Kulturális folyóirat és portál

2011. július 18 | Lipcsei Márta | Irodalom

Az én keresése

Az ember mindig csak egy szem magát látja száz tükörben is, ha tükrök közt ver gyökeret a lába.

Az én titkát kutatja, cselekszik. A cselekvésnek paradox jellege van, a cselekvésben nem ragadható meg az én, talán a láthatatlan belső életet kellene megvizsgálni.

De minél erősebb az ént megfigyelő mikroszkóp optikája, annál inkább kicsúszik markunkból az én és annak egyedülvalósága: a lelket atomokká bontó lencse alatt egyformák vagyunk valamennyien, tehát az én keresése megint csak paradoxonba torkollik.

Lehet, hogy az ember belső világegyeteme egy csoda, de vajon milyen lehetőségei maradnak az embernek egy olyan világban, ahol a külső meghatározók megsemmisítő erejűek, hogy a belső indítékok immár mit sem számítanak?

De a „világ” jelző egyre ékesszólóbban fejezi ki az iszonyodást attól a ténytől, hogy ami földgolyónkon történik, ezentúl már nem helyi esemény lesz, mivel minden katasztrófa az egész világot érinti. Ez azt is jelenti, hogy mind jobban a külvilág határoz meg bennünket, ama helyzetek által, amelyek elől nem szökhet meg senki, és amelyek folytán egyre inkább hasonlítunk egymásra.

Énünk súlya lehet a földgolyó népessége mennyiségének függvénye is. Egy én súlya, egy én belső életének súlya egyre kisebb, és lehet, hogy rohamos könnyebbedésünkben átléptük már a végzetes határt? Vagyis beszélhetünk az én „elviselhetetlen könnyűségéről”?

Ha meg akarjuk határozni az én tér-idő koordinátáit, rájövünk, hogy az élet szomorúsága éppen abban rejlik, hogy valójában teljesen kicsúszik ujjaink közül a jelen pillanat is. Látásunk, hallásunk, szaglásunk egyetlen másodperc alatt tudatosan vagy öntudatlanul egy sor eseményt fogad be, s agyunkon észlelések és gondolatok serege fut át. Minden pillanat egy-egy kis világegyetem, amelyet a következő pillanat jóvátehetetlenül megsemmisít. Rájövünk, hogy az élet csapda: születünk, noha nem akarunk, be vagyunk zárva egy testbe, melyet nem magunk választottunk, és amely arra rendeltetett, hogy meghaljon, és a világ terei már nem adnak állandó lehetőséget arra, hogy elmeneküljünk.

Bizonytalan e bolygó, amelyen élünk. Az emberi állapot teljesen beteljesületlen, bizonytalan és nyugtalan. De én azt mondom, a gondolkodáshoz használjuk fel az istenek emlékeit és keressük a csend értékeit.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu