Alkalom szüli a papot
„Sokféleképpen lehet jó dolgot csinálni” – mondta Tomasz atya. Daniel pedig mindezt halál komolyan is vette. A fiatal lengyel rendező, Jan Komasa 2019-es Corpus Christi (Boże Ciało) című filmje megjárta az európai filmfesztiválokat, majd egészen az Oscar-jelölésig jutott a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. A pár perc híján kétórás alkotás központi alaphelyzetét a már jól ismert jó és rossz konfliktusa képezi. Sőt nem is konfliktusa, inkább viszonya.
A 2010-es években figyelemmel követhettük a lengyel filmművészet fellendülését Paweł Pawlikowski sikereinek köszönhetően. A 2013-ban készült Ida, majd a 2018-as Hidegháború sorra nyerte a rangos elismeréseket, de a két filmet nem csupán rendezője köti össze, hanem történelmi háttere is. Jan Komasa Corpus Christije azonban kortárs vizekre evez.
A forgatókönyvet jegyző Mateusz Pacewicz azt nyilatkozta: a papi imposztorok furcsa divatja hódít Lengyelországban. Általában pitiáner tolvajokról van szó, akik magukat papnak álcázva meglopják a kisvárosi és falusi híveket.
A Corpus Christi alaphelyzete is erkölcsi ellentmondásokkal teli. Daniel, a javítóintézeti srác (Bartosz Bielenia) a mindennapos erőszakkal terhelt intézmény falai között fedezi fel a hitet egy karizmatikus katolikus papnak, Tomasz atyának köszönhetően. Danielnek büntetett előélete miatt esélye sincs arra, hogy felvételt nyerjen egy papneveldébe, pedig ez lenne a leghőbb vágya szabadulása után. Jó magaviseletéért elküldik egy vidéki fűrésztelepre dolgozni, de főszereplőnk inkább a közelben lévő falucskába téved, s ott egy dacból és sértettségből elkövetett füllentés után papnak nézik – és innentől az események egyre ellenőrizhetetlenebbül tartanak a szükségszerűen tragikus végkifejlet felé.
Daniel erkölcstelen múltja furcsamód tökéletesen alkalmassá teszi őt arra, hogy papi munkáját ellássa, ugyanis bűnösként jól ismeri a bűnt, a hitetlenséget, épp ezért tud híveihez őszintén szólni, hisz ő is ugyanolyan nyomorult, bűnös lelkű, mint társai. A vallásos dogmatizmusra fittyet hányó, liberálisabb világlátása elősegíti a helyi közösség több, addig mélyen elnyomott konfliktusát feloldani.
Ahogy Daniel személyes sorsa, úgy a templomba járó közösségben fortyogó gyűlölet is azt a kérdést teszi fel, hogy mit is jelent kereszténynek lenni. Ha képtelenek vagyunk megbocsátani, hiába járunk gyónni, hiába dobunk pénzt a perselybe, csak a külsőségekben követjük a katolikus vallás tanításait. A hit létjogosultságát, a belőle nyerhető pozitív erőt egy pillanatra sem megkérdőjelezve a film komoly kritikát fogalmaz meg a katolikus egyházzal szemben.
Főhősünk lebukása és a javítóintézetbe való visszakerülése jelenti mégis az ő megváltás- vagy megváltódás-történetét. A Corpus Christi katartikus módon mesél arról a jól ismert közhelyről, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, ám vannak olyanok, akik azt nagyon fiatalon, jóval nagyobb hátránnyal kényszerülnek cipelni. A film jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon lehet-e ilyen múlttal békére lelni, és ha igen, annak mi is az ára.
A Corpus Christi olyan egyedi, ritka alkotás, amelyben a rendezés, az operatőri munka, a forgatókönyv, a színészi játék külön-külön is dicséretet érdemel, együtt pedig katartikus élményt alkotnak. Ez a film reményt ad, gyomorszájon vág, és sokáig velünk marad.
Lencar Péter
Nyitókép: Daniel (Bartosz Bielenia) a Corpus Christi című filmben
(Megjelent a Várad 2023./2. számában)