Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 31 | Kozma Mária | Irodalom

A hatalom szorongása

Nagy szorongattatások napjaiban a hatalomnak – hatalma megszilárdítása érdekében – mindig eszébe jut az emberáldozat. Minél nagyobb a vélt vagy valós hatalom valakiknek a kezében, annál több ember feláldozását követelhetik, vagy tarthatják természetesnek. Valamikor, a mítoszok őskorában ez a gyakorlat úgy működött, hogy a jobb és hitelesebb hírverés miatt belekeverték az isteneket is, mondván, hogy nekik készül az áldozat, a kiengesztelő vérontás. Mióta emberi gondolkodás létezik, azóta él a kérdés is: honnan tudhatja az ember az istenek akaratát? A legnaivabb válasz, persze, erre az, hogy maguk az istenek vagy valamilyen küldöttjük megsúgja a kiválasztottaknak… Ez ügyben az emberi kitalációk sora a végtelenbe kanyarog, kezdve a személyes találkozásoktól a felhők közül eldördülő parancsokig.

Krisztus előtt az 1700-as években Krétán hatalmas földrengés rombolta le a palotákat. A századunkban végzett régészeti ásatások „kulcslyukán” bepillantva, az egyik romba dőlt palotában három egyforma termet és egy előszobát láthatnak a kíváncsiskodók. A termekben különleges helyzetekben emberi csontvázak üzennek: a kőszarkofágon – más szóval: az áldozati asztalon – egy kb. 18 éves fiatalember csontjai hevertek. Az antropológusok szerint a csontváz jobb és bal felének eltérő elszíneződése azt bizonyítja, hogy az áldozat már vesztett valamennyi vért, amikor a földrengés a szentélyt összezúzta. A bejáratnál egy – feltételezhetően – menekülő, hasra zuhant férfi csontvázát találták. Persze, egyedül menekült, eszébe sem jutott, hogy áldozatát (annak már vére folyt és meg is volt kötözve, bár még élt) magával vigye. Lábánál törött edény, olyanféle díszes tál, amilyenben az áldozatok vérét szokás felfogni. A helyiségben találtak egy vasburkolatú ezüstgyűrűt is – akkorjában a vas a legdrágább fémnek számított, tehát viselője magas rangú személy lehetett. Aztán volt még ott egy papnő is, akinek valószínű, az volt a feladata, hogy az áldozatot díszes ruhába öltöztesse. Az orvos szakértők szerint kb. huszonnyolc éves nő lehetett és – életében – vérszegénységben szenvedett, amely betegség a Földközi-tenger vidékén általánosan elterjedt volt.

Nehéz idők jártak akkorjában: nemcsak a természeti katasztrófák (földrengés, vulkánkitörés, égő lávafolyamok) gyöngítették az uralkodó papi réteg hitelét és uralmát, hanem a politikai és vallási rendszerek változása is. A szabály azóta mit sem változott: ha egy politikai hatalom nem tudja meggyőzni alattvalóit uralmának hatékonyságáról, ha már nem tudja megoldani a problémákat, akkor megbukik. A krétai papi kaszt bizonyára úgy gondolta, hogy tekintélyének megőrzése érdekében lépéseket kell tennie, hiszen a tekintélye a hatalomban való részesedést is jelenti egyben, s mint közvetítő az ember és az isteni erő között joga van élet és halál fölött ítélkezni, s közben azt állítani, hogy meg akarja engesztelni a haragvó isteneket, holott valójában csak az alattvalókat akarja megfélemlíteni.

A rituális emberáldozat ma is él a földkerekség minden pontján: akik az eszmét kitalálják, azok megtalálják az eszméért hozott áldozat magyarázatát is – teljhatalomra törekvő diktátorok legfőbb szólama a jövőért (patetikusabban fogalmazva – gyermekeink jövőjéért) hozott áldozat. S ha háborút kell érte viselni, a harcba menetelőket biztonságos helyről irányítják a mai vasgyűrű-viselők. Ez utóbbiaknak nem eshet bántódásuk, ezrek vigyáznak az életükre, hiszen az egykori bronzkés akárminek nevezhető utóda az ő kezükben villog. S még mindig félelmetes!

Olvasom, hogy Scipio Africanus, az Afrikát legyőző római hadvezér, Krisztus előtt 200 évvel négyes fogatot hajtva diadalmenetben vonult a Capitolium elé. Csillagokkal hímzett bíbor tógát viselt, bal kezében elefántcsont jogart, jobb kezében babérágat. A korabeli, római joggyakorlat azonban aprólékos gonddal vigyázott arra, hogy el ne bízza magát: a vezér feje fölé egy rabszolga súlyos aranykoronát tartott – a vezérnek nem lehetett kellemes érzés alatta feszíteni, s egy alantas rab kezére s végső soron emberi akaratára bízni az életét. A rabszolgának egyéb kötelessége is volt. Az ugyanis, hogy időnként a dicsőséges hadvezér fülébe súgja a szertartásos szavakat: „pillants körül, és ne feledd, hogy ember vagy”.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu