2012. október 17 | Kupán Árpád | Társadalom

A városépítő Rimler Károly I.

A Rimler család Nagyváradon

A felvidéki, Pozsony melletti Nagylévárdról került Békéscsabára a német eredetű, de magyarrá nevelt I. Rimler Károly, az édesapa, aki ott szolgált evangélikus lelkipásztorként, ott vette nőül a békéscsabai tanítónőt, Sztraka Emíliát. Elsőszülött fia, a későbbi polgármester szintén a Károly nevet kapta a keresztségben. Az édesapa, mikor családjával Nagyváradra költözött az itteni evangélikus gyülekezet megválasztott lelkészeként 1863-ban, a hatéves gyermekével és feleségével érkezett. Itt az évek során még öt gyermekük született, de egyikük csak két évet élt meg. Jól választottak a nagyváradi evangélikusok, mert nem csak hűséges pásztort és jó szolgát nyertek ezáltal, aki felvirágoztatta gyülekezetét, de felvállalta a város közügyeinek szolgálatát, és gyermekeit is ebben a szellemben nevelte.

Halálakor még a szabadelvű, egyházellenesnek tartott Nagyváradi Napló is az első oldalon gyászkeretben közölte az alábbi nekrológot:

„Id. Rimler Károly 1824–1900

Nagyvárad egyik legtiszteltebb férfija, az ág. evangélikus egyház patriarcha arcú derék agg lelkésze kiszenvedett tegnap este 9 órakor. Idős Rimler Károly, aki nem csak a szószéken, hanem egész áldásos életén át tetteivel, minden irányban való nemes működésével példázta azt, hogy mi az igaz élet, mint kell dolgozni önzetlenül a közjó javára, tegnap örök álomra hunyta jóságos szemeit. Hosszú idő óta gyengélkedett már a mindenki által szeretett és tisztelt aggastyán, de azért halálának híre, mely a késő esti órákban terjedt el a városban, mégis mindenfelé mély fájdalmat és őszinte részvétet keltett.

Negyvennégy évig állott id. Rimler Károly egyháza élén és csak pár évvel ezelőtt vonult nyugalomba, mikor erre már aggkora és betegsége kényszerítette. Körülbelül ennyi időn át szolgálta Nagyvárad közügyeit, mint a város törvényhatósági bizottságának tagja. Azonkívül számos jótékony és közművelődési egyesület tisztelt és nagyra becsült munkatársa is volt.

Egyházát hűen szolgálta, fáradozott, gyűjtött hazánkban és külföldön, ahonnan tetemes segélyt szerzett a Gustav Adolf egylettől. Az egyház iskoláját virágzó állapotba hozta, szóval igaz, hű apostola volt gyülekezetének.

Szerető, gondos családapa volt, ki számos tagú családját a legkitűnőbb nevelésben részesítette. (…)

Az elhunytban Rimler Károly rendőrfőkapitány édesatyját siratja, rajta kívül szeretett hitvese, Gyula, Pál, Irén és Mariska férjezett Szabó Ákosné és gyermekei. Winkler Lajos és neje nagybátyjukat, azonkívül számos rokon gyászolja az Úrban elköltözöttet.

A végtisztesség hétfőn délután lesz. Az evangélikus egyház külön gyászjelentést adott ki és a saját költségén fogja átadni az örök nyugalomnak.

Legyen könnyű a föld annak, aki áldásos szeretettel, apostoli működéssel, egész munkás életével egy egész nemzedék háláját és tiszteletét érdemelte ki.” (Nagyváradi Napló 1910. január 14.)

A temetési szertartásról is részletesen beszámolt a lap Megemlékezés az előző nap délutánján eltemetett Rimler Károlyról címmel. Ebből idézünk. „A ravatalt az evangélikus templomban állították föl. Nem csak a templom, de már egy órával a temetési szertartás megkezdése előtt a templomudvar is megtelt a gyászoló közönséggel. A templomban Maternyi Lajos tiszavidéki főesperes tartotta a gyászistentiszteletet (…) Az udvarra kivitt és újra felállított ravatalt körülálló tömeg meghallgatta az újvárosi református énekkar igen megható gyászdalát. Két oldalt sorfalat álltak égő gyertyákkal a rendőrség és a munkásegylet tagjai, akik végig kisérték a koporsót egymást felváltva vivő presbitereket. Előttük külön gyászhintó vitte a koszorúkat.

A gyászoló közönség nagyrésze gyalog és a kocsik hosszú sora kísérte a drága halottat nyugvóhelyére. A két lelkész búcsúimája és az énekkar új gyászdalának elhangzása után lebocsájtották a nagyváradi ág. evang. lelkészt a sírgödörbe.

Nyugodjék békével! A bánatos család, a hálás egyház, a tisztelők és a barátok emlékezete virrasztani fog a sírja felett. Ő az első az újonnan az evangélikusok számára kihasított temetőrészben.” (Nagyváradi Napló 1900. január 16. 2 old.)

(Mintegy kontrasztként idézzünk egy másik gyászjelentést, amely a szemben lévő oldalon jelent meg fekete keretben az alábbi meghökkentő és elgondolkoztató szöveggel: „A szegény, élhetetlen magyar társadalom teljes közönnyel tudatja, hogy FIEDLER TAMÁS tanár, volt negyvennyolcas honvédőrmester, verklis, miután magvakult, éhen halt. Egészen csendes részvét kéretik!” Ma már nem tudjuk eldönteni, hogy valós tartalmú-e a hirdetés, vagy egy léha firkász ízléstelen tréfája kapcsolta a Rimler gyászhoz.)

Visszatérve idős Rimler Károly érdemeinek korabeli elismertségére idézzük Nagyvárad város közgyűlésének határozataiból az alábbiakat: „Nagyvárad törvényhatósági bizottságának 1900 évi február hó 9-én dr. Beőthy László főispán elnöklete alatt tartott rendes közgyűlésén jelen voltak: dr. Bulyovszky József polgármester, Rácz Mihály főjegyző, ifjú [áthúzva] Rimler Károly rendőr-főkapitány, Komlóssy József, Bordé Ferenc tanácsnokok, Busch Dávid főmérnök [stb.]. A bejelentések során a polgármester elmondta: Szomorú kötelességet kell teljesítenem, amidőn bejelentem, hogy törvényhatóságú bizottságunknak több évtizeden keresztül tagja, s betegsége miatt csak az utóbbi időben visszalépett Nagytiszteletű Rimler Károly ágostai evangélikus lelkipásztor folyó év január 13-án elhalálozott. Ama hosszú idő, mely alatt nemcsak egyházának, hanem városunknak is javára működött, s az a szép eredmény, melyet mind a két téren elért, igazolja azt, hogy működése úgy az egyházi, mint a közügyekben áldásos volt, s méltó arra, hogy az elhunytról őszinte részvéttel megemlékezzünk ülésünk jegyzőkönyvében.” Ezt követőben megszavazták az alábbi határozatot:

„Határozat 29/1308–888

A polgármester havi jelentésében foglaltakhoz képest a törvényhatósági bizottság fájdalmának ad kifejezést Nagytiszteletű néhai idősebb Rimler Károly ágostai evangélikus lelkipásztor, volt törvényhatósági bizottsági tagnak folyó évi Január hó 13-án bekövetkezett elhunyta fölött.

Hosszú évek során át működött az elhunyt fáradhatatlanul egyházának úgy, mint városának javára, s az a szép eredmény, melyet mind a két téren elért, igazolja, hogy működése az egyházi-, mint közügyekben áldásos volt; miért is a törvényhatósági bizottság az elhunyt érdemei elismeréséül emlékét jegyzőkönyvében megörökíti.” (Országos levéltár – Arhivele Naţionale Oradea, Fond 8. inv. 143, dosar 69.)

Az ifjú Rimler Károly

Az eddig ismertettek alapján is elmondhatjuk, hogy a lelkész Rimler Károly szerető és gondos családapa is volt, aki mind az öt gyermekét a legkitűnőbb nevelésben részesítette. Károly fiát is arra nevelte, hogy felnőve Nagyvárad városának álljon szolgálatára. Tanulmányait ő már itt kezdte az evangélikus iskolában, majd a premontrei gimnáziumban és a jogakadémián végezte. Ügyvédi pályára készült, de édesapjának és báró Dőry József főispánnak tanácsára a közigazgatás munkásainak sorába lépett. Szolgálatát 1880. november 11-én kezdte, mint tb. aljegyző. Rendkívül szorgalmas, szakavatott tisztviselőnek bizonyult, s így csakhamar önálló ügyosztály vezetésével bízták meg. A katonaügyosztály vezetője volt, amikor 1890. március 27-én Serényi Kálmán nyugalomba vonulása után rendőrfőkapitánnyá nevezték ki. Nagy érdemeket szerzett a rendőrség újraszervezésében, tulajdonképpen ő rakta le a korszerű városi rendőrség alapjait. Közben törvényhatósági testületi tagként hozzájárult a közigazgatás, városvezetés fejlesztéséhez is. Bulyovszky polgármester bizalmas barátjaként kezelte. A színházépítésére felügyelő bizottság tagjaként 1900. május 7-én személyes közbelépésére volt szükség, hogy az erőszakosan terjeszkedő és agitáló építőipari sztrájkmozgalom ne veszélyeztesse az épülőfélben álló színháznak a kitűzött időre való befejezését. 1900. május 7-én falragaszokon tette közzé az alábbi szöveget:

„Hivatalos felhívás!

A mai napon előfordult munkás-zavargás alkalmából tapasztaltam, hogy az ács- és kőműves- iparossegédek egy része erőszakos fellépés által a személy és vagyonbiztonságot veszélyeztették, s több helyen a békésen munkálkodó iparossegédeket rábeszélésük és fenyegetéseik által a munka abbahagyására kényszerítették. A város nyugalma s közbiztonságának megőrzése szempontjából felhívom a sztrájkoló munkásokat, hogy minden csoportosulástól és felvonulástól tartózkodjanak, a békésen munkálkodókat ne háborgassák, mivel a legkisebb csoportosulást, felvonulást rendőri, esetleg katonai karhatalommal fogom megakadályozni , azonkívül a büntető eljárást azonnal megindítom!

Nagyvárad, 1900. május hó 7-én. Rimler Károly, rendőrfőkapitány” (a Nagyvárad c. lapból.)

Szintén a Nagyvárad közölte az alábbi rövid hírt: „Letartóztatott igazgató”. Baranyi Miklóst, a sztrájkmozgalom egyik vezérét Rimler Károly főkapitány rendeletére letartóztatták. Baranyi ma délelőtt fölment az épülő színházba, ahol a bécsi gipszmunkások végezték nyugodtan munkájukat. Baranyi Miklós fölszólította őket, hogy rakják le a szerszámot s tartsanak a sztrájkolókkal. A bécsiek szabadkoztak, húzódoztak, végre is engedtek a fenyegetésnek és abbahagyták a munkát. A rendőrségnek tudomására jutott, hogy a gipszmunkások ily módon álltak a sztrájkolók táborába, s ezért ma délután két rendőr a Rhédey kertben letartóztatta Baranyit. A letartóztatás miatt a sztrájkolók elkeseredése nőtt. (A sztrájk két nap múlva véget ért, és a színház is a megadott határidőre elkészült.)

Még egy fontos és érdekes dokumentumra bukkantunk, amelyben Rimler Károly színházzal kapcsolatos döntésben nem a tanács javaslatára szavazott. Ez a „194/5407 számú – A tanács javaslata a színház felirata és elnevezése tárgyában.”

A bizottsági tagok névszerinti szavazással döntöttek. A tanács javaslatára, a Szigligeti Színház elnevezésre, 33-an szavaztak. Arra az indítványra, hogy a színház Váradi Színháznak neveztessék, szintén 33-an szavaztak (köztük Rimler Károly is).

Az elnök szavazatával az első indítványt fogadták el. „A tanács határozatilag kimondja: miszerint a városközönsége által a Bémer téren épített színházat a színműirodalom terén kiváló érdemeket szerzett férfiú, Szigligeti Ede, városunk szülöttje emlékére Szigligeti Színháznak nevezzük el. A feliratot a vakolatba mélyített és megaranyozott betűkkel készítteti el, s a tanácsot a további intézkedésekkel megbízza.” (Arhivele Naţonale Oradea, Fond 8. inv. 143, dosar 69.)

Rimler Károly nem sokkal ezután a főjegyző betegsége alatt annak helyettesítését is vállalta, ezzel kezdődik közigazgatási pályafutása 1900 nyarán, illetve szeptemberében. Bulyovszky gyógykezelés miatt kellett megszakítsa városvezetési tevékenységét, ez alatt szintén Rimler Károlyt bízzák meg a helyettes polgármesteri tisztséggel.  (Arhivele Naţonale Oradea, Fond 8. inv. 143, dosar 69.)

1901 májusában a városi közgyűlésen már mint főjegyző szerepel, s a rendőr-főkapitányi tisztben pedig Gerő Ármint találjuk. 1901. november 28-án már helyettes polgármesterként és főjegyzőként szerepel a dokumentumokban, ugyanis Bulyovszky József egyre súlyosbodó betegsége miatt végleg lemondott a polgármesteri tisztéről. (Arhivele Naţonale Oradea, Fond 8. inv. 143, dosar 70.)

A fent említett dossziéban még két érdekes dokumentum található. Az 56. számú fólia Rimler Károly telekvásárlásának jóváhagyását tartalmazza, a következőképpen: „Rimler Károly a város tulajdonában lévő 3174 számú telekkönyvi betétben 4594 helyrajzi szám alatt felvett ingatlanra vonatkozólag négyszögölenként 7 korona 19 fillér vételár mellett megkötött szerződés felolvastatván ezen szerződés jóváhagyatik”. A jóváhagyás száma 116/4737.

A következő, 57. fólián pedig az alábbi szöveg olvasható: „A László király páholy képviseletében Schütz Albert ügyvéd a gázgyár melletti 42. számú telekre 5205 korona vételár mellett megkötött szerződés jóváhagyatik – 1901. május 9.” (Arhivele Naţionale Oradea, Fond 8. inv. 143, dosar 70.)

Tehát a fenti két szöveg arról tanúskodik, hogy egyidejűleg került két telek az új tulajdonosok kezére. Az akkor éppen virágkorát élő szabadkőműves páholynak két neves budapesti építész, Jámbor és Bálint (akik szintén szabadkőművesek voltak) ingyen készítették el a páholyház tervrajzát, „olyan beosztással, ami minden szempontból megfelel a szabadkőművesi munkák és ceremóniák gyakorlására”. Az akkori váradi szabadkőművesek anyagi erősségét bizonyítja az a tény, hogy a május 9-én bejegyzett tulajdonosi szerződés után 1901. december 6-án már megtartották az avató ünnepséget a teljesen kész új páholyházban.

Azt, hogy az egykori páholyház (ma a Járulék és Vámügyek Területi Igazgatósága – Direcţia Regională pentru Accize şi Vame található benne) szomszédságában álló, ma tégláig lekopasztva, üresen vevőre vagy bérlőre váró Rimler-házat mikor és kinek a tervei alapján építették fel, nem sikerült kiderítenünk, de a fentebb idézett dokumentum cáfolja azt a váradi legendát, miszerint a ház Rimler Károly feleségéé, illetve későbbi özvegyéé lett volna. Azt viszont tudjuk, hogy az 1900-as évek elején már Rimler Károly is tagja volt a páholynak. Az egyik korabeli páholytag 1937-ben azt nyilatkozta a Naplónak (korábbi Nagyváradi Napló), hogy „a páholy a Dorobanţilor (Rulikovszky) úti villaszerű saját épületében tartotta összejöveteleit, amiben részt vett Rimler Károly, Oradea egykori nagynevű polgármestere is.” Arról viszont, hogy mikor lépett be és meddig maradt páholytag, nem sikerült adatot találni.

Egy ragyogó karrier kezdete

A Tiszántúl konzervatív, nemzeti elkötelezettségű katolikus napilap 1902. február 26-i számában Ki legyen a polgármester címmel igen visszafogottan számolt be olvasóinak a kérdésről: „Amióta Dr. Bulyovszky József polgármester egészségi állapota komolyra fordult, s elveszett a remény a teljes felgyógyulására az a kérdés uralja a polgárság nagyrészét, hogy ki legyen a polgármester. Most, hogy az általános választások küszöbén vannak, teljesen előtérbe került ez a kérdés.

A városatyák nagyrésze mindenáron nagy embert akar a polgármesteri székbe ültetni, ki csupán egyéniségével hasson és vigye előre a város különösen pénzügyileg nem a legjobban álló szekerét. A függetlenségi városatyák a múlt szombaton, a szabadelvűek pedig tegnap [azaz hétfőn] tanácskoztak.

Nagyvárad két olyan belső tisztviselője pályázik, akik alapos képzettség, hosszas gyakorlat, szorgalom és ambícióval töltik be ma is feladatukat, s akik bármelyike bizonyára teljes megértéssel töltené be a város első tisztviselői állását, annál is inkább, mert mindkettő hosszabb-rövidebb ideig már vezette a város ügyeit.”

Ennyi az egész cikk, amelyben amellett, hogy nem nevezi meg a két jelöltet, mind a kettőt alkalmasnak tartja a legfőbb városvezetői tisztre és elismeri, hogy a legmegfelelőbbnek találja. Más ügyekben ugyanis a Tiszántúl igen harcias, kemény álláspontot képviselt mindkét vezető párttal szemben, ha az a legkisebb mértékben is érintette a katolikus egyházat.

Ebben az időben ez a két párt szinte egyforma befolyással és támogatottsággal rendelkezett a város polgárai körében, de a szabadelvűeknek előnyt jelentett, hogy a főispán Hlaky Endre is pártjuk tagja volt.

Február 23-án a Tiszántúl arról adott hírt, hogy a város törvényhatósági bizottságának függetlenségi és 48-as párti tagjai kijelentették: a választást nem tekintik politikai kérdésnek és egyedül a város érdekeit tartják szem előtt. Azt várják, hogy a polgármester-választásnál a város igazi érdeke diadalmaskodjék. Bizottság alakult Szokoly Tamás elnök, Stein Herman, Sulyok István, dr. Vukcsics Gyula és dr. Dőry Ferenc tagokkal, akik állásfoglalásra kérik fel a szabadelvűeket. A szabadelvű párt választói bizottsága: Hlatky Endre, Miskolczi Barna, Mezey Mihály, dr. Várady Zsigmond és dr. Grósz Menyhért – nem nyilatkoztak a Tiszántúlnak.

1902. március 14-én a törvényhatósági bizottság a betegsége miatt lemondott Bulyovszky Józsefnek évi 1000 korona kegydíjat szavazott meg, úgy, hogy ezt az összeget neje és gyermekei is élvezhessék halála után is. Ezt a gesztust a városvezetés részéről a volt polgármester méltán kiérdemelte a város fejlesztésében elért számos eredményével, amelyekből a legjelentősebb megvalósítás a város „díszes palotája”, az 1900-ban felavatott új kőszínház.

1902. március 16-án a Tiszántúlban újabb cikk jelent meg Ki lesz a polgármester? címmel. Ebből idézünk: „A Tiszántúl munkatársa felkereste Komlóssyt [a függetlenségi és 48-as párt jelöltjét], hogy igaz-e hogy a főispán Rimler mellett korteskedik. Komlóssy azt mondta, hogy a főispán Rimler mellett szólt, de kijelentette, hogy ezzel az óhajjal semmiféle befolyást nem akar gyakorolni, s egyik mellett sem kíván korteskedni. Komlóssy jog- és gazdasági tanácsnokot is teljesen alkalmasnak tartja. Arra a kérdésre, hogy igaz-e hogy megegyezést akar létrehozni a két jelölt között, úgy hogy Rimler legyen a polgármester és Komlóssy a helyettese – Komlóssy szerint ez fölösleges volna. Olyan polgármestert válasszanak, aki egyedül képes a város ügyeit intézni.”

Két nappal később a Nagyváradi Napló március 18-i száma Nagyvárad tisztújítása című cikkében közölte a végrehajtó bizottság döntését, mely szerint régebbi határozatának megfelelően a választást Rimler Károly helyettes polgármester és Komlóssy József tanácsos között nyílt kérdésnek hagyja, akárcsak az esetleges megüresedő főjegyzői székre pályázó Bordé Ferenc és Darvassy közötti választást is nyílt kérdésnek hagyta, mindkét ügyben a város közgyűlése fog titkos szavazással dönteni.

A nagy nap: Rimler Károly karrierje csúcsán

Az eredményről a Nagyváradi Napló számolt be a legrészletesebben, az a lap, amelynek felelős szerkesztője ekkor a szabadelvűek egyik vezéregyénisége, dr. Dési Géza volt, szerkesztőként Fehér Dezső és Ady Endre neve állott a címlapján. A választás után címmel vezércikkben számoltak be a szabadelvűek diadaláról a következőképpen:

„A hosszú interregnum után Nagyvárad város törvényhatósági bizottsága megválasztotta új tisztikarát. Nagyváradnak van polgármestere, s az a bizalom, amely nem várt nagy többséggel ültette Rimler Károlyt a podesztai székbe, mindenképpen örvendetes, s nagy bizalmat, erőt nyújthat a nagy feladatokhoz Nagyvárad új polgármesterének.

Sajnáljuk, hogy Komlóssy József a fölajánlott paktumban nem ment volt bele. A fölajánlott alpolgármesterség megfelelő honorárium lett volna dicséretes munkásságáért. – No, de hát nem sikerült.

Megvigasztal azért bennünket, hogy a főjegyzői székbe olyan kipróbált talentumú, munkabíró s minden ízében liberális férfiú került, mint Bordé Ferenc.

A választási közgyűlésen zsúfolásig tömve volt a nagyterem, az izgalmas szavazások egész sorozata 9 órakor kezdődött. Tíz órakor már harsány éljenzés hangzott fel: Éljen Rimler Károly! Az első harcokból tehát Rimler Károly került ki győztesen, harminc szótöbbséggel nyerte el a podeszta díszes méltóságát (Rimler Károly 79, Komlóssy 49 szavazatot kapott).

Aztán a főjegyző választás következett. Itt már nem volt olyan erős a küzdelem, Bordé Ferenc tanácsos könnyen győzött (Bordé Ferenc 83, Darvassy Lajos 45 szavazatot kapott).

Bordé Ferenc utódjául Lukács Ödönt választották tanácsosnak, Komlóssy Józsefet és Dravassy Lajost egyhangúlag, Lukács Ödönt 66 szavazattal, szemben a kieső Nagy Lajos 57 szavazatával.”

A Nagyváradi Napló szentelt a legnagyobb figyelmet a választásoknak és a legtöbb támogatást is ő nyújtotta az új polgármesternek, mert benne látta megtestesülni azokat az elveket és célokat, amelyeket e lap zászlajára kitűzött.

A Napló nem csak a polgármester és a város új vezérkarának választásáról számolt be részletesen, hanem belső oldalain terjedelmes részleteket közölt az új polgármester székfoglaló beszédéből. Ennek közlése a korabeli olvasót, idézése a ma emberét is közelebb hozza a város e jeles személyiségéhez, szándékainak megismeréséhez, megértéséhez. Íme néhány részlet a beszédből: „Életemnek egyik legszebb, de egyszersmind legnehezebb napja virradt most reám. A tekintetes törvényhatósági bizottság kitüntető bizalma e neves város tisztikarának élére állított. Oly kitüntetés ez, melynél szebbet, díszesebbet a közigazgatási pályán elérni nem lehet.

A díszes állással olyan terhet és kötelezettségeket vállaltam magamra, amelyeket nem tudom képes leszek-e a jövőben elviselni és teljesíteni.

S ha mégis elvállaltam, tettem ezt azért, mivel erős a hitem, Istenben vetett rendíthetetlen bizalmam, töretlen munkakedvem, e város iránt táplált, a boldogult édesapámtól örökölt forró szeretetem erőt ad nekem e nagy és nehéz feladatok végzésére.

(…) Egy hónap híján 20 éve állok e nemes város szolgálatában és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ismerem e nemes város polgárságát, ismerem a tekintetes törvényhatósági bizottság nemes gondolkozását, ismerem bajainkat, ismerem vágyainkat, és ha ezen becses adatok birtokában, itt a tekintetes törvényhatósági bizottság színe előtt törvényben előírt eskümön kívül ünnepélyes fogadást teszek arra, hogy a város fejlődéséért minden erőmmel és igyekezetemmel híven és kitartóan küzdeni fogok, nagy vonásokkal megjelöltem jövő tevékenységem programpontjait.

E nagy vonásokban megjelent program keretén belül is azonban már most kijelentem, hogy különösen két irányba kívánom minden erőmet és igyekezetemet e város javára értékesíteni.

Első és legfontosabb törekvésem a legszigorúbb és leglelkiismeretesebb gazdálkodás minden vonalon, hogy a még váró nagy feladatokat lehetőleg a polgárság további megterhelése nélkül valósítsuk meg.

Második és nem kevésbé fontos törekvésem leend a tisztviselőkart kitartó munkára sarkalva a legjobb közigazgatást megteremteni. Gyors és lelkiismeretes elintézése a közigazgatási ügyeknek, párosulva türelemmel, előzékenységgel és méltányossággal adja meg a hitelét a jó és mindenki által megbecsült közigazgatásnak.

(…) Különösen kérem a tekintetes törvényhatósági bizottságot, munkálkodjanak vállvetve a tisztviselői tekintély fenntartásában, amely abból áll, hogy a tisztviselő becsületes munkája elismerésre, a hanyag tisztviselő pedig szigorú elbírálásra találjon. Ha a tekintetes törvényhatóság ilyen irányú támogatásával megtisztel, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog rövid idő alatt városunk javára a lehető legjobb közigazgatást megteremteni.

Isten áldását kérve működésünkre és e nemes város minden polgárára, magamat a mélyen tisztelt törvényhatóság jóindulatába ajánlom.”

A Nagyvárad, a függetlenségi és negyvennyolcas párt napilapja, és egyben az akkori Várad legrégebbi, legnagyobb múltú és legtekintélyesebb újsága Sas Ede felelős szerkesztői irányítása alatt szintén határozottan kiállt Rimler Károly mellett. Az 1902. március 21-i számában Az új polgármester címmel vezércikkben fejti ki véleményét.

„(…) Mi is aránylag fiatal embert ültettünk a polgármesteri székbe, és a polgármesteri szék méltósága tekintélyt fog kölcsönözni Rimler Károlynak, úgy hogy ő városunk ügyét megfelelő módon előbbre fogja vinni tudással és jóakarattal, amint ezt a város polgársága megérdemli. Reméljük ezt és óhajtjuk.

(…) Legyen a vezetés öntudatos és céltudatos, mely minden megalkuvást, klikkeket, családokkal, felekezetekkel, avagy a felső hatalommal kizár, és ridegen visszautasít. Legyen a cél világos és tisztán salus reipublicae – semmi egyéb – de ettől nem szabad egy hajszálnyira se eltérnie.

A legkülönbözőbb elemek egyesültek egy célra, és ezekre a polgármester számíthat minden koron, míg eddigi elveihez, cselekedeteihez hű marad.

És mi ezt reméljük is, mert Rimler Károlyt egyéb tehetségei mellett különösen az jellemzi, hogy igaz, jó ember, hogy szíve van! A szív pedig az a forrás, melyből fakad az erő, az ambíció, az ideál, a lelkesedés, az emberszeretet. És Rimler Károlynak igen jó szíve van, ezért mi reménnyel bízunk a jövőben.

Soha ne feledje el, hogy nem egyeseknek köszöni díszes állását, az összpolgárság bizalma nyilatkozott meg mellette, és mindig ennek érdeke legyen a szeme előtt.”

Valóban így volt, mert a harcosan klerikális katolikus napilap, a Tiszántúl is, ha nem is zengedezett dicshimnuszt az evangélikus papfiú Rimler Károlyról, de elismerte addigi érdemeit és megfelelőnek tartotta új tisztére. Azért a választásról szóló beszámolójában némi éllel megjegyzi: „A főispán a kormány képviselője, közege, de Nagyvárad város felülről nem engedi dirigáltatni magát. A diadalt a liberális közszellem vívta ki, amely Rimler Károlyban találta meg a maga emberét.”

Nem tartozik szorosan témánkhoz, de nem kis mértékben kapcsolódik hozzá, hogy két nappal később a Tiszántúl legharcosabb és legjobb tollú publicistája, a váradi klérus kiemelkedő személyisége, Krüger Aladár terjedelmes és szép nekrológot közölt az akkor elhunyt Tisza Kálmánról, a szabadelvűek fővezéréről, aki Nagyváradon a legnépszerűbb, országosan is elismert vezéralakja volt a szabadelvűeknek.

Antal Sándor Ady és Várad című könyvében így jellemezte a korabeli Nagyvárad politikai életét: „A magas politikába nem avatkozott bele Várad. Örökösen Tisza Kálmánt választották meg képviselőnek. Csak az iparosság meg a zsidós értelmiség egy része volt 48-as, de minden választáson reménytelen kisebbségben maradt. A szocialisták még nem szerepeltek. (…) A túlnyomó számban katolikus vallású lakosságban nem keltett elégedetlenséget, mikor a lutheránus Rimler Károlyt választották polgármesternek, a zsidó Gerő Ármint meg rendőrfőkapitánynak. Inkább fenyegette a kőszínház és a városháza építésének terve a társadalmi békét.”

Az új polgármester programja

A Nagyvárad a választás másnapján, 1902. március 22-én A polgármester programja címen tájékoztatta olvasóit. Ebből idézünk: „A polgármester másnap még a főjegyzői irodában fogadta a gratulálók seregét. Közben az aktáit intézgette, a diadal után békésen dolgozott, hogy ne hagyjon restanciát utódjára.

A polgármester szíves készséggel tett nyilatkozatot tudósítónk előtt terveiről:

1. A világítás ügyét esetleg rendkívüli közgyűlésen akarja megoldani;

2. A közoktatás, közművelődés fejlesztése;

3. Az utcák kövezetének kijavítása, kiterjesztése;

4. Takarékosság a gazdálkodásban;

5. Általános csatornázás – hosszabb idő alatt megvalósítható;

6. A közvilágítás, villamos vasút létrehozása.”

E nagy ívű tervek igazi jelentőségét csak úgy tudjuk pontosan megítélni, ha felidézzük, milyen volt Nagyvárad a huszadik század kezdetén. A korabeli leírások szerint alacsony házsorú, rossz kövezetű, elmaradt kultúrájú és közigazgatású város volt, melynek modern nagyvárossá fejlődésének alapját a konzervatív szellemű és takarékoskodó Sal Ferenc rakta le, de éppen e várospolitika miatt az ő idejében ez a fejlődés megtorpant. Utódja dr. Bulyovszky József polgármester idején ez a folyamat jelentősen felgyorsult. Az ő polgármestersége alatt (1897–1901) épült fel az első, igazán jelentős, korszerű „díszes palotája” a városnak, a Szigligeti Színház, nem kisebb hírességek tervei alapján, mint a bécsi Fellner és Helmer műépítészek. A terv kivitelezője, Rimanóczy Kálmán és váradi építész társai, az eredetileg a Nagypiac térre tervezett színháznak a Bémer téren való felépítésére tettek javaslatot, azzal az ajánlattal kiegészítve, hogy ezáltal megvalósítható lesz az úgynevezett Bazár szoros kibővítése, az ott lévő, lebontásra ítélt házak anyagából engedélyezik egy korszerű Bazár épület felépítését. Ezt kiegészítette azzal az ajánlatával, hogy a Bazár ház bérbeadásából származó jövedelemből évente 20.000 forintot fizet a városnak.

Sok huzavona s ellentétes javaslatok elutasítása után 1899 júliusában végleges döntés született Rimanóczy javaslatának elfogadásáról. Az építész önként társul fogadta a nagy terv megvalósításához Guttmann József és Rendes Vilmos építészeket, 1899. július 10-én hozzákezdett a leendő színház helyén álló Sáfárd ház lebontásához, majd július 27-én megkezdődött az épület alapozása. Egy év alatt be is fejezték a hatalmas munkát, az idejében való befejezéshez hozzájárult az akkor még rendőrfőkapitány is a már említett építészsegédek sztrájkjának a színházépítésre való kiterjedésének megakadályozásával. Sőt, a színházépítés utolsó, befejező szakaszában, 1900 nyarán, néhány hónapig Bulyovszky betegsége, illetve gyógykezelése alatt, helyettes polgármesterként ő felügyelte és intézte az építkezéssel kapcsolatos ügyeket, hozott döntést az éppen felmerülő kisebb kérdésekben.

Az első évek Nagyvárad élén

 

Az új polgármesternek programja megvalósításához meg kellett nyerje a város valamennyi lakójának támogatását, elsősorban az ellenzéki függetlenségi és negyvennyolcas párt, valamint az egyházi vezetők rokonszenvét, városfejlesztési politikájának megértését.

Már a megválasztása utáni első városi közgyűlésen nagy vita robbant ki az ellenzékkel, az új városháza építésének kérdésében. Elhangzott az a vád is, hogy az alapozáskor az építők nem megfelelő minőségű téglát és anyagot használnak. Az egyik ellenzéki városatya azt állította, hogy kartell van az építészek között, benne van a vállalkozásban Guttmann és Rendes is. Ezt az állítást a tanácstag Guttmann cáfolta.

1902. június 12-én a városi közgyűlésen Rimler Károly polgármester nagy részvéttel emlékezett meg Pavel görög katolikus püspök haláláról. Szavai szerint: „a hazafiúi érdemekben gazdag s a jótékonyságban bőkezű püspök áldozatkészségét azzal is bizonyította, hogy a városi vízvezeték kiépítésére 10.000 forintot adományozott.” A közgyűlés úgy határozott, hogy hálából róla nevezi el azt az utcát, ahol a görög katolikus templom és a püspöki székház található.

1903. február 12-én a jogi és világosítási bizottság a polgármester vezetésével tárgyalta a villamos áram szolgáltatására a nagyváradi közúti vasúttal kötendő szerződést. A világosítási bizottság tárgyalta a Ganz céggel kötendő szerződést. Az 1903. március 14-i közgyűlésen a polgármester ismertette a kormányhoz intézendő memorandum tervezetét, kérve a közgyűlés jóváhagyását. A korabeli helyi lapokban is közzétett memorandum szerint a törvényhatósági joggal felruházott városokra az állam ráterheli az állami közigazgatás teendőit is, minden ellenszolgáltatás nélkül, így elviselhetetlen terheket ró ezekre a városokra. Ilyen állami ügyek: a katonai közigazgatás, az állami adók kezelése, nyilvántartása, behajtása, az állami anyakönyvezés. Részben állami feladatok:

– a közegészségügy adminisztráció, közegészségügyi rendészet, igazgatás ellátása;

– a személyzet fizetését, a kórházak fenntartását szintén a város kell ellássa;

– a városi rendőrhatóság legnagyobb részben állami rendészetet lát el;

– a szellemi adminisztráció, a népnevelés és népoktatás is állami érdekeket képvisel, az előálló költségek is a városra hárulnak.

Kéri az állami szerveket, a kormányt, hogy e terheket vegye le a városokról vagy kompenzálja azokat.

Az 1903-as évben a rendes havi közgyűlések tárgysorozatában rendkívül sok napirendi pont szerepelt, így például a májusi közgyűlésen 64 pontot vitattak meg három egymást követő napon.

1903. szeptember 16-án a Tiszántúl arról adott hírt, hogy közeledik a városi székház (az új városháza) építésének befejezése Még mindig merülnek fel újabb költségek, melyre 4000 koronát utalt ki a városvezetés. Rimler Károly polgármester ragaszkodik a november eleji megnyitáshoz.

November 11-én a helyi lapok azt írták, hogy november 15-től beindul az utcai világítás, a magánvilágítók már élvezhetik otthonaikban, ha készen áll a vezetékrendszerük.

November 21-én Rimler Károly polgármester a város közönsége nevében közzétette a törvényhatóság 9 pontból álló feliratát a képviselőházhoz, mellyel Nagyvárad is csatlakozik az országos mozgalomhoz, amely a hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadseregre vonatkozó nemzeti kívánalmakat kívánja megvalósítani. A kilenc pontból megemlítjük a legfontosabbakat:

– a magyar ezredekben magyar tisztek legyenek;

– a szolgálati, vezényleti és katonai igazságszolgáltatásnak, a katonai tanintézeteknek a tannyelve magyar legyen;

– a magyar anyanyelvű tiszteket helyezzék az osztrák alakulatokból a magyar alakulatokhoz;

– a szolgálatba lépők a magyar királyra és a magyar alkotmányra tegyenek esküt.”

1903. december 10-én a városi villamosmű az egész városban megkezdte a próbavilágítást – adta hírül a Tiszántúl. Szintén itt és ekkor adta tudtul a lap, hogy az új városháza felavatása nem decemberben, hanem 1904. január 3-án lenne, de mivel akkor veszi át hivatalosan a város a villamosművet, így a székházavatás január 10-én lesz.

A villamosmű átvételekor Bordé Ferenc főjegyző, mint a világítási bizottság elnöke, beszédet intézett a jelenlévőkhöz, s közvetlenül elsősorban a polgármesterhez intézte szavait, akinek úgymond átadta az elkészült művet. Beszédében kifejtette „Az új villamosmű Nagyvárad jövendő fejlődésének, boldogulásának alapját képezi. Az eszme, hogy városunkat modern világítással lássuk el, nem új, mert nyoma van annak már a harminc esztendővel ezelőtt megkötött gázvilágítási szerződésben. A város most a legideálisabb világítást akarta, s ezt akarta a törvényhatóság is. Nagyvárad házilag, saját erejéből készítette el a nagy művet, de nem felejtkezhetünk meg arról a kitűnő szolgálatról, amelyet a Ganz cég már abban az időben tanúsított, amikor még vállalkozó sem volt városunknál. Mint vállalkozó pedig becsülettel beváltotta mindazt, amit ígért.”

Rimler Károly polgármester válaszában így fogalmazott: „Mikor átveszem a művet, két tényező hozzájárulását kérem: a polgárok szeretetét és a tisztviselők lelkiismeretes működését. Meg vagyok győződve, hogy mindegyik tényezőt magasabb szempont vezeti a művel szemben: a város jövendő fejlődése. Kérem a Jóisten áldását a műre és használóira, városunk polgáraira.”

A város nagy ünnepe

Az 1904-es esztendő mindenképp a legjelentősebb megvalósítások éve a város életében. Január elsején a három napilap, a Nagyvárad, Nagyváradi Napló és a Tiszántúl közölte a polgármester által aláírt díszmeghívó szövegét, az alábbi tartalommal:

„Nagyvárad polgárainak áldozatkészségéből emelt új városi székház ünnepélyes megnyitása céljából a város törvényhatósági bizottságának 470/14.125/1903 közgyűlési szám alatt hozott határozatából kifolyólag Főispán úr ő méltósága 1904 évi január 10. napjának 11 órájára rendkívüli díszközgyűlés összehívását rendelte el.

Ezen díszközgyűlés egyedüli tárgya lesz a város új székházának ünnepélyes megnyitása, annak jegyzőkönyvi megörökítése, valamint az ezen alkalommal teendő indítvány köztárgyalásán van szerencsém biztonsági tag urat ezen közgyűlésre tisztelettel meghívni.

Nagyvárad, 1903. dec. 30-án hazafias üdvözlettel

Rimler Károly”

1904. január 1-jén reggel 9 órakor az új, de még fel nem avatott új székház bizottsági termében a város tisztviselő személyzete Bordé Ferenc főjegyző vezetésével köszöntötte a polgármestert, aki a köszöntő szavakra így válaszolt:

„Kedves barátaim és munkatársaim! Új élet nyílt meg előttünk az új székház felépítése folytán. A tisztviselő működési köréhez méltó működési otthonhoz jutott e szép épületben, s minden egyes tisztviselő saját maga egyszerűsítheti a közigazgatást, ha a közvetlen érintkezést felhasználva elkerül minden felesleges, hosszú utat és igyekszik minden erejével és tudásával a nagyközönség érdekeit szolgálni. Azonban beismerem, a tisztviselőkar boldogulásához, megelégedettségéhez még más is kell, s az az anyagi helyzetének a javítása. A tisztviselői karnak kell az alapot a fizetésrendezés, illetve javításához megteremtenie, igyekezete, szorgalma és takarékossága által. Nagyvárad város törvényhatósága, melynek nagy szíve van a kérdésnek ily alapon történő megoldásához hozzá fog járulni.”

A lapok január 5-i számukban közölték, hogy a január 10-i közgyűlésre a törvényhatósági tagokon kívül a polgármester a következő előkelőségeket is meghívta: Szmrecsányi Pál, Radu Demeter és Winkler István püspököket, Mangra Vazul püspöki helynököt (vikáriust), Stein Móritz altábornagyot, Nagy Ferenc törvényszéki elnököt, Papp Miklós pénzügyigazgatót, Varró Domokos királyi főmérnököt, Novotny Alfonz főgimnáziumi és Stauler József főreál-iskolai igazgatókat.

Szmrecsányi Pál püspök a díszgyűlés után ünnepi ebédet ad, melyen vendégül látja a törvényhatósági bizottság tagjait.

A székház felavatása

A nagy eseményt a váradi lapok vezércikkben köszöntötték. Elsőként a Tiszántúl közölt róla az esemény napján, január 10-én Nagy-Várad ünnepe címmel egy emelkedett hangú írást:

„Szent László városa fejlődésének, történetének nevezetes határkövéhez érkezett…”

A szabadelvű, haladáspártoló, radikális eszméket is felvállaló Nagyváradi Napló 1810. január 12-én szentelt vezércikket a nagy eseménynek A város ünnepe címmel a következőképpen:

„Annak a haladásnak, bíztató fejlődésnek mezsgyéjén, amelyen elindult Nagyvárad, hogy elérjen a modern kultúrvárosok sorába megpihentek egy napra a munkás kezek, és gyönyörűséges ünneppé avatták azt a vasárnapot, amelyen megnyílt az új, díszes székház és egyben átvette a villamos művek üzemét. A polgárerényeknek, áldozatkészségnek, a tisztviselőkar buzgalmának és Nagyvárad jövőbe vetett erős hitének apotheotikus szép ünnepét ültük a lezajlott vasárnapon.

Kivette részét az ünneplésből, minthogy kivette részét a munkából is a város minden tényezője. Hogy mekkora Szent László városának haladása és fejlődése az utolsó évtizedekben, annak lélekemelő tükrét tárta elénk az a klasszikus szép beszéd, melyet Rimler Károly polgármester mondott el a díszközgyűlésben, s melynek keretében szembeállította a modern Nagyváradot a régi Váraddal, a városnak küzdelmekkel teljes múltjával. (…)”

(Mellékletünkben teljes terjedelmében újraközöljük Rimler Károly ünnepi beszédét, amelyet még 1904-ben önálló kis füzetben kiadott Boros Jenő könyvnyomdája Nagyváradon.)

A vezércikk folytatásaként, a Nagyváradi Naplóban rövid beszámoló is olvasható A székház avatása címmel. „Nagyvárad új székházának ormáról büszkén hirdetik a lobogók a város korszakos ünnepét. Összeverődött a vasárnap délelőtti közgyűlésre az új székház körül a polgárság és a nép, amely gyönyörűséggel nézte a díszközgyűlésre felvonuló vendégeket, s közöttük dr. Beöthy László főispánt, Szmrencsányi püspököt, Rimler Károly polgármestert és Radu püspököt meg is éljenezték! Egymás után vonultak föl az impozáns lépcsőcsarnokban a díszmagyarba és fekete ünneplőbe öltözött bizottsági tagok, akik első ízben gyűltek össze ezúttal a graciózus, festői szépségű tanácsteremben.”

A vezércikk zárófejezete A polgármester beszédéből alcímmel így szól: „Tömör, eszmedús, érdekes előadásban foglalta össze a polgármester a város történetét, küzdelmeit és fejlődését, az ünnepi nappal kapcsolatos gondolatait. Beszédét így zárta: „Szerény igényű fejtegetéseimnek legvégére értünk, s ezt a tekintetes törvényhatósági bizottságnak egyik fényes tollú, ékes szavú tagjának, dr. Dési Gézának, a városi székház alapkövének letétele alkalmából írt következő sorait idézem befejezésül: »A mi városunk új háza legyen haladó, szépülő új világnak üdvöt adó melegháza…«”

 Ünnep után – vita

A Tiszántúl január 13-i számában vitába szállt a Szabadság című lappal, amely cikket közölt, – úgymond válaszolt – a Tiszántúlnak a polgármester beszédéhez fűzött megjegyzéseire. Erre a következőképpen reagált a katolikus lap: „A cikkíró maga is készségesen elismeri, hogy mily rendkívül sokat köszönhet a város a püspökség és a káptalan áldozatkészségének. De ezen elismerés mellett úgy látja a cikkíró, hogy a polgármester eléggé kifejtette, s ennek bizonyságául a következőket idézi az ünnepi beszédből: »Annyi bizonyos, hogy a váradi káptalan Váradot mindig magáénak tartotta, s ezt a jogát senki sem vonta kétségbe, a törvény, a király, a püspökség Váradot mindig a káptalan városának mondotta. Várad történelme teljesen összefügg a váradi káptalan és püspökség történetével, s ez a város a káptalant a maga urának elismerni tartozott. És hogy mégsem volt jobbágyi város Várad, ennek magyarázata a város lakosságának és urainak nagy műveltségében keresendő.«”

Ezzel tehát rendben volnánk, mert ennél jobban és találóbban alig lehet jellemezni a káptalan szerepét, mint a polgármester tette. Lássuk az 1772-i kiegyezést. Erről azt mondta csupán: „A kiegyezés a káptalannal 1772-ben ment keresztül Akkorda címen, a város akkori jegyzője szerkesztette. III. Károly király a létrejött egyezményt megerősíti. Várad évi 400 váltóforint kötelezettsége által mentesült a jobbágyi terhek alól. A város összes jövedelmi forrásait a csekély adók képezték, minden más jövedelem a káptalant illette meg, sőt a káptalan jurisdikciója megszűnvén, a város erkölcsi tekintélye is jelentékeny mértékben növekedett. Ezen egyességben váltotta magához a kormánylatot, a serház, malom, sokadalom és heti vásár tartásának jogát is. Hogy mennyit is ért ez a jog, mai viszonyok szerint nem is tudjuk értékelni.

Ennyi csak elég egy történelmi elmefuttatás keretébe. Végül arra a vádra, hogy az 1882 évi örökváltságnak, jobban mondva regalé-megváltás előnyeire a polgármester nem szentelt elég szót, felhozván, hogy az ő történelmi visszatekintése csak 1875. november 21-ig terjedt, és így három évtized történelméből nem szakíthatta ki azt. Az óhajtott momentumot annál kevésbé, mert akkor, hogyha a mai napig mindent elmond, a püspökieké elmaradt volna. De jelzi a polgármester, hogy ez a három évtized a vagyonosodás, a megerősödés korszaka, amit a ma élők átéltek és végigküzdöttek. Mi szükség arról beszélni, amit mindnyájan tudunk. Érezzük jótékony hatását, hálával vagyunk érette, s kár ezt az érzést ok nélkül, keresett sérelmekkel megrontani.

Pax vobiscum!

Ehhez csak az a megjegyzésünk, tekintettel arra, hogy a polgármester ismételten és részletesen említette beszédében, hogy mennyit perelt a káptalan, mintha egyebet sem akart volna, mint szándékosan megakadályozni a város haladását, nagyon is szükséges lett volna megjegyezni, hogy azok a perek véget értek, és az újabbkori vagyonosodás és megerősödés éppen a püspökség és a káptalan jóakaratából és áldozatkészségéből származik. És ennek annál inkább helye lett volna, mert az örökváltságon már 1859-ben, tehát 1875 előtt megegyeztek az érdekeltek.

Node, nem rekriminálunk – a fő dologban, ha utólag is, megértettük egymást. Az egyes részletekre még majd akkor tesszük meg az észrevételeinket, ha az ünnepi beszéd nyomtatásban megjelenik.”

A mai olvasó mindezekből azt a következtetést vonhatja, vonja le, hogy az idők változnak, de a szokások (erkölcsök) nem. Azaz mindig voltak s lesznek különböző vélemények, álláspontok, és egymással szembefordulások, csak azok módja, formája, tartalma változik.

1904 újabb sikerei és veszteségei

A február 20-i közgyűlést a polgármester betegsége miatt Bordé Ferenc főjegyző vezette, számba vették az elmúlt év eredményeit, fontosabb eseményeit és elfogadták a következő időszak városfejlesztési terveit.

Az április 9-i közgyűlésen már újból Rimler polgármester elnöklete alatt hozták meg a határozatot a Fő utca rendezéséről. A külső részén a Sztaroveczki utcától a vasútállomásig a kocsiutat keramittal burkolják egész szélességében, a gyalogjárdát betonból öntik. A belső utcarészen aszfalttal borítják mind a járdákat, mind a kocsiutat.

Április 24-én a nagyváradi lapok arról adtak hírt, hogy kirabolták a Múzeumot, elvitték az összes arany, ezüst és drágaköves tárgyakat, három darab kivételével. Az elrabolt tárgyak becsült értéke 10.000 korona.

1904. május 26-án elhunyt Bulyovszky József, nyugalmazott királyi ügyész, Nagyvárad volt polgármestere, életének 50. évében. A Nagyvárad gyászkeretes vezércikkben közölt nekrológjából idézhetjük fel Rimler Károly elődjének pályafutását. 1855. március 26-án született Margittán. Felsőfokú tanulmányait a nagyváradi Jogakadémián végezte, jogtudósi és ügyvédi vizsgát Budapesten tett. 1877-től Nagyváradon volt joggyakornok, 1884-ben lett Nagyváradon királyi alügyész, 1888-tól királyi ügyész. 1897. május 13-án választották polgármesternek. 1900-tól kezdve sokat betegeskedett, de mindig erőre kapva sikeresen vezette a városfejlesztés ügyeit. 1904. május 26-án agyguta vetett véget életének.

Még aznap, 1904. május 26-án Rimler Károly polgármester rendkívüli tanácsülést hívott össze, ahol szép szavakkal emlékezett meg elődje rövid, de sikerekben gazdag működéséről, hangsúlyozva a városi alkotás terén szerzett érdemeit. Javaslatára a tanács Nagyvárad halottjának tekintette, és emlékét jegyzőkönyvben örökítette meg. A lapokban a következő gyászjelentést közölték:

„Nagyvárad város közönségének nevében mély fájdalommal tudatjuk, hogy városunknak 5 éven keresztül volt polgármestere, a közügyek lelkiismeretes kezelője, a városnak érdemekben gazdag polgára dr. Bulyovszky József tevékeny életének 49-ik évében, a közügyek intézésében szerzett hosszas betegség után mindnyájunk igaz fájdalmára folyó év május 26-án reggel elköltözött az élők sorából. Mély meghatottsággal és őszinte fájdalommal érezzük a súlyos gyászeset jelentőségét és erről a törvényhatósági bizottság tagjait, valamint a város polgárait azzal értesítjük, hogy az elhunyt földi maradványait a Széchényi téri gyászházból folyó év május 28-án délelőtt 10 órakor helyezzük örök nyugalomra a várad-olaszi központi temetőben, amikor is a gyászháznál való testületi megjelenését a törvényhatósági bizottság tagjainak tisztelettel felkérjük.

 

Nagyvárad, 1904. május 26.                           Nagyvárad thj. város tisztikara”

 

Pár nappal később országos hírű rendezvény színtere volt Nagyvárad, itt tartották a törvényhatósági jogú városok kongresszusát. A Nagyvárad napilap vezércikként közölte Rimler Károly Üdvözlet, Az ország városai Nagyváradon című írását. Ezt idézzük:

„Egész Magyarország itt van ma Nagyváradon. Virágzó nagy hivatásukat nemes buzgalommal teljesítő városok elküldték képviselőiket a mi ősi városunk falai közé, arra a nagyfontosságú tanácskozásra, amely nemrégiben felavatott székházunkban holnap kezdetét veszi.

Mindnyájan tudjuk, hogy hazánk fővárosa, Budapest már nem az az ideál, ami hajdanta volt, amelyért a nemzet annyi áldozatot hozott. Tudjuk, hogy nemzeti feladatunk teljesítésére ma már nem elég az egyetlen, a kozmopolita főváros, hanem vissza kell térnünk ama erőforrások táplálásához, amelyek évezredeken keresztül a fővárost látták el éltető nedvükkel.

A magyar városok felvirágoztatása; egy pár szóba szorítva ez a mai kongresszus célja. A kongresszus programja a városok polgáraira évtizedek óta nehezedő közterheink apasztása, a kisipar megmentése, a kereskedelem felsegítése.

Akik e kongresszusra fölsereglettek, érezniük kell, hogy itt mely talajon állnak, ahol mindig a legszebb polgári törekvések virágzottak. A polgári becsület itt egy fogadalom a polgár becsületes szorgalmával, itt minden ember annyit ér, amennyi elismerést munkásságával magának kivívott. Nem találnak itt csillogó érdemrendeket, mert rang és cím itt az egyéni becsület. Találnak itt egy polgárságot, mely különböző templomokba jár imádni Istenét, de a felekezeti gyűlölködést csak hírből ismeri. Találnak friss, egészséges törekvéssel teljes iparos, kereskedő osztályt, látnak füstölgő gyárkéményeket, amelyek mellett senki nem szégyelli arcán a szénport, hanem azt szégyellné, ha kenyerét nem becsületes munkájának köszönhetné. Ez az a keret, amelyben a város halad előre, a felvilágosodás felé. E keretek fejlesztése itt és más városokban e kongresszus ideális célja. És most a városok fellendülésében imádott hazánk fölvirágzásának leghatalmasabb zálogát látja, annál nagyobb bizalommal igyekszik arra, hogy a kongresszus nagy céljainak minél fényesebben megfeleljen, s annál igazabb, lángolóbb örömmel köszöntjük ismételten azokat, akik e munkára városunkba összesereglettek.

Rimler Károly Nagyvárad polgármestere”

A Tiszántúl részletesen ismertette a Kongresszus programját, mely szerint tárgyalják az adózás, a kisipar kérdéseit és az állami funkciók ingyenes végzésének kérdését. Céljuk, hogy elérjék a nagyobb állami támogatást a közfeladatok végzésére és a városok fejlesztésére.

Ugyanakkor közzétette a vendéglátó polgármester, Rimler Károly üdvözlő beszédét:

„Mélyen tisztelt értekezlet! Szeretett kartársak!

Szívem egész melegével üdvözöllek mindnyájatokat e sokat hányatott és zivataros múlttal bíró város vendégszerető falai között törvényhatóságunk, a város tisztikara és a város közönsége nevében. Ünneppé varázsoltátok e napot mindnyájunknak, mivel a ti képetekben édes magyar hazánkat szoríthatjuk keblünkre. Vagy van-e ki merné tagadni, hogy Magyarország önálló törvényhatósági joggal felruházott városai ma nem az erős és hazafias, a minden szép és nemesért lelkesülő, a hazát fenntartó nemzeti erőt képviselik, s van-e ki ne volna áthatva azon eszme igazától, hogy édes magyar hazánk nemzeti jellegének legerősebb oszlopai és támaszai ma az önálló törvényhatósági joggal felruházott városok?!

De üdvözöllek titeket, mint egy nagy és szent ügy önzetlen bajnokait, kik a mai önző, egyéni érdekeket hajszoló világban félretéve minden melléktekintetet megjelentetek körünkben, hogy nagyot és üdvöset alkossatok, polgártársaitok, városaitok s így közvetve édes magyar hazánk javára, felvirágzására.

Legyetek még egyszer köszöntve, testvéri szeretettel, Isten áldása kísérje munkálkodásunkat.”

A kongresszus munkálataira, az itt hozott határozatokra nem térünk ki, mivel az nem tárgya jelen munkánknak, csupán annyit jegyzünk meg, hogy a kongresszus táviratban köszöntötte Tisza István gróf miniszterelnököt.

Az 1904. július 9-én tartott városi közgyűlésen Rimler Károly polgármester emlékbeszéde hangzott el dr. Bulyovszky Józsefről „Szomorú kötelességet teljesítek, midőn hivatali elődöm dr. Bulyovszky Józsefnek a közügyek intézésében szerezte hosszas betegség következtében történt elhunytát a tekintetes törvényhatósági bizottságnak bejelentem. Mélységes gyászba borította mindnyájunk lelkét az ő halála, a munkára hivatott, nagy eredményeket ígérő élet megtörése. Hét évvel ezelőtt foglalta el a polgármesteri széket azzal a töretlen becsvággyal, hogy Nagyvárad városát a fokozatos fejlődés útján a modern városok közé emeli, naggyá, széppé, boldoggá teszi. Amíg egészségének teljében volt, igazságszeretettel, jóakarattal, összes képességének erejével igyekezett nemes nagy szándékát elérni. Széleskörű akciója a szegénységügy rendezéséért, a színház építése, a Bazár szoros kiszélesítése, kibővítése, a városháza építésének felszínre hozatala egy munkás életnek eredményeit. A végzet kifürkészhetetlen rendeléséből súlyos betegség állotta útját annak, hogy megvalósítsa terveit. Gazdag örökség maradt reánk tőle, aki szigorú erélye mellett a jóság volt, aki szándékaiban jó, törekvéseiben nemes, aki a közérdeket tiszta kézzel szolgálta, a munkát nemcsak megbecsülte, de abban példát is adott. A haladó kultúrvárosok hatalmas reformterveinek szolgája volt, s vitte előre a várost, s amidőn mindenét elveszítette a lázas munkájában hálával, szeretettel megindulva gondolunk az ő emlékére.”

A polgármester beszámolt a közgyűlésnek a temetés alkalmával tett intézkedéseiről, s egyidejűleg javasolta, hogy az elhunytnak a város érdekében kifejtett fáradhatatlan buzgó tevékenységével szerzett érdemeit a közgyűlés jegyzőkönyvben örökíti meg és a mélyen sújtott özvegyhez részvéttáviratot intézzenek.

Változások az országos politikában

1905 a változások éve volt. Január 8-án Rimler Károly polgármester rendkívüli közgyűlést hirdet az új országgyűlést összehívó királyi kézirat meghirdetésére és az ezzel kapcsolatos kérdések megtárgyalására. A törvényhatósági bizottság Nagyváradon ritkán avatkozott bele az országos politikába. Ennek ellenére, a választások eredménye, a 48-as és függetlenségi pártok későbbi győzelme kihatott a várospolitikára is, a városi tanácsban is megerősödött ezeknek a befolyása. De pozitív hatása, eredménye is volt a változásnak, június 5-én a közgyűlés megválasztotta a Szacsvay szobor-bizottságot, és a szoboralapra 26 ezer koronát irányzott elő. Margó Endrével tanácskoztak, aki a városnak ajándékozta Szilágyi Dezső mellszobrát. Elhatározták, hogy a még hiányzó összeg pótlására gyűjtést indítanak. A Nagyváradi Napló számolt be erről: „A szobrot az ezredévi emléktéren állítják fel, ezzel a garasos híd rendezése is megoldást nyer. A hidat újjáépítik a mostani helyétől és irányától fennebb, úgy hogy annak merőleges tengelye folytatásaként egy csinos új tér lesz a sétányon, s annak közepén lesz a vértanú életnagyságú érc-emlékszobra megfelelő alapzaton elhelyezve.”

Az 1906-os évben Nagyvárad társadalma először találta szembe magát a magyar–román viszony, nem helyi, hanem országos méretű elmérgesedésével. Az országgyűlési választások eredményeként 15 román képviselő jutott be a magyar parlamentbe. A Tiszántúl című lap július 2-i száma adott hírt erről, ismertetve a 15 képviselő nyilatkozatát, mely szerint nem lépnek be a kormány táborába, ellenzéki csoportként fognak küzdeni a magyarországi románok jogaiért. Egy bihar megyei román képviselő K. L. szignóval a következőket nyilatkozta: „Mindaddig, míg ők a magyarokhoz nem fognak őszinte szeretettel közeledni, s a szeretet helyett a gyűlölet és a harag magját fogják hinteni, a román nép nyomorúságos helyzetén változást nem fognak előidézni. Engem elneveztek renegátnak, kirekesztettek a társaságukból, de történjék bármi, én mindig azt fogom hirdetni és mondani, hogy mi románok csak akkor fogunk boldogulni, ha mi bizalommal és szeretettel fogunk a magyarokhoz fordulni és velük együttesen és szövetkezve fogunk Magyarország függetlenségéért, boldogulásáért küzdeni. Nem jó hazafi aki az együttlakó testvérnépek között a szeretet helyett az egyenetlenkedést, a harag tüzét szítja és élezi. Bihar megye egyik román választási körzetében a négy jelölt közül az egyedüli magyar jelölt győzött.”

Országos rendezvények a városban

Az 1905-ös esztendőben két országos rendezvény választotta helyszínéül Nagyváradot.

Szeptember 18-án az Országos Magyar Gazdakongresszus tanácskozásának adott helyet a Városháza, míg a szeptember 25-én megrendezett VI. Katolikus nagygyűlés színhelye a Katolikus Kör eklektikus impozáns épülete volt (a mai filharmónia).

Egy nappal később, szeptember 26-án Nagyvárad küldöttsége utazott a fővárosba Apponyi Albert kultuszminiszterhez azzal a kéréssel, hogy emeljék fel az oktatási államsegélyt és támogassák a város által fenntartott és működtetett ún. községi iskolákat. A küldöttséget Glatz Antal főispán vezette, tagja volt Rimler Károly polgármester, dr. Molnár Imre, Sipos Orbán tanfelügyelő, Kőszeghy Ferenc, Gábel Jakab és Balogh Döme. A küldöttség előadta a miniszternek, hogy Nagyvárad 40.000 tanköteles gyerek iskolai ellátásáról gondoskodik, s a tanügyre 190.000 korona költ. Az állam csupán 14.000 korona segélyt ad. Az iskolák építésére is százezreket költött a város, s az iskolák fenntartása, fűtése és világítása is sokba kerül, s még az államnak is 8.000 koronát fizet az iskolái után. A küldöttség kérte az adó elengedését. Ugyanakkor a Főreál Iskola építésére, fűtésére, világítására évi 18.000 koronát kér, mert csak így tudja teljesíteni a város a közoktatás feladatait.

Apponyi miniszter megígéri, hogy 16.000 koronát ad a népoktatásra, de a főreáliskolára a 18 ezer koronát nem tudja kiutalni. Viszont megígérte, hogy ha kész lesz a mű, akkor az 1908-as évre ezt is teljesíti.

1906. április 5-én beindult Nagyváradon a villamosközlekedés, melynek építés- és fejlesztéstörténetét az esemény 100. évfordulójára kiadott kötetben részletesen megírták. (l. a bibliográfiában)

Az 1906-os év országos jelentőségű eseményét, II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak Törökországból való hazahozatalát és eltemetését hálaadó ünnepélyes istentiszteleteken és a város rendkívüli ünnepi közgyűlésén méltatták.

Ez év őszén addig nem tapasztalt esetről írtak a nagyváradi lapok: a nagy munkabírású és minden tevékenységben élenjáró polgármester megbetegedett. Október 31-én betegsége miatt nem tudta fogadni a Gerő Ármin rendőrfőkapitány által vezetett küldöttséget, amely a városi tisztviselők fizetésemeléséért kért volna kihallgatást.

A főkapitány a lapoknak kijelentette, teljes bizalommal vannak a polgármester iránt, mert ő tudja legjobban a tisztviselők sanyarú helyzetét, melynek tarthatatlanságát annyiszor hangoztatta. Bíznak abban, hogy a polgármester gyengélkedése csak múló baj, s minél hamarabb megjelenik hivatalában.

Új sikerek, új tervek 1907-ben

Január elsején Gerő Ármin rendőrfőkapitányt ünnepelték, abból az alkalomból, hogy öt éve áll a városi rendőrség élén. Munkatársaitól egy szép emlékalbumot kapott.

Január 4-én a Szacsvay-szoborbizottság tagjai, Glatz Antal főispán, Rimler Károly polgármester, Kőszeghy József főmérnök, Dőry János, dr. Dőry Ferenc, Huzella Gyula, Vasady Lajos, dr. Halász Lajos országgyűlési képviselő és dr. Hoványi Géza, a Szigligeti társaság elnöke a március 15-i szoboravatás és nemzeti ünnep előkészítéséről tárgyaltak. Hoványi Géza újabb adományok gyűjtését szorgalmazta az Ezredévi Emléktér és a szobor környezetének díszesebbé tételére.

Február 6-án a vízhálózat kibővítéséről határozott a szakbizottság, az ülést Rimler Károly vezette, a tervet Lukács Ödön ismertette, amely 47.000 korona többletkiadást jelent, s amit progresszíven kivetett vízdíjból kell fedezni. A február 14-i közgyűlésen a polgármester indítványára a város törvényhatósági bizottsága állami támogatást kért a tüdőszanatórium felépítésére.

1907. március 15-én avatták fel az Ezredévi Emléktéren a város mártírjának, Szacsvay Imrének a jeles szobrász Margó Endre által alkotott bronzszobrát, amely azóta is a legszebb és legjelentősebb köztéri szobra a városnak. A szoboravatás és a márciusi ünneplés főszereplői természetesen az éppen hatalmon lévő 48-as és függetlenségi párt helyi és országos vezetői voltak, de a Rimler Károly vezette törvényhatósági bizottság vegyes összetételű tagsága is együtt ünnepelte a forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulóját és a város szülöttjének, a szabadságharc mártírjának emlékét. Megható egybeeséssel ezen a napon halt meg Hegyesi Márton, a szabadságharc nagyváradi történetírója. Március 16-i számában a Nagyvárad három oldalt szentelt a vértanú emlékműve felavatási ünnepének, míg a 4. oldalon Hegyesi Márton emlékét és munkásságát méltatta. A harmadik oldalon a lap közölte az ünnepség utáni díszlakomán Rimler Károly által mondott pohárköszöntőt, melyben őszinte érzéstől áthatva ünnepelte a szobrász Margó Endrét, akit a mű létrehozásában igazán nem vezetett anyagi érdek, csak a legnemesebb művészi lelkesedés utalt arra, hogy a képzőművészet teszi a legnagyobb szolgálatot a hazaszeretetnek, ama nagy hatásánál fogva, amit a tömegekre gyakorol. Nagyvárad történetében korszakalkotónak tartja a szobrot, mert meg van róla győződve, ha ismét válságos idők következnének, e szoborhoz zarándokolva a gyávákból erősek, a kétkedőkből határozottak lesznek. (Rimler Károly ebben hiteles jósnak bizonyult.)

1907. március 25-én a Nagyvárad arról adott hírt, hogy jelentős vendége lesz Nagyváradnak – Kossuth Ferenc elfogadta a Kereskedelmi és Iparkamara székházának felavatási ünnepére szóló meghívást. Az egykori Teleki utcában a Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett korszerű szecessziós épületet Rendes Vilmos helybeli építész vállalkozó építette fel.

1907. április 7-én egy igazán jelentős terv került a törvényhatósági bizottság ülésének napirendjére. Elhatározták, hogy egy bizottságot alakítanak, amely felirat tervezetet fogalmaz meg, amit az Országházba küldenek egy Nagyváradon felállítandó egyetem tárgyában. A közgyűlés három javaslatot fogadott el e kérdésben:

1. Nagyváradon elsősorban műegyetem állíttassék fel;

2. Ha ez nem lehetséges, akkor egy 3 fakultásos egyetemet;

3. Ha az állam ezt sem vállalná, akkor az immár 120 éves Jogakadémiát az Emlékiratban vázolt módon fejlesszék három fakultásos katolikus egyetemmé.

Ezt a kezdeményezést a Nagyvárad közölte, amely akkor éppen a regnáló 48-as és függetlenségi párt hivatalos lapja volt Sas Ede főszerkesztő és Márton Manó felelős szerkesztő vezetésével.

Két nappal később, április 9-én a Kereskedelmi és Iparkamara szintén a kormányhoz fordult, kérvén egy felsőbb szakiskola felállítását.

A nagyváradi ipar fejlődésének elismertségét bizonyítja az a tény is, hogy 1907. szeptember 24-én itt rendezték meg, a márciusban felavatott székházban az építőiparosok kongresszusát, melyet Rendes Vilmos, a nagyváradi építőiparosok szövetségének elnöke szervezett meg, s a kongresszus megnyitóján Rimler Károly polgármester mondott köszöntő beszédet.

A lendületes fejlődés ellenére a közelgő gazdasági válság jeleként, a közgyűléseken tartott havi beszámolókban egyre növekvő kivándorlásról jelentettek. Így például szeptemberben 15 személy vándorolt ki Amerikába, 8 személy Nyugat-Európába.

Október 13-án, vasárnap a Hétről-hétre című tárcarovatban Flott álnéven – feltehetően a főszerkesztő – némi fricskát fogalmaz meg a városvezető számára: „Itt még minden és mindenki a régi, Mezey Mihály (az egykori szabadelvű főjegyző) és Rimler Károly azóta jubiláltak, de a jubileum mezsgyéjén túl is azok maradtak, akik a mezsgyén innen voltak. A kegyelmes úr most is oly szenvedéllyel vadászik a pagátra, mint annak előtte, Rimler Károly most is oly puritán elvekkel kerüli a kulisszák világát, mint azelőtt, annyit talpal a választói ügyes-bajos dolgaiban.”

1907. október 15-én Rimler Károly értekezletet hívott össze a Gyermekvédő Liga kezdeményezésére, ahol elhatározták egy tanoncotthon létrehozását, hogy megelőzzék a fiatal, főleg vidékről a városba jövő inasok elzüllését.

Egy nappal később, október 16-án pályázati felhívót tettek közzé a Szent László téri vashíd megépítésére, október 18-án pedig átadták az új postapalotát.

November 22-én tartották a városatya választásokat, amely után kis mértékben megerősödött a 48-as függetlenségi képviselők száma a törvényhatóságban, de a virilisták, vagyis a legtöbb adót fizetők között több volt a szabadelvű városatya – így az erőviszonyok viszonylag kiegyenlítődtek.

A december 22-i Hétről-hétre tárcarovatban Flott arról ír nem minden élc nélkül, hogy „Milyen angyalfia vár a tűzvirágos fenyő alatt” a város közismert személyiségeire. Ebből idézünk: „Rimler Károly polgármesternek egy gyöngéd kezekkel hímzett női papucsot hoz, melynek készítőjét a diszkrét Jézuska sem akarta nekünk megsúgni.”

A Nagyvárad december 25-i számában igen érdekes hír jelent meg a harmadik oldalon: „A polgármester szobájában az utóbbi időben több bizalmas értekezletet folytatott a város feje a törvényhatósági bizottság számos vezető emberével a nagyváradi légszeszgyárnak és a Szent László téri Kovács háznak megvételi terve felől. A légszeszgyárat azért akarja megvenni a város, hogy ezáltal a világítási üzem egy kézbe kerülne. A Kovács ház megvételével a Szent László tér szabályozása és Újváros fejlesztése miatt volna szükség, s annak a helyén a város vásárcsarnokot létesítene. A Szent László téri százados Kovács ház városi megvételének terve már többször felmerült. Az óriási területen fekvő ház helyére vagy egy vásárcsarnok épülne, vagy ha kieszközölhető volna, a helyére tennék át a Szent László templomot, hogy így a tér szabályossága teljesen kialakuljon, s perspektívája minden irányba szabad legyen.

A polgármesternél folytatott bizalmas megbeszélésen a Kovács ház megvételi terve kedvező fogadtatásra talált, de Bus László főügyész egy nagy akadályra hívta fel a figyelmet. A ház egykori tulajdonosa ugyanis végrendeletében azt írta bele, hogy a ház nem eladható, sem meg nem terhelhető. Így bármennyire el akarják adni az örökösök, a város nem kebelezhetné be, csak ha valamennyi örökös beleegyezne. Viszont ennek a háznak olyan örökösei is vannak, akik ismeretlen helyen tartózkodnak. Így az eladásba beleegyezők pert kellene indítsanak az ismeretlen örökösök ellen. Amíg ez a per nem indul meg, s törvényesen nem fejeződik be, addig a ház megvételéről szó sem lehet.”

Így menekült meg az 1830-as években épült klasszicista stílusú, a mai értékrendünk szerint igen jelentős műemlék épület, amely a múlt század első évtizedében meglehetősen elhanyagolt, romos állapotban volt. A tetőzete itt-ott beszakadt, az emelete nagyrészt lakatlan, több részéből ajtó-ablak is hiányzott, viszont a földszinti rész lakott és közhasználati célokra használt volt. Még a világháború kitörése előtt sikerült a tulajdonosoknak felújítani. Ma viszont éppen befejezés előtt áll a teljes, a korszerű műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő felújítása.

1907. december 28-án a törvényhatósági bizottság megvitatta a város jövő évi költségvetését, amely tartalmazta a közköltő 8 százalékos emelését. A függetlenségi és 48-as párt elnöke, dr. Adorján Emil keményen bírálta a városvezetést, szerinte nincs átfogó program, a város kapkodó gazdálkodást folytat s ezért akarja felemelni a közköltőt. A polgármester igazságtalannak tartja Adorján Emil támadását, ő több utcát köveztetett ki, mint elődei harminc év alatt. Kijelentette, hogy neki van programja; ez a munka és ismételten a munka. Ki kell jelentenie, hogy a vádak nagyrésze megalapozatlan. Adorján a szemére veti a piaci drágaságot, amely olyan kérdés, amelyre a mi nagyeszű miniszterelnökünk is tőlünk kért tanácsot. A tanács programja a munka, a közköltő emelése a múltunk következménye. Ezért marad a 8 százalékosos emelés.

Megváltozott, korszerű városkép

1908-ban Rimler Károly jelentése szerint 120 utca rendelkezett kőburkolattal, s ugyanannyi járda volt kikövezve. A városban 11 nyilvános park létezett, összesen 21,4 hektár területen. A lakások száma 11.780 – a szobák száma 18.772. A csatornahálózat hossza 15,3 km. A vízfővezeték hossza 90 km, az elosztóhálózaté 21 km. A vízvezetékhez kapcsolt házak száma 3.550. A villanyáram fogyasztás szempontjából Nagyvárad Budapest után a második volt, míg a vezetékhálózat hosszában az első. Nyolc kórház működött 1.056 kórházi ággyal.

1908. július 2-án a polgármester Kőszeghy József főmérnökkel Budapestre utazott, hogy tárgyaljon a kereskedelmi miniszterrel a fürdővasút megépítéséről. Még ebben a hónapban megkezdték a nyári színház építését is.

Ennek az évnek egyik meghatározó és jellemző mozzanata volt a polgármesternek a város lakóihoz intézett Csak egy virágszálat című, október 25-én a helyi lapokban közzétett felhívása. „Halottak estéjén a temetők kapuinál gyűjtőperselyeket helyezünk el azon kéréssel – Adakozzunk a város szegény tüdőbetegei részére. Ki tudná megmondani hány sír állna üresen, hány szem maradna szárazon, hány munkáskéz, szerető anya és gyermek maradt volna életben, hány családban élne tovább a boldogság, ha ezen gyilkos betegség ellen a segítség kellő időben érkezik.

Bizalommal fordulok Nagyvárad közönségéhez és felkérem, hogy a városi szegény tüdőbetegek segélyezésére irányuló törekvéseinket kegyes adományaival támogatni és előmozdítani szíveskedjék.”

Sajnos nem maradt feljegyzés arról, milyen eredménnyel járt ez a felhívás, de jól jellemzi a polgármester humánus gondolkozásmódját.

Az 1908. november 18-i közgyűlésen határozatot hoztak a Körös partjának felszabadításáról: „A Körös beépített pontját szabaddá kell tenni a városházától a Nemzeti hídig, továbbá a Szent László téri hídtól a Füzes utcáig. Javaslatot tettek a Szent László téri híd kicserélésére is, sőt Penakovits Imre igazgató főmérnök beadványt intézett a törvényhatósághoz a Sebes Körös hajózhatóvá tételére.

December 6-án a Tiszántúl Az iskolaszéki elnökség ügye címmel megírta, hogy Rimler Károly lemondott iskolaszéki elnöki állásáról, melyet hat év óta teljes odaadással töltött be, s amelyhez fűződött a községi iskolák újabb fejlődése. Példáját követte az alelnök is. Az iskolaszék legutóbbi ülésén Mezey Mihály, Vucskics Gyula, Sulyok István és dr. Grósz Menyhért tagokat bízták meg, hogy tudassák az elnökkel, felmondását nem fogadják el és kérjék tőle, maradjon továbbra is elnök. A polgármester kijelentette, hogy egyedül nagymérvű elfoglaltsága késztette erre. Teljes erejét és idejét igénybe veszi a város ügyeinek intézése. Végül hosszas rábeszélés után kijelentette, hogy ameddig a mandátuma tart, június végéig megmarad állásában, s addig előkészíti a dolog megoldását. A bizottság örömmel vette a választ, s megígérte, hogy közreműködik a dolog előkészítésében.

Új alkotások küszöbén

Az 1909-es év újabb nagy tervekkel gazdagította a várost. Március 31-én a tanács háromnyílású vasbeton híd építése mellett döntött a Széles utcán.

Április 11-én Új alkotások küszöbén címmel a Nagyvárad arról számolt be, hogy a Szent László tér és Bémer tér építik a Körös partfalait. A Pece városi szakaszát csatornázzák és új garasos hidat építenek a felső garasos híd helyébe. Leaszfaltozzák az Úri és Pável utcákat, a Fábián Lajos és a Körös utca gyalogjárója is megkapja az aszfaltot. A Szent László tér új burkolatot kap, új vágóhíd épül, s tervezik egy népfürdő létesítését. A város délkeleti részén, a Rulikovszky út mentén megépül a város első tisztviselőtelepe, a hadapródiskolával szemben 32.000 négyzetméternyi városi ingatlanon.

1909. április 14-én értekezletet tartottak a városházán a Kultúrpalota építéséről. Rimler Károly polgármester elmondta, hogy a terv megoldásába bevonták a Szigligeti Társaságot és az iskolaszék zenei albizottságát. Adorján Ármin a Szigligeti Társaság titkára a kultuszminisztériumban eljárt, hogy a minisztérium segélyét a város részére megkapja. Olyan kultúrpalotát akarnak, amely a közkönyvtárnak, a zeneiskolának, a képzőművészetnek közös hajlékot adna. A minisztériumban azért is örülnek a tervnek, mert az mintául szolgálhatna más városokban létesítendő hasonló intézmények számára.

A szép tervek mellett eredményekről is beszámoltak a váradi lapok. 1909. május 9-én felavatták az 1907–1908 között megépült Fekete Sas palotában a Vigadó nagytermet, amely jelentős helyszíne volt számos kulturális eseménynek.

1909. május 30-án kiöntött a Körös, számos utca került víz alá, jelentős károk keletkeztek. Nem kimutatható, de feltehetően az árvíz is hozzájárult az 1909-es esztendő nagy tífuszjárványához.

1909. júniusában elhunyt Sal Ferenc egykori polgármester, aki korábban szintén főnöke volt Rimler Károlynak.

Az 1910-es költségvetési tervezetet csak nagy vita után, s főleg a virilisek szavazatainak többségével fogadták el. Megmaradt a 22%-os pótadó és a 2%-os csatornaadó. A polgármester beszámolójában elmondta, hogy a cukorgyár létesítése érdekében mindent megtett, de sikertelenül, és most azon fáradozik, hogy a vármegyei gazdák állítsanak városunkban cukorgyárat. Dicsérte a járványkórházat, amiért mintaszerűen kezelte a tífuszjárványt.

Az 1910-es év fontos eseményei

Az 1910-es évújabb fordulatot hozott az országos politikában. Tisza István új pártja, a Munkapárt jutott hatalomra. Ez a fordulat kedvezett Nagyváradnak és polgármesterének, Rimler Károlynak is, mert így nem ellenzékből, hanem a kormány támogatásával tudta folytatni városfejlesztő munkáját. Nagyobb támogatást kapott a helyi sajtó részéről is.

Közben 1910. január 8-án gróf Széchenyi Miklós lett Nagyvárad új püspöke, aki nemcsak a katolikus híveknek lett jó pásztora, hanem a város fejlődését is támogatta. A város új törvényhatósági bizottsága 62 választott tagból és 62 virilisből állott össze. Lényeges változás nem történt, megmaradt a két szembenálló tábor, csak 25 új tag került a választottak közé, köztük a szocialistának tudott dr. Rozvány Jenő ügyvéd.

Január 13-án a Nagyvárad újból „odaszúrt” a polgármesternek, a Premier a városházán című cikkében így írt: „A polgármester jelentése igazán nem valami érdekes, soha se érdekes, de a bizottság ma született tagjai olyan gyönyörűséggel hallgatták, mintha a legszebb szerelmes levél volna.”

Január 28-án elkezdték építeni a Debrecen–Nagyvárad vasutat. Februárban megkezdték a Csendőriskola építését. Elkezdődött a Körös partfalának építése a városháza mellett, kiírták a pályázatot a Szent László tér kövezésére, engedélyezték a cukorgyár építését, tervbe vették egy iparoktatási palota építését és a tüzérlaktanya kibővítését. Megjelent a város hivatalos lapja Pásztor Bertalan szerkesztésében. A pénzügyi szakbizottság Rimler Károly elnöklete alatt megállapította, hogy Nagyvárad városa az elmúlt évben 152.106 koronával gyarapodott, és 1909 év végén a város összvagyona 14.144.347 korona volt.

Jelentős eseménye volt az 1910-es esztendőnek a szeptemberben Budapesten megrendezett törvényhatósági jogú városok kongresszusa, ahol Rimler Károly és Lukács Ödön képviselte Nagyváradot (64 városvezető vett részt). A polgármester budapesti tartózkodása alatt a belügyminisztériumban jóváhagyatta az új vízvezetési szabályrendeletet, míg a kereskedelmi minisztériumban ígéretet kapott a harmadik vashíd újjáépítésének jóváhagyására és anyagi támogatására.

Nagy veszteség is érte a várost, 1910. október 3-án elhunyt a város egykori, közmegbecsülésnek örvendő főjegyzője Mezey Mihály. A polgármester a tanácsnokok élén részvétét fejezte ki a családnak. Így nyilatkozott: „Én a legjobb barátomat, a város a legjobb polgárát veszítette el. A Mindenható Isten vigasztaljon meg bennünket, és enyhítse fájdalmunkat.” A város díszsírhelyet adományozott Mezey Mihálynak a Várad-olaszi temetőben.

