A folyamat érdekel, nem a végeredmény
Kőrössi P. József (■): Úgy tudom, matematikusnak készültél…
Selyem Zsuzsa (▼): A matematika iránti érdeklődésem a diktatúrával függött össze, mert abban nem lehetett hazudni, vagy nem lehetett hülyeségeket mondani, manipulálni.
■ Ennyire tudatosan választottad?
▼ Hát, nem, de azt meg tudnám mondani, miért nem választottam akkor a magyar irodalmat, tizennyolc évesen. Sajnos nem volt szerencsém a magyartanárokkal, mert lehetett volna, és akkor becsempészi azt, ami tényleg irodalom, de nekem úgy adódott, hogy csak ideologikus alapon meghatározott irodalmat tanítottak. Olyan tanárom volt, aki tanfelügyelő volt, ami ma már egyáltalán nem szégyen, csakhogy akkoriban a rendszer kiszolgálójának számított, aki másokon számon kéri azt, hogy valóban elég pártos-e az a vers. Amit én olvastam otthon, és elég sokat olvastam gyerekként, azt hittem, hogy az egy egészen más dolog, semmi köze ahhoz, amit tanítanak. Nem láttam a kapcsolatot Franz Kafka és a magyaróra között. Nem is volt ez meg. Ment akkor a matematika, szerencsém volt, mert egy jó humorú, nagyon vagány nő volt a matektanárom, a mai napig hálás szívvel gondolok rá, akinek annyi mindent lehet köszönni. Például azt, hogy milyen különbség van aközött, hogy éppen csak megoldasz egy feladatot, vagy elegánsan oldod meg. Stiláris dolgokat lehetett tőle tanulni, az irodalomban ennek később hasznát láttam.
■ Ezt akartam kérdezni, hogy az irodalomban tudtad-e hasznosítani, de maradjunk még egy kicsit a vásárhelyi éveknél. Lehettél volna orvos is, választhattad volna az orvosi pályát is, hiszen a családban voltak orvosok.
▼ Épp mostanában jutott eszembe, hogy édesanyám gyerekkoromban miket mondott, ez volt az egyik viszszatérő motívum: „Eltöröm a lábad, ha orvosira mész.” Nem tudom, miért, de ez refrén volt, azóta sem értem, hogy miért. Ő egyébként egészségügyi asszisztensként dolgozott. A nagyszüleimet kényszermunkára vitték Dobrudzsába, anyám meg az ő nővére nem felvételizhetett az egyetemre, illetve felvételizhetett, de rögtön kirúgták őket, mert osztályellenségek voltak. Nem magyarázta meg anyám, hogy miért nem akarta, ő szerette a szakmáját, a mai napig hálásan jönnek hozzá emberek. Engem nem is érdekelt annyira az anatómia, mindig az irodalom és a nyelvek, az ember másik része érdekelt, nem a combnyaktörés.
■ Hol laktatok Marosvásárhelyen?
▼ Kárpátok sétánya, ami egy lakónegyed a Maros partján. Sokat változott. Gyerekkoromban még nem volt szabályozva a Maros folyása, kétoldalt fűzfák voltak, mindig mentünk át a Maros másik partjára és tarzanoztunk a fűzfákon, tehát az egy nagyon jó hely volt. A Maros tiszta volt akkoriban, most már nem, nem tudom, a Körös hogy áll.
■ Pont fordítva, mert a Körösben volt minden… szeszgyár és hasonlók, ez a városi rész elég szennyes volt, most viszont ezek megszűntek, és tudomásom szerint ma egészen tiszta.
▼ Hát, hogyha halásznak…
■ Akkoriban is halásztak, csak akkor más volt a halnak az íze, mint most. Mikor Kolozsvárra kerültél, az már a matematika volt?
▼ Igen. ’85-ben érettségiztem, és akkor kezdtem el a matematikát Kolozsváron.
■ Rögtön utána jött az irodalom?
▼ Nem, tanítottam két évet matematikát. Azért váltottam, mert azt gondoltam, nem bocsátanám meg magamnak később, ha nem próbálnám meg. Azt még nem tudtam, hogy mit akarok kezdeni az irodalommal, de azt tudtam, hogy ez jobban érdekel.
■ Akkor már publikáltál?
▼ Nem, előbb tanulni akartam az irodalmat. Amíg matekre jártam, Gyimesi Éva óráira is bejártam, matekes hallgatóként. Az azért nagyon fontos volt nekem, ahogyan ő beszélt a szövegekről. Nem éppen annyira hirtelen volt a váltás, középiskolás koromban jártam magyar versenyekre.
■ Milyen volt akkoriban a közeg Kolozsváron? Ez egy érdekes időszak volt, nagyon fontos emberek – Tamás Gáspár Miklós, Balla Zsófia – ebben az időszakban vagy ezt megelőzően települnek ki elsősorban Magyarországra, ugyanakkor lehetett érezni a korábbi években, hogy Kolozsváron van egy erős szellemi közeg, ahol az emberek erősen meghatározták a szellemiséget, erős kisugárzása is volt, Magyarországon is érezni lehetett. Amikor te odakerültél, ez volt még?
▼ Tamás Gazsi már rég áttelepült akkor, a ’70-es évek végén valamikor. De bizonyára megvolt ez még, csak egy tizennyolc éves matekes hallgatónak ebbe a társaságba nem volt bejárása. Már csak azért sem, mert konspirációs alapon szerveződött ez az egész, nem volt ez annyira nyitott. Valamit érezhettem nyilván a Gyímesi Éva órái alatt ebből. Olvastunk szövegeket kéziratból, én is másoltam le egy-egy olyan verset, ami nem jelenhetett meg, és egymásnak adtuk oda.
■ Emlékszel, kiknek a versei voltak ezek?
▼ Nem mondanék most neveket.
■ És hogy történt ez a váltás? Gondolom, nem derült égből villámcsapásként, hogy ma még matematikus vagy, holnap meg már irodalmár.
▼ Egyszerű volt, mert kirúgtak a matematikatanári állásomból. Ez ’91-ben volt. A mai napig az a téveszmém, hogy minden ember képes megtanulni az elemi matematikát és azzal csak jól jár, tényleg azt akartam, hogy a kilencedikes gyerekek jókedvvel csinálják. Ez a Református Kollégiumban volt, az első magyar nyelvű tanári állás. Legelőször kihelyeztek az ukrán határ mellé (Vişeu de Sus), ott nem maradtam, amit máig bánok. Rögtön a ’89-es váltás után két román iskolában kaptam állást Kolozsváron.
■ Miért bánod, hogy nem vállaltad azt az állást?
▼ Mert nagyon jó anyag lenne most. Kimentem, szép helyen van, tizenhat órát kellett utazni Kolozsvártól, átszállással, s az út utolsó részét már csak gyalog lehetett megtenni. Kis patakok folytak, nem voltak szabályozva, lengőhídon lehetett megközelíteni a falut. El akartam foglalni azt az állást, ott akartam maradni, de a szüleim nem bátorítottak, mert ’89 szeptembere volt, amikor kezdődött az iskola, még nem tudtuk, hogy ennek három hónap múlva vége lesz. Vissza kellett volna fizetni az egyetemet, szóval kemény anyagi meg egzisztenciális kockázattal járt volna, ha én visszautasítom azt az állást. Én ott akartam maradni, csak azzal kezdődött a tanév, hogy három hétre el kell menni almát szedni középiskolás gyerekekkel és katonákkal, és az egyik tanár kolléga már tett is nekem egy olyanféle megjegyzést, amitől én megfordultam. Életveszélyben éreztem magam, nem mertem ott maradni.
■ Érdekes, amit mondasz, én nem tudtam ezt a történetet, de fölvetettem volna és föl is vetem azt, hogy a te irodalmi szövegeidben is az ember kénytelen-kelletlen keresi azokat a motívumokat, amelyek a saját életedből kerülnek be mondjuk egy novellába. Használod azokat a történeteket, amelyekben éltél. Azt szokták mondani, hogy az író nem úriember, tehát mindent kiír, amivel találkozik, kitereget minden családi tapasztalatot. A nő, amikor író, akkor úrinő?
▼ A válaszom azért nem tud se igen, se pedig visszautasítás lenni, mert persze, hogy az embert azok a történetek foglalkoztatják, amelyeket megélt, a saját tapasztala. Hát kinek a tapasztalatáról írjon az ember, a szomszéd néni tapasztalatáról? Arról is ír, de csak akkor, amikor már sajáttá válik. Engem azért foglalkoztat egy történet, mert nem értem, mert nyugtalanít. Különféleképpen lehet prózát írni és olvasni, mert van a mesélős próza, aki azért szereti a történeteket, mert megnyugtatnak, teljesek, kerekek, egészek, jók, a világ rendben van. Én olyan prózát szeretek olvasni és írni, amely történetek nem kerekek, nem nyugtatnak meg, azt mutatják meg, hogy mennyire bonyolult a világ, hogy hol tudok én belépni ebbe a történetbe, az embernek mekkora a szabadsága egy ilyen helyzetben. Tehát alapvetően a kérdezős szövegeket szeretem. Megmutatják a dolgok problematikusságát, ahol nyitottá válik egy szöveg.
■ Azért is kérdeztem meg, mert a Mire vársz című könyvednek az első novellája Dobrudzsáról szól, ahol kényszermunkán dolgoznak a nagyszüleid. Monte Carlo a címe, van három hölgy szereplője, a nagymama, aki időnként eltűnik Monte-Carlóba és ott kártyázik, és ezt a nagypapa – nyilván ez még a dobrudzsai időszak előtt van – könnyedén megengedi neki. Van az anya, aki, hogy is mondjam, egy könnyű nő, aki a lánygyermekét, miután több nyelvre kitanítja, telefonos lánynak neveli, ilyen szextelefonok, ez már nem lehetett a háború előtt. Különböző tapasztalatok vannak.
▼ Nem, nem ebbők élek.
■ Nem, nem azt kérdezem, de hogy ezek nagyon hitelesek. Ez a lány, aki különböző nyelveken veszi fel a telefonokat, ugye férfiak telefonálnak, és az az érdekessége ennek a történetnek sok minden mellett, hogy ezeket a férfiakat arról a városról nevezi el, ahonnan telefonálnak. Van Berlin nevű férfi, van Frankfurt nevű férfi, és aztán elképzel magának egy Monte Carlo nevűt, és ez a fiatal lány azt mondja, hogy tökéletesen ismeri ezeket a férfiakat. Ha az önéletrajzi motívumoknak szerepük van a te novelláidban, akkor honnan vannak ezek az egyéb ismeretek, amik ennyire hitelesen jelennek meg?
▼ Nehezet kérdeztél. Én sokkal konkrétabban gondolkodom, mint ahogyan te kérdezel, nem tudok általánosan válaszolni. Ennek a történetnek az volt a magja, hogy én gyerekként azt éltem meg, lánygyerekként, hogy bizonyos magatartási formákat előírnak számomra, amelyek nagyon idegenek. Tehát én nem akarok olyan értelemben női cseleket megtanulni, amelyeket rám kényszerítenek. Kényszerként éltem meg. Azt is fontosnak tarom, hogy a kislányomat már ne ilyen szellemben neveljük. Vannak ezek a sémák, amik mindenkinek roszszak, alapvetően kommersz helyzetre mennek rá. Növekvő lányként azt is megtapasztaltam, hogy van egy hajszoltság, belehajszolják az embert abba, hogy minél gyorsabban párkapcsolatot létesítsen, mert ha nem, akkor nem sikeres, nem ügyes. Ezt én teherként érzékeltem, s akkor ezt jól eltúloztam a könyvben, ahogy csak bírtam. Tehát van egy zsarnoki anya, aki folyamatosan hallgatja, mit beszél a lánya, a teljes tanítása is erre vonatkozik. Egyébként ez is önéletrajzi, hogy nagymamámnak tényleg ez volt az egyetlen nevelési elve, hogy a gyerek tanuljon nyelveket. Nagymamám minden európai nyelven beszélt, Prágába hívták vissza az egyetemre tanítani, de hozzáment feleségül nagyapámhoz, és utána rizset szedett húsz évig Dobrudzsában. Nagymamám nagyon művelt volt, mégsem tudtam tőle eleget tanulni, mert ez a diktatúra lefokozta az emberek közötti kapcsolatokat, gyerekkoromból alig emlékszem őszinte, hosszú beszélgetésekre. Van egy ilyen helyzet, és akkor az ember eltúlozza valamilyen irányba, s aztán már megy magától a történet, ahogy kitalálja, hogy akkor mi is legyen a szituáció, bele lehet vinni ezt a kereskedelmi férfi-női viszonyt. Belevittem olyan tudást is, amit az ember megfigyel, nem csak a nőket kényszerítik bele bizonyos sémákba, hanem nyilvánvalóan a férfiakat is, ezeket az ember látja. Kicsit ezekből is meg tudtam mutatni, ahogy ők eljátsszák ezeket a szerepeket.
■ Idézném a Monte Carlo című novelládból az első bekezdést, mert jellemzőek a te novellakezdésedre ezek a nagyon erős mondatok, amik feltétlenül kényszerítik az embert arra, hogy kíváncsi legyen. Itt ráadásul egy olyan tartalmat is behozol, ami később nem jön elő, de a szöveget súlyossá teszi: „Nagyanyám évente egyszer elutazott Monte Carlóba, kártyázni. Nem tudom, hogyan csinálta, de nagyapám olyan természetesnek vette, hogy megy, és egyedül megy, mint azt, hogy negyvenkilenc után hajnaltól napnyugtáig tizenhárom éven át combig vízben állva rizset vág valahol Dobrudzsában.” Ez rettenetesen sok mindent mond el. Idézhetnék más novelládból is, a Pécsi Naplóból írásokat idéz a novella hőse, mígnem eljut 2001. szeptember 11-ig, az számomra egy gyönyörű történet, amikor ez a hölgy elmondja, mi jelenik meg a kolozsvári Szabadság oldalain, és azt, hogy ezen a napon írt egy levelet egy olyan férfinak, aki éppen válni készül, akivel kapcsolatot készül teremteni. Ez a konklúzió érdekes befejezése a novellának.
▼ A koncepció az, hogy ez a 3 nap 2 városban úgy van, hogy az első világháború kitörésének a napja, a második világháború kitörésének a napja és 2001. szeptember 11.. Megnéztem, hogy a napilapok mit jeleznek, mit tudnak aznap, amikor éppen kitör a háború. Nyilván sejthetjük, hogy akkor még nem arról beszélnek, de például a második világháború előestéjén olyan újságcikkek jelennek meg, hogy a béketárgyalások a legjobb úton haladnak.
■ Láng Orsolya illusztrálta a Mire vársz című könyvedet. Engem meglepett, hogy sem kérdőjel, sem felkiáltójel nincsen.
▼ Ez úgy volt, hogy gyorsan kellett ezt a novelláskötetet összeállítanom, mert ugyan négy éven át írogattam ezeket a szövegeket, de Láng Zsolt kérte, hogy állítsam össze a kötetet a könyvhétre, én meg azt gondoltam, miért ne, de még egy novellát akartam írni, aminek kitaláltam, hogy ez legyen a címe. Ez volt a feladat, hogy ez a szókapcsolat akkor kerüljön bele, s úgy került bele, hogy nem kérdezi senki, hanem egy apa álmában mint kiáltás jelenik meg, mint sürgetés, egy nagyon negatív mire vársz jelenik meg.
■ A kérdés és a felkiáltás közt van. Egyetértesz azzal, hogy novellafüzérről van szó? Egy ember azt várja, hogy a novellafüzér összeálljon valamiféle regénnyé, de ez nem áll össze, mert nem az a szándékod, de mégiscsak füzérről van szó. Sokszor előjön, beszéltünk a nagyapáról, az anya is, azonosítani lehet, hogy ugyanazokról a személyekről vannak mintázva.
▼ Lehet így is olvasni, de ezek külön novellák.
■ Van egy novellád, az a címe, hogy Anya nincs. Két gyerekről szól, egy fiúról és egy lányról, akik megtalálják édesanyjuk naplóját. Nekem erről Csáth jutott eszembe, le is írtam, kimondom, de nem biztos, hogy komolyan kell venned, mert sok minden nem igaz ebből, amit mondani fogok, egy kicsit olyan női Csáth Géza írja ezt. Nagyon hasonlóvá teszi, amikor keresik ezt a naplót, megtudják, hogy öngyilkos lett, mégis ez úgy lebegtetve van. Ennek a két gyereknek a viselkedése sokszor eszembe juttatja a Csáth novellájában szereplő gyerekeket. Gondolkodtál már ezen?
▼ Inkább azt mondanám, nem női Csáth, hanem ellen-Csáth, mert ha elgondolod, hogy ott a két gyerek teljes szeretetlenségben nő fel, az Anyagyilkosság című novellában az anya olyan, hogy nem lehet előtte megszólalni, a gyerekeknek folyamatosan gombóc van a torkukban az anya jelenlétében, nagyon hideg, nagyon merev, nincs egy gyöngéd mozdulata a gyerekek felé. A két gyerek belehajszolódik állatkísérletekbe, folyamatosan az izgatja őket, hol van a fájdalom háza, meddig lehet kínozni egy állatot, közben figyelik az állatok szemét. Ez egy fokozatosság, ez a kegyetlenség, nagyon erősen a szecesszióhoz köthető ez a nagyon erős életuntság. Próbálják különféle tudatmódosító szerekkel az élet intenzitását valahogy átélni. Amiről én írni akartam, az a hiányzó anya, aki nem bírja az életet, és tulajdonképpen a két gyereknek a naplója jelent meg, a kislány folyamatosan várja viszsza az anyját. A gyerekeknek a hiányzó anyához egy szeretet-viszonya van, és azt akartam megírni, hogy mi történik akkor, ha a gyerekek anya nélkül maradnak. Az anya már meg van halva, ez a fikció. A fiú magára marad, egyre inkább nincs kihez fordulnia, nagyon nagy valószínűséggel félresiklik az élete. Nem az a kérdés, mint Csáthnál, hogy meddig lehet elmenni a kínzásban, itt már megtörtént a rossz. Azt hiszem, ennek lehet egy korbeli különbség is az oka, hogy Csáth, amikor írta, a sok rettenetnek, amit a 20. század hozott, még előtte vagyunk, ennek az árnyékát meg mindent megérzett előre. Egyszerűen nem tudjuk, miért kellett annyit innia, miért szorong, de egy érzékeny ember előre megérzi ezeket. Amit én írok, az ez után van, a veszteség már megtörtént.
■ A romlottság, az erkölcstelenség sok novelládban központi téma, így a Márton professzor esete, akit úgy tartanak számon az egyetemen, hogy a nála vizsgázó lányok szinte biztos, hogy a szeretői lesznek. És van egy diáklány, aki ezt az intim kapcsolatot eltervezi, hogy magnóra veszi, de aztán mégsem történik meg. Kiderül az is a novellából, hogy ez a férfi a feleségének a besúgója lesz. Erősen foglalkoztatnak téged ezek a határok, erkölcstelenség, romlottság.
▼ Nem az erkölcs érdekel engem, annak egy része csak.
■ Az erkölcsnek milyen része érdekel?
▼ Nem mint eredmény érdekel, azt nem is tudom elmondani. Minden ember hol rossz, hol jó, hol sötét, hol világos, színes, a folyamat érdekel engem, nem a végeredmény. Amikor egy erkölcsi ítéletet hoz az ember, akkor megállít egy folyamatot és stigmatizál is egy helyzetet. Az irodalom számára nem annyira érdekes, ezt mondhatom általában is, mert itt nem ítélőszékek vannak, és Márton professzorról sem az kell kiderüljön, hogy jó ember vagy rossz ember, vagy mire volt képes. Mindenki ismer ilyen Márton profokat, ennek önmagában semmi hírértéke nincsen, minden egyetemen van ilyen, minden iskolában van ilyen. A pedagógusi pályának ez az egyik vonzó ereje, hogy szép fiatal embereket meg lehet zsarolni. Ez azért elég gyakori történet, önmagában nem is érdekes, és nem is a Márton prof a főhőse, hanem a felesége. Őfelőle érdekes az egész, hogy kerül az ember bizonyos helyzetekbe, maga a folyamat milyen.
■ Amikor Ruxandra Cesereanu kolozsvári író Utóférfiak című könyvét együtt mutattátok be a könyvfesztiválon Budapesten, az egy vidám beszélgetés volt, jelen volt Esterházy is. Ott előjött neked is, meg Ruxandrának is ez a sajátságos humora, ha most azt mondom, hogy női humor, akkor biztos kikapok érte. Kötekedő, huncut humor, ami a férfit egészen más szemmel próbálja láttatni. Van egy ilyen vonulata a mai irodalomnak, amit én női vonalnak szoktam mondani. Volt-e valami hatással rád ennek a könyvnek a fordítása, mert valahogy én ott nagyon erős közösséget éreztem, láttam köztetek, s a könyvet olvasva is ezt tapasztaltam.
▼ Érdekes tapasztalat volt, az biztos. Az első, hogy a román nyelv mennyire másként működik, mint a magyar. Ezt nyilván mindannyian, akik két nyelven beszélünk, naponta tapasztaljuk, hogy ami románul olyan könnyedén elhangozhat, az magyarul botrány. Sokkal több kötöttség van a magyar nyelvben, mint a románban, egyrészt amiatt is, mert mi olyan nagy kultuszfölényben vagyunk és nem győzzük önmagunkat megbéklyózni, nem szabad ezt se mondani, azt se mondani, mert akkor az ehhez kapcsolódik, itt meg olyan szép ártatlanul lehet nagyokat mondani. Ha ez a könyv nem Ruxandra Cesereanuként, hanem egy magyar írónőtől jelent volna meg, negatív kritikákat kapott volna.
■ Konkrétan mire gondolsz?
▼ Például, hogy nem vesz tudomást dolgokról, belegázolt bizonyos helyzetekbe, és nem figyel arra, hogy mit szabad beszélni nőkről, férfiakról, és hogyan. Túl direktnek tűnik egy magyar olvasónak, nekem is annak tűnik. Én ilyet nem tudnék írni.
■ Fordítani tudtál.
▼ Fordítani is nagyon nehezen tudtam, próbáltam időnként megcsavarni a magyar szöveget, mert nem volt elég csavaros egy magyar fül számára.
■ Erről a rejtett, bújtatott erotikáról van szó, vagy miről?
▼ Nem, hanem olyasmiről, ami udvariatlanság magyarul.
■ Mondj egy példát.
▼ Például ott van előttem egy férfi, aki süket, és akkor Ruxandra nyugodtan csúfolkodik rajta, magyarul mi tudjuk, hogy ezen nem csúfolkodunk. Tehát ilyen gyerekes dolgok. Vagy csúfolkodik azon, hogy valakinek pocakja van. Ez egyszerűen pofátlanságnak tűnik magyarul. Na most ezt románul meg lehet valahogy csinálni, de hát kapott negatív kritikát ezért a román orgánumokban is, hogy túl direkt. Kicsit ezen még dolgozhatott volna, a legbántóbbaknál egy kicsi ideig én le is tettem, mert ez az, amit magyarul nem lehet, s nem csak magyarul, hanem európai emberként nem lehet ilyeneket mondani. Valami ilyesmi volt, hogy azon csúfolkodott, hogy alacsony az a férfi, és ez nem volt önironikusan ellenpontozva, pedig lehetett volna, de nem csinálta meg.
■ Neked is van egy olyan novellád, ahol abban vagy bátor, ahogy közhelyekben fogalmazol meg egy szerelmes történetet, Szappanopera, megtaláltam. Bátran írsz közhelyes, hétköznapi történeteket, ehhez körülbelül annyi bátorság kell, mint Cesereanunak, hogy ilyen külsőségekben élje ki magát. Ez a Szappanopera egy szerelmi történet, amiről tudjuk, hogy nagyon egyszerűen, nagyon közhelyesen nehéz írni, de pontosan ettől lett a dolog ironikus és kicsit gúnyolódó. Ehhez bátorság kell.
▼ A Szappanopera az egyik legnehezebben olvasható szövegem, a címe azért Szappanopera, mert van benne egy szerelmi történet, ami megint a 20. századi nagy traumákkal van összefüggésben. Az első az, hogy van egy családi vita, hogy megtalál az asszony egy csúnya, szürke szappandarabot, és már ki akarja dobni, de az apa nem akarja – egyébként ezt a történetet Szilágyi Júliától hallottam. Végül az apa elmondja, hogy a szappant Auschwitzból hozta magával. Ez az egyik legnagyobb traumánknak a nyoma, a Szappanopera az egyik legsúlyosabb és legnehezebb írás, az európai gondolkodás felől próbálja megoldani, hogy két embernek milyen nehéz a kommunikáció, mindegy, hogy az ember egy nő vagy egy férfi. Itt szekvenciák vannak, akármelyik mondatot megnézed, ezek ilyen töredékek, és ez az egyik történetem, ami leginkább a kafkai írásmódhoz hasonlítható. A címe az, hogy Szappanopera, de ami benne van, az egyáltalán nem azt keresi, hogy egyszerűen és bátran és könnyen elmondjon egy történetet. Szerintem nem lehet ezeket a történeteket könnyen elmondani, legalábbis én nem hiszem el ezeket a könnyű történeteket.
■ Szóba hoztam ezt a női vonalat – nevezzük mozgalomnak –, aminek úgy tudom, két olyan könyve jelent meg Forgács Zsuzsa összeállításában (Éjszakai állatkert és Szomjas oázis), amelyek női szemmel látják azt, amit korábban az irodalom csak férfiszemmel volt képes bemutatni: a nőt, a női testet, másrészt a férfi-nő kapcsolatokat. Te mit gondolsz erről a női vonalról?
▼ Én azt gondolom, nagyon ráfér erre a magyar irodalomra, és már korábban elkezdődhetett volna, a magyar szellemi közélet nagyon sok adóssággal rendelkezik saját magával szemben, önmagunkkal szemben. Nem végeztünk el egy csomó olyan munkát, amitől tágasabb és jobb lenne a magyar közélet. A magyar történelmi helyzet is sokkal jobb lett volna, ha képesek vagyunk szembenézni a problémáinkkal. Én nem látom külön a női nemmel szembeni előítéleteket attól, hogy a magyar közgondolkodásban még mindig érződik a rendi társadalomnak a nyoma, az a tekintélyrendűség, hogy nem az számít, hogy egy érvelés hogyan van végigvive, hanem hogy mekkora hatalmas ember mondja ezt. És ugyanennek az egyik megnyilvánulási formája az, hogy a nőkkel szemben hihetetlen előítéletek vannak, és ezeket az előítéleteket a kötelező olvasmányi listák megerősítik. Tehát ha megnézzük, hogy az Egri csillagokban mit tehet a kislány, Vicuska, alig van szerepe. A kislányokat arra tanítják kicsi koruktól fogva, hogy odafigyeljenek, mit csinálnak a fiúk, tehát szerethet, de az, hogy ő is találékony legyen, az ő eredetiségét, ügyességét is felhasználja, az nincs. Azt gondolom, a férfiaknak és a gyerekeknek is jó, ha az anyukák nem depressziósak amiatt, hogy el vannak teljesen nyomva, és folyamatosan csak várják, hogy mikor jön az apuka haza. Ezeket a munkákat el kell végezni, nem könnyű, mert sokakba beidegződött az, hogy például kuratóriumokban csak férfiak vannak, és ha egy nő ott van, akkor félünk, hogy hisztériás vagy valami. És azzá is válik, mert nagyot kell kiabálnia, hogy végre odafigyeljenek arra, amit mond. Rá van kényszerülve az ilyen negatív játszmákra. Hogy a női irodalom megérett? Persze, hogy megérett! Már nem lehet tovább elhallgattatni, 21. század, Európa! A perifériára van szorítva, ha megnézünk intézményeket, erdélyi folyóiratokat, de itt láttam Váradon, hogy nagy a demokrácia, majdnem ugyanannyi nő van a szerkesztőségekben, mint férfi.
■ Ma a Várad szerkesztőségében több nőt láttál, mint férfit.
▼ Ha megnézel irodalmi lapokat Erdélyben, szinte csak férfiak szerkesztik, és Magyarországon ugyanez van, hihetetlen, hogy mennyire. Persze jól működtethető egy férficentrikus, határokkal rendelkező iroda, csak akkor megfeledkeztünk a társadalom egy nagyon nagy szeletéről. A nőket nem kellene száműzni; ha nincsenek meg ezeknek a közös beszélgetéseknek a terei, akkor azt gondolom, ez az egész társadalom problémája.
■ Most végiggondoltam ezeket a szerkesztőségeket, és valóban, Magyarországon egy olyan folyóiratot találtam, ahol női szerkesztő van, és ez a Jelenkor. Neked van kapcsolatod ezzel a női vonallal, a Forgács Zsuzsa-féle társasággal? Volt a szokásos Szépíró-esten egy programjuk, abban te részt vettél?
▼ Nem, de én nagyon drukkolok nekik. Én nem tudok részt venni, meg nem is akarok minden programon részt venni, szerencsére annyi mindent csinálnak, nagyon fontos az, hogy szociális munkát is végeznek, az irodalmat nem csak mint szöveghalmazt tekintik, hanem kiviszik az utcára. A könyvbemutató nemcsak beszédről szól, hanem képeket vetítenek, kiállítást nyitnak meg. Pontosan ez az, amitől gazdagabbá válik, a női érzékenység ajándék tud lenni a magyar irodalom számára, mert behozza azt a sokféle beszédmódot, odafigyelést. Ha lehet különbség a női és férfi írás között, akkor ez az. De ez nem születés által meghatározott, mert szerintem az egyik legjobb nőregény Weöres Sándor Psychéje, egy férfi is tud éppolyan érzékeny lenni, sokfelé figyelni. Ez a sokfelé figyelés, többféle nyelvet egyszerre működtetni, ez azért a női irodalom, és ezt tudja hozni a női vonal.
■ Mi köze ennek a női vonalnak – most a Forgács Zsuzsa-, Bódis Krisztina-, Tóth Krisztina-féléről beszélek – a feminizmushoz? Van köze egyáltalán?
▼ Forgács Zsuzsa azt mondja, semmi köze nincsen, Bódis meg, hogy nagyon sok köze van, és ez így van jól.
■ Ezért is nem dolgoznak már együtt. A publicisztikát mikor kezdted? Megmondom őszintén, a litera.hu-n fedeztem fel elsőként publicisztikai írásod, amit ki is nyomtattam magamnak. Ezek nagyon bátor, nagyon harcos írások, megint egy olyan oldaladat mutatod meg magadból, amit itt is megismerhettünk, nagyon jól tudsz küzdeni félreértések ellen és saját meggyőződéseidért. Ezek az írások publicisztikai esszék, gondolok itt a színházról szóló írásodra, ami Halász Péter amerikai színházának az elemzése, egy előadásnak az elemzése pontosabban, de az egész színházról szól. Egyébként láttad őket?
▼ Nem, de láttam felvételről előadást. Látni nem láthattam, mert ez a ’70-es évek vége, akkor én még gyerek voltam.
■ Ők nem is olyan régen még játszottak, a Péter halála után aztán szétesett a társulat.
▼ ’89 után visszajöttek, a társulat szétesett már a ’80-as évek elején, Halász Péter megcsinálta a Love Theatre-t, és a Squat maradt Bálint Istvánra. Beszélgessünk most erről?
■ Igen, hogy miért tartottad ezt annyira fontosnak. Az egyik legterjedelmesebb írás ez a könyvben, és nagyon izgalmas, ahogy leírja magának a színháznak a működését.
▼ A Squat színháznak az előzménye a Lakásszínház Budapesten, amely Halász Péter nagymamájának a lakásában, a Dohány utcában volt.
■ Végül oda kerültek, mert mindenhonnan kitiltották őket.
▼ Engem az izgat, hogy ha az embernek semmiféle szabadsága nincsen, ha mindenhonnan kitiltanak, betiltanak, se pénz, se semmi, akkor mit lehet csinálni. Mert ők olyan körülmények között csinálták meg a színházukat, hogy semmijük nem volt. Előbb elmennek Amszterdamba, utána Nem Yorkba, ott őket szívesen fogadják. Kihívják egyszer a rendőrséget a Squat színház egyik előadásához, hogy erkölcsi közfelháborodást keltő színdarabot játszanak, mire kijön egy rendőr és egy szép elemzést ír a színházról, azt mondja, itt vannak ezek a kelet-európai menekültek, akik hozzánk, Amerika földjére jöttek, a szabad világba. Teljes mértékben az a rendőr értékeli az előadást, ami hihetetlen, de hogy miért, talán egyet rúghat megint a kelet-európai kommunista rezsimekbe, tehát ez is benne van. Bálint István mondta egyszer, amikor ott volt nálunk és a kisfiam matchboxokkal játszott, elsírta magát, hogy milyen kevés kell egy ember öröméhez. Na most ez az ember az, aki New Yorkban él és Andy Warhollal találkozik, keményen belekeveredik a drogok világába, azt mondta egyszer, hogy soha ki nem próbálni a drogot! Na hát itt van ez, hogy akkor Amerika befogadja őket, értékeli őket, és valahogy elvesz tőlük valami mást, szétesik a társulat, szétestek emberek. A lányok ügyesek voltak, Buchmüller Éva egyetemen tanít az Egyesült Államokban, ő írta meg a könyvüket is, ő meg tudta őrizni magát.
■ Esszéválogatásodban írsz többek között arról is, hogy az erdélyi könyvkiadás miért nem tudott talpra állni. Miért?
▼ Egyrészt látom, hogy milyen nehéz egy kis kiadónak. Engem az bánt, amikor olyasmin múlik, amit meg tudunk csinálni, és azt sem. Ez az egyik legrövidebb esszém a kötetből. Próbáltam a diákoknak az egyetemen… nagyon rossz, amikor versesköteteket fénymásolatban olvasnak… akkor vége, elteszik. De én azt szeretném, ha mondjuk, harminc év múlva is elővennék azokat a verseket, és akkor milyen jó, mert akkor Kovács András Ferenc verseskötete is itt jelent meg, nem kerül olyan sokba, elvárható, hogy a diák vagy a tanár is megvegye – és akkor kiderül, hogy nem nyomtattak annyit, amennyit kellett volna. Ha egy rövid választ akarsz erre a kérdésre, akkor az így szól: húsz év alatt sem sikerült kinőni a diktatórikus reflexeket.
■ Szerinted ebben az időben, a ’90-es évek elején számított-e az erdélyi magyar értelmiség, könyvkiadók, írók arra, hogy az a piac, ami volt mondjuk két és fél milliós potenciálisan, az most kapott még tízmillió lehetséges olvasót? Vagy hárommilliót, mindegy, nem a számok a fontosak. Csalódás-e az, hogy nem nőtt meg az olvasók száma, hiába nyíltak meg a határok, a könyvek jönnek-mennek?
▼ Általában a könyvnek a presztízse teljes mértékben megváltozott ahhoz képest, ami ’89 előtt volt. Ez természetes. ’89 előtt filmeket nem láthattunk, most sokkal hamarabb bárki meg tud nézni egy jó művészfilmet, akkoriban házimozizások voltak. Más a könyvnek a szerepe, ami nem is baj, nem is kell kitüntetett legyen az irodalom a művészetek között, ez is egy legyen a művészetek közül. Ez teljesen rendben van. Az volt a baj, amikor az irodalom kitüntetett volt, amikor mindenre választ kellett adjon, hogyan legyünk jó hazafiak, jó háziasszonyok, jó férfiak. Nem kell. Az irodalom is egy művészet. Személyes dolgokon is múlik minden, azon túlmenően, hogy valóban iparrá vált, és persze, hogy nem annak az erdélyi költőnek vagy írónak a könyve érdekes, akinek jó esetben ötszáz vagy ezer példányban adjuk el a könyvét, mikor van egy Melanie Klein, akinek százezerben tudjuk eladni a Twilight című könyvét. Ezek bestsellerek, és a könyvkereskedőket nem az érdekli, mi van bennük, nem olvassák el ezeket; meg is lehet érteni, a könyvkereskedők nem népműveléssel foglalkoznak, ez nem is várható el.
■ Mert akkor tönkremennének. Erős publicisztikák vannak ebben a kötetben, többek között a Magyar Gárda hatása Erdélyre, akkor a Babeş–Bolyai egyetemről, a hősképzésről írsz. Kérdeznélek arról, milyen azoknak a diákoknak a képzése, felkészítettsége, akik egyetemre jelentkeznek, illetve bejutottak Magyarországon. Szinte minden egyetemi tanár azt mondja, katasztrofális, gyakorlatilag nulla ismeretekkel érkeznek az egyetemre, tehát egy egyetemi tanárnak sokszor a középiskolai tanár szerepét kell felvállalnia, csak akkor tud továbblépni, ha előképzést is ad. Kolozsváron mi a helyzet?
▼ Persze, hogy ez a helyzet, de engem sokkal inkább az érdekel, hogy miért ez a helyzet. Én azt nem tartom fairnek, hogy a diákok nyakába varrjuk, hogy miért nem elég képzettek. Egy tizennyolc éves, ha az iskolában nem kapja meg azokat az alapvető tájékozódási pontokat, belecsöppen egy társadalomba, egy teljesen új világba, nem tud mit kezdeni az új helyzettel. A gyerekek teljesen kikerülnek abból a hatáskörből, egészen más nyelvet beszélnek. A legjobb tanárok is csak egy-két embert tudnak megtanítani irodalomra, akik otthon már megtanulták azt az irodalmat, de nem tudják megtanítani azt a négy, öt, hat gyereket, aki otthon esetleg semmit nem hall, de nagyon tehetséges, csak nem tud eljutni hozzá, mert olyan nyelven beszél, hogy nem értik a gyerekek. Én első évben alapfogalmakat beszélek meg velük, de anélkül, hogy bármiféle büntetés vagy megszégyenítés lenne. A gyerekeknek elveszik az önállóságtól a kedvüket azzal, hogy ha nem tudnak valamit, akkor megszégyenítik, eleve nem kellene ezt elvárni tőlük. Azt gondolom ettől függetlenül, hogy sok ügyes gyerek van a kolozsvári egyetemen. Nagyon hamar, három-négy szeminárium után már ők beszélnek, felbátorodnak, nekem nagyon jó tapasztalataim vannak. Valóban az eleje az a felmérésé, hogy valami megváltozott. Ne várjuk el egy irodalom szakos hallgatótól sem, hogy bizonyos alapvető műveket elolvasson, nem lehet utalni. Ezelőtt tíz évvel, mondjuk, ha az ember egy előadáson Doktor Faustusról beszélt, akkor azt mindenki értette. Most erre nem lehet utalni, el kell mondani egy mondatban, hogy miről van szó, és akkor el tudja olvasni utána. Nincsenek meg az alapdolgok, ez biztos, de meglesznek.
■ Mi a véleményed arról, hogy egyre több szekus történet íródik meg? Legutóbb Cs. Gyímesi Évának a Szem a láncban című könyvét mutatták be Budapesten.
▼ Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, ezt az irodalomban megérezzük, az ember szabadságának a határai, az mindig kérdés, és ennek a nyelvi megfogása nagyon érdekes. Ha megnézzük Esterházy Péter Javított kiadását, ott semmi dráma nincsen, egyszerűen dokumentarista módon kimásolja az édesapja ügynöki jelentéseit, a dráma az, hogy ez milyen nyelven van. Esterházy Péter, a magyar irodalom egyik legnagyobb stilisztája ezt másolja, ezt a fanyelven megírt, hihetetlenül kisszerű, ócska történetet. Az emberek mindig szeretnek ábrándozni, hogy milyen vonzó a démon, az ördög, erről Kertész Imrének van egy nagyon szép futama, a Kaddis a meg nem született gyermekért. A kísértés nem az, hogy csinálj valami nagyot az életben, hanem hogy ne csinálj semmit, hogy maradj a szürkeségben, az ördögnek ez a szava. És ha megnézzük ezeket a nagy árulásos történeteket, akkor miről szólnak? Hogy ne csinálj semmit. Az ügynök jelentget, hallgatja, hogy mit csinál a másik, hogy beszéli meg a receptkönyvet a telefonon, és akkor ezzel tölti el az életét. Ezeknek a banalitásukban van a veszélyük. Az irodalom éppen azáltal, hogy tudja szembesíteni a megmunkált nyelvet ezzel a sémákkal és banalitásokkal élő, tulajdonképpen hihetetlenül veszélyes nyelvvel… Az egyik legfőbb magyar méltóság mondta, hogy amióta politikus, nagyjából ötszáz szóra van szüksége, mert a többi már félreérthető. Ez a kísértés, amikor csak azt kell megmondjam, hogy ki a fehér és ki a fekete.
■ Utolsó kérdés: beszélj a hajadról. Szép hosszú hajad volt, vállig érő, mindenfélét csinálgattál vele, és aztán, mikor legutóbb találkoztunk, szinte kopaszon jelentél meg. Kérlek szépen, mondd el, mert megint egy olyan világba viszel bennünket, amiről itt kevesen tudnak, mert egy új műfajról fogsz beszélni. Szóval a haj története.
▼ A haj története: Selyem Zsuzsa két éve azon töprengett, hogy mi is lehet az a műfaj, amely az egyéni, individuális problémákat társadalmi problémákkal öszszefüggésben látja egyszerre, nem oldja meg, de egyszerre van. És akkor végre észbekapott, hogy ez bizony a színházban történik meg, ahol a személyes kérdésfölvetések közösségben jönnek létre. Így történt, hogy egy drámát kezdtem el írni, amelyben az egyik jelenet börtönjelenet. Három eseményhez kötődik, az egyik a piteşti-i kínzásoknak a helyszíne, talán többen tudják itt, hogy hihetetlenül bestiális módon kínozták rabtársaikat a szintén rabok, a kommunisták, úgynevezett nevelés címén. 1976-ban, ha jól emlékszem, a Stanford börtönben, az Egyesült Államokban elvégeztek egy kísérletet: kineveztek a rabok közül őröket, és három hétig ők parancsolnak a raboknak. Le kellett állítani a kísérletet, mert a rabokból lett őrök hihetetlenül kegyetlenek voltak, a rabok pedig hihetetlenül megalázkodóak. Az ember embertelen körülmények között teljes mértékben el tud aljasodni, nincs határ. Ezt egy kortárs képzőművész szintén megcsinálta. Ebbe a hármas időkeretbe beleírtam az egyik hősömet, és a főhősöm képzőművész, de ez érdekli őt, kimondottan társadalmi kérdések érdeklik. Börtönökbe jár, jóban van a rabokkal. Nem tanítja őket, hanem együtt dolgozik velük, pénzért meg kellett csinálja ezt a kísérletet. Az én jelenetemben két rab belehal a kínzásba. Mindenesetre elképzeltem én is ezt a helyzetet, mintha ott lennék én is. Utánaolvastam ezeknek a dolgoknak, mikor elkezdtem írni, nehéz feldolgozni ezeket. Írom és megvisel lelkileg.
■ Mi lesz a sorsa? Van már színháza?
▼ Még nincs, nem is adtam ki még a kezemből. Csak egy részlet jelent meg a Literán, a végével még nem vagyok teljesen kibékülve. De abban a helyzetben úgy éreztem, csinálni kell valamit, ez volt a hajam levágásának története.
Elhangzott 2009. szeptember 26-án Nagyváradon, az Ady líceum könyvtártermében. A szöveget Benczi Boglárka közreműködésével Szűcs László szerkesztette.