltak, elsősorban Soós András.

 Szomorú vég – tanulságokkal

Életének további alakulásáról, életpályája értékeléséről egy olyan személy véleményét közöljük az alábbiakban, aki az 1970-es, 1980-as években személyesen ismerte Soós Istvánt. Tuzson Erzsébet tanárnő, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőségének munkatársa így vall Soós Istvánról: „Tisztánlátása, következetes elvszerűsége, méltatlanságokat is nemes méltósággal tűrése, csak a lelkiismereti parancsra hallgató határozottsága tiszteletre méltó. Miután Gyapay „ejtőernyős” polgármestersége idején lemondott, visszavonult, a második világháború után a megaláztatások, meghurcoltatások és a létminimum szintjére sodródott helyzetében is vállalta sorsát. Létfenntartását biztosító ügynökként, megrokkant egészségi állapotban kereste meg. Látni lehetett a volt Orsolya intézet körül [a mai Ady líceum] kopott aktatáskájával csoszogni a sarki CEC pénzintézet körül. Szívélyesen, kalapemeléssel üdvözölte a ráköszönőket. Derűs tekintettel viszonozta a feléje fordulókat.

A volt Szilágyi Dezső utca (Moscovei) bal oldalán lévő Sonnenfeld palota melletti egyemeletes házban lakott. Egy nagy terem volt az utcára néző szoba, függönnyel elrekesztve funkciójának megfelelően. Egyszer voltam náluk, adatgyűjtés végett…

Élete a madáchi gondolat jegyében folyt: «Az élet a küzdelem maga». Bizonyította az emberi hivatás magasabbrendűségét, a csalódások ellenére sem adta fel. Magatartása példamutató, nemes. Tiszteletet követel. Nem volt jó sem a román, sem a magyar politikai túlkapások kormányának, de a «népi demokráciának» sem. Az az ember, aki nem szolgál ki egy politikai hatalmat sem, mert életelve a humanizmus, nem jó egy politikai hatalomnak sem.”

Dr. Soós István 1983. március 15-én távozott az élők sorából, a kommunista rendszer legsötétebb időszakában, amikor nem lehetett felmutatni, – a végtisztesség megadásaként – érdemekben gazdag életpályáját. Három évtizedes késéssel ezzel az írással áldozunk emlékének.

Emlékidézés

Mégis volt valaki, aki tizenhárom éve felidézte az egykori polgármester „népi demokrácia”-beli alakját, ahogy ő látta, ismerte meg gyermekként a szüleinél tett látogatásai során. Molnár Judit magyartanárnő, publicista bocsátotta rendelkezésünkre Sóspista című írását, amely a Magyar Közélet című, Kolozsváron Molnos Lajos által szerkesztett társadalmi-művelődési lap utolsó, 1998. decemberi – 1999. januári összevont számában jelent meg. Ezzel nem csupán elevenebbé válik Soós István alakja, hanem elgondolkodtatásra készteti a mai olvasót mostani helyzetünkről, elembertelenedett világunkról is.

Sóspista

Véletlenül akadtam rá egy közel ötvenhét éves szövegre, mely nemcsak magától adódó, aktualizáló összehasonlításra, de – furcsamód – visszavetítette emlékrevízióra is indított. A Független Magyarország 1942. március 2-i számában írja József Jolán Ilyen siker nem volt még itt, Nagyváradon sem… című cikkében a következőket:

„Nagyváradon most járok először. S először perzsel felém minden egyes emberből a lelki szomjúság, mely más városokban csak a fiatalokat égeti. Ilyen ájtatos lélekkel nem szeretik sehol sem a verset, mint itt, s úgy csüggenek a szemek költőinken, mint a jövőre táruló ablakokon. Még ismeretlenek előttem Várad görbe utcái, de a rajtuk lüktető eleven élet szívhangjait már ismerem. Öt költő, öt halhatatlan verseinek meghallgatására készül, szinte úgy tűnik, az egész város.

Kétségbeesett emberekkel találkozom, akik már nem kaptak jegyet az előadásra. Mások örömmel fizetnek dupla árat a jegyüzéreknek, csakhogy hallhassák Ady, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, József Attila sorait.

Szakadó esőben végtelen sorokban menetelnek este a református kultúrpalota felé az emberek. Az előadóteremben mindössze négyszázötven férőhely van, s több mint kétezer ember nyüzsög, toporog az előcsarnokban, a lépcsökön, zöme a nedves utcán. A félkilencre hirdetett előadást csak féltízkor tudják elkezdeni, eddig tartott a kitartó reménytelen ostrom a pénztár, rendezőség, a bejáratnál álló rendőr és a jegyszedők ellen. Féltíz felé közel kétezer ember fordul vissza csalódottan. Féltíz után, amikor bent a teremben felhangzanak Dutka Ákos bevezető szavai, kiürül az utca, csak két ifjú lány toporog a hunyorgó csatakban. A rendőrnek könyörögnek, engedje fel őket, akárhova beállnak, meghúzódnak. Látni sem akarnak semmit, csak hallani, hallani. Addig rimánkodnak, amíg a rendőr enged. Akkor felrohantak a lépcsőkön, s mint két egér, oly nesztelenül surrantak be a zsúfolt terem végébe.

Magam is műsorszám vagyok, a közönséget nem látom, csak a dobogó szélén, a függöny előtt egy kis résen át. Olyan csend tölti be a teret, hogy szinte hallani a szívek dobogását. Ragyognak a szemek, az arcokon mozdulatlan áhítat. Az első sorban ott ül a főispán, Hlatky Endre. Itt van a polgármester, dr. Soós István. Tisztek, komoly öregek, asszonyok, lányok, diákok és gyerekek. Az egyik széken kis fiú tágra nyílt szeme ragyog, ő az, akit ölben hoztak ide és ölben visznek haza, béna a két lábacskája. S most önfeledten, boldogan röpköd a kis lelke.

Kovács Imre szép, komoly előadását zúgó taps nyugtázta. Brassai Viktort, akit nemrégiben Pesten is hallott a közönség s aki gyakori vendége Nagyváradnak, kifogyhatatlan lelkességgel ünneplik. Nagykovácsy Ilonának ez az első fellépése itt.

Nem is tudom, kit dicsérjek, kiért lelkesedjem inkább, az előadókért, vagy a közönségért? Egymásnak valók voltak, mind a költészetet szolgálták, s ezért jó munkát végeztek. Akik ott voltak ezen az estén, nem azért jöttek, hogy nagyszerű dolgokat tanuljanak, hanem, hogy a költők közele a legtöbbre gyújtsa őket, amire csak képesek. S hogy ez így volt, bizonyság a kifogyhatatlan lelkesedés, amit a versek kiváltottak, a könnyek, amik némely szemekből aláperegtek…”

A költő nővérének írásából természetesen mindenekelőtt azok ma részletek aktivizálják közéleti énemet, amelyek az azóta eltelt ötvenhét év változásait jelzik. De ezúttal nem szándékszom a város állami hovatartozásának, nemzetiségi összetételének, kultúrigényének vagy éppen a televízió hatásának szociológiai-szociográfiai taglalásába alámerülni; a kölönbség érzékeltetése végett pusztán csak azt említeném meg, hogy a napokban azért kellett a Szendrey Júlia emlékét idéző pódiumműsort felfüggeszteni, mert aznap mindössze hárman (!!!) voltak rá kíváncsiak; illetve azt, hogy a cikkben említett református kultúrpalota tulajdonjoga még most, közel kilenc év elteltével is tisztázatlan. Mindkettő közösségi ügy.

De aki azt állítja, hogy közéleti énje teljesen elfedi-elnyomja magánénjét, az valótlant állít: József Jolán cikkének olvastán egész sor személyes emlék tört elő bennem is. Mert az újságíró a közelező protokoll-szabályokat követi, amikor udvariasan megemlíti az előadáson jelenlevő helyi elöljárókat, de számára a főispán és a polgármester csak két név… én viszont dr. Soós Istvánt nagyon jól ismertem.

Illetve már az elején helyesbítenem kell: nem ismertem, csak hosszú éveken át havi rendszerességgel találkoztam vele. A nehezen járó, idős ember minden hónap huszadikán megmászta az elég magas emeletet, hogy felvegye a huszonötlejes életbiztosítási részletet.

A gyerekek jellegzetesen éles karikírozó látásával kissé komikus figurának tartottam, mivel családunk és ismerőseink Sóspistaként beszéltek róla, ám nagyanyám mindig úgy tessékelte be a lépcsőktől kifáradt embert, hogy „jöjjön be, polgármester úr…”. Sóspista bejött, letette a kitömött, újnak semmiképpen nem mondható táskáját, és leült. Én még tébláboltam ott egy kicsit, aztán kimentem. Nem érdekelt, mit beszélnek, úgyis tudtam: Sóspista elmondja, mit hallott a Szabad Európában, majd jó fél óráig szidják a rendszert. Közben kipiheni magát, majd elmegy.

Az viszont fölöttébb érdekelt, nagyanyám miért mondja ennek a kopott, nehézkes embernek, hogy polgármester úr. Mert az volt – hangzott a lehető legegyszerűbb válasz. Csakhogy az „én időmben” nem létezett polgármester, tehát hamar napirendre tértem Sóspista fölött, kitéve az egyenlőségi jelet közte, egykori hivatala és a „régi világ” között. Később apám arról is felvilágosított, hogy mint „ilyennek” mi köze a biztosításhoz: azelőtt magas állami hivatalnok lévén, nem kaphatott nyugdíjat, de mivel családjának valamiből csak meg kellett élnie, a biztosító társaság olyan feltétellel „biztosította” számára a havi éhbért, ha bizonyos számú szerződést sikerül kötnie. Régi ismerősei jóindulatára hagyatkozva jutott el hozzánk is.

Ahogy nőttem, az obligát havi rendszerszidás előtt velem is váltott néhány szót: megkérdezte, hogy megy az iskola és hogy mi akarok lenni. Minden alkalommal más-más jövendőbeli foglalkozást mondtam, jól mulatva feledékenységén, hogy észre sem veszi „tévedésemet”.

Arra természetesen nem gondoltam, hogy Sóspistát nem érdekli az én jövőm, megvannak neki a jelenben a súlyos megélhetési gondjai, épp elég erre gondolnia. Én sem foglalkoztam vele: megszoktam, hozzátartozott az életünkhöz. Jó idő után maradt csak el: végre nyugdíjat kapott, és lánya is kenyérkereső lett. Betegsége is egyre jobban kínozta.

Nem tudom, mikor halt meg a harmincas-negyvenes években is Váradon élők által – és biztosan nem haragból, gyűlöletből – Sóspistának elbecézett dr. Soós István, de azt tudom, hogy mindvégig, polgármesterként is, biztosítási ügynökként is, nyugdíjasként is egy belvárosi utca nem is különösen pompás bérházának ugyanabban az első emeleti lakásában lakott. Vagyis nem azzal kezdte közszereplését, mint a jelenlegi polgármester, aki – valamiképpen – híres történelmi nevet viselve, még jóformán fel sem bukkant a névtelenségből, de a zavaros vizek hullámain szörfözve, máris kacsalábon forgó palotát építtetett magának. Ahonnan aztán nemhogy versműsorokra, de még a színház kétszáz éves fennállását ünneplő eseménysorozat megnyitó előadására sem lehetett előcsalogatni. S hogy a mostani váradiak őt hogyan fogják évtizedek múltán emlegetni? Jó esetben talán történelmi rezonanciájú családnevén.

Molnár Judit

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu