Bibe babi
– Milyen virág vagyunk, srácok? Már úgy izgulok itt, a nagy mező kellős közepén, tisztára izzad a fejem! Várom a Zümikét és nem jön… Úgy dobog a… na, valamim dobog… ahogy így kikandikálok hátvéd szirmaink közül. Milyen virág is vagyunk mi? Állandóan elfelejtem, de most nem ez a lényeg. Rettenetesen izgulok, jöjjön már Zümike. Minden kollégája jobbra-balra röpköd, de engem – minket – túlságosan is békén hagy.
Hé, fiúk, ne csináljátok ezt! Megbolondultatok? Ti én vagytok, én meg ti, meg ez a virág! Mindenestül mi vagyunk, nehogy már itt… – vérem nincsen, erre mit mondjak? – nyirokfertőzést műveljetek! Srácok, ne csináljátok, hagyjátok már abba!
– Bibe babi, az a helyzet, hogy karcsú derekaddal, felmagasló, bombasztikus sudárságoddal, illatod bájával és fejed ragacsával, beindítottál bennünk valamit, amit nem tudunk leállítani. Bocs, hogy kórusban beszélünk, de mi – függetlenül attól, hogy rengetegen vagyunk – egyek vagyunk. Tudjuk, hogy te mi vagy, mi meg te, és a szirmok is mi vagyunk, de nem érdekes, nekünk te kellesz, meg a bogár, csak jönne már!
– Nem bogár, Zümike!
– Nevezd, ahogy akarod!
– Srácok, ne porozzatok, legyetek oly kedvesek. Bár meggyőződésem, hogy a szél – aki Zümike mellett szintén be tud porozni, de sokkal kevésbé izgalmasan – ésszel disztingvál. Válogat, tudjátok? Nem hajlandó rám fújni a ti – én saját – önvirágporomat, csak mert megbuggyantatok, hanem minden bibének szorgosan szétválasztott, külön, más virág porzóiból csapja nektáros fejére és sudár testére a virágport. Azért is hagyjátok abba, mert nagyon veszélyesen ragadok! Ej, ha meghallaná ezt Zümi, aki döngicsél, úgy otthagyná az összes libelulát, fűrészbakot, meg mindent. De hát nem tudok vele kommunikálni, kiesik a képből, azt sem tudom, honnan veszem ezt a libelulás fűrészelést. Nem számít! Gyerekek, fogjunk már össze! Állítsátok le magatokat, lécci!
– Nem tudunk leállni, Bibe babi, egyszerűen mind egyszerre bizsergünk a látványodtól és illatodtól.
– Mocskok vagytok! De mindjárt megérkezik, már látom is! Nagyobb, mint az összes kollegináé, ekkora egynek sem jutott! Most ereszkedik… Remegek, fiúk, itt van!
Egy hatalmas, ventilátor horkolás és körfűrész hangvegyületét egyszerre kibocsátó, nagydarab bogár ereszkedett alá. Matatott a szirmok között, összevissza kevert mindent. Közben nyalakodott, nassolt, csak úgy szürcsölte a virágport. Jó sokáig elbabrált, ide-oda mászkált, folyamatosan tömte magát, aztán minden előrejelzés nélkül, egy pillanat alatt felröppent a magasba. Az összes lábát, csápját, szívócsövét és szárnyait úgy reptében, ahogy volt, jó alaposan letakarította, hogy még véletlenül se maradjon fölöslegesen hurcolni való virágpor rajta. Leült egy ágra, bambán nézelődött, most éppen jóllakott. Ha megéhezik és közben egy madár nem éhezik meg rá, kisvártatva egy másik virággal is megismerkedik közelebbről.
Bibe babi boldog volt, és a porzók is, még ájult állapotban lágyultak jó ideig, aztán lassacskán visszatértek az örök viráglét folytonos állapotába. Bibe babi meg volt győződve, hogy a szerelem csúcsát élte át, egy másik virág porzójával, gyöngéden, Zümi közreműködésével.
A porzók hasonló gyönyörűségtől kimerülten csüggedtek, hiszen viszi a bogár a szerelmüket tovább. Bibe babi valóban telis-teli volt virágporral. Leírhatatlan, euforikus kitöréssel, a szív nélküli szívdobogás felemelő, belső tapsában, féltékeny irigységgel bámult a mezőt beterítő összes többi virág felé. Várták a következőt, meg sem járta eszüket, hogy egy pillanatig is mulandónak gondolják magukat, tudatuk cikcakkjában zubogó, teraszos vízeséshez hasonlóan. Mert meseszép ez, akár a felhős ég alatti tüneményes szivárvány.
Bogarak jöttek és mentek, a szél is fújt, és boldogság özönlött abba az egy darab virágba, ami funkcionálisan, mégis meggátolhatatlanul szétválasztható.
Néhány nap múlva az első szirmok fonnyadtak meg, majd leestek, aztán az összes. A bibék és porzók – amik beporzók is – elfáradtak és elszáradtak. Ők most, átmenetileg, éppen egy papsajt, aminek semmilyen prózai emlékei nincsenek, sem virágkoráról, sem porzókról. Előtte az élet, ami sosem ér véget, akár hetekig vagy hónapokig sem, míg a mező tarkából szürkébe, szürkéből kopárba, aztán hófehérbe nem változik, egy eljövendő tavaszig.