Kulturális folyóirat és portál

2012. január 26 | Szirmai Péter | Irodalom

A semmi

Pár hete végre berendezkedtem a garázsban; épp ideje volt, az idő egyre hidegebbre fordul, maholnap itt a tél, és a természet nem kegyelmez senkinek, legkevésbé az ilyen kis állatoknak, mint amilyen én vagyok. A garázs egy kőházhoz illesztett, fából ácsolt rozoga épület, az idő meglehetősen kikezdte az oldalát, lyukakat vájt a gyalulatlan deszkák aljára, melyeken ki-bejár a szél, de így legalább számomra is megközelíthetővé vált a védelmet nyújtó belső terület. Persze, mivel én is bejutottam, a hozzám hasonló és nálam kisebb állatoknak is szabad a bejárás.

Ma már látom, jól döntöttem, hogy nem a padlón, a gyalupad alatt, hanem a magasban, a keresztgerendákon átvetett pallókon, a dobozok között rendeztem be fészkemet, így az esetleges betolakodók egyből nem láthatnak meg, legfeljebb a szagomat érezhetik, amire, persze, igen nagy az esély, hiszen én is érzem egy idegen közelségét, akkor is, ha nem látom. A múltkor is besurrant egy nagy fekete kandúr, éjszaka volt, világított a szeme, ő is észrevett, biztosan a szemem árult el, de pár másodpercnyi merev, fixáló nézés után, puha léptekkel távozott. Nem akarta esti nyugalmát feláldozni. Gondolom, még visszajön. Nem akadályozhatom meg.

A garázs egyébként nem tölti be valódi funkcióját: dobozokkal, lomokkal van telepakolva; az ajtaja mindig zárva van, ami számomra igen kedvező: nem bolygatják a nyugalmamat. A magasban, a dobozokban, tekercsben állnak a tapéták, de van olyan doboz, melynek széle megsérült, a tapéták és porosodás ellen a tapétákra helyezett rongyok kiborultak a pallókra, az így kialakuló rongy-tapéta összevisszaság ideális vackot biztosít.

Az éjszakai szállás megtalálásának öröme mellett, mégis van mivel megküzdeni: a legnagyobb gond az éhség. Amikor tudok: alszom, mégis a hosszú alvásperiódusok szüneteiben érzem, ahogy a sav a gyomromba mar. Ez egy idő után már nem tartható, a fájdalom búvóhelyem elhagyására kényszerít. A ház tulajdonosa afféle kóbor macskának tart, nem foglalkozik velem, enni sem ad, sőt a kisfia még meg is szokott kínálni egy-egy kővel, ha meglát. Mikor elszaladok, az öklét rázva kiabál utánam. Szerintem tudják, hogy a garázsban lakom, de nem üldöznek el: kellemetlen lenne feltúrni a lomokat, megkeresni, felforgatni a fészkemet. Így csendes, hallgatólagos gyűlöletben élünk egymás mellett.

Szóval, enni nem kapok, nem marad más, mint a vadászat, vagy a lopás. Nyomorban nőttem fel, ismerős ez az állapot. Már gyerekkoromban világossá vált, hogy pusztán vadászatból nem lehet megélni. Lopni kell! El kell lopni más ételét! Persze ez nem ilyen egyszerű. Az életben kíméletlen törvények uralkodnak: az erő és a gyorsaság számít. A terület fel van osztva a legerősebb állatok között. Szemben hárman laknak, két kandúr, szerintem testvérek, meg az anyjuk; baloldalt egy hatalmas cirmos él, jobbra egy gyámoltalan szürke öreglány, mögöttünk egy elhagyott fűvel benőtt terület van: ideális a vadászatra, de ezt is inkább kedvtelésből használjuk, elegendő táplálékot nem biztosít. A gyakorlat megmutatta: a szemben lévő és a bal oldali telken kicsi az esélyem. A jobb oldali telken a szürke macskát nem szeretik, ételt ritkán kap, sose engedik be, hiába ül naphosszat az ablaknál áhítatos, könyörgő arccal. Láthatóan a szívére vette az érzelmi elutasítást, önbizalma elpárolgott, alig használja a bejárati ajtó mellé helyezett párnázott ládáját, amit, mindenki számára világos, szeretetpótlékként raktak ki. Lelki-szellemi ereje kihunyóban van. Testi egészsége megroppant. Az ő ételét szoktam megenni, sőt, néha a ládájában is megpihenek. Nem tudok ellenállni a párna puhaságának, még akkor sem, ha tudom, így láthatnak a lakók, és a többi állat. A szürke macska nem zavar túlzottan, ha elégedetlenkedik, egy erőteljesebb morgással le tudom csillapítani. Persze, ha megjelennek a szemben lakó macskák, vagy a bal oldali cirmos, hiszen ők is pályáznak a szürke macska ételére, illetve ládájára, akkor nincs esélyem, akkor menekülnöm kell. Arra is figyelnem kell, nehogy túl sokszor találjanak a szürke macska táljánál, ez ugyanis végleg ellenem fordíthatja őket. Nem szabad mohónak lennem. A garázzsal az a szerencsém, hogy lakatlan, és az említett macskáknak van gazdájuk, van otthonuk, nem létkérdés, hogy elfoglalják a helyemet. Persze, a terület védelme mindennél fontosabb, tehát lehet, hogy a későbbiek során megpróbálnak elkergetni. De nem fogom hagyni magam. A karmomat minden nap élesítem a garázs melletti barackfa törzsén.

A gond és az öröm a jövőre nézve, hogy a hasamban már növekednek a gyerekeim, hamarosan megszületnek, és a terület védelmével nem lesz erőm foglalkozni; a szülés előtt kell megvívnom a csatáimat, kis győzelmeket kell aratnom, aminek híre megy, és ennek hatására végre békén hagynak. Utána viszont a gyerekek táplálása a legfontosabb és ez sem egyszerű feladat, ehhez nekem is kiegyensúlyozott étkezés szükséges. Még nem tudom, hogyan fogom megoldani. Kérdések végtelen folyama feszíti az agyam, s hiába ismerem a törvényt, miszerint ha a kérdést föl tudom tenni, akkor a válasz is megadható, képtelen vagyok ennek megfelelni. Csak a legégetőbbeket sorolom fel. Vajon milyen gyermekkort tudok nekik biztosítani? Velem együtt állandó üldöztetésben lesz részük, vagy némileg konszolidálódik a helyzet? Arra gondolok például, hogy befogadhatna minket egy jószívű ember. De hát erre kicsi az esély. Kinek kell egy anya, három gyerekkel? Esetleg, ha valamelyik gyerek különösen szép külsővel jön világra, ő könnyebben eladhatja magát. És a többiek? Hogyan magyarázom meg születésük célját, ha mindenütt csak nyomort látnak? Mivel engedem őket útjukra? Mit mondok, ha megkérdezik, hogy mire föl ez a sok szenvedés? Nem tudom a választ. Vagyis azok a válaszok, amik készen állnak, nem elégítenek ki. És lehet, hogy nincs is válasz.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu