Az óriásivadék
Nagylábú Szömörce nem áll rokonságban a titokzatos Nagylábúval, aki Észak-Amerika sziklákból összehányt hegyvidékén kódorog. Sem a jetivel, aki a Himalája lejtőin és bércein ijesztgeti a légszomjas nyugati hegymászókat. Nagylábú Szömörce egy óriás leszármazottja. Ezt bizton állíthatom, hiszen a falunkban él, és mi mindannyian − köztünk maga a bíró, a falunk első embere − azt tartjuk róla, óriásivadék. Köztudomású (de legkevesebb mi valamennyien biztosan tudjuk), hogy a falunk gazdag, mert egyszer valaki alapítványt tett értünk, amiből még az unokáink is könnyedén és vígan fognak boldogulni. Állítólag egy óriás ajándékozta meg ezzel a végenincs boldogsággal az őseinket, s rajtuk keresztül bennünket; egy óriás, aki a hegyeinkben kószált. Minden bizonnyal így lehetett, bár manapság már hegyeink sincsenek. Ám a bíró és mi valamennyien úgy véljük, Nagylábú Szömörce nyilván ama óriás szép-szép-szépunokája. Ez annál is különösebb, mert Nagylábú Szömörce egy körömfeketényit sem szép − nemhogy háromszorosan! A lába viszont kétségkívül hatalmas − ezt ugyan bárki kitalálhatná a nevéből, nem kell hozzá túl sok ész, akik meg ismerik, vagy akár csak egyszer is találkoztak vele, azok a saját szemükkel állapíthatják meg, micsoda ormótlan csónakokon lépked: ötvenkilences cipő illik a lábára. Legalábbis a falunk öreg cipésze szerint hajszálnyira ekkora, márpedig ő mindent tud a cipőkről. A mai napig képes lábbelit suszterolni. Olyannyira, hogy Szömörce csukáját is a saját kezével szabta-varrta-kalapálta. Egy álló hétig dolgozott rajta éjt nappallá téve, s mikor befejezte, pontosan ötvenkilences méretű lett. Úgy illeszkedett Nagylábú Szömörce tappancsaira, hogy jobban már nem is lehetne. Mutatós cipők voltak, azt meg kell hagyni, azok még a ma is, jóllehet Szömörce nem lett sokkal szebb általuk az ördög öreganyjánál. Talán annyival mégis, hogy nem patákon tapos. Tagadhatatlan azonban, hogy két testrésze kivételével Szömörcének mindene jóval kisebb az átlagosnál. Az egyik a lába, naná. A másik: a feje. Ez hangyaorrnyit nagyobbra nőtt, mint a többieké − olyasformára, akár egy túlérett dinnye. Akárki elképzelheti ezek után, hogy Nagylábú Szömörce nem éppen vonzó külsejű. Csakhogy nem is ez most a lényeg!
Ugyanis ettől azért a falunk lakói szeretik őt.
Mindaddig, míg meg nem szólal.
A hangja ugyanis elviselhetetlen. Fülrepesztő, szívszakasztó, égszakadást, földindulást fakasztó, egy szó, mint száz: borzalmas! Ha kiereszti, fusson, ki merre lát!
Egyszer Nagylábú Szömörce mégis a hangja által szerzett igen nagy megbecsülést. Még annál is nagyobbat, mint amekkora korábban illette puszta léte és származásának a bíró által is megerősített elmélete folytán. Mármint az óriás-származékság okán…
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, szokta mondani a falunk bolondja, aki igen bölcs ember, szóval, hogy egyik szavammal a másik elébe ne vágjak, elárulom, hogy egy nap (fújdogált a langy nyáreleji szellő, rezegtek a levelek, és reszkettek az álmos levelibékák a fák ágainak hegyén) megérkezett a falunkba Vérestorkú Messzirekiáltó. Legalábbis így mutatkozott be a faluvégi kurta korcsmában, majd közvetlen ezután egy álltó helyében megivott kilenc hordó sört, hét demizson bort és három üveg szilvapálinkát, megevett közben kilenc libát sütve, három tyúkot főzve, tizenkét kukoricagombócot galambmájjal töltve és hét kecskebékát rántva, bolondgombás ribiszkeszósszal csicsogósra locsolva. Mikor mindezzel végzett, kifordította a zsebeit, hogy tisztán és jól lássa mindenki, akinek szeme van a látásra: neki aztán egy árva fityingje nincsen, ő aztán nem tud fizetni, ha a rézfán fütyülő rézangyal vagy maga a rézszéptagú bagoly kényszeríti, akkor se! Ennek hallatán a faluvégi kurta korcsmáros nyomorultul nyüszített, és mozgatta a fülét, majd tördelni kezdte a kezét. Hangosan ropogtatta, nyűtte, csavarta, tekerte, nyiszorgatta. Ettől a kocsmatöltelékek azon nyomban és igen erősen megijedtek, s a kártyázók, a sakkozók és a dámajáték rabjai nemkülönben. Vérestorkú Messzirekiáltó cseppet sem kőből való szíve pedig a nagy ijedelem és elanyátlanodás láttán megesett a szerencsétleneken. Bűnbánóan lesunyta a fejét, s megígérte, megmenti a faluvégi kurta korcsmát az összeomlástól, törzsközönségét az otthontalanságtól, önnön magát a keserves lelkifurdalástól: a negyedik faluban lakozó unokafivérével kiegyenlítteti a számláját. Ki is állt rögvest a faluvégi kurta korcsma elé, s mivel nem tudta rokonának a telefonszámát, s a mobiltelefonoktól is idegenkedett, következésképpen nem rendelkezett eggyel sem, hát jól megvetette sarkait a göröngyök között, és irtózatos hangerővel elordította magát. Még olyat! Mintha több ezer wattos hang-falakat építettek volna Vérestorkú Messzirekiáltó kútmély torkába. Legalábbis a diszkós testvérpár, akik a hétvégi táncos szórakozóhelyet üzemeltették a falunk határában, esküdni mertek volna, hogy erről lehet szó, semmi egyébről. Vérestorkú Messzirekiáltó nem cáfolta, nem is hagyta jóvá eme feltételezést, elég volt neki az imbolygáson úrrá lenni. Ám ne gondolja senki, hogy megingásának az elfogyasztott ital lett volna az oka! Dehogy az, bizonygatta, sokkal inkább a tüdejéből kiáradó légáramlat emberfeletti ereje. Az igazat megvallva tudna ő messzebbre is kiáltani, állította, ám akkor az önnönmaga keltette légáramlat elsöpörné, akár a száraz falevelet a sirokkó. Ha ezer évig gyakorolná, akkor is képtelen volna úgy megvetni a sarkát, hogy el ne röpüljön, s ne zúzza össze magát a világvégi sziklákon, ha annál nagyobbat ordítana, mint amekkorát hallottunk.
Vártunk, várakoztunk. Semmi sem történt. A faluvégi kurta korcsmáros egyre rosszabb állapotba került, mind a két keze vöröslött, akár a pecsenyekacsa hátsó fertálya, a szája széle remegett, a szeme alá vér futott. Vérestorkú Messzirekiáltó tiszta szívéből sajnálta, hogy ekkora bajt okozott, végül röstelkedve beismerte: bizony, csak háromfalunyit tud kiáltani, annál messzebbre még soha, de soha nem sikerült.
Akkor érkezett közénk, kezében réti virágcsokorral, vidáman szökkengetve, fura ábrázatával különösen somolyogva Nagylábú Szömörce. Amint felbukkant, valakinek szöget ütött a fejébe egy kósza gondolat. A harmonikás tanácsnok veje, a nyalka ifjú még a kalapács koppanását is hallani vélte. Valaki, fejében a szellemiszikra-szöggel, úgy okoskodott, ha Vérestorkú Messzirekiáltó pusztán azért nem tud három falut túlüvölteni, mert amennyiben megpróbálná, a saját maga keltette légáram durván és kivédhetetlenül hanyatt lökné, sőt: hátrarepítené, hogy össze-vissza zúzná magát a világvégi sziklákon, akkor bizony Nagylábú Szömörce jó eséllyel kiabálhat nálánál messzebbre, végtére is nem nehéz belátni, hogy irdatlan, ötvenkilences lábán stabilabban áll bárkinél az ismert univerzumban. Ugyanakkor azt is tudja a falunk népe jól, saját fülén tanulta meg a leckét, hogy Nagylábú Szömörce hangja bármiféle szörnyűségre alkalmas lehet.
Nagylábú Szömörce komoly képpel hallgatta végig az okfejtést. Tudósan bólogatott. Jólelkű teremtmény volt mindig is, nem kérette magát soha, amikor segíteni kellett − fahordásban, használt tégla tisztogatásában, akácfa-hasogatásban, szénzsákolásban, fű-, birka- és kutyanyírásban vagy mezőkaszálásban egyaránt rendszeresen segédkezett. Nekiveselkedett most is késlekedés nélkül, fölgyűrte a karján a kardigánt, mély lélegzetet vett, s hamarosan irgalmatlan hangorkán szakadt ki a bensejéből. Valahonnan mélyről, a zsigerei közül, vagy ki tudja, honnan. Olyan elemi erővel hagyta el ajkát a rivallás, hogy tarkójával csaknem a földet érte, ám − akár a keljfeljancsi − újra kiegyenesedett, amint elnémult. Abban a pillanatban, ahogy a hang kiszökött belőle, s észveszejtő iramban vágtatott keresztül falvakon, erdőkön és gyöpökön, sebesebben, mint egy ménes arabs szürke, ő azon nyomban visszatért függőlegesbe. Kétszer kiáltotta el, amit Vérestorkú Messzirekiáltó a fülébe sugdosott, s alig telt belé fél óra, meg is érkezett a negyedik faluban lakozó unokafivér a versenybiciklijén. Zord arccal leszámolta Vérestorkú tartozását a faluvégi kurtakorcsmáros izzadtságtól és zsírtól nyákos markába, majd nagy dohogva hazakerekezett. Csomagtartóján magával vitte nagyhangú és feneketlen bendőjű rokonát, aki széles, barátságos mosollyal az arcán, önfeledten integetett nekünk.
Hanem mi bizony ügyet sem vetettünk az integetőre, annál százszor jobb dolgunk akadt: Nagylábú Szömörcét álltuk körül, megragadtuk, ölelgettük, dobáltuk, akár a labdát, éljeneztük, vivátoztuk, úgy szerettük, majd megettük − ám egy óvatlan pillanatban kisiklott a kezeink közül, s riadtan elmenekült. Napokig nem láttuk. Mikor újra előkerült, arca még mindig piros volt, a tekintete meg lágy és megilletődött. A faluvégi kurtakorcsmáros betessékelte a faluvégi kurta korcsmába, meghívta egy limonádéra, a harmonikás tanácsnok elhúzta (helyesebben inkább elcibálta) a nótáját − legalábbis azt a nótát, amit az övének gondolt −, a bíró pedig férfiasan, hosszan megszorította a kezét. Mi mind vigyorogtunk, akár a tejbetök. Éppen úgy.
Mindez a napokban történt a falunkban, egyesek mégsem átallják állítani, hogy egy szó sem igaz belőle. Én ellenben azt mondom: aki nem, hiszi, járjon utána!