A gázvilágítás bevezetése Nagyváradra
A 19. század elején a mai Nagyvárad területén levő városokban éjjelente tökéletes sötétség honolt, csak a Hold világított – amikor világított –, ugyanis egyetlen lámpatest sem volt a városban. Ahogy Lakos Lajos, a város egykori levéltárosa feljegyezte: „A koromsötétséget egy-egy kis homály csak akkor törte meg imitt-amott, ha egyik vagy másik civisünk az esteli vagy éjjeli órákban valamely mulhatatlanul és sürgősen végezendő dolga miatt hazulról távozni volt kénytelen. Ily esetekben ugyanis, hogy az éjjel járó jószándékú polgár, a rossz gondolatokkal foglalkozó tolvajoktól megkülönböztethető legyen, 12 egész schein krajcár büntetés terhe alatt lámpással kellett hogy járjon az utcán. […] Így voltunk éjjelenként évszázadokon át sötétségben, mígnem az 1803. évben városunk egyik világlátott vezéralakja, Gróf Rhédey Lajos lámpások felállítását projektálta, melyek azután a magistrátus opiniója folytán fel is állíttattak. Hogy hány ilyen lámpást alkalmaztak akkoron: azt nem tudjuk, mivel azonban igen sok pohár eltörött, évente 500–600 mécsesre volt szükség.
Városunk megfelelőbb világítása az 1852. évben vette kezdetét, midőn a városháza [akkor még a Sas fogadó épületében – szerző. megj.] előtt és a főbb helyeken 25 rendszeres lámpát állítottak fel, melyek azonban elégtelennek bizonyulván, azok számát a következő évben szaporítják.”1
A kiegyezés után a városi közgyűlés elhatározta, bizottságot állít össze, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen a városi gázvilágítás érdekében.2 Bizottság ide, bizottság oda, teltek az évek, az évtizedek, de nemigen történt előrelépés a közvilágítás korszerűsítése terén, mígnem 1870-ben egyezséget kötnek a Haldenby Keyworth J. R. angol céggel a légszeszvilágítás bevezetésére.3 Természetesen gázvilágításról volt szó, a légszesz a világítógáz helytelen elnevezése, amit a korabeli sajtó is gyakran használt.
Az előbbiek ismeretében még türelmetlenebben lettek a város lakói – de az újságírók is – a gyenge közvilágítás miatt, és egyre gyakrabban bírálták a pislákoló petróleumlámpákat.
A továbbiakban főleg a Nagyvárad napilap cikkeiből idézzük a gázgyár építésére vonatkozó szerződés megkezdésétől a gyár és a csőhálózat kiépítésén át egészen az első gázlámpa meggyújtásáig terjedő, várakozással teli időszakot.
„Megbízható forrásból értesülünk, hogy szigorú kötelességévé tétetett a lámpagyújtóknak, ha a kalendáriumban holdvilág van, és a Holdnak mindannak dacára tetszik elő nem bújni, hogy a lámpákat ezentúl mindenhol meggyújtsák.”
(1870. július 10.)
Egy év elteltével, Pokoli sötétség címmel már így panaszkodott egy névtelen cikkíró: „Szerdán éjjel oly sötétség volt utcáinkon, hogy az egymás mellett haladók sem láthatták egymást. Ezt a felleges, borult idő, s a lámpagyújtogatók naptárkodása idézte elő, kik ebből hihetőleg holdvilágos éjjelt olvastak ki. Az egész városban alig volt néhány lámpa meggyújtva, s miután a hold sem illuminált, természetes dolog volt a pokoli sötétség. Ideje volna már egyszer, hogy a lámpagyújtók ne a naptár szerint induljanak.”
(1871. március 17.)
És bár megjött a nyár, éjszakánként nem sokat változott a helyzet.
„Utcáink a beállott felhős éjjeken oly sötétek, hogy a járókelők alig láthatnak magok előtt két-három lépésnyire. Lámpáink nem igen tesznek ki magukért, oly búsan pislákolván, mintha ők is – mint mi emberek – a rossz idő miatt kedvüket vesztenék. Úgyis kevés lámpánk van, intézkedni kellene tehát, hogy legalább a meglévők világítsanak eléggé. Gázvilágítás hol késel?”
(1871. július 2.)
Valóban hol késett a gázvilágítás? E kérdésre a választ majd csak a következő év tavaszán adja meg a Nagyvárad. De addig is tovább panaszkodtak a lapban:
„Világtalan város. Csütörtökön éjjel 12 órakor úgy a Kispiacon, valamint a Nagy utcán egyetlenegy lámpa sem égett. Óh gyújtogató had, könyörülj rajtunk!”
(1872. január 6.)
Végre egy jó hírt is közölt a lap:
„A gázvilágitás ügye halad. A gazométernek helye a Rhédey-kert táján már kiszemeltetett, s ugyanez már ki is van pécézve.”
(1872. március 16.)
Gazométeren gázgyári gáztartály értendő, de esetünkben a rövid hír írója vélhetően magára a gázgyárra gondolhatott, ahogy az a későbbi cikkekben is gyakran előfordult. Azt, hogy a gazométer helye már ki van pécézve, úgy kell értenünk, hogy kijelölték a Vámház (ma Sucevei) utca elejére tervezett jövendő gyár határát. Ezt a területet a mai Sucevei, Mociulschi, Coziei, Alexandru Vaida Voivod utcák nyomvonala határolta.4
A gázgyár alapozását 1872 júliusában kezdték el:
„Még megérjük, hogy e század második fele nem sülyed a határtalan mulandóság ölébe, s Nagyvárad „felvilágosított” város leend. Annyi sok szó, annyi sok jegyzékváltás, szerződéskötés, ide-oda utazgatás után végre is az ánglius [mármint a Haldenby Keyworth J. R. angol cég – szerző megj.] megszánt bennünket, és hozzákezdett a gazométer fundamentumának lerakásához. Alig tudtuk elhinni, de hát olyanoktól hallottuk, kik saját szemeikkel látták, hogy a szükséges épület alapján már dolgoznak is. Egy év múlva tehát – ha ugyan az ánglius úgy akarja – csakugyan „fényes” város fog lenni Nagyvárad!”
(1872. július 4.)
A lapban tovább bírálták a korszerűtlen petróleumlámpás közvilágítást:
„Elfogyott a lámpabél? Vagy nincsen petróleum? Vagy éppen strickolnak [sztrájkolnak] a lámpagyújtogatók? Pardon. Most jutott eszünkbe, hogy tévedtünk; hisz a kalendáriumcsináló holdvilágot pingált a naptárba. Hogy a jóistennek tetszik fellegkámzsába bújtatni a sárga pofájú holdat, arról nem tehet az kitől Nagyváradon függ a »legyen világosság« parancsot kiadni. Szó, ami szó: két nap óta – ámbár oly sötét van, hogy Bernáth Gazsi bátyánk szerint megállna benne a vasvilla – már 11 órakor egyetlen lámpa sem szokott pislákolni sehol sem. Gázvilágítás jöjjön el a te uralmad!”
(1872. július 17.)
Ebben az időben szokásos volt, hogy Lukács György polgármester havi időszaki jelentését közölte a Nagyvárad is. Ebből idézzük a gázgyárra vonatkozó részt:
„Az építkezésre nézve e hó [július – szerző megj.] nemigen volt kedvező; leginkább csak a május 25-i vihar következtében szükséglelt javításokra és fedelezésekre szorítkozott az. Új építkezésre alig néhány jelentéktelen esetben kéretett és adatott engedély. E téren egyedüli nevezetes engedély a légszeszgyár telepre adatott ki; mely engedély következtében az építés meg is kezdetett és erélyesen folytattatik. Az épület épp oly célszerű, mint díszes alakban szándékoltatik eszközöltetni.”
(1872. augusztus 2.)
A következő híradás szerint:
„A gázvilágítás országa közeledik. A gazométer úgyszólván föl van építve egészen, sőt utcáinkon méregetik már mily távolságra lesznek a lámpák egymástól fölállítva. Bizony alig várjuk, hogy valahára megszabaduljunk a mostani gaz világítástól.”
(1872. december 8.)
„Gázvilágításunk ügye egy jó lépést tett előre – írja a lap 1873. július 4-i száma, miközben elfogyott a vállalkozó pénze, s emiatt egy másiknak szándékozta átadni a befejezés előtt álló gyárat az utcai gázcsőhálózat lefektetésével együtt. – Mint biztos forrásból értesülünk, a mostani vállalkozótól egy más vállalkozó fogja átvenni a vállalatot; addig is, míg ez annak rendje és módja szerint megtörténnék, az építkezést gyorsan folytatják. Jövő héten már megkezdik az utcáinkon rakni le a gázcsöveket. Szeptember közepe táján azt akarják, hogy Újváros fényárban ússzék, október közepéig pedig a hátralevő Olasziban is elkészülnének minden tekintetben. Az új vállalkozó neve: Courtis.”
(1873. július 4.)
Az új vállalkozó neveként Courtis olvasható a fenti cikkben, míg a két nappal később megjelent hírben már a Colleir angol bankház szerepel. Végül a belváros gázvilágítását kizárólagos joggal 30 évre szerződve 1873 novemberétől a Vereinigte Gaswerke in Augsburg látta el.5 Vélhetően a Courtis vállalkozó az augsburgi cég képviselője volt.
„Gázvilágításunk ügye, mint már írtuk, új stádiumba lépett. A régebbi vállalkozó már átadta azt egy másik vállalkozónak, Colleir angol bankháznak. Most nincs egyéb még hátra, minthogy ez átadásra városi tanácsosaink jóváhagyása is kinyeressék…”
(1873. július 6.)
Az így kialakult helyzetet Gázvilágításunk ügyében címmel a lap vezércikkben kommentálta, ennek rövidített változatát az alábbiakban közöljük:
A tényállás az, hogy az előző vállalkozó pénze elfogyott, emiatt szerződését átruházta egy másik vállalkozóra, ki most az építkezés befejezéséhez engedélyt kért. Erre a tanácsban néhányan azt javasolták, hogy a szerintük előnytelen szerződést semmisítsék meg és kössenek egy másik céggel jóval előnyösebbet.
A névtelen cikkíró szerint – aki utánajárt a történteknek – a mostani, a Keylworth úrral megkötött szerződés szerint a cég elveszti az 5000 forintos kaucióját (óvadékát), ha nem tartja be a szerződésbe foglalt határidőt. Ellenben meg van engedve az, hogy még e határidő lejárta előtt, vagy utána, a gázművet, illetve annak felépítési kötelezettségét másra átruházza. A vállalkozó e jogával élve ruházta át kötelezettségeit a Courtis vállalkozóra, aki rendelkezett az építkezés befejezéséhez szükséges összeggel.
A cikkíró szerint veszélyes lenne ezek után megbolygatni az eredeti szerződést, mert ez kétes kimenetelű pert eredményezne, amely eltartana legalább 3 évig, így legjobb esetben három évig késlekedne a gázvilágítás bevezetése is. Az előbbiek miatt ajánlatos megkötni a szerződést a Courtis vállalkozás képviselőjével – vélekedett a cikkíró.6
A város közgyűlése rövidesen döntést hozott:
„Gázvilágításunk ügye »oly sok viszály« és zavar után végre odáig jutott, hogy most már félév múlva »fényes város« lesz Nagyvárad. A közgyűlés némi csekély módosítással elfogadta, hogy az előbbi vállalkozó egy más vállalkozóra ruházhassa át jogát. Pár nap alatt az új vállalkozó megbízottja letesz 5000 forint kauciót s a szerződést – melyben ki van kötve, hogy január 15-re városunk egész területén [?] égni kell a gáznak…”
(1873. július 11.)
Egy jó hét elteltével a következőket tudta meg a lap egyik munkatársa:
„A gázvilágításra vonatkozó újabb szerződés az új engedményessel, illetőleg megbízottaival megköttetett s alá is van írva, az 5000 forint kaució pedig letéve. A csövek lerakásához – mely 50.000 folyó bécsi láb [1 bécsi láb = 31,6 cm., tehát esetünkben a tervezett csövek hossza 15.800 méter lehetett – szerző megj.] lesz – nemsokára hozzáfognak. Lesz 275 falra erősíthető lámpánk, 32 pedig oszlopon és 124 önálló kartartón; így tehát 431 lángból fog állni nyilvános közvilágításunk. Kész kell lenni [1874.] január hó 15-ik napjára, különben az 5000 forint elvész; ha pedig ettől számítva két hó alatt sem készülne el, azaz március 15-ig – nemcsak a légszeszvilágítási szerződést tekintik semmisnek, amit minden per vagy ítélet nélkül azonnal megszüntetnek, hanem a városnak jogában áll bárki mással szerződni, a vállalkozó által teljesített minden eddigi építkezések, beruházások, felszerelvények, csövezések és minden egyéb itt található légszeszvilágítási készülék a város kizárólagos és háborítlan tulajdonába esnek. Engedményes Collier Sándor jogot adott Nagyvárad városának, hogy ezen megszorító feltételeket telekkönyvileg följegyeztesse.”
(1873. július 19.)
Erre az időre már vélhetően befejezhették a gázgyár építését, illetve a belső szerelvények és gépek beszerelését, ugyanis 1873 júliusától csak az utcai vezetékek szereléséről számolt be a Nagyvárad napilap.
A gyár 2 katasztrális hold területen feküdt, melyen négy épület és két gáztartály volt. A főcsőhálózat idővel 21.000 méter hosszúságú lett, mely 7500 lángot táplált.7
Kezdetben 420 égőt tápláltak a városban, ezek száma a századfordulóra közel 560-ra gyarapodott. A közvilágítás mellett a gázt fűtésre és főzésre is használták, főleg 1903 után, miután beindult a villamosmű, mely fokozatosan kiszorította a légszeszt a világításból. Eleinte a lakásokban is növekedett az égőfejek száma: az 1890-es évek végére 4000 volt belőlük, 1901-re már 7500. Várad kedvelt kávéházaiban, az Emkében, a Royalban, az Elite-ben, a Pannóniában, a Lloydban nélkülözhetetlen volt a légszesz.8
Mielőtt ismertetnénk a gázcsöveknek a főbb utcákon, tereken való lefektetését, ismerkedjünk meg magával a légszesznek nevezett gáznak az előállításával. A világító lánggal égő gázkeveréket legnagyobb részben a kőszén száraz lepárlása által nyerték. Ezenkívül előállíthatták fa, turfa, petróleummaradék, zsír- és olajhulladékokból, vagyis a különféle iparágak hulladékaiból. A gázgyártás nyersanyagai főrészben szénből, hidrogénből és oxigénből álló anyagok, melyek levegő elzárásával hevítve (száraz lepárlás) igen sok illó anyagot eredményeznek; ezek részben lehűtés által cseppfolyósíthatók (kátrány, víz), részben pedig gázalakúak maradnak. Ezek a gázalakú bomlási anyagok megtisztítva adják a világítógázt.
Városok világításánál mindenütt a kőszénből állítják elő gyárilag a gázt. Erre a célra kevés kén- és hamutartalmú szént használnak. A szént levegő elzárásával retortákban hevítik. Általában egy középnagyságú retorta a szén minősége szerint 125-170 köbméter gázt szolgáltat 24 órában. A retortákat világos vörös, csaknem fehér izzásig hevítik. A gázfejlődés egy megtöltött retortában 2-6 óráig tart, a szén minősége szerint; minél jobban tüzelnek az első órában, annál nagyobb lesz a gáznyeremény. A lepárolás során először is a szénben levő nedvesség válik gőzzé, és csak ez után kezdődik a tulajdonképpeni gázfejlődés, éspedig legelőbb a legnagyobb világító erejű szénhidrogén vegyületek keletkeznek; a további lepárolási termények világító értékükből fokozatosan veszítenek, míg utoljára világítási értékkel nem bíró terményeket nyerünk. Mielőtt azonban ez bekövetkeznék, a lepárolást megszakítják, a fedőt lebontják és a gáztól megszabadított szenet (kokszot) a retortából kiveszik és vízzel leöntik. A gáz vizes és olajos részeket tartalmaz; hogy ezektől megszabadítsák, a hidraulikából csöveken a kondenzátorba és innen egy vagy több scrubberen át vezetik.
Egy métermázsa szénből 24–42 köbméter gáz nyerhető, továbbá 50-65 kg koksz, 465 kg kátrány és 10 kg ammóniákvíz mint melléktermékek származnak. Ezenkívül a retorták falain grafitréteg marad vissza. A koksz egy részét tüzelőanyag gyanánt a gázgyár felhasználja.
(Forrás: Pallas Nagylexikon)9
Ezek után jöjjenek a csőlefektetési munkálatok:
„A gázcsövek lerakásához hozzáfogtak s igen erélyesen is folynak a munkálatok, úgy hogy már több mint száz öl [1 öl = kb. 1,9 m – szerző megj.] cső van a föld alatt a Kert [ma Avram Iancu] utcán. E gázcsőlerakási munkálatot Barthel György derék építészünk vállalta magára, s mint az előzményekből látjuk, a kitűzött időre le is fogja rakatni. A munkálatoknál olasz munkások dolgoznak, kiknek keze alatt ugyancsak sebesen halad a műtét [?]. Jövő héten már a Kishídig készen lesznek, aztán jönnek át Olasziba.”
(1873. július 20.)
E hírhez tartozik, hogy augusztus 2-án hibaigazításra kényszerült a lap, ugyanis a csövezési munkálatokat Schneider Antal irányította, s nem Barthel György.
„A gázvilágítási csövek lerakása igen gyorsan halad előre. Kert utcán már egész a Polgári kávéház sarkáig le vannak rakva. Magyar [ma Iuliu Maniu] utca és Kapucinus [ma Moşoiu] utca pedig felásva egészen úgy, hogy pár nap alatt itt is készen lesznek a csövezéssel. Zöldfa [ma Vasile Alecsandri] utcán pedig megkezdték már a falilámpák fölrakását is. Ha kedvez az idő, novemberben gázvilágítás mellett sétálhatunk utcáinkon…”
(1873. július 25.)
„Gázvilágításunk életbeléptetéséhez rohamosan közeledünk. Látszik, hogy a gázcsövek lerakását oly ember vállalta magára, ki érdekét egyszersmind a város érdekével azonosítja. Néhány nap alatt már több utcán kész vannak a fővezetékek. Így a Kert, Felső Pece [ma Cuza Vodă] utcán, Nagy Pece [ma Cuza Vodă] utcán, Magyar utcán, Kapucinus utcán, Zöldfa utcán, a Kispiacon [ma Unirii tér] egész a Szent László-templomig föld alatt vannak már a kipróbált csövek. Ma a Sas [a későbbi Kossuth, a mai Independenţei] utcát kezdik felásni. Ha ilyen idő jár mindig, mint jelenleg, sokkal előbb kész lesznek a vállalkozók, mint szerződésileg kötelezve vannak.”
(1873. július 30.)
„Gázvilágításunk előmunkálatai gyorsan haladnak a befejezés stádiuma felé. Újvároson már minden utcán le vannak a csövek rakva, s a lámpák tartói pedig a falakra erősítve. A csövek lerakását megkezdték Olasziban is, s ha így haladhatnak, mint eddig, pár hét alatt aligha lesz kicsövezetlen utcánk. A lámpák – mint az előmunkálatok mutatják – igen sűrűen lesznek alkalmazva nemcsak főutcáinkon, de mindenütt úgy, hogy a gázvilágításunk egyike leend az ország legjobb gázvilágításainak.”
(1873. augusztus 24.)
„A gázcsövek lerakása városunk egész területén a megállapított terv szerint be van fejezve, nemkülönben a kiscsövek vezetése a fali lámpákhoz, még hátra van a kandeláberek felállítása és szerelése, mely munkálatot jövő héten kezdik, és annak bevégezte után az utcai kartartók tökéletesen felszereltetnek. Ezek után remélhető – ha egyéb akadályok elő nem fordulnak –, hogy városunk december hó folytán »fényben fog úszni«.”
(1873. október 5.)
„A gázvilágításra vonatkozólag azt halljuk, hogy november végén az utcákat már gázzal fogják világítani, de a boltok és egyes helyiségek csak január körül nyernek gázt, miután a szükséges munkálatokat előbb bevégezni lehetetlen.”
(1873. október 17.)
„Gázügy. A város területén lerakott gázcsőhálózat újabban felméretvén a városi mérnöki hivatal által, kitűnt, hogy a vállalkozó 50.701 bécsi lábat rakott le [valamivel több mint 16 kilométert – szerző megj.], tehát 701 lábbal [222 méterrel – szerző megj.] többet, mint mennyire kötelezve volt.”
(1873. október 25.)
Végre november elején Ég a gáz címmel a lap beszámolhatott a gáztermelés beindításáról:
„A gázgyárban tegnapelőtt kezdték a gázt készíteni és saját helyiségeikben használni is, alkalmunk volt a láng tisztasága, szép fehérsége, és erejéről meggyőződni; ha mindig ilyen gázt fognak gyártani – mit bizton remélünk –, akkor városunk utcái napfényben fognak úszni.
Folyó hó 14-ig a közvilágítási munkálatok be lesznek fejezve, és 15-én megkezdik a város világítását.”
(1873. november 5.)
Azt is megtudhattuk, hogy: „Díszes lámpák fognak jönni a Kispiaci nagy kandeláberekre, a városi közgyűlés november 13-i ülésén hagyta helyben az erre vonatkozó előterjesztését a gázbizottságnak.”
(1873. november 15.)
Lukács György polgármester közleménye szerint:
„A gázvilágítási vállalat által megbízott J. G. Horner úr f. hó 15-ről kelt megkeresvénye folytán van szerencsém tisztelettel tudatni, hogy a gázlámpák nem mint tervezve volt f. hó 16-án, vasárnap, hanem csak 18-án, azaz kedd este, szeretett királyné asszonyunk nevenapja alkalmával fognak felgyújtatni először.
Nagyvárad, 1873. Nov. hó 15-én
Lukács György polgármester”
(1873. november 16.)
1873. november 18-án este végre kigyúltak a rég óhajtott fények a városban, amit az aznapi újság is beharangozott:
„Elértük végre a napot, melyen az óhajtva várt gázfelgyújtás visszavonhatatlanul megtörténik. A felgyújtás a Kispiacon fog ünnepélyesség mellett megkezdődni; különböző jelvények és feliratok vannak előkészítve, melyeket a felgyújtáskor az ünnepélyesség emelésére szánnak; a többi közt a magyar címer, és Éljen a haza!, Éljen a nemzet! felírás számtalan gázlángokból fognak előállíttatni. Az első lángot általánosan tisztelt polgármester Lukács György úr fogja meggyújtani. Az ünnepélyesség 6 órakor kezdődik.”
(1873. november 18.)
Másnap, 1873. november 19-én, az újság A gázvilágítási ünnepély címmel részletes beszámolót közölt az eseményről.
Nem sokat kellett várni az első kritikákra sem, ugyanis a Nagyvárad a november 20-i számában már azt írta, hogy „A gázfelgyújtás estéjén éles ellentétben a fényesen kivilágított Kispiaccal és Fő utcával [ma Republicii út] egyes mellékutcák, mint az Apolló [a későbbi Szaniszló, a mai Eminescu], Apácák [a későbbi Szilágyi Dezső, a mai Moscovei], Megyeháza [a későbbi Széchenyi, a mai Traian tér] és Szent János [a mai Ady Endre] satöbbi utcája valóságos pokoli sötétségben hagyattak, miután még a magnak hagyott fotogén lámpákat sem gyújtották meg. Nem hallottunk ugyan semmit e körülmény folytán történt malheurökről, de annyit hiszünk, hogy az említett utcák lakói nem nagyon örülnének, ha ismétlődnék e kellemetlenség a más utcákban égő gázlámpák rovására.”
(1873. november 20.)
Képzavar a javából. Ugyanis a „kellemetlenség” nem a más utcákban égő gázlámpák rovására történt, legfeljebb a sötétben maradt utcák rovására éghettek a gázlámpák máshol. De mint a következő hírből látni fogjuk, nem erről volt szó.
„Miután bebizonyult, hogy némely utcán sehogy sem sikerül a gázvilágítás – több helyen felásták, hogy az akadályokat, melyek a gáz meggyújtását gátolják, kifürkésszék és eltávolítsák. Remélhető, hogy pár nap alatt rendben lesz minden.”
(1873. november 22.)
Rövidesen az is kiderült, hogy piszkosak a lámpaburák.
„Utcáinkon – dacára, hogy a gázlámpák fel vannak gyújtva – meglehetősen sötétség uralkodik. A gázlámpák üvegei olyan piszkosak, mint a drótos tót ruhája, mely szappant soha nem lát. A gyújtogató uraknak meg kellene hagyni, hogy ily jogos panaszra ne adjanak alkalmat.”
(1873. november 28.)
Meg lehetett elégedve a lap újdondásza, mert két nap elteltével már azt írhatta: a gázlámpák üvegeit tegnap kezdték tisztítani…
(1873. november 30.)
*
Közel harminc év elteltével, 1901. június 26-án, a városi tanács azt közölte, hogy házi kezelésbe veszi a köz- és magánvilágítást. Rövidesen a villamos energia megjelenése hatalmas konkurenciát jelentett a gázgyárnak. 1903-ban a villanytelep létesítésekor a közvilágítást a városi villamosmű vette át. A városi tanács 1903. december 15-i hatállyal felmondja a gázgyárral kötött szerződést, így a gázgyár számára csak a magánvilágítás maradt meg.
1908-ban az egy évvel korábban az Augsburgi Egyesített Légszeszgyárak tulajdonába került gázgyár 430.000 köbméter gázzal látta el a várost, és a magánlakásokban 5000 Auer-égő és 1000 Invert lámpa működését biztosította.
Az 1910-es években a gázgyár mintegy 600.000 köbméter légszesszel látta el a várost. A gázt a lakóházak mellett bevezették a kávéházakba is.
Közvetlenül a világháború előtt a gázgyár 250 vagon szenet dolgozott fel évenként, s világításra 250.000 köbmétert, ipari és egyéb szükségletre 200.000 köbméter gázt termelt.10
Nagyvárad villamosításának kérdése 1901 tavaszától szinte állandó téma lett a városi tanács ülésein.
A következő év május 22-i tanácsülésén a városatyák többsége jóváhagyta a városi villamosmű létesítését. A villamosmű építéséhez a Sánc (a mai Griviţei) utcában 1902. október 25-én kezdtek hozzá. Az első 20 perces próbavilágítást 1903. november 19-én tartották. A próbaüzem még egy hónapig tartott, aztán 1903. december 17-től a villamosmű már rendesen termelt. A fogyasztók száma 1903-ban 660 volt, összesen 14.300 izzólámpával, az ipari fogyasztást ekkor még mindössze 20 lóerős teljesítménnyel nyolc villanymotor képviselte. De az igények az évek múlásával egyre növekedtek, ami a légszeszfogyasztás fokozatos csökkenését hozta magával.11
Több mint egy évtizedig tartott a légszesz versengése a villanyárammal, de egyre csökkent iránta az igény. A gázgyár fokozatosan elsorvadt, mígnem az első világháború után bezárta kapuit.