A herceg
Még annyi fáradságot sem vett, hogy letolja a nadrágját. Csak ült derűs szemérmetlenséggel, talpig pizsamában és kétnapos szakállal, mint otthon a tévé előtt.
– Hé – szóltam rá –, eltévesztette a házszámot! Az „Urak” egy ajtóval arrébb van.
Közömbös maradt, megtapogatta fején a kötést, és tovább nézte a láthatatlan műsort.
– Mozogjon már! – kiabáltam, mert úgy gondoltam, süket.
– …Békén – motyogta, amikor ráncigálni kezdtem.
Közben a 67-ből bejött Bori mama, a 68-ból pedig Pintyőke és a göndör csaj. Toporogva figyelték a különös jelenetet.
– Fogjuk meg a fickót, és vigyük át a fiúkhoz – mondtam.
Megragadtuk és húzni kezdtük. Semmi ellenállást nem tanúsított, mégis nehezen boldogultunk vele. Úgy nézett át rajtunk, mint a levegőben kalimpáló bacilusokon.
A folyosó végéről felénk guruló nővér megbotránkozva cövekelt le. Nem értette, miért tolongunk a férfivécé ajtajában.
Az eset izgalmat csempészett a klórszagú egyhangúságba. Marianna vihogva közölte, hogy Tubi nem rakta volna ki a fickót a klotyóról, inkább az ölébe ült volna. Tubi ezért megcélozta a párnájával, de a málnaszörpös üveget találta el. A csattanásra felriadt Zsóka, és elküldte őket a fenébe. Megjósolta Mariannának, hogy elmegy a kedve a vihorászástól, ha majd a műtőbe tolják. Amikor megtudta, miről van szó, ő is felvillanyozódott.
– Jóképű az ürge? – érdeklődött.
– Ojjé – mondtam –, olyan, akár egy arab herceg!
Nyílt az ajtó, és elhangzott a szokásos déli riadó:
– Asztalhoz, lányok!
Zsóka kivételével átmentünk az ebédlőbe.
Tökleves volt és mákos valami, harmadik fogásnak pedig a gyagyás fickó, aki nyugodt egyhangúsággal ült a Zsóka megszokott helyén.
– Üdvözlöm! – köszöntöttem a régi ismeretség jogán, de nem reagált. Egyszerűen keresztülnézett rajtam.
– Lehet, hogy mind a két szeme üvegből van – súgta Marianna.
Enni kezdtünk. Az új fiú belemerítette kanalát a levesbe, megpróbálta eltalálni a száját, aztán valamilyen okból kitette a kanálnyi levest a tányér mellé az asztalra. Meghökkent, aztán még kétszer kitette ugyanúgy, jobbra.
A leves Tubi felé úszott, és a tök legyalult szálacskái rojtként csüngtek az asztal szélén.
– Hülye – mondta Tubi, miközben a pongyoláját törölgette.
– A szájába is tegyen! – kiáltottam rá, mire megijedt, és balról tette ki a levest.
– Indexeljen be előre! – kérte Marianna, és az asztal alatt nagyot rúgott. Sajnos az én bokámat találta el.
– Nehe-hem bihírom – nyögte a gyagyás, és nagyon csodálkozott.
– Az más – mondtam, és etetni kezdtem.
Az ebédlőben a jó hangulat elérte tetőfokát. Szerintem mindenki örült, hogy felfedezett egy magánál sokkal szerencsétlenebb alakot. A gyagyás meg csak tátogatta a száját, mint egy madárfióka, és miközben élvezte az étel ízét, valami ősi emlék villant fel a szemében, és így szólt:
– Tyutyu.
– Rendben van – mondtam barátságosan, és megtöröltem a száját. Aztán tálcára raktam egy adag ételt, és bevittem a szalonba Zsókának.
– Ha majd ki bírsz jönni, akkor találkozhatsz a herceggel – közöltem.
Zsóka megígérte, hogy igyekszik összeszedni magát.
A 67-ből hirtelen sikoltozás szűrődött át hozzánk. Átmentem, és derűsen figyeltem a nőket, milyen erőfeszítéssel rángatják ki Tyutyut az ablak melletti ágyból. Szegény megint eltévedt. Bori mama tolókocsiba rakta, és dühösen indult vele a főorvos irodája felé.
– Megmondom a dokinak, hogy ezt a hülyét sürgősen hozza helyre, vagy zárja be valahova, mert kikészíti a többieket.
– Abból baj lesz, mama – mondtam –, tolja be inkább a férfiklotyóba, valamelyik szobatársa majd csak rátalál.
A mama meglódította a tolókocsit, és átkokat szórt utána. A kocsi vészesen közeledett az edényekkel és ételmaradékokkal megrakott kerekes asztalhoz. Éppen idejében kaptam el. Irányt változtattam vele, és bekopogtam néhány férfi kórterembe.
Végre a 73-as lakói kitörő örömmel fogadtak. Géza megköszönte a hazaszállítást, és Lóarcú úrral berakták Tyutyut az ablak melletti ágyába, amely éppen szemben volt a Svejkével. Megkértem Gézát, hogy borotválja meg a bolyongó lelket.
– Két puszi az ára – vigyorogta.
– Meglesz – mondtam, és éppen kérdezősködni akartam, de Tubi szaladt utánam. Látogatóm érkezett…
Az esti vizit és a kötelező lámpaoltás után a lányok még sokáig traccsoltak. Azon sajnálkoztak, hogy holnaptól megkezdem civil életemet.
– Hiányozni fogsz – csicseregték.
– Ti is nekem – vigasztaltam őket, aztán a fejemre húztam a takarót.
Minden eszembe jutott. Még az is, ami nem kellett volna. A jövőmön töprengtem, és bizonytalanság görcsölt belém, pedig az utolsó éjszakát szerettem volna gondtalanul átvészelni.
Idegesen nyúltam az eltiltott cigaretta után, és kislattyogtam a néma folyosóra.
Kinyitottam az ablakot, és belehunyorogtam az éjszakába. A város távoli fényei visszahunyorogtak. A mélyben a szolgálatos dokik gépkocsijai parkoltak. Színes bogárhátukon megvillant a lámpa fénye.
A hold lassan mászott a szőlődombok fölé. Olyan közel volt, hogy egy almával eltaláltam volna. Mustszagot kergetett a szél, és ettől valahogy elviselhetőbbnek éreztem az életet.
A lányok már aludtak. Nem gyújtottam villanyt. A hold fényénél botorkáltam az ablakig. Levettem a köntösömet, lerúgtam a papucsomat, és bemásztam az ágyamba.
Idegen testbe ütköztem, káromkodtam, és abban a pillanatban kirobbant a röhögés.
A sápadt fényben megpillantottam egy frissen borotvált arcot.
Ártatlan nyugalommal bámulta a semmit, és egy cseppet sem izgatta, hogy négy fiatal, hálóinges csaj vihorászik körülötte.
– Hé, hülye úr! – kiáltottam rá. – Már megint eltévesztette a házszámot!
Kezét védekezően a feje fölé kapta.
– Ne-ne… – nyögte könyörögve.
– Nem bántalak – szóltam szelídebben –, csak hozom a szekeret, és átszállítalak az ágyikódba…
A folyosón összetalálkoztam Lóarcú úrral és Svejkkel.
– Ha megtaláljuk, akkor a lepedőjével jól odakötjük az ágyához. Egész napra – mondta Lóarcú úr. – Akkor nem kell folyton utána mászkálnunk!
– Helyes, helyes – bólogatott Svejk hozzáértően. – Tudja, nekem is volt egy ismerősöm a Gólya utcában, az is éppen így járt, mint ez, amikor leütötték a pénzéért. Emlékezetkihagyása lett. Fél évig azt sem tudta, ki fia, borja, s melyik világon van. Egyszer felült a 21-es buszra, és csak öt nap múlva találta meg a rendőrség.
Megtorpantam, és szívemben bontakozni kezdtek a megbocsátás szirmai.
– Mondja, szépségem – nyerített rám Lóarcú úr –, nem látta a mi amnéziásunkat?
– Látta a fene – mondtam mogorván, és visszasiettem ideiglenes lakosztályomba. Gyengéden betakartam a herceget, aztán bebújtam a kuncogó Marianna mellé.
Olyan könnyű álmom volt, mint gyermekkorom ártatlan éveiben.
(Megjelent a Várad 2021/3. számában)