1910. október 12-én a közgyűlésen az alábbi javaslatot tette a polgármester: „Javasolom, hogy a Kert utcát, amelyben a megboldogult ifjú éveit töltötte, s amelyben az általa létesített és fejlesztett intézmények fekszenek Mezey Mihály utcának elnevezni, arcképét a városháza bizottsági termében elhelyezése érdekében megfesteni, és végül az elhunyt felett érzett fájdalmunknak és mély részvétünknek, jegyzőkönyvünkben kifejezést adni, és erről a gyászoló családot jegyzőkönyvi kivonatban értesíteni méltóztassanak.”

E kornak kitűnő ismerője és részben ifjúként megélője, Nagy Márton 1927-ben megjelent Régi nevek – régi regék című kötetében így írt Rimler Károlyról: (…)„Mint magán embert és sokáig agglegényt szerető baráti kör vette körül. Személye, s a nálánál még népszerűbb Mezey Miska köré csoportosult a híres Kányavár-asztaltársaság, mely később az Emke kávéházban külön helyiséget kapott, s irányító központja lett a városi mozgalmaknak.”(i. m. 111. oldal)

1910 őszén valóságos sajtóháború robbant ki a Nagyváradi Napló és a Tiszántúl között, amelybe Rimler Károlyt is belekeverték. A Nagyváradi Napló egyik cikkében azt állította, hogy a városba látogató Némethy Károly államtitkár azt nyilatkozta, hogy a káptalan a haladás kerékkötője Váradon és elítélte a holtkézi birtokjogot. A polgármester, aki jó viszonyban volt Fehér Dezsővel, a lap főszerkesztőjével, ez esetben is kiállt az igazság mellett és a Tiszántúlban a következő cáfolatot közölte A város és a káptalan című cikkben: „Kedden délután a csendőriskola megtekintése alkalmával az iskola hátsó kerítésénél megmutattam az államtitkár úrnak a hosszan elnyúló Csillagvárost, az előttünk elterülő úgynevezett Komendás réttel együtt, s megemlítettem, hogy ezt a területet szeretnénk megszerezni a káptalantól, mert városfejlesztési szempontból fontos lenne. Az államtitkár úr erre azt felelte, hogy ez igen helyes politika, és hogy ebben a törekvésünkben szívesen megígéri a kormányzat támogatását. Ennél többet egy szóval sem mondott, szó nem esett holtkézről, fejlődési akadályokról sem Váradon, sem országszerte. Erről sem ő, sem én egy árva szót sem ejtettünk.” (A holtkéz oly jogi személyek elnevezése, akik ingatlanvagyonukról szabadon nem rendelkezhetnek, azt sem meg nem terhelhetik, sem el nem idegeníthetik. Az ily birtokosok javai a rendes magánjogi forgalom tárgyát nem képezhetvén, a forgalomra mintegy meghaltak, innen az elnevezés. Ilyen holtkéznek tekintették például az egyházakat.)

Az október 28-i közgyűlésen Rimler Károly javaslatait ismertette a város közigazgatásának átszervezéséről, de a közelgő városatya-jelölésekre és választásokra hivatkozva annak megvitatását elnapolták.

A választást megelőző kampányidőszakban szokás szerint hangzatos ígéretek és tervek láttak napvilágot mind a Tisza-pártiak (Nemzeti Munkáspárt), mind a Függetlenségi és 48-as Párt részéről. Az előbbiek Rimler Károly polgármester rátermett és eredményes várospolitikájának köszönhetően előnyösebb helyzetben voltak, s komoly eredményeket is tudtak felmutatni. November 11-én arról írtak a helyi lapok, hogy megnyitás előtt áll a Nagyvárad–Debrecen közötti közvetlen vasúti összeköttetés. Újból felvetették a vásárcsarnok építésének a tervét. November 4-én egyenesen két vásárcsarnok létesítését ígérték. A főcsarnokot a Nagypiactérre a Zöldfa és a Deák utca meghosszabbításának a metszőpontján, az esetleges másodikat a Vitéz és a Teleki utca keresztezésénél, Újváros és Kertváros számára.

Az 1910-es törvényhatósági választások nem hoztak meglepetést, a Munkapárt jelöltjei győztek, de olyan arányban, hogy a Tiszántúl december 10-i számában A lavina címet adta a kormányzópárt által elért eredményeket kommentáló vezércikkében. Ez a győzelem azonban nem jelentett párturalmat a közgyűlésben, mert az ellenzék soraiban igen harcos és tekintélyes városatyák voltak, akik állandó tűz alatt tartották a győzteseket, és a sajtó egy része is kiállt mellettük, ha úgy látta, hogy egyes ügyekben nekik van igazuk, ők képviselik jobban a város érdekeit.

A legnagyobb vita az 1910 decemberi közgyűlésen, ahol Hlatky Endre főispán elnökölt, a Rimler Károly által előterjesztett következő évi költségvetésről és megvalósítandó tervekről szólt. Csupán a legfontosabbakat említve, lássuk, melyek voltak ezek: az utcák kövezése, a Nagypiacon a Pece helyének rendezése, közegészségügyi kérdések (a víz kényszerbevezetése minden lakásba, népfürdő létesítése, köztisztaság biztosítása) vágóhíd építése, munkáslakások építése, újabb polgári (községi) iskolák építése, a Pece egész vonalának rendezése, az új, harmadik vashíd felépítése.

A korabeli hangulat és várospolitika jellemzésére megemlítjük, hogy mikor Rimler Károly nagy beszéde lezárta a negyednapja tartó vitát, az ellenzéki Adorján Emil, a Sas palota építtetője és tulajdonosa, a függetlenségiek vezérszónoka félórás beszéddel próbálta lerombolni a polgármester beszédének hatását. Azzal kezdte, hogy ha a város lakosságát megszavaztatnák, százszor annyi szavazója lenne az ő véleményének, mint akik itt úgy tapsoltak a polgármesternek.

Rimler Károly sem maradt adós a válasszal, így riposztállt az ellenzéki szónok szavaira: „Vegye a térdére Adorján Emil a két fiacskáját, azoknak tartson ilyen mesét. A tanácsos soha sem szavazna meg semmit, csak mondja a magáét.”

Adorján válasza: „Én szívesen szavaznék a nagy tervekre bármilyen összeget, csak látnám őket. Én élvezettel hallgattam a polgármester úr beszédét, de úgy látom, programja nem más, mint amit a függetlenségi pártok fölállítottak a városatya választások előtt.”

Az első új összetételű városi tanács történelmi jelentőségűnek nevezhető döntést is hozott, december 15-én határozatban mondták ki a garasos híd vámjának eltörlését.

Még az év utolsó előtti napján, december 30-án is tanácskozott a pénzügyi és a szépészeti bizottság Rimler Károly elnöklete alatt. A polgármester előadta, hogy Vágó László budapesti építész tervei szerint 28.000 koronába kerülne a munkálat. Komlóssy József gazdasági tanácsnok viszont erre a célra eredetileg csak 15.580 koronát irányozott elő. Az Incze cég 28.513 koronáért készítené el a partfal díszes korlátját és a hídkorlátokat, oszlopokat. A szakbizottság az utóbbi tervet 3 szótöbbséggel elfogadta.

Az Incze-terv szerint – írta meg a Tiszántúl december 31-i számában: „A partfal díszes külsőt és szebb vakolást kap. A híd két oldalán mintegy 9 méter magas, műkővel díszített vasbeton oszlopon hatalmas oroszlánok lennének. Az oszlopokról balra és jobbra reneszánsz stílusú vasbeton kolumna húzódna, melyeket művészi ízléssel dolgoznak ki és villamoslámpákkal látnának el.”

Az 1911-es esztendő is több jelentős megvalósítással járult hozzá a város fejlődéséhez. Márciusban üzembe helyezték az új telefonközpontot a postapalota második emeletén. Április 15-én beindult a villamosközlekedés Nagyvárad és Biharpüspöki között. Június 10-én a város feliratot nyújtott be a kereskedelemügyi miniszterhez, kérve új vasúti menetrend, esetleg új vonatpár beállítását Budapest, Nagyvárad, Kolozsvár között, hivatkozva a menetidő hosszúságára és a vonatok zsúfoltságára. Kérték a fürdővasutak menetrendjének megváltoztatását is, tekintettel a nyári szezonra. A Nagyvárad–Vaskoh vonalon is túl nagy a személy és teherforgalom, harmadik vonatpár beállítását kérik. Mindezek a gazdaság fellendülésére utaló jelek.

1911. július 3-án gróf Széchenyi Miklós püspöknél csaknem egy órát időzött Rimler Károly. A polgármester az egyházfő szeretetébe és pártfogásába ajánlotta a várost. A püspök biztosította, hogy a legmelegebb és legélénkebb érdeklődéssel viseltetik Nagyvárad iránt, kijelentve, hogy benne a polgárság nem fog csalódni. Érdeklődött a polgármestertől a város ügyei iránt. Többek között megkérdezte, mennyi a közköltő. 55% felelte a polgármester. A püspököt meglepte a válasz. Csak? – kérdezte. Hiszen Győr városában 85%-t fizettünk. Nálunk még az 55%-t is sokallják – felelte a polgármester, gondolván a sok közgyűlési ostromra.

A polgármester újból megköszönte a főpásztor szeretetteljes érdeklődését és azzal a benyomással távozott, hogy Nagyvárad városa új püspökében a város fejlesztésének hathatós elősegítőjét fogja megtalálni és tőle igen sok jót várhat. Mindezeket a polgármester ellenzékének lapja, a Nagyvárad írta meg, ami annak bizonyítéka, hogy az ellenzék is kénytelen volt elismerni a polgármester jó szándékait és a város ügyei iránti elkötelezettségét.

Ez az év nagyszabású tervekkel és jelentős megvalósításokkal jellemezhető. 115 milliós befektetés történt. Megkezdődött az Apolló palota, a Csendőriskola építése , felépül a Darvas La Roche ház, a Moskovits palota, Weislovits palota, Darvassy palota – a Fő utca – ekkor már Rákóczi utca igazi nagyvárosi jelleget kap, a szecesszió meghatározó stílussá válik a városban. Ugyanakkor iparfejlesztési tervek is készülnek, szövőgyárat hoznának létre, az egyik városi tanácsos indítványozza, hogy az új gyár dolgozóinak legalább 75%-a nagyváradi legyen.

1911 júliusában villamos-sztrájk volt a városban, 40 kocsivezető és kalauz sztrájkolt, majd a kőművesek is csatlakoztak a mozgalomhoz. Augusztus 30-án viszont újabb eredmény – a villamos közlekedés megindult Biharpüspöki és Várad között.

Novemberben a városi székház dísztermében rendezték meg a Múzeumok és Kultúrházak Országos Szövetségének kongresszusát. A polgármester üdvözölve a résztvevőket többek között így szólt: „Amikor hozzánk jöttek, hogy a nemzetet fenntartó kultúrát terjesszék, éreztük ennek a feladatnak rendkívüli fontosságát és jelentőségét, s érzi ezt Nagyvárad közönsége is. Örömmel fogadjuk Önöket és célpontjaik igazi harcosaivá szegődünk. Úgy hisszük és tudjuk, hogy ezzel üdvözöljük Önöket a legméltóbban.”

1911. november elején Nagyvárad küldöttsége megjelent Budapesten Beöthy László kereskedelmi miniszternél. A küldöttség tagjai dr. Hlatky Endre főispán, Rimler Károly, dr. Hoványi Géza, dr. Várady Zsigmond és Kőszeghy József voltak.

A küldöttséget fogadó miniszter kijelentette, hogy míg főispán volt, ő is Nagyvárad előhaladásán működött. Ott tanulta meg az igazi humanizmus és az igazi demokrácia értelmét. Ezért szereti ezt a várost, és lehetőségéhez mérten támogatja fejlődését.

Rimler Károly megemlítette a miniszternek, hogy az üzletvezetőség és a felső ipari iskola dolgában elkészült a város memoranduma, amit a miniszter jóindulatába ajánl.