Alászáll a nagy Peer (Peer Gynt)
A Peer Gyntre érdemes visszatérni, mert nem mindennapi vállalkozás. És a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház őszintesége, jóhiszeműsége sem mindennapi: élőbemutatóra hívta a TESZT vendégeit, közönség elé tárt egy még próbafolyamatban lévő produkciót – íme, lássátok feleim, mire készülünk! Arra például, hogy Horváth Csaba rendező vezetésével és a budapesti Forte Társulattal közösen mai színházi nyelven szólaltassák meg Ibsen – nálunk legalábbis – nagyon ritkán játszott művét. Hogy miért játsszák ilyen ritkán nálunk? – talán azért, mert rólunk szól. Ibsen ezzel a drámájával tükröt mutatott a jövőnek, vagyis nekünk, az utánunk következőknek stb. az idők végezetéig. S mi pedig ahhoz vagyunk szokva, hogy „a tükröt szidjuk, ha az arcunk ferde”. Indoklásnak – gondolom – bőven elég ennyi.
Horváth Csaba sajátos ötvözetet próbál létrehozni – a prózai, a tánc- és a zenés színház eredeti együttesét, ami – legalábbis elméletileg – megfelel a mű, a millió epizódból szőtt regényes színmű, drámai költemény természetének. Csakhogy az említett alkotóelemek – ez esetben legalábbis – egyenlő értékűek kell hogy legyenek, különben együttesük nem jön létre. Számomra legalábbis nem volt valami meggyőző az, hogy az indító képben a Peert alakító Balázs Attila, és az Ase anyót hozó Zarnóczai Gizella futást mímelnek, s közben öntik, nyakunkba zúdítják a szöveget. Holott egy csodálatos duettet kellene produkálniuk, amelyből megtudhatnánk, hogy milyen anya is Åse, és milyen csemete Peer – tulajdonképpen honnan indul ez a dráma. Csak sejtjük, hogy felfogásukban Åse egy modern nő, aki rendszerint a kényelmesebb megoldást választja, valójában nem neveli a gyermekét, hanem mindent ráhagy. Ez maradéktalanul benne van az ibseni szövegben, csupán el kellene játszani – futva vagy nem futva, de ténylegesen – úgy hogy valóságos, interaktív kapcsolatban él a két szereplő. És arra is figyelni kellene, hogy a Peer véget nem érő szövegei bármennyire is költőiek, egyfolytában metaforázik a vásott kölyök, de mégsem szónoklatok, nem mennek üresbe. Peer minden szavának fedezete van, belső viaskodásból fakad, helyzetben születik és konkrét címzettje van – még akkor is, ha adott pillanatban csupáncsak egyedül ő van a színpadon. A nézőt ma már nem lehet megszólítani szónokolva… Erre menetközben a rendező is rájön, az előadás vége felé zseniális megoldások születnek: a végső vallatáskor immár nem Peer mondja a szöveget, hanem a köpenyében szorosan hozzá bújva azok a szereplők, akikről Peer vélekedéseit mintázta!
Az előadás legjobb pillanatai azok, amikor a mozgásszínházi elemek – üzenetük gazdagságát tekintve – a beszéltszínháziakkal egyenértékűek. Itt Peer és a Zöldruhás nő, a Dovre papa manókirály leányának első találkozására hivatkoznánk, ahol Peer szóval sem mondhatná el jobban, hogy mennyire megkívánta a manókirálylányt, a Borbély B. Emília által alakított hölgyet. Egyébként talán az egész előadás legkifejezőbb, legmegdöbbentőbb jelenete a manókirály rezidenciáján rendezett fogadás, ahol Peer türelmesen végigszenvedi a manóvá változás valamennyi tortúráját, megaláztatását. A szertartás végét jelző pontozó táncot viszont már csak négykézláb tudja kibírni, illetve túlélni. Feledhetetlen az első rész záróképe is, ahol miközben Peer eltűnik a színről, előjönnek, lótnak, futnak, majd Cári Tibor zenéjére tablóba szerveződnek a hős életében eddig szerepet játszott személyek.
Ami ezután következik, az egy végtelen – közel két órán át tartó – végjáték. Ha az eddigiek gyerekes csíntevésként, felelőtlenségként is felfoghatók, Peer ezután már teljesen kompromittálja magát – és az őt vezető életelvet: a mindenek fölé helyezett egocentrizmust. Persze mit is várhatunk egy olyan embertől, aki gond nélkül másokra bízza anyja temetését, de az már megbocsáthatatlan, hogy bármit elvállal – rabszolgákkal való kereskedést, bálványok és katolikus hittérítők szállítását Kínába, sőt a törökök finanszírozását a görög szabadságharc elleni akcióikban – csakhogy pénzt szerezzen, s lehetőleg minél többet, csakhogy gyerekkori rögeszméjét megvalósítsa: császár legyen, a világ ura. Ibsen szellemesen villára veszi ezt a rögeszmét: előbb prófétát csinál Peerből az afrikai sivatagban (eléggé esendő prófétát, akit egy „koszos lábú” háremhölgy, az Anitrát játszó Éder Enikő is simán megkopasztja), aztán császárt Kairóban, a bolondok házában: „az értelmezés császára” ott, ahol „az ész halott”. A bolondok házában végre megvalósul a Peer álma: „itt mindenki önmaga, és semmi egyéb”. Ez ma már a bolondok házán kívül is bejön.
A darab ötödik felvonása a legmegrázóbb. Elképesztő már az első jelenet a „Vihar a hajón”. Eleinte nem értettem, hogy ép elméjű emberek, a tengerészek miért üvöltöznek egyfolytában, aztán kiderült: azért hogy bátorítsák egymást és önmagukat, hogy ne féljenek annyira attól, ami következik; attól, hogy a vég közeledtével átmennek állatba. Halni hagyják társaikat, halni hagynak mindenkit. És ezt teszi Peer is, akinek sikerült szert tennie egy csónakra, vízbe löki a segélykérőt. Sőt, az állatnál is rosszabb, cinikus gyilkos: mielőtt vízbe lökné a szerencsétlent, elmondatja vele a Miatyánkot. Peer is állattá válik, maradjunk ennél, és újra az őt megillető helyre kerül: uralkodó lesz „az állatok császárává” kiáltják ki. De nem örvendhet sokáig e méltóságnak, mert megjelenik Gomböntő, s Peernek számot kell adnia életéről. Ez az elszámolás pedig a siralmasnál is siralmasabb: Peer bár a világ minden részén ügyködött, előfordult, valójában semmit sem tett, semmire sem vitte, manóként élt, önmagáért; maradéktalanul teljesítette Dovre apó utasítását: „Légy elég önmagadnak!” S ezért a teljesítményért nem jár neki egyéb, mint amit Gomböntő nyújthat – a végtelen köd, a sötétség, a teljes feledés. Császárság? – esetleg a gomböntőben! Búcsúzóul még megengedik Peernek, hogy Solvejg ölébe hajtsa a fejét. Aztán megint a zárókép következik, felvonulnak újra Peer szélhámosságának az alanyai.
Horváth Csaba nagyon szép mozgásképeket – dinamikus tömegjeleneteket komponált, amivel teljes mértékben egybehangzott, sőt inspirálta is azokat Cári Tibor zenéje, ezek az előadás erősségei. A gyengéi? – a színészi jelenlét pillanatai, amelyek többnyire elnagyoltak, kidolgozatlanok.