A filozófia hallgat
Különös és hiánypótló műnek ígérkezik Jean-Luc Marion könyve*. A szerző napjaink „sztárfenomenológusa”, műveinek és recepciójának tere – magyar nyelvterületen is – egyre tágasabb. Az erotikus fenomén című – a L’Harmattan Kiadó gondozásában magyarul megjelent – könyve nem kevesebbet tűz maga elé, mint hogy a szerelemről szóló beszédnek adjon súlyt és érvényt, beemelje a filozófiai diskurzus körébe. Előfeltevése ugyanis, hogy a jelenlegi filozófia mélyen hallgat a szerelemről – talán nincsenek is rá megfelelő szavai –, a dolgokhoz való érzelmi viszony mindig is másodrendű kérdésnek bizonyult a logosszal, a léttel, a lényegiségekkel szemben.
Rögtön tisztáznunk kell a könyv szóhasználatát. Marionnál ugyanis a szerelem átfogóbb a mindennapokban értelmezett erotikus viszonynál. Hozzáteszi: szerelemről szólva, valójában nem tudjuk, miről beszélünk, fogalmakká nyomorítjuk, amelyet így a fogalmiság hálójából kell kiszabadítanunk. A fogalmiság nem lehet meg szembeállítottság nélkül. Egyrészt a szerelem irracionális, ésszel uralhatatlan, éppen ezért a gondolkodáson kívülre száműzött tartomány, másrészt viszont a felebaráti szeretet imperatívusza manapság, polgári erényként, meglehetősen steril és érzelemmentes.
Marion könyvének szándéka ugyanakkor nem mentes az ellentmondásoktól. Abban igaza van, hogy a szerelem/szeretet kérdésének nincs filozófiai hagyománya. Másrészt viszont a létkérdés, a lényegiségek keresése, amellyel a kérdést szembeállítja, meglehetősen leegyszerűsített. Ne felejtsük el, Heidegger szintén a metafizikai hagyomány alól igyekezett felszabadítani a gondolkodást. De őt megelőzően Nietzsche, ugyanakkor Kierkegaard is, az ember uralhatatlan, legbensőbb magjáról értekezik. Talán nem mindenáron a descartes-i hagyománnyal kellene szembeállítani a szeretetkérdést.
Egy másik kérdés immár a módszert érinti. A „vissza a dolgokhoz” husserli jelmondatát követve mennyiben mutatkozik meg a szerelem önmagából? A szándék ugyanis mélyen fenomenológiai: nem azt kell megmutatni, ami nyilvánvaló, hanem ami rejtve marad, mégis a látható alapját alkotja. A szerző maga is tisztában van a vállalkozás nehézségével: „olyasmiről fogok beszélni, amit én magam is alig értek (…) és egy olyan szerelmi történet alapján, amely számomra sem teljesen világos” – fogalmaz a könyv bevezető részében. Ugyanakkor érve meggyőző: csakis ez a „módszer” véd meg az – életünk minden részében ott leselkedő – eltárgyiasítás veszélyeitől. Csináljuk a dolgainkat, és ugyanígy a szerelmet vagy a felebaráti szeretetet is „csináljuk” (make love, do some charity). Miközben így is, de „objektív” vizsgálat tárgyaként, amikor is egy külső, mindent látó szem kutatja, elzárkózik.
De mi is az, ami nem mutatkozik meg? Nem más, mint saját magunk, saját önmagunkba vetett bizonyosságunk. Mi magunk ugyanis nem olyan értelemben vagyunk bizonyosan létezők, ahogy a világban levő tárgyak. Az önmagunkat illető kétely, a „mire jó ez az egész” kérdésének gyökere az én és a világ távolsága. Ez a kérdés minden értelmes (gondolkodó) tevékenységünket beárnyékolja.
Marion tehát a legalapvetőbb, életünk legmélyét érintő kérdésekből indul ki. Amikor kérdezünk, még nem tudjuk, hova jutunk. Még az sem világos, hogy létezik-e, amiről kérdezünk. Sőt még az sem, hogy léteznie kell. Azonban ha a hiány, életünk értelmetlensége bizonyos, el nem hárítható, kirajzolódik egy hely, egy lehetőség, amit csak egy bizonyos kérdés megválaszolásával tölthetünk be. És ez a kérdés: „Vajon szeret-e engem bárki is magamon kívül?” A kérdés nem kisebb horderejű annál, mintsem hogy létem önmagában bizonytalan, esetleges, hiábavaló értelmét igazolja.
Ezen a ponton léphetne be a szóhasználat adta félreértés vagy fanyalgás. A szeretet szó kínosan érzelmes, gyermekded, tudományos értekezésben komolytalan szóhasználatként tűnhetne fel a művelt olvasónak, ha a könyv innentől való része a szeretetet nem a maga létezésmódjában írná le. Pontos fenomenológiai eszmefuttatásokat találhatunk a következő öt fejezetben a francia fenomenológiai hagyomány érzéki apparátusát felhasználva. (Bár a könyv szerzője elkerüli a hivatkozásokat, sőt a könyv bevezető részében a hivatkozások mellőzését egyenesen kívánalomnak tünteti fel.)
A szeretet fenoménjének megmutatatásában ugyan nagyobb hangsúlyt kap az erotikus szerelem szókészlete, de ha a könyv végére érünk, érthető lesz a hangsúlyeltolódás. Ugyanis az utóbbi az erotizáció legintenzívebb formájaként a leginkább van kitéve az időnek és a csalódásnak. Az erotikus szerelem testiség általi ellentmondása szembenézésre késztet. Az erotizáció ekkor nyílt hazugságként lepleződik le, ugyanis a test automatizmusa lehetetlenné teszi személy elérését, megmutatkozását. A gondolatmenet innen jut el – a féltékenységen, a gyűlöleten és a perverzión keresztül – a szabad erotizációhoz, mint amely fizikai érintés nélkül is képes behatolni a másikba és ezáltal a másiknak saját személyét ajándékozni, és tőle a magáét megkapni. A barátság, valamint a gyermek mint „harmadik” színrelépése ezen a horizonton belül kap pontos leírást. Szépen árnyalt eszmefuttatásokat találunk a gyermek fellépéséről, majd eltávozásáról. Érdemes egy részét hosszabban idéznünk:
„A gyermek eltávozásakor nem annyira a gyermeket veszítem el (hisz ő csak most kezdi majd megtalálni és újra megtalálni magát), mintsem inkább saját magamat – vagy még inkább magunkat és a fogadalmunkat, amely vele együtt távozik, egy a világban láthatóvá váló fizikai test álruhájában. A gyermek még így is a harmadik marad, aki tanúskodik a fogadalmamról, mert ez a nem-én, aki nekem nő nagyra, hordozza a nevünket – inkább én vagyok tehát, mint én magam, és tovább leszek benne én magam, mint én. Anélkül, hogy tudnám, merre és hova, én is eltávozom akkor, amikor átadom magamat a távozó harmadik félnek, a továbbálló gyermeknek. Ekkor nyerem el a nevem.” (217.)
Jean-Luc Marion gondolkodása a fenomenológia és teológia feszültségében érthető meg igazán. Módszere ugyanis a dolgok megmutatkozásának aprólékos követése, azonban épp ebben a vizsgálatban rajzolódik ki a tiszta adódás, adomány, előreláthatatlanság, a távolság, gondolatköre, amely viszont túlmutat a filozófiai hagyományon a kinyilatkoztatás felé.
A szeretet/szerelem nyelve nem állító, hanem valakihez szóló beszéd.
Fleisz Katalin