„Az igazságot is meg lehet szokni”(Trianon részleges revíziója, Észak-Erdély 1940-es visszatérése az irodalom tükrében)
„Csodatevő harangszó”
Az 1940. augusztus 30-án – a német–olasz döntőbíróság ítélete nyomán – kihirdetett második bécsi döntés folytán Észak-Erdély (benne a Székelyfölddel) visszakerült Magyarországhoz, s ez természetszerűleg a jogi és politikai méltányosságérvényesítés, a történelmi jóvátételszerzés, a morális igazságközelítés örömével és reményével töltötte el a magyarságot – még ha a visszacsatolás „felszabadulást igazán csak a közvetlen nyelvhasználat és a kultúra fejlődése terén hozott” is, de így legalább „ismét magyar anyanyelvű állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai hálózat”, „Kolozsvárt újra magyar egyetem működött”, és így tovább (ahogyan az Erdély története című kézikönyv fogalmaz). Az erdélyiek közhangulatát, a kisebbségi megaláztatás és szorongattatás feloldódásának eufórikus érzelmi állapotát Tamási Áron így fejezte ki Piros betűk a hazatérés napján című írásában: „Ezerkilencszáznegyven, szeptember tizenegy. Szerda. Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő várakozó édesanyjához, Magyarországhoz (…) megszólal a harang (…) Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg. Mind együtt az ősök, akik ennek a városnak a temetőjében s ebben az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú füzérben úgy pihennek.” „Csodatevő harangszó” volt ez – ismételte Gondolatok hazatérés idején című esszéjében 1940 októberében is –: „valósággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől hatvanezer kolozsvári magyar gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt”. A nemzetnek mint erkölcsi közösségnek a lelki-szellemi összetartozásáról, határoktól független spirituális-morális egységéről, s a szülőföldhöz kötődés gyökerességéről (az Ábel-trilógia szállóigévé vált maximája szerint: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) olyannyiszor megnyilatkozó író mélységében és kiterjedésében a történelmileg is ép közösségformában gondolkodott mindig. S ennek a nemzetfelfogásnak az igazán autentikus és markáns képviselőjeként hangoztatta véleményét ezekben az időkben is, Észak-Erdély visszafoglalásakor, Magyarországhoz való visszacsatolásakor. Közvetlenül a kolozsvári bevonulás szeptemberi napjaiban azonnal kommentálta a fordulatos helyzet, az események örömét és felemásságát, cikkekben, esszékben fejtette ki álláspontját, egy rövid, játékosan szellemes és tréfásan mélyértelmű interjúban pedig (1940. szeptember 11-én, a kolozsvári főtéri New York Kávéház teraszán, a budapesti Magyar Rádió munkatársának, az író barát Cs. Szabó Lászlónak a mikrofonja előtt) így vallott, leghíresebb regényének hősére és történetére hivatkozva – és kiválóan sűrítve az ő szemléletére és stílusára olyannyira jellemző felszabadultságot, magasrendű tisztánlátást, árnyalt problématudatosságot és emelkedett humort: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy (…) menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
És közvetlenül ehhez a hangulatkörhöz kapcsolódik az a regénye – a Magyari rózsafa –, amelyről egy 1941. márciusi interjúban azt bocsátotta előre, hogy hőse egy szabadságszerető húszéves székely legény, aki a román hatalom utolsó évében hadat visel a románok ellen, s hadjáratának közepén vonulnak be Erdélybe a magyar honvédek. A nyilatkozat Zilahy Lajos lapjában, a Híd című irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi képes hetilap hasábjain jelent meg (amelynek Tamásin kívül főmunkatársa volt még ekkor Móricz Zsigmond, Németh László, Kodolányi János is), ugyanúgy, mint azután (1941 húsvétjától) tíz folytatásban maga a mű is (amely könyv alakban pedig 1941. június elején, a Magyar Könyvnapra látott napvilágot). A kalandos történet mesei-mitikus báját és üdeségét a korabeli kritikusok közül sokan dicsérték, bár voltak, akik a szimbolikus vonatkozások bizonyos kiüresedéséről beszéltek. Gombos Gyula és Féja Géza például a vázlatos kidolgozást emlegették, Schöpflin Aladár vagy Kádár Erzsébet viszont (a Nyugatban) a tündéri valószerűtlenség varázslatos mágiájáról, a villódzó játékosság sziporkázásáról, a naiv fantasztikum tündöklő természetességéről és elevenségéről értekeztek. Olyan „betyár-históriának” tekintették a regénycselekményt, amelyben tisztán bontakozik elő a megedzett székely psziché, s a Rózsa Sándor-os igazságtétel szerint a „durván basáskodó románok” megcsúfoltatnak, majd hasznos munkára kényszerülnek: „kilenc tolvaj román fát dönt az erdőben, egy bölcs székely jó étellel fizet nekik s igazság fegyverével féken tartja őket – ilyen egy boldog ország”. A történetmondást színező elmélkedések közül nem hiányzik a – például Petőfi számos versében is (Már minékünk ellenségünk…, A székelyekhez, Élet vagy halál!) kiélesedő – szenvedélyes, igazlátó indulati tartalom („böcstelen az olyan szolga, amelyik leüti a gazdáját, amikor a gazda fáradtan elaluszik. Ők pedig így töttek velünk, s beléültek a gazdaságba, amit tönkretöttek”), de az erőteljes társadalombírálat, a mélyreható nemzeti önkritika sem („szembe kellett volna fordulni az urakkal, amikor ezt a mi földünket fenyegette a veszedelem s meg kellett volna védelmezni”). Összességében a hon-visszafoglalás boldogító-mámorító, allegorikus-látomásos apoteózisát foglalta tehát sodró és lendületes epikai eseménysorba Tamási – akit Németh László a „székely Homérosz”-nak aposztrofált.
„Jönnek!”
Ehhez az 1940-es sorsfordító őszi időszakhoz fűződő érzéseit, személyes tapasztalatait, gondolatait Cs. Szabó László Erdélyben című lírai-esszéisztikus útirajzában, művelődéstörténeti gazdagságú naplójegyzet-füzérében örökítette meg, leszögezve már a nyitó mondatában, hogy „Erdélyben hamarább kezdődött a magyarság s később a magyar államrend, mint a Királyhágón innen”. Wass Albert pedig vallomásos dokumentumriport-könyvében (Jönnek!) számolt be a nagy, felszabadító és felemelő történelmi élményről. Tárgyiasság és szubjektív hevület emlékezetesen szervesül ebben a krónikás konfesszióban, amely Kiss Jenő szerint is (ahogyan az Erdélyi Helikon 1941/1. számában taglalta) a „hazatérés irodalmának egyik megragadó terméke”, amely a felbolydító eseményeket életes elevenséggel és örök időszerűséggel meséli el és érzékíti meg; mert jellemző rá „az a bölcs és meleg szemlélet, amelynek nemes anyagába beleágyazva egyöntetű képpé állnak össze a mozaikkövek, az a gondolatokkal átszőtt, bensőséges emberi líra, mely hol elborul, hol fényekkel játszik, – most még a düh ostorával sújt le, hogy nemsokára már a mámor önkívületében zengje a honvédek bevonulásának, a szabadító testvéri viszontlátásnak nagyszerű pillanatait”. S valóban: elfogulatlan valóságlátás és ujjongó lelkesültség nem kioltja, hanem erősíti itt egymást. A humánum mélységeiből felfakadó méltányosság a minden irányban érvényesítendő – kiengesztelő és igaz – megoldásokat szolgálja. Vérlázító jelenetek során lepleződik le például a zsarnoki román uralom működésének erkölcsi tarthatatlansága: a magyarokkal gonoszul packázó hatalmi bürokrácia, a mindennapossá durvuló kisebbségellenes politikai gyakorlat, a korrupció, a közéleti balkanizmus elviselhetetlensége. A Magyarországra a könyvnapokra kiutazni kívánó író a legmegalázóbb hivatali eljárások végén sem kap útlevelet, másokat házkutatásokkal kínoznak, kényszermunkára deportálnak, miközben zúg a propaganda: „Románia a románoké!”; „egy barázdát sem!” Két évtized borzalmai telítik az emlékezetet s tolulnak most fel: „Szemem előtt döntötték be falusi házak ajtaját puskatussal, s szenynyes, bocskoros, állati tekintetű katonák ütöttek, szúrtak férfit, aszszonyt, gyermeket. Lányokat tepertek le durva röhejjel a szalma közé, s én mindezt láttam ott abban a percben, és láttam a megkínzottak vérben vonagló tekintetét. Hallottam halálra botozottak utolsó hörgéseit. Láttam megcsonkított halottakat temetetlenül heverni országutak szélén”; s templomot, amelyben szuronnyal döfködve kényszerítették a papot a román hadsereg dicsőítésére és a magyarság elátkozására. S ezt a kálváriát törik meg a remegve hallgatott és az idegeket „elpattantó” várva várt rádiós hírek a bécsi döntésről. Nem csoda az indulatok áradó kavargása: „Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát (…) Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm s ekkora fájdalom (…) Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem (…) Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel.” S ha feltör a megszenvedett büszkeség és méltóságérzet, az nem mást jelent és nem másból táplálkozik, mint „hogy bírni tudtuk a szenvedést, amit azért rakott Isten a vállunkra, hogy általa megerősödjünk egyrészt, másrészt pedig tanuljunk belőle és igazságosabbak tudjunk lenni másokkal, mint azok voltak velünk”. Gyűlöletre tehát nem gyűlölet a válasz, hanem a remény, hogy „nem az lesz a legokosabb ember, aki a gyűlöletet tudja, hanem az, aki a szeretetet és a megértést”. Még a román közhatalom legvérmesebb pribékjei is szabadon visszahúzódhatnak, bántódás nélkül („Bizony, annak idején a mi csendőreink nem ilyen simán búcsúztak el állomáshelyüktől. Vér volt és halál az ő búcsúztatójuk, nem csöndes fejcsóválgatás”), nemhogy ártatlan köznépet, kisembereket fenyegetne valamilyen veszély. Az író-elbeszélő szinte legnagyobb haragja azokkal szemben gerjed fel, akik rémhíreket terjesztve tájékozatlan falusi parasztasszonyokat riogatnak: házukat majd felgyújtják a magyarok („Szerettem volna elkapni a gazembert, aki ezzel a gyalázatos híreszteléssel falunk békéjét és csendjét felkavarta /…/ Fertelmes és undorító merénylet volt ez a békesség s az egyetértés ellen”). Ellenkezőleg: a brutális erőszakot továbbra – és utoljára – is a magyarságnak kell eltűrnie: a visszavonuló román hadsereg garázda katonái kíméletlenül dúlnak-rabolnak, jószágokat hajtanak el, falvakat, birtokokat fosztogatnak. Wass Albert árnyalt emberábrázolása azonban a típusokban és a típusok mellett-mögött rejtőző különösségekre is kiterjed és a valódi emberség megnyilvánulásait is mindenütt számba veszi. Egy magas rangú román tiszt őszintén, saját presztízsüket menteni próbálva szégyenkezik a szabadrablások miatt és intézkedik a lehetőség szerinti jóvátétel érdekében; sőt a saját katonái által szintén kifosztott vagy becsapott román parasztok egyikének is visszaszolgáltatja az annak járó pénzt. Ez viszont annyira meglepi a hitetlenkedő román gazdát, hogy így fakad ki: „Román vagyok, igen. Mégis azt mondom: huszonkét éven át loptatok és hazudtatok, miért hittem volna éppen neked? Te vagy az első becsületes ember ebben a ruhában, akit huszonkét év óta láttam. Isten éltessen és Isten segítsen, domnule őrnagy, mert te becsületes ember vagy! Az első becsületes ember!” Egy másik falusi román öregember pedig ilyenfajta bölcs és (ön)kritikus egykedvűséggel kommentálja a határmódosítást: „Urak dolga. Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen (…) Tudod, uram (…) ezért kellett elpusztuljon Románia. Mert mindenki csak lopott. Felhúzta a nadrágot, hivatalba került s lopott. Szétlopták egész Romániát. Na. Úgy mondom, ahogy van. Csak lopás, lopás, lopás. Senki nem gondolt az országgal. Mindenki csak igyekezett megtömni a zsebét. Hát most ott van. Én bizony nem sajnálom. Nem félek se a magyaroktól, se a németektől, sem az oroszoktól. Tőlem jöhet akármelyik. Egyik sem fogja kivenni kezemből a kapát, hogy málét kapáljon helyettem, az biztos.” Nem a jellemrajzok hitelessége csorbul, ha egészen rikítóan karikaturisztikus – vagy félelmetesen nevetséges, groteszk és ijesztő – figurák is felvillannak: a történelem produkálja ezeket az önparódia határáig eszelős, bizarr vagy nagyon is kiszámítható viselkedésfajtákat – mentalitásformákat és jellemcsúfságokat. Az egyik viszszataszítóan véresszájú magyargyalázó tisztviselő – aki azelőtt így üvöltözött: „Bízzák csak rám a kisebbségi kérdést, elintézném hamar. Összegyűjteném mind a magyarokat, ide Désre, a piacra, s géppuskát eresztenék közéjük. Két géppuska kellene csak. Meg lenne oldva az egész kisebbségi kérdés!”; „Ti magyarok mindig effélével jöttök! Mindig kell nektek valami! Mindig csak kértek, kértek! Még szabad időnkben is nektek dolgozunk! Aztán beszélitek, hogy nincs jó dolgotok Romániában! Menjetek ki, ha nincs jó dolgotok! Menjetek a fenébe, Budapestre! Hát nem vagytok szabadok? Nem? Járhattok össze-vissza az országban, mehettek, ahová akartok, az ördög sem kérdi meg, hogy hová mentek! Tudom én, miért akartok ti mind Budapestre menni! Budapestre! La Budapesta! Tudom én! Revízió kell nektek! Hát adnék én nektek Budapestet és revíziót!” – most, szinte nyüszítve, rémült könyörgésbe kezd. S általában is „különös volt ezt a sok rettenthetetlen hivatalbeli oroszlánt látni feldúlt ábrázattal, idegesen és megrettenve, kiket máskor csak úgy látott az ember, könyörtelen merevséggel, vagy gúnyos kedélyességgel egy íróasztal mögött, mint valami kis gonosz olimposi félisten-csecsemőt”. Mások törleszkedő-alázatoskodó bizonygatással hirdetik, hogy ők mennyire „nem rossz emberek” voltak mindig. Megint mások a sunyi-meghunyászkodó alakoskodásban – az önátmentési stratégia sikeres véghezvitelekor – odáig merészkednek, hogy hangoskodó magyaréljenzésbe kezdenek. A köpönyegforgatásnak ezt a kavalkádját csak az irónia érzékeltetheti híven: „arra gondoltam, milyen kár igazán, hogy huszonkét év kellett, amíg megtudhattuk, hogy mennyi jó ember között éltünk, s mennyi jó emberünk volt, akik a dolgainkat igazították. Milyen kár igazán, hogy nem tudtunk erre hamarább rájönni, talán még használni is lehetett volna valami jóra ezt a sok jó embert. Mégis csak igazuk lehet azoknak, akik azt állítják, hogy a jóság szerényen bujkál az emberi természetben, mert ezekben az emberekben igazán nagyon szerényen viselkedett az elmúlt időkben”; „micsoda nyelvtehetséggel áldotta meg az Isten az ilyen embereket, mint amilyen nálunk a jegyző, a bíró, meg az adószedő. Néhány nappal ezelőtt még nem tudtak egy szót sem magyarul s ma már úgy beszélnek, mintha egész életükben azt tették volna”. Mindennek a megítélésekor a roppant hatalmú történelem fintorát éppúgy észre kell venni, mint a tömegbutaság, az alacsony tömegerkölcs és az egyéneket kihasználó hatalmi manipuláció meghatározó alapjelenségeit: „ezek az apró fiúk, szegények, igazán nem tehetnek semmiről. Bábszínházat játszott velük a történelem. Éltek valahol békésen a hegyek között, juhot legeltettek vagy földet szántottak, s egyszerre csak fölkavarta őket valami bolond forgószél, csinált belőlük urat, még nagyobb urat, húsz évig tartotta őket ebben az uraságban, míg szépen kiépítették maguk köré az egész életet, maguk és családjuk életét, de talajt gyűjteni maguk alá buták voltak és ügyetlenek… aztán egyszerre vége lett a színháznak, s ők ott állnak a semmiben, talajtalanul és gyökértelenül, megtréfált, szomorú bohócai a sorsnak”. Az Erdélybe újonnan, mesterségesen betelepített és uszíthatóvá idomított románság szociológiai, szociálpszichológiai értelemben is jellegzetes tömegeiről van szó; az olyan fiatalokról például, akik a tisztesség helyett „az iskolában egyre csak Stefan cel marét és Mihály viteazut hallották emlegetni. Meg aztán, hogy Erdély nem is volt soha a magyaroké, csak éppen tévedésből egy kevés ideig, s hogy magyarok nincsenek is itten, s ha mégis lennének néhányan, hát nem is magyarok azok, csak elmagyarosodott románok, kik megtagadták a dicső ősi eredetet”. A karakterkomikum sokrétűsége mellett az író humora tehát a szánalmasságában is fenyegető tömegpsziché leleplezésében is remekel. A bécsi döntést efféle vélemények kísérik: „A románok szidták a királyukat s a minisztereit, amiért eladták őket a magyaroknak. Szegények úgy képzelték el, hogy Teleki és Csáky egy-egy nagy köteg bankót nyomtak ő felsége zsebébe, valamit kaptak abból a miniszterek is, és így csinálták meg a vásárt. Úgy érezhették magukat, mint az a tulok, akit a vásáron eladnak a mészárosnak, előbb köpködve és esküdözve, hogy így folyjon ki a szemem, ha ennyiért odaadom, s úgy száradjon le a kezem, ha többet adok érte, s végül aztán összecsapkodják a tenyerüket és a tulok mehet.” A megjelenítés, a leírás hangnemének változatossága a megfigyelés tárgyilagosságától az igazságvágy szenvedélyéig terjed; a humoros vagy drámai jelenetezés az örök aktualitást célzó aforisztikus elmélkedések szentenciáival váltakozik, az esszéisztikus kijelentések a megrendülésekből fakadó vallásos-imádságos fohász emelkedett tónusával („Zsoltár és trombitaszó: ez kíséri az ember útját végig a világon, és mindig a trombitaszó a hangosabb. De mélyebbről jön a zsoltár és erősebb /…/ Mert a trombitát egy torok fújja, a többi csak engedelmeskedik neki vakon, de a zsoltárt, ha halkan is: százezrek éneklik”), hogy az érzelmileg felforrósított gondolatfutamok azután végül a himnikus könyörgés vagy az ódai, szózatos intelem pátoszába torkolljanak: „Néhány napot ünnepeltünk így, bánat s öröm között (…) Aztán felkeltünk az asztal mellől, szólottunk néhány csöndes szót még, s indultunk dolgaink után. Szántani kellett s vetni, mert munkából áll az élet. S munkából épül a jövő is, a mi erdélyi jövendőnk épülete pedig még csak éppen az alapzatot bírja. De az alapzat megvan: kemény kőszikla az. Rajtunk múlik, igazán mirajtunk, hogy mit emelünk reája (…) S szólok hozzátok, testvéreim, Erdély bajvívó magyarjai (…) Régi hibákba vissza ne essetek. Szorítsátok egymás kezét még jobban, mint eddig (…) Mert mondom Néked: a történelem kereke gyakorta fordul, és néha jót fordul és néha rosszat. Az marad meg rajta csupán, ki igazsággal jár s keményen markol. Ha pedig elfelejti a ti fületek a nemzet törvényeit, miket huszonkét éven át vérrel s kínnal tanult, s ott kezditek el újra, hol annak idején abbamaradt: bizony mondom, pusztulás lészen akkor és döghalál.”
„Üdvözlégy, szabadság!”
A fellélegzés pillanatairól természetesen sokan mások is hiteles tanúságot tesznek. Az Erdélyi Helikon vagy a Pásztortűz ünnepi-tematikus számaiban (1940 októberében, novemberében, decemberében) többek között Kós Károly, Kemény János, Molter Károly, Reményik Sándor, Asztalos István, Kovács László, Bartók György, Tavaszy Sándor, Maksay Albert, Ravasz László, Bíró Sándor, az Üdvözlégy szabadság (1942) című kolozsvári versantológia szereplői (a szerkesztők, Szabédi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, illetve a további szerzők, Horváth István, Horváth Imre, Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Varró Dezső): mind-mind a nemzeti elnyomatás, a nagyromán nacionalizmus-sovinizmus fojtogató terhének megszűntéről, a megkönnyebbülés élményéről vallanak. Nyirő József így fogalmaz: „A világtörténelem egyik legnagyobb igazságtalansága legalább részben megkapta jóvátételét”; „Bizonyosan tudtuk, hogy így lesz, mert minden elnyomás ideiglenes és vak, amely nem számol azokkal a belső erőkkel és értékekkel, melyeket az elnyomott nép javára és védelmére kivált.” A Keleti Újság ekkor, 1940. szeptember 15-én jelenteti meg a már jó két éve elhunyt Dsida Jenő még 1936 késő tavaszán íródott és eddig kiadatlan remekét, a Psalmus Hungaricust, e halhatatlan poéma közlésével köszöntve, ünnepelve a történelmi fordulatot. A visszatérés fölötti öröm és a jövőtervezés megnyilatkozásait erősíti továbbá az Erdélyi Helikonnak az az 1941. januári száma is, amely szerint 1940 szeptemberében több mint huszonötezer cikk jelent meg a magyar sajtóban Erdélyről, s a lap irodalomjegyzéket is közöl – Gál István A visszatért Erdély a magyar folyóirat-irodalomban című munkáját – a magyar folyóiratokban és időszaki lapokban 1940. szeptember 1. és december 15. között megjelent erdélyi vonatkozású közleményekről – ahogyan a történelmi, politikatörténeti körülményeket részletesen taglaló tanulmányában Szavári Attila is írja (Az észak-erdélyi magyar reintegráció kezdete /1940. szeptember–október/, Székelyföld, 2005/4.). A korszak jellegadó irodalmának számbavételét pedig Pomogáts Béla végezte el: Üdvözlégy, szabadság! – Magyar írók Észak-Erdély és a Székelyföld 1940-es visszatéréséről (Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2008) című monumentális szöveggyűjteményének összeállításával, amelyben a korabeli magyar irodalom legjava alkotóinak sokasága szólal meg. Például a Nyugat folyóirat 1940–41 telén megszervezett Erdély-témájú ankétjának a felidézése révén – amelyből kitűnik, hogy példamutató szellemóriásaink mind az egységében sokszínű magyarság eszméjét, s az erkölcsi nemzetfogalom örökérvényűségét hirdették. Babits Mihály szerint: „A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség is.” Illyés Gyula úgy látja, hogy az „erdélyiek sokat szenvedtek és derekasan állták. Mi tartotta bennük a lelket? Az erdélyi szellem-e, vagy az egész magyarságé? Az örömtől könnyezve térek vissza, megadták a választ”. Tompa László kifejti: „Mi, erdélyi magyarok, mindig erősen éreztük az egységet az egész magyarsággal való szoros összetartozásunkban. De ugyancsak mi: meg tudtuk és meg tudjuk látni a különbséget is magunk és az alföldi, vagy másföldi magyar között. Testvérek vagyunk, de vonásaink – lelkiek és testiek – egymástól sokban különböznek.” Wass Albert pedig így összegzi nézeteit: „egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon.” Magyarság és emberség tehát elválaszthatatlan értékminőségek, mint amiképpen erről csak a vérzivataros huszadik században is oly sokan tettek tanúbizonyságot: „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik (…) Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora” (Szabó Dezső); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni” (Reményik Sándor); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul” (Makkai Sándor); „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember” (Németh László); „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter); „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi” (Csoóri Sándor); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József). (Az ezt az alapállást tanúsító, a trianoni traumát ekképpen tükröző irodalmi művekből öszszeállított fontosabb újabb antológiák: Querela Hungariae – Trianon és a magyar irodalom, szerk. Pomogáts Béla, 1996; A magyarokhoz – Magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig, szerk. Medvigy Endre, 2003; Psalmus Hungaricus – Szépirodalmi művek és történelmi dokumentumok Erdély 1918–1920-as elszakításáról, szerk. Pomogáts Béla, 2010; Szétszaggatott ország – Trianon a magyar költészetben, szerk. Bíró Zoltán, 2010.)
S ez az emberség abban is fényesen megnyilvánult, ahogyan az erdélyi írók a mindenféle torz bosszúszomjnak és megtorló bosszúvételnek, alantas, elvakult, erőszakos elégtételszerzésnek még a lehetőségét is mélységesen elutasították. A Kárpát-medencei magyar egység restitúciójának reménye természetszerűleg járt együtt azzal a magasrendű emberiességgel, amely a kisebbségi humánum magatartásában és világfelfogásában korábban is már megmutatkozott. Tamási Áron – aki diákkorában, Trianon hatására először „törvénybíró” akart lenni, hogy „igazságot osszon” – például vérbő székely erezetű autonóm transzszilvanizmusát mindig organikusan össze tudta egyeztetni az egyetemes magyar szellemiséggel, a demokratikus népiség és a nemzeti függetlenség, önrendelkezés, szuverenitás eszményeivel, s a keresztény erkölcsi idealizmus lelkületével – s így a más népek iránti tisztelet és megbecsülés, a békés, megbékélő együttélés normarendszerével. Egységes magyar társadalom vagy Erdély üzen című 1943-as vallomásaiban kifejti, hogy „bajunkban a világon senkire sem számíthatunk, csak a magunk erejére”, s hogy „jövendő sorsunk is erőnkön dől el, nem idegen hatalmak segítségén”; hogy a válságba sodró, szűklátókörű politikai világnézetek „szélsőségesen idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket”; s hogy ezért egy szellemileg megalapozottan egységes, erős és igazságos nemzeti társadalom felépítésére van szükség. Mert – figyelmeztet adys, Németh László-s tónusban ’45-ben is –: „minden nép elvész, amely magát elveszti”. Szerinte ugyan „emberi művelődés és az ősök ezeréves véráldozata árán örök magyar föld Erdély” (A tűz világossága, 1941) – „ezeréves magyar történelmi föld, melyet a magyarság védett mindenekfölött és a művelődés földjévé ő avatott” (Erdélyi Szövetség, 1940) –, tehát „a nemzeti eszme nem lehet más, mint a magyar haza történelmi határai között újrateremteni az életet” (Gond és reménység, 1942). „De kérdezhetné valaki, hogy miben áll a mi igazságos magyar ügyünk? Erre azt felelem, hogy két óriási nagy feladatból áll. Nevezetesen először abból, hogy a magyar Szent Korona országát helyreállítsuk, és minden ellenséggel szemben megvédjük; másodszor pedig abból, hogy ebben a helyreállított magyar hazában, majd a háború után, igazságos rendet teremtsünk” (Üzenet, 1943). Az igazság békés humanizmusa pedig nem a győzelmi boszszúállást, hanem a kiengesztelődést kívánja: „Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen” (Levél Erdélyből, 1940). S a hatalmi téboly és gyűlölködés ellen persze más kiemelkedő írók, közéleti vagy egyházi személyiségek is folytonosan felemelték a szavukat, köztük például Márton Áron, akinek a gyulafehérvári püspökségét is két részre osztotta a bécsi döntés nyomán kialakított új országhatár. Vagy az a Reményik Sándor, aki 1918 és 1920-21 között, Végvári álnéven írott harcias költeményeiben még a demonstratív bele nem törődés, a lázadó szembeszegülés dacos-tüntető kiáltásaival hadakozott („Kezét-lábát a gyilkosok levágták” [A csonka test]; „Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet, / Versailles-ig lobogjon az üzenet, / Hogy megroppant bár karunk ereje: / Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!” [Nem nyugszunk bele]; „Most átkot mondok! / Ez a föld a mienk, / Ki nyomunkba hág itt völgyön-hegyen: / Megátkozott legyen!” [Átok]; „S ne jöjjön új tavasz / Ha mi elsüllyedünk!” [Ne jöjjön új tavasz!]; „A keblünkről letilthatják, / Letéphetik a három színt, / Keblünkről beljebb vándorol, / Befogadják a szíveink. // E három szín után fog szívünk / Sikoltva égni, vérzeni, / Ki mindenünnen leszaggatta, / Jöjjön és onnan tépje ki!” [Három szín]), most viszont az együttes méltányosságra és a közös kiengesztelődésre szólít fel. Korszerűtlen versek című 1941-es ciklusának 4. és 7. darabjában intelemszerűen ezt hangoztatja: „Megtorlás, megtorlást követ. / Én elvettem, ő visszavette, / Kiáltsuk: te vagy a hibás? / Vagy az a kérdés, hogy ki kezdte? / Mint a gyermekszoba kérdése, / E gyilkos gyermekjáték is olyan: / Nemzetek közti véres játék” (Ki kezdte?); „Hát nem lehet e korhadó világot / Testvér-színekkel ékesíteni? / A kocka fordul és aki alul volt: / Hegylábánál: hegytetőre kerül, / S amit magának nem kívánt, a mással / Folytatja, vagyis hogy kezdi elül. / Hát így kell mindig lennie: / Az egyik alul, s a másik felül? / Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: / És szép egymás-mellettiség soha? (…) Isten maradjon egyes-egyedül – / Kiben nincs többé rab és hódító / És nincsen többé alul és felül!” (Egymás mellett soha?) A historikusan meggyökerezett erdélyi tolerancia (az együvé tartozás, a szolidaritás, a hagyományos transzszilvanizmus) sorsközösségi ideáljának jegyében int antológiacím-adó költeményében Szabédi László is arra, hogy az új helyzet a magyarságban nehogy másokat elnyomó, visszavágó indulatokat szüljön vagy tápláljon: „Üdvözlégy, magyar szabadság! én, élő, / temetőkertből jövök ím eléd, / onnan hozom a hiába remélő / holtak szentségtörő üdvözletét; / felövezem magam fekete gyászszal / s így állok a diadalív elé / és komor, rettenetes zokogással / ujjongok a szabadító felé. (…) Azért, szabadság, üdvözlégy! jövendő / magyarokat tápláló szent gyümölcs! / Kíméld éltető nedved’, a veszendő / poharába pazarolva ne töltsd, / nehogy, kin a keserű rabkenyéren / kiütött az utálatos csömör, / váljék rabból, feledve a szemérem / parancsát, bosszúálló börtönőr.” (Üdvözlégy, szabadság!) – S kétségtelenül a felajzott érzelmek bizonyos – az örvendezést és a szorongást egyszerre hordozó – ambivalenciája sugárzik, s a józanság tiszta hangjai hallatszanak az Üdvözlégy szabadság-versantológia többi darabjából, sőt már az előszóból is: „az erdélyi magyar költő haza-élményét éppen olyanfokú himnikus lelkesedés, illetőleg önemésztő tépelődés hangján fejezi ki, mint szerencsésebb nemzetek fiai a lélek sajátabb megrendüléseit. S éppen az élmény elemien őszinte volta teszi érthetővé a szorongó lelkiismeret gyakori megszólalását; illő-e, időszerű-e a határtalan örvendezés, amikor ’hadak s vadak’ szokatlan mértékben megszaporodtak”; s „kit a halál választ el tőlünk, – kit a határ”. És maguk a lélek viharzásában – a „könnyes örömben” (Jékely Zoltán), a „szabad dal” és „könnyes mámor” (Kiss Jenő) feszültségében – fogant költemények is a felemás helyzet ellentmondásait sorakoztatják, stilizálják: „Szabad vagyok, mint a szél és / gyászos, mint a felhők… / Látod, azok is szabadok / s mégis mind kesergők”; „Rabmagyaroknak üzenek, / magyar határ-szélről”; „Azt üzenem nektek haza, / Malozsavölgyébe: / Fogózzék meg mindenki jól / apáink földjébe”; „Míg e földet magyar szántja, / másé nem lesz soha”; „ne hagyjátok el a földet, / történjék akármi” (Horváth István: Üzenet Uzod unokáinak); „Felerészben – huszonkét fekete / Év múlva – visszakaptuk Pátriánkat” (Jékely Zoltán: A Betlehemi Csillaghoz); „testvér-kéz a testvért átkarolta, / hogy a Kárpáttal izmos drága Kar / ölelésében izzott a magyar”; „magyar szabadság ősze, / vagy inkább szabadságunk tavasza”; „hazaérjek a hazában, / feledjem el, mi bánt, mi felemás” (Kiss Jenő: Tavalyi ősz).
„Túl a határon testvérek sírnak”
Semmi körülmények – még a diadalmas öröm – közepette sem csorbul tehát a tisztánlátó veszélytudat és az árnyalt körültekintés. Mert aggodalomra, fájdalomra, hiányérzetre továbbra is megvannak az okok; hiszen valóban, az egyik ilyen fejlemény az integer Erdély kettévágása, s a Dél-Erdélyben rekedt magyarok további nyomorúságra kárhoztatása. „Az egyik szemünk az örömtől, a másik a fájdalomtól sír…” – mondta Nyirő József a budapesti rádió első hírei után, s Tamási Áron úgyszintén már az első napoktól kezdve fájlalja a természetrajzilag, történelmileg és virtuálisan egységes Erdély kettéosztását: „Igen, a homlokánál kettőbe vágták Erdélyt… Istenem, micsoda szívfájdalom ez neki is, Bethlen Gábornak, aki velünk együtt a teljes ünnepre készülődött” (Gondolatok hazatérés idején). Holott a „történelmi küzdelem fölötti” „örök eszmény” szerint: „Erdély egy és oszthatatlan” (Erdélyi Szövetség). Így viszont „túl a határon testvérek sírnak s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab” (Piros betűk a hazatérés napján). Az Erdélyi Helikon 1940. szeptemberi számának szerkesztőségi közleménye így fogalmaz: „De arcunk, mint a mesebeli királyé, különös játékot játszik: egyik szemünk sír, amikor a másik nevet. Az Erdély gyönyörű földjén végigfutó új határvonal sok-sok drága magyar szívet választ tőlünk el, s míg a mi örömünnepünk tart, új fájdalommal rázza meg őket.” És ez a keserűség és aggódó együttérzés hangolja Reményik Sándor Ott túl… című versét is, 1941 januárjában: „Ott túl a déli Erdély-gránicon / Újév hajnalán csordult a pohár, / Keserűségtől túlpezsgő pohár (…) S túloldalon a hegyek képe: / Az égbenyúló hegyeké. / Öröktől fogva a mieinké. / És én most már szabad magyar vagyok / És hallgatom – – / Belülről hallgatom / Hogyan süvít ott künn a szél, / Süvít, mint a végítélet szele, / S én a lelkemben majd megszakadok. / Mert még annyit, annyit sem írhatok / Válaszul: hallom, hogy süvít a szél. / Mert kinek írnám, az sínylené meg – / Megkeserülné ő. / Még virágnyelvünket is elrabolta, / Elrabolta ez a rabló Idő. / S jön, hogy habzó keserűségemben / Visszanyert, fájó szabadságomat / A világ, s az Isten lábához vágjam: / Nesze – nem kell – – / Amíg minden testvérem nem szabad!” De ez az örömöt megrontó fájdalom szólalt meg Tompa Lászlónak már a felszabadító magyar honvédséget 1940 szeptemberében Üdvözlő versében is: „Jött nemrég a jóhír, s bár volt benne bús is, / Hogy sok testvérünk tőlünk elszakadt”. És hasonlóképpen Bartalis János Kettéhasadt Erdély… című megrázó költeményében: „Kettéhasadt Erdély, mint a szívem. / Egyik felől maradt apám s anyám, / egy élő meg egy holt. / Másik felől maradt egy sírhalom… / Mit írsz fel még, Történelem / Erdély rettentő sorslapján? (…) E csodaszép őszön / egyik felől öröm / s egetverő éljen. / Másik felől jobb volna tán / a temető mélyen. (…) Virágban fürdik ma Váradnak utcája. / Könny permetez le ma Enyedre, Tordára. / Ó, Uram, népedre e kétféle sorsot, / miért osztogatod megpróbáltatásod? / A mély őszi éjben sírnak a csillagok. / A bús őszi éjben a síró magyarok. / Imádkozzatok!”
A Dél-Erdélyben rekedt magyarok sorsa valóban még roszszabbra fordult, az elmérgesedő háborús politikai helyzetben mintegy félmilliónyian csakugyan a megtorló és még dühödtebbé fokozódó román hatalmaskodásnak való kiszolgáltatódást szenvedték. „Egyre keményebb rendszabályokat léptettek életbe, erősen korlátozták az amúgy is csekély anyanyelvi oktatást és sajtót, betiltották a kulturális és politikai szervezeteket, akadályozták a Magyar Népközösség munkáját – mely mint egyetlen elismert érdekképviselet próbált működni –, bevezették a munkaszolgálatot és az internálás intézményét, napirenden voltak a kiutasítások” (summázza a Hetven év – A romániai magyarság története 1919–1989 című összefoglaló kötet /szerk. Diószegi László, R. Süle Andrea, Bp., Magyarságkutató Intézet, 1990/). Ebben a tekintetben az új határ tehát igen kedvezőtlennek bizonyult, „mind gazdasági, mind katonai védelmi szempontból”: „a Dél-Erdélyben maradt magyarság sorsa reménytelenül keservessé vált, ki voltak szolgáltatva a vasgárdisták zaklatásainak, sőt vérengzéseinek” (állapítja meg A magyarság rövid története /Kolozsvár, 2001/ című munkájában Lászlóffy Csaba és Varga Domokos is). Lipcsey Ildikó szerint „a magyarság Dél-Erdélyben, Romániában másodrendű állampolgárból harmadrendűvé lett” (Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében, Bp., 2008). E kétségbeejtő viszonyokról tudósít hitelesen és felkavaró szuggesztivitással Kacsó Sándor regénye, a Lélekvesztőn (1941), illetve Méliusz József Sors és jelkép című nagyszabású epikai kompozíciója 1943–44-ből.
„Magyarok voltunk mi eddig is”
Sebeket ejthetett azután az anyaországiak némelyikének érzéketlensége, értetlensége. Már a bevonuló katonatisztek között is volt olyan, aki nagyzoló, melldöngető dölyfösséggel oktatta az önérzetes (székely) magyarokat. Wass Albert több regényében örökít meg ilyen jeleneteket, amikor az egyik egyenruhás magyarországi nagyokos hivalkodó gőggel, peckességgel megkérdezi: „Örvendenek, ugye, hogy magyarok lettek megint?” Mit lehet erre válaszolni? „Egy nagybajuszos öreg gazda fölvetette erre a fejét. – Magyarok voltunk mi eddig is, kérem – felelte tempósan.” A féltve és annyi szenvedés között megőrzött eredendő identitástudat, az etnikai-nemzeti azonosság- és sorsvállalás nem a határvonalak szeszélyes változásaitól függ.
Aggodalomkeltőnek látszott azután az anyaországból történő középosztályi beáramlás, a gyakran szintén érzéketlen hivatali-ideológiai benyomulás. Az erdélyi lehetőségekre magukat rávető karrieristák tülekedését Kós Károly is azonnal jelezte: „megnézegettük őket, és megláttuk, hogy azok az emberek, akiket azelőtt nem ismertünk, erőteljesek voltak és nem látszottak fáradtaknak” (Ezerkilencszáznegyven). Tamási Áron ugyancsak leszögezte: „létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szellemiség, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban magát a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcs formáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk”; „igazság az, hogy az erdélyi magyar szellemiség, ennek a szellemiségnek a hősei s a lelkileg megújult egységes magyar társadalom: ez mind nemzeti érték” (Gondolatok hazatérés idején). Wass Albert egyenesen kimondja: „Az jöjjön csak ide, aki testvért keres, nem pedig koncot, akit ennek a földnek szeretete vonz, s nem a megmaradt zsírja. Sokat szenvedett föld ez az ország, áhítattal tegye lábát reá, aki messziről jön. S a házigazda rajta mi vagyunk. És ez a házigazda, bár üres zsebekkel áll, de sokat küzdött, sokat tanult és erényekben gazdag. Léha viselettel meg ne botránkoztassa haszonleső vendég.” (Jönnek!)
Az erdélyi magyar írástudók és értelmiségiek joggal féltették tehát a minőségelvű erdélyiség sajátos szellemi-kulturális eredményeit, mert ezek a folyamatok a transzszilván jellegzetességek és értékhagyományok önálló arculatának az elhalványításával fenyegettek. Az erre reagáló árnyalatos identitásvédelem szólalt meg a helikoni-marosvécsi írócsoportosulás tagjainak közös deklarációiban is – a nemes tradíciók elhanyagolhatatlan ápolásának, a „múltbéli tapasztalatok”, az „ősi tájegységekben rejlő kipróbált erők” jelentőségének a felemlegetésével. A finomabb transzszilvániai karaktervonások és szempontok elengedhetetlenül szükséges hasznosítására intettek az eredendő és érzékeny szülőföldi hűség tónusában, kiemelve a minőség eszméjének az elsődlegességét, az együtt élő népek gondolkozásának figyelmes megbecsülését, a szellemi kultúra politikák és világnézetek feletti egyetemes felelősségét és kötelezettségét. És sérelmezve a tájékozatlanul központosító bürokratizmus túlzó gyakorlatát, az erdélyiség speciális lelki jegyeinek, önértelmező törekvéseinek néminemű elsorvasztását. Tamási Áron így fakadt ki: „A szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett” (Erdélyi jelentés a magyar szellem küszködéseiről, 1940–42). Ember az országút szélén című 1948-as emlékidéző regényében Wass Albert pedig úgyszintén határozott vonásokkal jellemezte és magyarázta ezeket a csalódást okozó jelenségeket: „A hivatalokat Budapesten osztogatták. Éspedig azoknak osztogatták, akik ott voltak. Akiket a protekció előretolt. Csupa miniszteriális urak sógorai és unokaöccsei, sógorok és unokaöcsök iskolatársai és az iskolatársak barátai lepték el az erdélyi hivatalokat. Olyanok, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy miféle emberek élnek Erdélyben és hogyan élnek. Csak egyszerűen jöttek, átvettek minket, mint ahogy egy juhnyájat átvesz az újonnan szerződtetett pásztor, és uralkodni kezdtek rajtunk. És ez minden vonalon így volt. Emlékszem, micsoda megbotránkozást keltett, amikor a kolozsvári színház élére egy pesti színigazgatót küldtek, aki azzal a nyilatkozattal érkezett le hozzánk, amilyennel a szerecsenek közé kiküldött angol tisztviselők szoktak: »kultúrát hozok Kolozsvárnak«. És aztán hozott egy olyan csapnivalóan rossz harmadrangú színházat, ami nyomába sem léphetett a mi huszonkét éven át nehezen fenntartott kolozsvári magyar színházunknak.”
„Kisebbségből – kisebbségbe”
A visszatért Kolozsvárott, 1940 telén (december 12-én) a Méhkas főiskolás diákszövetkezet (KMDSz) nagyszabású előadóestet szervezett. A rendezvényre a mintegy ezerkétszázas létszámú hallgatósággal zsúfolásig megtelt Mátyás király Diákházban került sor, ahol többek között Cs. Szabó László, Veres Péter, Kodolányi János, Németh László léptek fel. „Ugyanazt a Kolozsvárt találtam meg. Ugyanazt a barátot, nem is egy, hanem több alakban. Ugyanazokat az álmokat, ugyanazt a tiszta idealizmust és lelkes elszántságot. (…) Milyen csodálatosan illenek ezek az emberek, ezek a háztetők a tájba! Milyen magától értetődő művészete a stílusegységnek! (…) Minden lépten-nyomon történelem. (…) A történelem itt elevenen ható erő, nem romokba omlott vagy mesterségesen megdermesztett múlt. (…) Kolozsvár is ugyanaz, ami ezer esztendőnek előtte volt. Egy darab történelem. (…) Tiszta, erős levegő lengi át. És nemcsak elevenen ható történelem, eleven mítosz is. Fellegvára a hét vár közé tartozott, amelyet még a tündérek építették s amelyről Erdélyt Tündérkertnek nevezik. Mítosz és történelem él itt, összefonódva a modern élet mindennapi gondjaival, munkájával. (…) Tamási költészete nem költészet, hanem valóság. Mert elszokott a szemed attól, hogy mítoszt, történelmet és költészetet valóságnak láss”, holott itt a mítosz, a történelem és a költészet eleven egység és életteremtő erő, ezáltal „otthon vagyunk, egymásé és a magunké vagyunk” – írta akkori lelkesült naplófeljegyzéseiben Kodolányi János. S hogy tisztító utazás volt ez, mert az „örök magyarság” értékeire mutatott rá, amelyeket „mohó, idegen kezek” „idegen, hibrid habarék”-kal fojtatnának belénk.
Németh László beszédéből elsősorban az illúziótlan problémalátó gondérzékelés és az összetett önazonosság- és helyzettudat további árnyalatai bontakoztak elő. Kisebbségből – kisebbségbe címmel megtartott előadásában főként azt taglalta, hogy a minőségi magyarság az egész Kárpát-medencében kisebbségben szorong, s így az erdélyi magyarok is csak az egyik kisebbségi helyzetből a másikba jutottak, ha ellenkező is a látszat a magyar állam keretei közé viszszakerülve. Nincs tehát joguk „vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk”; abba, amelyet a Németh László-i értelmiségi típusnak az anyaországban eddig is folyamatosan el kellett szenvedni. A tizenkilencedik század végi gazdasági növekedés, állami fejlődés, új értelmiségi felduzzadás egyre inkább kioldotta a szerves és jellegzetes, jellegőrző magyar hagyományokhoz való ragaszkodást, a felső rétegek köze szinte megszűnt „a lent maradt milliókhoz”. Nyugaton az ilyen átalakulástól csak demokratikusabb: „franciább, németebb lett az élet, hisz az új polgárságban a nép vetette fel színét”; nálunk viszont elszakadtak a máshol csak sűrűsödő szálai az öszszetartozásnak és a szolidaritásnak. A fordított kiválasztás a magyar lélek elsorvasztásához vezetett. A Habsburg-monarchia saját hatalmi érdekében olyan vezető réteget nevelt vagy választott ki, amely „a fajtáját a fajtája ellen” kormányozta, s a frissen jött etnikai csoportok is egyre több előjogot kaptak a szerves magyarság rovására; s a nagybirtok, a klerikalizmus és a nagytőke húszas évek elejétől lezajló restaurációjának időszakában a „magyar népet zárt kapuk, magas tandíj, érdeküket féltő szervezetek tartják vissza az emelkedéstől”. A „magyarságot roszszul ismerő, önző, felületes csoportok” ellenében a rossz közérzetnek és a hontalanságnak hangot adó hiteles írók viszont úgy lépnek fel, hogy általuk az irodalom több lesz önmagánál: „egy természetes vezetőit elvesztett nép nyúlt fel benne, hogy tájékozódjék, s helyzetére ocsúdva kiegészítse magát”. Vajda Jánosként „zúgolódva”, Adyval „kiáltva meg a bajt”, Móricz „magyar Atlantiszaira emlékeztetve”, vagy „bal s jobb közt Szabó Dezső hősiességével tartva a magyar radikalizmus útját”: „a magyar irodalom tudott vagy ösztönös célja mindig az volt, hogy értelmiségünk s munkásnépünk egy részét átjárva olyan vezető réteget teremtsen, amellyel a magyar nép önmagához hasonló s Európára méltó nemzetté egészülhet ki.” A néphez hű „írópróféták” és értelmiségiek rétege „nem osztozkodni és civakodni akar a magyar népen”, hanem kisebbségi sorsát vállalva „kiböjtölni az időt, amikor a természetes vezetőkből tényleges vezetők lesznek”. Mert eddig a nemzettel tartó „hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott”. És Németh László, aki úgy érzi, hogy annyi könnyebbsége volt az írói pályán, amenynyit lazított a hűségen, most ebbe a szép hivatással, de sok szenvedéssel telített kisebbségiségbe hívja a kisebbségi sors szenvedéseiben már felkészült erdélyi magyarságot.
Hasonlóképpen nyilatkozott meg ő már közvetlenül a szeptemberi események után is (amikor a történelem „betör a dolgozószobába”), a Magyar Élet 1940. októberi számában, a Nyugat Erdély-vitájához kapcsolódó, Erdély ünnepére című írásában is: „Mit ér akármilyen visszatérés, ha nem egy igazságosabb hazába hozzuk a visszatérőket? Mi bármely részrevízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé? (…) A sors jobb volt hozzánk, mint mi magunkhoz. De ez ne bátorítson arra, hogy ezután is mindent tőle várjunk.” – Erdély alkalmából című, 1940. november 17-i eszmefuttatásában egyébként Szabó Dezső is hasonló kritikus aggodalmainak és feladatmeghatározásainak adott éles hangot. A visszacsatolás örömmámora közepette figyelmeztetett az egész magyarságot sújtó álliberalizmus („cinkos-liberalizmus”, „gengszter liberalizmus”) pusztításaira (amely „hirdette a szabad versenyt, s gazdasági uralmának kegyetlen kizárólagosságával kiszorította a magyarságot a verseny, a szerzés, a gyarapodás és fejlődés minden lehetőségéből”, amely „idegen étvágyak vad zsákmányszolidaritásának jelentett liberalizmust”, és „nem a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar szellemi munkás: a magyar magyarság számára”, szavalva a lelkiismereti türelmesség mellett, de „gyilkos türelmetlenséggel” tiporva el „az üzletére nem előnyös lelkiismereteket”), de kipellengérezte a hivatalos, állami és úri középosztály giccses hazafiaskodásának ürességeit és hazugságait is, s a „jobboldal” vagy „baloldal” „mókáinak” életellenességét. Az egységes, egészséges, valódi nemzetépítés, a történelmi műhelyteremtő „új magyar honfoglalás” vitális és erkölcsi szükségességére intett (amelyben „ösztönösen látó magyar öntudat, szerves magyar ideológia, erő az élet minden terén, szociális igazság, a magyar lélek mély adottságaira épített hatalmas kisugárzású kultúra” egyesül vagy egységesül), mert felszínes és hamis az a hazafiság, amely „nem adja a magyar talaj, a magyar lélek semmi ős színét, mély izenetét”, amely „nem ad egységes ideológiát, közös életprogramot, szerves életcélokat: a magyar életösztön, életakarat látását, megmutatását, irányítását”, s „nem jelent határozott vonalú lelki szervezést, a közös védelem, közös élethódítás tervszerű szolidaritását és ellenállásra edzést a kártékony idegen akaratok és igézetek ellen”. S az álmagyarkodás elrettentő példáit sorolva nehezményezte például azt is, hogy a budapesti rádió „a magyar szellem igazi kifejezőit és akaróit: Móricz Zsigmondot, Kodolányit, Illyés Gyulát, Erdélyi Józsefet, Németh Lászlót”, „a tanulmányíró Gombos Gyulát s a fiatal magyar irodalom igazi magyar tehetségeit feltűnően ritkán, vagy egyáltalán nem szerepelteti”. Mindezt szem előtt tartva hívta az erdélyi magyarságot az „új magyarság” mégis megindult „lelki változásába” való beilleszkedésre, a magyar megmaradás, fejlődés, erősödés érdekében, s minden „egyéb rothadt frazeológia” – azaz önző uralmi, féktelen zsákmányvadász érdekeket elleplező szólamok – ellenében. Mert a kisebbségi megpróbáltatásokkal párhuzamosan a „magyar lélekkel” látó anya- vagy csonka-országi szemek előtt is nyilvánvalóvá lehettek „a rothadás, gyávaság és megvásárolhatóság olyan mélységei”, amelyek „égetőbb gyötrelmeket” okozhattak „minden börtönnél, hatalmi üldözésnél, hivatalos hajszánál”.
„Idegen uralom alatt élni az embermeggyalázásának egyik neme”
Négy év múltán aztán bekövetkezett az újabb tragédia – a magyarság hatalmas tömegeit ismét tényleges kisebbségbe taszító (átmeneti időintervallum után konkrét politikai értelemben is kisebbségből kisebbségbe sodró) katasztrófa: az 1944–45-ös román és szovjet megszállás végképpen véget vetett a négyesztendős szabadságnak, s megpecsételte a magyar Erdély sorsát. Trianonban könnyű dolguk volt „azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad – mert hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált – zsákmánynak tekintették”; „Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román” (írja Beatrice apródjai /1979/ című művében – Hemingway-t is idézve – Illyés Gyula). S az 1920. június 4. utáni megismételt, második országdaraboló Trianon, az 1947. február 10-én szentesített párizsi békediktátum megint milliós magyar nemzetrészeket szakított el, a még kegyetlenebbül bosszúéhes totalitárius-kommunista diktatúra áldozatául, prédájául vetve azokat. Az eleinte a román szabadcsapatok vérengzésében tomboló, majd évtizedekig a politikai-hatalmi genocídium (Sütő András szavával: hungarocídium) valóságos népirtó terrorjában uralgó magyarpusztítás korszaka még inkább rávilágíthat annak az igazságára, amit Tamási Áron 1941-es tézise így kristályosított ki: „idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme” (A tűz világossága). És egybehangzik ez azzal, amit Makkai Sándor szögezett le még 1937-ben (hogy „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”; „legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia”); illetve azzal, amit pedig teoretikus jelleggel, definitív elméleti igénnyel később Bibó István jelentett ki: „A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik”; „a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg (…) tartósan elviselhetetlen” (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946).
S a jövő? A kiszolgáltatottságot megszüntető összmagyar nemzeti önrendelkezés esélye? – Abban mindenesetre bízhatunk, amit – a Csonka Magyarország című 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat („Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól”; „Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Igazság!”) mintegy értekező nyelven is megerősítve – Babits Mihály is állított (Az írástudók árulása, 1928): Magyarország „az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”; s „az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van”. S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint – ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című 1938-as költeményében –: „Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” A transzcendens bizonyosság feltétlen győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. („A mi igazságunk: a mi erőnk” – hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó szóval már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt Trianon megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: „Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non” (A liba); vagy Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: „Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam – én, faragatlan – / az Öregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam!’” (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk, ahogyan pedig erre napjainkban Szentmihályi Szabó Péter biztat minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: „Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon.”