A senki fia
Év vége felé jártunk. Csupasz ágak csattogtak odakint a fagyos szélben és időnként megkocogtatták a szerkesztőség ablakait. Varjak károgtak a Körös-parti jegenyéken, és az emberek behúzott nyakkal, felhajtott kabátgallérral siettek keresztül a kishídon. Az irodában valami baj volt a fűtéssel, fáztam és lila kézzel kotorásztam a fiókomban.
Vállamra vettem a kabátomat, megnéztem a naptárat, és hozzáfogtam a családi rovat szerkesztéséhez. Már majdnem befejeztem az anyagot, mikor telefonált egy nő, hogy tenni kellene valamit.
Közel egy éve kóborol az állomás környékén egy tizenöt év körüli elhagyott gyerek, mocskos rongyokban, lenőtt hajjal, és a lépcsőházak huzatos folyosóin, a puszta cementen tölti az éjszakákat. A környékbeliek már ismerik. A fiú néha az üzletek előtt sepreget, ezért a kiszolgálóktól kenyérdarabokat és szalámivégeket kap.
– Képzelje el – háborgott a hölgy –, az a szegény árva tegnap éjjel holtra fagyva, csupasz derékkal aludt a lépcsőházunkban, átölelve a fűtőtest csövét. Kiabáltam neki, de hiába. Csak amikor megráztam, akkor nézett fel. Kiderült, hogy süketnéma. Borzasztóan büdös volt. Hoztam egy nagy mosdótál meleg vizet és lecsutakoltam. Levágtam a haját is és a lakók adtak tiszta meleg ruhaneműt, abba felöltöztettük, és cipőt is kapott. Látnia kellett volna, hogy örült az a gyerek. Aztán kihívtuk a mentőt, s meg is jöttek két rendőrrel. Az egyik brutálisan verni kezdte a fiút, de a lakók lefogták és összeszidták. Aztán elvitték szegényt a kiskorú bűnözők központjába, de képzelje, megszökött és másnap megint itt aludt. Akkor aztán bevitték a pszichiátriára. Szeretném, ha az újságírónő holnap eljönne velem meglátogatni.
Azonnal felhívtam a Süketnémák Egyesületét, de kiderült, hogy a fiatalember nincs nyilvántartva náluk. Viszont tudnak róla, és már fél éve szétküldték a fényképét az ország minden részébe, de sehonnan sem hiányzik.
Telefonáltam a gyámhatóságra is, de közölték, nem hozzájuk tartozik az ügy, hanem a Szökött Kiskorúak Intézetéhez. Ott azt mondták, hogy az állomás rendőrsége már többször előállította a fiút, de mindig sikerült meglépnie. Nincs kizárva, hogy a dumbrăveni-i Süketnémák Intézetéből szökött meg. Oda kellene visszavinni. – Na nem, oda ne vigyék vissza – gondoltam elszörnyedve. Egy odavaló ismerősöm mesélte, hogy kegyetlen bánásmódban részesítik a bentlakókat. Az intézet a település közepén emelkedő dombon van, és amikor este elcsendesedik a város, lehallatszik a gyerekek üvöltése… Ennek a gyereknek nem ott a helye. Szenvedett már eleget. Talán faluhelyen valaki magához venné és a ház körüli munkájáért cserébe szállást és ételt adna neki, morfondíroztam. Majd kitalálok valami megoldást, ha senki nem jelentkezik érte.
A pszichiátrián a főorvos idegesen fogadott. Kicsit haragudott, amiért az ő nyakába varrták a fiút, hiszen ez nem a kiskorú csavargók intézete.
– Mi lesz a fiú további sorsa? – érdeklődtem.
– Értesítettem a Süketnémák Egyesületét, el is jött két emberük, de nem tudtak értekezni a gyerekkel, mert nem ismeri a hivatalos jelbeszédet. Aztán telefonáltam Csegődre, a Fogyatékos Gyerekek Intézetébe, ők pár nap múlva elviszik, s ott marad, amíg ki nem deríti a hatóság, honnan szökött meg.
Ezután a főorvos hívta a nővért, s az közölte: a kölyök patologikus eset. Szétverte a neoncsövet és dühöngött.
– Ha tudna beszélni, valószínűleg szóban tiltakozott volna az elzárása ellen – mondtam mérgesen.
A nővér nem reagált rá. Előhalászott a zsebéből egy kulcsot, majd kinyitott egy ajtót. A szűk, vasrácsos ablakú szobában lötyögő pizsamában üldögélt a főszereplő. Amikor felismerte oldalamon a jótékonykodó hölgyet, felderült az ábrázata és boldogan vette át a csokit és más finomságokat. Mély meghajlással köszönte meg és puszit is küldött, így fejezve ki köszönetét, aztán a nővér rácsapta az ajtót és kulcsra zárta.
Mire késő este hazaértem, teljesen átfáztam. A szél komiszul zörgette az ablakot. Reggelre biztosan megfagy a sár, gondoltam. Mielőtt eloltottam a villanyt, betakargattam és megsimogattam a gyermekeimet.
Tudtam, hogy az árvaházakban leltári számmal jelzett ágyakban ugyanígy fekszenek a gyerekek. Őket alkalmazottak vigyázzák havi fixért. Azt is tudtam, hogy valahol senkitől sem óvott gyerekek kóborolnak. Nincs ágy, ahova lehajthatnák a fejüket, rongyaik alá kúszik a hideg, és a szél hangjánál csak a gyomruk korgása erősebb. A pszichiátria 3-as pavilonjában, kulcsra zárt ajtó mögött várja további sorsát egy névtelen gyerek, aki nem hall, nem beszél, nem hiányzik senkinek. A kórlapján a személynév helyén ez áll: „Ismeretlen süketnéma”…
Egy éve él a Senki fia emberközelben állati módon, és sorsának a megoldását minden intézmény továbbpasszolja a másiknak.
Az én gyerekeim szerencsére meleg takaró alatt álmodnak. Vajon mit álmodik a Senki fia? Vajon mit gondol az emberekről úgy általában? Hiszen soha nem hallotta beszélni őket. Csak tekintetük és mozdulatuk szelídsége vagy durvasága alapján tud különbséget tenni köztük. Vajon megtudja-e valaha, milyen egy simogató kéz, milyen az otthon melege?
A szél egész éjjel komiszul zörgette az ablakot. És reggelre megfagyott a sár.