Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Kovács Géza | Kultúra

A feszültség a szobor éltető eleme

Józsa István beszélgetése Kovács Géza szobrásszal

Az elmúlt évben századik hazai kiállítását rendezte Árkoson Kovács Géza. Eddig tizenhét országban állított ki, közel háromszáz csoportos kiállításon vett részt, ezek közül negyven nemzetközi. Négy magyarországi ösztöndíjat kapott, tizenkilenc nemzetközi képzőművészeti díjat. 2007-ben a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Pro Cultura Hungarica díjjal jutalmazta, 2011 áprilisában a Magyar Művészeti Alapítvány díját vette át Marosvásárhelyen. Az interjú ebből az alkalomból készült.

Józsa István: Beszéljünk a kezdetekről. Hol, mikor, hogy készítetted el az első szobrodat?

Kovács Géza: Sepsiszentgyörgyön, a gépgyárban kezdtem készíteni első szobraimat hegesztéssel, utána otthon, a lakásomban torzókat és figuratív kisplasztikákat mintáztam meg agyagba, később az öntődében kiöntöttük azokat bronzban vagy alumíniumban. Első kiállításomat a gépgyárban rendeztem Pásztor Ferenc igazgató támogatásával, és Plugor Sándor képzőművész segítségével. Voltak gondolataim és mondanivalóm, amelyek foglalkoztattak, ezeket ki akartam fejezni szobrok segítségével. A háromdimenziós formák iránt mindig is nagyon vonzódtam.

Miért kezdtél ilyen embert próbáló munkába, amely ráadásul nem ígér biztos jövedelmet, sikereket?

Ha az ember nekikezd szobrot készíteni, és szereti azt, amit csinál, akkor munka közben egyáltalán nem érzi, hogy az nehéz. Nem éreztem soha semmi fáradtságot alkotás közben, csak utána. Ez nagy küzdelem az anyaggal és önmagaddal.  Alkotás közben nagy feszültségben és koncentrálásban dolgozom. Amikor a szoborral meg vagyok elégedve, és abbahagyom az alkotást, akkor vesz erőt rajtam egy nagyon jóleső fáradtság. Csak így. Ha azt érzed, hogy az egész testedet feszíti szét az a belső erő, amely kikívánkozik belőled, és boldog vagy, hogy eljutottál odáig, hogy végre alkothatsz, akkor nagyon nagy baj lenne, ha még véletlenül is a jövedelem és a siker gondolata foglalkoztatna. Akkor már nem tudsz szárnyalni. Ezek a dolgok engem sohasem érdekeltek, remélem, ezután sem fognak. A szobraimat akarom a legjobb tudásom szerint megalkotni. Ez mindennél fontosabb.

Hogyan tanultad a szakmát? Bejártál elismert alkotók műtermeibe?

Henry Moore A szobrászatról és Herbert Read A modern szobrászat című könyveiből, más művészi kiadványokból, folyóiratokból tanultam, ma is folyamatosan ezeket olvasom és tanulmányozom. Igyekeztem megismerni mindent, ami eddig a szobrászatban történt a kezdetektől napjainkig. Nagy öröm volt számomra, többek között a törzsi és az afrikai művészet megismerése. Voltam műtermekben is, de ott szinte semmit sem tanultam. Néha olyasmiket láttam, amik  arra figyelmeztetett, hogy mit ne csináljak úgy, ahogy ott történik.
Amikor Sepsiszentgyörgyön nem volt szállásom, akkor Plugor Sándor felajánlotta, hogy lakjak a műteremben, amíg lakást kapok. Az ottani atmoszféra és a csodálatos művek hatással voltak rám. Ennél fontosabbak voltak az éjszakába nyúló nagy beszélgetések. Sokszor éjjel három óráig osztottuk a világ sorsát, és beszéltünk a művészetről. Nem z helyi alkotókról, inkább a nagy dolgokról, ami a művészetben lezajlott. Plugor Sándor segített nekem Pásztor Ferenc igazgató mellett abban, hogy megrendezzük az első kiállításomat a gépgyárban. Illyefelván a KIDA-központban lévő tárlatomat is Sándorral együtt rendeztük.

Ki befolyásolta, alakította a szemléletedet?

Nem tartok senkit az előképemnek. Művészeti szemléletemet az igazi remekművekkel való ismerkedés és a folyamatos munka alakította. Alkotás közben sok mindenre rájön az ember, olyan dolgokra, amiket sehol senki sem tanít.

Minden alkotó, egyáltalán minden ember végigjár egy szellemi-szemléleti érlelődési folyamatot. Hogyan osztanád szakaszokra az eddig bejárt utadat?

Folyamatként élem meg ezt. Nem tudom és nem is akarom semmilyen szakaszokra osztani. Minden gondolatom, cselekedetem, teljes testi és lelki lényem eddig és most is az alkotással és a mondanivalóm kifejezésével van elfoglalva. Néha megnézem egyes régi alkotásaimat és sokszor elcsodálkozóm azon, hogy milyen jól sikerült megcsinálnom akkor azt a kisplasztikát. Az alkotói hangulat és állapot egyedi és megismételhetetlen. Talán ennek köszönhetem, hogy a kisplasztikáim teljesen másak. Tudatosan törekszem arra, hogy ne ismételjem önmagam és kihasználjam a három dimenzió nyújtotta lehetőségeket.

Nálad hogyan kezdődik az alkotási folyamat? Valahol, valamikor megláttál, mondjuk, egy tájrészletet, amely megragadott, emlékként rögzült, kiváltott egy érzést, és a továbbiakban ez működik?

Engem a táj úgy inspirál, hogy megtetszik nekem egy formás szikla vagy kő, egy érdekes formájú fa vagy valamilyen tárgy. A tárgyakat, amelyeket érdekesnek találok és lehetőségem adódik rá, összegyűjtöm és a műhelyemben tárolom, bízva és tudva, hogy annak a felhasználására biztosan sor kerül majd. Két alkotási módszerrel dolgozom. Az egyik alkotói folyamat a mintázással kezdődik, amikor a szobrot először agyagba megmintázom, erről később gipsz negatívot készítek, utána beecsetelem a viaszt ebbe a gipsz negatívba. Elkészítem a viaszmintát, amit majd beadok az öntődébe, hogy viaszveszejtéses technikával kiöntsék bronzba. Az öntés után cizellálom és patinázom a készülő szobrot, majd egy vékony matt lazúrral vagy folyékony viaszréteggel lekenem, hogy a patinázási szín mindörökre megmaradjon abban az állapotában.
A másik alkotói folyamat a használt tárgyak összegyűjtésével kezdődik. Aztán amikor valamilyen gondolat foglalkoztat, akkor a csomóból kezdem előszedni őket, ahogy Magyari Lajos írta „felkínálják magukat ezekek a tárgyak” és megpróbálom összeilleszteni őket. Kivágok belőlük, amennyit szükségesnek találok, készítek új, odaillő formát, vagy létező tárgyakat alakítok olyanná, ami az én gondolatomat kifejezi. Hegesztéssel illesztem össze őket, utána cizellálom sarokcsiszolóval és egyenes marókkal, majd patinázom és lekenem egy vékony viaszréteggel vagy matt lazúrral.

Hol „kezdődik” egy szobor?

Az én alkotásaim az agyamban születnek meg. Ott kezdődik el egy szobor gondolata, és állandó, örökös változáson megy át mindaddig, amíg megtalálom a végleges formáját.

Minden esetben van valamely előzetes gondolat? Lerajzolsz gondolatokat? A rajzot mennyiben tekinted önálló műalkotásnak?  Vagy ez csak terv, ami munka közben bizonyára módosul?

Minden esetben van előzetes gondolatom, amit inkább töprengésnek határoznék meg. Komoly vívódás az, ami végigkísér az alkotói folyamaton egészen addig, amíg megszületik a mű. A szobrászrajzzal soha sem foglalkoztam és nem is tartom végleges alkotásnak. Nem rajzolok le gondolatokat, csak firkákat készítek, azt sem mindenkor. Eleinte megpróbáltam lerajzolni a szobrot, de majd minden alkalommal kudarcba fulladt ez az igyekezetem, mert a munka közben adódó észrevételeim és felismeréseim hatására olyan sokat változott a mű, hogy nem is lehetett ráismerni a végén az eredeti elképzelésre. Ha teljes mértékben ki akarod használni a három dimenzió adta lehetőségeket, akkor munka közben nagyon kell koncentráljál arra, ezeket vedd észre, s élni is tudj velük. Sokkal jobb, ha az alkotás megszületésére összpontosítod minden figyelmedet, és ne a vázlathoz próbálj alkalmazkodni és ragaszkodni. Alkotás közben kell szárnyaljanak a gondolataid, semmi sem szabad ebben gátoljon. Ezt csak úgy lehet elérni, ha testben és lélekben egyaránt rákészültél, kész vagy, hogy elkészítsd a művet, ami nem biztos, hogy könnyen fog sikerülni. Gyakran sok kétkedéssel és bizonytalansággal kell megküzdeni a mű elkészítésének az ideje alatt. A módosítások egyfelől formaiak, az új formai felismerések és a tömegek arányainak változása miatt adódnak, másfelől  gondolatiak, a mondanivaló minél erősebb és tömörebb kifejezésének az óhajából adódnak.

A szoborötletek hogyan születnek? Kollégákkal, másokkal való beszélgetésben? Albumokat, internetet nézve, klasszikusok példáit követve?

A pályám elején, ritkán, de volt olyan eset, hogy nézegettem az albumban a szobrokat, és hirtelen kipattant egy teljesem más szobor ötlete, amely egyáltalán nem hasonlított a látottak közül egyikhez sem. Most olyankor jönnek az ötletek, amikor rá vagyok készülve az alkotásra. Természetesen a tudatalattiban sokat foglalkozom velük, rágódok rajtuk, amíg megszületnek a kiindulópont körvonalai.

Hogyan határozod meg a telt és üres terek arányát?

Ezt az arányt én nem tudom meghatározni. Ez teljesem változó minden egyes alkalommal. Erre nincs semmilyen recept. Nem lehet és nem is szabad semmilyen előre betanult sablon szerint dolgozni. Az én műveimben a telt és üres terek kézen fogva egymás mellett, egymást segítve és erősítve vannak jelen. A szobor összképe és ritmusa a végén mindig elárulja, hogy ezeket az arányokat helyesen alkalmaztam vagy sem.

A kész tárgyak beépítését az avantgárd kezdte el – Braque, Picasso, Picabia –, a mindennapi tárgyak költészetét a pop-art fedezte fel…

Picassónak egy egész szobája volt tele ilyen tárgyakkal, ahová nem engedett be senkit. Gonzales, Picasso barátja készítette az első hegesztett szobrot. Deuten Makkai Réka művészettörténész ezt írja a műveimmel és a pop arttal kapcsolatban: „Én nem tartalak téged pop-art művésznek, benned annál nagyobb a tisztelet a szép, a hagyomány és a tartalom iránt.” Én sem tartom magam pop-art művésznek.

Munkádban hogyan kezdődött a folyamat? A módszer, mint például a szürrealizmusban a véletlen?

A véletlennek annyi szerepe van, hogy én azokat a tárgyakat valahol és valamikor megtaláltam és megtetszettek nekem. Ha más tárgyat találtam volna, akkor más lenne a formája a születendő szobornak. Szobraimat Bihari Tamás budapesti újságíró izmusmentes alkotásoknak nevezte, amivel én is egyetértek. Van bennük egy csomó dolog, object trouvé, használati tárgy, pop art-elem, arta poverára emlékeztető elem, konstruktivista, szürrealista elem, avantgard expreszionizmus  stb., ha mikroszkóp alá vesszük a műveket. De ez fölösleges, itt a lényeg az, hogy ezeknek a dolgoknak az összeolvasztásából olyan művek születtek, amelyekről sok neves szakembernek az a véleménye, hogy egyik skatulyába sem lehet betuszkolni őket. Ezeket inkább Kovács Géza-művekként emlegetik.
Szobraimban fontos a mozgás érzésének a megteremtése, amit a formák ritmusa határoz meg, A régebbi szobrok általában tömörek voltak. Nem voltak ilyen fontosak az áttört üres formák, mint az én műveimben. Nagy szerepe van a fénynek és a levegőnek, amelyek átjárják a szobrot. És a néző pillantását magukkal ragadva körbe és szinte spirálisan felfelé viszik a formákon úgy, hogy az közben behatol a mű belsejébe is. Minden szoborban megtaláljuk a feszültséget, amely éltető elem is.
Ne feledkezzünk meg a másik módszerről sem, a viaszveszejtéses technikával készült szobrokról. Azok sokkal tömörebbek. Először megmintázom őket, és az öntődében bronzba kiöntjük. Utána cizellálom és patinázom a felületeket, majd bevonom vékony viaszréteggel. Anyagi lehetőségeim akadályoznak ebben, úgyhogy ezekből kevesebb alkotás születik. Wehner Tibor budapesti művészettörténész erről az alkotási módszerről  írta:  „A mintázott-öntött bronzok és a kollázsszerűen összeillesztett rekvizítum-objektek anyaghasználata, tömegformálása és térszervezése, valamint kifejezésmódja is gyökeresen különbözik egymástól – a bronz- és alumíniumszobrok között esetenként megjelenik a konkrét figura, az emberi alak is, s e műveken fontos hangsúlyokat kapnak a felületek, a palástok –, ám a megidézés emlékszerű volta, azonossága mégis összhangot teremt a két, egymástól nagyon távol álló szobrászati szólam között.”

Mikor tekintesz befejezettnek, késznek egy műalkotást?

Ezt meghatározni nagyon nehéz. Többször volt úgy, hogy ma késznek tekintettem a szobrot, és másnap, ahogy ránéztem, hibát találtam rajta. Volt, hogy egyszerűsíteni kellett az alakzaton, mert a plusz formák zavarták a mű mondanivalójának a kifejezését, vagy eltakarták bizonyos szögben az egyes formák teljes szépségét.  Máskor meg hiányt fedeztem fel. Találkoztam néha olyan üres részekkel, ahová odakívánkozott még valami. Akkor tekintem teljesen késznek a szobrot, ha ránézek, és jóleső nyugalom vesz rajtam erőt. Ha úgy érzem, hogy a műben minden a helyére került, nem észlelhető semmilyen zavaró részlet. Hiszem, hogy a mű, abban a pillanatban, amikor kész van, üzen nekem, és én meg kell érezzem ezt a jelzést, ha köztünk alkotás közben kialakult a tökéletes harmónia.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu