Kulturális folyóirat és portál

herceghez

2021. április 26 | Tóth Ágnes | Irodalom

A herceg

Még annyi fáradságot sem vett, hogy letolja a nadrágját. Csak ült derűs szemérmetlenséggel, talpig pizsamában és kétnapos szakállal, mint otthon a tévé előtt.

– Hé – szóltam rá –, eltévesztette a házszámot! Az „Urak” egy ajtóval arrébb van.

Közömbös maradt, megtapogatta fején a kötést, és tovább nézte a láthatatlan műsort.

– Mozogjon már! – kiabáltam, mert úgy gondoltam, süket.

– …Békén – motyogta, amikor ráncigálni kezdtem.

Közben a 67-ből bejött Bori mama, a 68-ból pedig Pintyőke és a göndör csaj. Toporogva figyelték a különös jelenetet.

– Fogjuk meg a fickót, és vigyük át a fiúkhoz – mondtam.

Megragadtuk és húzni kezdtük. Semmi ellenállást nem tanúsított, mégis nehezen boldogultunk vele. Úgy nézett át rajtunk, mint a levegőben kalimpáló bacilusokon.

A folyosó végéről felénk guruló nővér megbotránkozva cövekelt le. Nem értette, miért tolongunk a férfivécé ajtajában.

Az eset izgalmat csempészett a klórszagú egyhangúságba. Marianna vihogva közölte, hogy Tubi nem rakta volna ki a fickót a klotyóról, inkább az ölébe ült volna. Tubi ezért megcélozta a párnájával, de a málnaszörpös üveget találta el. A csattanásra felriadt Zsóka, és elküldte őket a fenébe. Megjósolta Mariannának, hogy elmegy a kedve a vihorászástól, ha majd a műtőbe tolják. Amikor megtudta, miről van szó, ő is felvillanyozódott.

– Jóképű az ürge? – érdeklődött.

– Ojjé – mondtam –, olyan, akár egy arab herceg!

Nyílt az ajtó, és elhangzott a szokásos déli riadó:

– Asztalhoz, lányok!

Zsóka kivételével átmentünk az ebédlőbe.

Tökleves volt és mákos valami, harmadik fogásnak pedig a gyagyás fickó, aki nyugodt egyhangúsággal ült a Zsóka megszokott helyén.

– Üdvözlöm! – köszöntöttem a régi ismeretség jogán, de nem reagált. Egyszerűen keresztülnézett rajtam.

– Lehet, hogy mind a két szeme üvegből van – súgta Marianna.

Enni kezdtünk. Az új fiú belemerítette kanalát a levesbe, megpróbálta eltalálni a száját, aztán valamilyen okból kitette a kanálnyi levest a tányér mellé az asztalra. Meghökkent, aztán még kétszer kitette ugyanúgy, jobbra.

A leves Tubi felé úszott, és a tök legyalult szálacskái rojtként csüngtek az asztal szélén.

– Hülye – mondta Tubi, miközben a pongyoláját törölgette.

– A szájába is tegyen! – kiáltottam rá, mire megijedt, és balról tette ki a levest.

– Indexeljen be előre! – kérte Marianna, és az asztal alatt nagyot rúgott. Sajnos az én bokámat találta el.

– Nehe-hem bihírom – nyögte a gyagyás, és nagyon csodálkozott.

– Az más – mondtam, és etetni kezdtem.

Az ebédlőben a jó hangulat elérte tetőfokát. Szerintem mindenki örült, hogy felfedezett egy magánál sokkal szerencsétlenebb alakot. A gyagyás meg csak tátogatta a száját, mint egy madárfióka, és miközben élvezte az étel ízét, valami ősi emlék villant fel a szemében, és így szólt:

– Tyutyu.

– Rendben van – mondtam barátságosan, és megtöröltem a száját. Aztán tálcára raktam egy adag ételt, és bevittem a szalonba Zsókának.

– Ha majd ki bírsz jönni, akkor találkozhatsz a herceggel – közöltem.

Zsóka megígérte, hogy igyekszik összeszedni magát.

A 67-ből hirtelen sikoltozás szűrődött át hozzánk. Átmentem, és derűsen figyeltem a nőket, milyen erőfeszítéssel rángatják ki Tyutyut az ablak melletti ágyból. Szegény megint eltévedt. Bori mama tolókocsiba rakta, és dühösen indult vele a főorvos irodája felé.

– Megmondom a dokinak, hogy ezt a hülyét sürgősen hozza helyre, vagy zárja be valahova, mert kikészíti a többieket.

– Abból baj lesz, mama – mondtam –, tolja be inkább a férfiklotyóba, valamelyik szobatársa majd csak rátalál.

A mama meglódította a tolókocsit, és átkokat szórt utána. A kocsi vészesen közeledett az edényekkel és ételmaradékokkal megrakott kerekes asztalhoz. Éppen idejében kaptam el. Irányt változtattam vele, és bekopogtam néhány férfi kórterembe.

Végre a 73-as lakói kitörő örömmel fogadtak. Géza megköszönte a hazaszállítást, és Lóarcú úrral berakták Tyutyut az ablak melletti ágyába, amely éppen szemben volt a Svejkével. Megkértem Gézát, hogy borotválja meg a bolyongó lelket.

– Két puszi az ára – vigyorogta.

– Meglesz – mondtam, és éppen kérdezősködni akartam, de Tubi szaladt utánam. Látogatóm érkezett…

Az esti vizit és a kötelező lámpaoltás után a lányok még sokáig traccsoltak. Azon sajnálkoztak, hogy holnaptól megkezdem civil életemet.

– Hiányozni fogsz – csicseregték.

– Ti is nekem – vigasztaltam őket, aztán a fejemre húztam a takarót.

Minden eszembe jutott. Még az is, ami nem kellett volna. A jövőmön töprengtem, és bizonytalanság görcsölt belém, pedig az utolsó éjszakát szerettem volna gondtalanul átvészelni.

Idegesen nyúltam az eltiltott cigaretta után, és kislattyogtam a néma folyosóra.

Kinyitottam az ablakot, és belehunyorogtam az éjszakába. A város távoli fényei visszahunyorogtak. A mélyben a szolgálatos dokik gépkocsijai parkoltak. Színes bogárhátukon megvillant a lámpa fénye.

A hold lassan mászott a szőlődombok fölé. Olyan közel volt, hogy egy almával eltaláltam volna. Mustszagot kergetett a szél, és ettől valahogy elviselhetőbbnek éreztem az életet.

A lányok már aludtak. Nem gyújtottam villanyt. A hold fényénél botorkáltam az ablakig. Levettem a köntösömet, lerúgtam a papucsomat, és bemásztam az ágyamba.

Idegen testbe ütköztem, káromkodtam, és abban a pillanatban kirobbant a röhögés.

A sápadt fényben megpillantottam egy frissen borotvált arcot.

Ártatlan nyugalommal bámulta a semmit, és egy cseppet sem izgatta, hogy négy fiatal, hálóinges csaj vihorászik körülötte.

–  Hé, hülye úr! – kiáltottam rá. – Már megint eltévesztette a házszámot!

Kezét védekezően a feje fölé kapta.

– Ne-ne… – nyögte könyörögve.

– Nem bántalak – szóltam szelídebben –, csak hozom a szekeret, és átszállítalak az ágyikódba…

A folyosón összetalálkoztam Lóarcú úrral és Svejkkel.

– Ha megtaláljuk, akkor a lepedőjével jól odakötjük az ágyához. Egész napra – mondta Lóarcú úr. – Akkor nem kell folyton utána mászkálnunk!

– Helyes, helyes – bólogatott Svejk hozzáértően. – Tudja, nekem is volt egy ismerősöm a Gólya utcában, az is éppen így járt, mint ez, amikor leütötték a pénzéért. Emlékezetkihagyása lett. Fél évig azt sem tudta, ki fia, borja, s melyik világon van. Egyszer felült a 21-es buszra, és csak öt nap múlva találta meg a rendőrség.

Megtorpantam, és szívemben bontakozni kezdtek a megbocsátás szirmai.

– Mondja, szépségem – nyerített rám Lóarcú úr –, nem látta a mi amnéziásunkat?

– Látta a fene – mondtam mogorván, és visszasiettem ideiglenes lakosztályomba. Gyengéden betakartam a herceget, aztán bebújtam a kuncogó Marianna mellé.

Olyan könnyű álmom volt, mint gyermekkorom ártatlan éveiben.

(Megjelent a Várad 2021/3. számában)

 

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu