Kulturális folyóirat és portál

2013. február 7 | Fleisz Katalin | Kritika

„A zéruspont kimondhatatlan”

Ha azt kérdezzük, milyen fogalmi apparátussal, eszközkészlettel közelíthető meg leginkább Herta Müller regénye, már maga a kérdés is felülvizsgálatra késztet. A kérdés ugyanis már eleve előfeltételez valamilyen átfogó, egységbe rendező fogalmi gondolkodást, aminek az egyes szöveg mintegy részét jelentheti. Azonban az igazán izgalmas és újat hozó értelmezés éppen az, amikor a készen kapott fogalmi sémák, keretek lebomlanak egy új, eddig ismeretlen irányt mutatva az olvasónak. Herta Müller regényét olvasva hasonló tapasztalat keríti be az értelmezőt, mert ugyan a 20. század kollektív traumáit feldolgozó irodalmi művek szép számmal jelentek meg – magyar vonatkozásban Kertész Imre regényeit említhetjük –, azonban a lágerirodalom hagyománya mégsem jelent valamiféle védettséget az egyes művel való találkozás döbbenetével szemben. Ebben az esetben az egyes túlnő az általánoson. A bánáti sváb családból induló, 2009-ben Nobel-díjat nyert írónő regénye olyannyira egynemű és – tegyük hozzá – a mai embernek már jórészt átélhetetlen élményvilágot dolgoz fel, hogy nincs más fogódzónk, csak a szöveg, mint amely maga jelöli ki önnön értelmezésmódját. Úgy, ahogy a regény az orosz elhurcolás, a munkatábor sokkoló tapasztalatából építi föl nyelvét, az értelmezőnek a regény nyelvéből kell kiindulnia. Tegyük hozzá, a lágerélmény nem az ok, az eredet, nem valami nyelvet megelőző, mivel mélységesen a nyelvre van ráutalva. Tudjuk: egy irodalmi szövegben csakis a nyelv képes tapasztalatot közvetíteni. Herta Müller regényét tekintve ezért tűnik adekvátnak a trauma – az utóbbi idők irodalomértelmezésében is egyre inkább feltörekvő – nézőpontja. Konszenzusosnak mondható az a megállapítás, miszerint a trauma és a nyelv között megfelelések vannak; mindkettő fenntartója a hiány, a kibeszélhetetlen. Elég csak arra gondolnunk, hogy a tudattalan, aminek kapcsán Sigmund Freud kidolgozza a traumát, maga is nyelvi jellegű, az értelmezésben ölt testet.

A regény cselekménye 1945-ben indul, amikor is a 17 éves nagyszebeni Leopold Auberg a szovjet munkatáborba való utazáshoz csomagol. Leltárral kezdődik a regény, a beszélő számba veszi, melyek a legszükségesebb tárgyak egy olyan útra, amelyet maga sem ismer. „Mindenemet magamnál hordom” – ez a hangsúlyos felütés azonban egy olyan felsorolásba torkollik, amely sokkal inkább a hiányt, a dolgok birtokolhatatlanságát mondja ki. Leopold ugyanis minden ruhadarabját, amit az útra csomagol, kapta innen-onnan, most még csak birtokolni nem képes, de később – látni fogjuk – használni sem tudja majd őket. A leltár sokkal inkább hiányleltár. Mindez csak azért lényeges, mert a regényben végig a birtokolhatatlanság, a „semmi sem az enyém” élménye a meghatározó. De mivel regényről, azaz egy önelvű nyelvi világról van szó, a kérdés az: hogyan jelenik meg az idegen, a másság tapasztalata nyelvként, értelmezésként.

Az ismeretlen orosz tájon hetekig tartó utazás már maga is idegenségnek egy létmódja. Téren és időn kívül lenni – ez a Leopoldot a táborban végigkísérő tapasztalat már ekkor elkezdődik. A környező világ ekkortól kezd nyelvi, csakis értelmezéstől függő világgá válni. Amikor is a képi nyelv nem valamiféle dekorációt vagy a pontos megfogalmazás fényűzését, hanem a túlélést jelenti. Bezárva lenni az utazásba, amikor is nem tudjuk, hol vagyunk: mi ez, ha nem az önmagukba záródás, a kényszerű értelemkeresés zsákutcája? „Sokat utazni azt jelenti, messzire utazni” – ekkor a felismert idegen még az otthonos tapasztalatokba kapaszkodik, olyan megélt, igaz, sokkoló élményekbe, mint a kárpáti sítáborban történt baleset. A marhavagon csak azáltal tesz szert valami torz otthonosságra, hogy redukált tér, csakis ez van. Az ismerős térből és időből való kizökkenés egy olyan lecsupaszított világgal szembesít, amely még inkább rá van utalva a szavakra, új értelmezésekre. Leopoldot, ha magával vitt tárgyai nem is, de nagyanyja utolsó mondata: „tudom, hogy visszajössz” – végigkíséri a lágerévek alatt. Szinte tárggyá, tapintható, kézzel fogható konkrétummá válik ez a mondat. Hasonlóan, mint a táplálékot helyettesítő szavak, az étel- és éhségszavak leltárja.

Ugyanis a láger idegensége, emberellenessége elsősorban éhség, táplálékhiány. A regényben közvetlenül is esik ugyan szó az evés mindent túlkiabáló kényszeréről, azonban már maga a leírás, a tárgyi világ is az éhséget hangsúlyozza. A beton, a cement, a szén, a homok, a tégla nemcsak a mindennapi környezet, de valami negatív otthonosság is, csak azért is táplálék. Mert hát nemcsak az étel táplálék, a környezet, a szerelem, az írott szó, de még az alvás is az. A láger emberellenes világában még inkább. „Eszem egy kurta alvást” – jegyzi meg a beszélő egy helyütt. Az illatok – az izzó szén, a naftalinra emlékeztető földzsír, az intim barátságossággal leírt hideg salak még akár dacosan is, de visszacsempész valami otthonos érzékiséget. Mert hát a szerelem a testtel együtt eltűnt – az éhezés neutrálissá változtat mindenkit – ugyanúgy, ahogy a magával hozott könyvek (köztük Nietzsche Zarathusztrája) cigarettapapírként végzik.

Minden, amit Leopold a lágerben átél, tárgy vagy test, azonban birtokolhatatlanságában megtapasztalt tárgy és test lesz. Az éhségből mindenkit rabságban tartó, saját mitológiát teremtő éhségangyal. Mint ahogy az éhségszavak és ételszavak is tárgyként, „térképet alkotnak”; „országnevek helyett ételek neveit soroljuk fejben”. Legtöbbször azonban a nem- vagy félig-meddig értett orosz szavak válnak otthonosságot kerítő hívószavakká. Így lesz a hazovéból (a gázszén orosz neve) a haza hívószava, egyszerre teremtve meg a szén otthonosságát és az egykori haza már csak emlékként élő távolságát.

Az érzékek impressziója tehát mindig nyelvi szenzáció is, az értelmezés kalandja. Nem tudjuk, melyik van előbb: az érzet vagy a szó. Az értelmezés határhelyzete mindez. Ahhoz, hogy az értelmezés mindent átlényegítsen, az otthon hívószavaivá váljon, az idegenség feltétel; az, hogy a beszélő ne tudja, mi történik körülötte. „Kéne valaki, aki legalább egyszer elmagyarázza nekem az egész kokszgyárat. Egyrészt szívesen tudnám, mi történik itt. Másrészt nem tudom, hogy a technológiai folyamatok, amelyeknek szintén megvannak a maguk szavai, nem zavarnák-e a menekülés szavait. Hogy meg tudnám-e jegyezni a nyiladékokban és a tisztásokon heverő csontvázak nevét.”

Mindenképp szót kell ejtenünk a regény időkezeléséről. Az otthon képeit ugyanis nem törli ki a láger, inkább felerősíti. A munkatábor jelenének és az otthon múltjának idősíkjai folytonosan átjárják egymást, de úgy, hogy a közöttük levő viszony nem időbeli távolság, amelyben a jelen mindegyre felidézi a megelőző múltat. A regény mesteri nyelvi megoldása az a kettős narratíva, amelyben a múlt és a jelen térbeli viszonyként áll fenn. Jelen és múlt nem egymás után következnek, hanem egymás mellett élnek – mivel a menekülőszavak épp az otthonból táplálkoznak. A lágerotthon teremtésének az a feltétele, hogy az emlékezés térszerű legyen. Mint a következő szövegrészben is: „Sehol nem tűz úgy a nap, mint itt, a mojka, vagyis a szénmosó nyolcemeletes romjánál. A nap kiszívja a föld zsírját az aszfaltból, pikáns-zsíros szaga van, keserű és sós, mint egy óriási doboz cipőkrém. A forró déli órákban apám egy órácskára ledőlt a díványra aludni, anyám addig apám cipőjét fényesítette. A mojka nyolcemeletes romjánál, akármikor haladok el mellette, otthon éppen dél van.”

Persze az egymást átjáró idősíkok nem valamiféle fúzióként olvadnak össze, a térszerűség inkább azt jelenti, hogy a múlt bármennyire is a jelenbe ágyazott, mindig láthatóvá válik a távolság, az idegenség. A lágerből soha nem lesz otthon, a vágy minél jobban igyekszik, annál inkább a hiányt mutatja fel. A regény beszédmódját, annak különös képi világát épp ez az idegen tartja fenn. Ez az idegenség egyszerre jelent ellenségességet és mindenféle – akár nyelvi – megértés hiányát. A regény legfontosabb nyelvi megoldása ennek megfelelően a redukció, a lefokozás. Paradox módon épp ez a redukció válik mégis a bőséggé, gazdagsággá, a nyelvteremtés feltételévé. A beszélő folytonosan a hiányból, a nem értettből építkezik. Könnyű felismernünk a fenomenológia „vissza a dolgokhoz” jelszavának megfelelő látásmódot, már csak azért is, mert a legalapvetőbb tapasztalat: a test tapasztalata válik a kiinduló értelmek forrásává. Az éhező, nélkülöző test – már inkább a test hiánya – lesz az, ami a testre irányítja a figyelmet, mindent testivé változtat. Amikor is a szó hangteste (hazové – haza, naft – naftalin) az új értelmek, az otthonosság teremtésének kiindulópontja. A hangzó szótestek és nem a rutinszerűen átvett jelentések uralják a narratívát, az értelem ennek megfelelően mindig új, mert az átéltség egyszeriségét hordozza magában. Nagyon beszédes ebből a szempontból a Fekete nyárfa című fejezet. Az alaphelyzet itt is a rettegést keltő ismeretlen: a téli éjszakán történő gödörásási akcióban mindenki azt hiszi, hogy a saját sírját ássa. Tavasszal viszont egy-egy facsemete kerül a télen nagy nehezen kivájt gödörbe. Senki sem tudja a facsemete nevét. Leopold hazatérése után tudja meg, hogy fekete nyárfa. Az itthon maradottak számára értelmetlen ez a név – a fehér törzs miatt –, csakis Leopold számára – aki maga is ott állt azon a téli éjszakán – válik megszenvedetten igazzá.

A regény főhőse számára 1950-től új fejezet kezdődik, kényszerű munkafogsága ugyanis véget ér. Ekkortól derül ki, hogy a láger–otthon térszerű egymásmellettisége nemcsak a lágerbeli évek tapasztalata Leopold számára. A regény ugyanis hősünk hazakerülését, a rendezett, polgári környezetbe való beilleszkedés tétovaságait ugyanebben a kettősségben ábrázolja. Csakhogy itt megfordul a viszony, most a láger lesz az, ami visszahúz, nem enged el. Ahogy akkor a láger vált kényszerű otthonná, most az otthonból lesz láger. „A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem.” A láger bennünk van: területe a koponya területe. S ahogy az emlékezés az írásban anyaggá, egyre inkább kitépett lapok és aláhúzott mondatok anyagává válik, a kényszermunkából észrevétlen munkakényszer lesz. A „tehetségidomár” ugyanis az „éhségangyal rokona”. A láger és az otthon hasonlóak. A nyelv is ugyanaz, az értelmezésnek – és az értelmezés testiségének – ugyanúgy engedelmeskedni kell, mint a lágerbeli évek alatt. Ez az „innen nem tudok kijutni” tapasztalat szembesít a felfordított idővel: hogy a múltak nem múlnak el, továbbra is itt maradnak bennünk. „A zéruspont kimondhatatlan.”

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu