A csempészkirály fia (5. fejezet)
Fordító:
M. Bodrogi Enikő
Ha lett volna saját írásbeliségünk és ezzel együtt saját, írott történelmünk, akkor vallási szégyenünk sokkal kisebb lett volna, és félre lehetett volna seperni, akár egy történetünkben esett helyesírási hibát. Így azonban olyasmi lett belőle, amivel nem tudtunk igazán megbirkózni, olyasmi, ami lestadiánus2 önképünk hátsó feléből a pöcegödörbe potytyant. Ez volt a Korpela-mozgalom3.
Az 1940-es évek végén még mindig ennek a szégyennek az állóvizében éltünk, és mindenki azt remélte, hogy a Pilátus sírhantja felől fújó keleti szél, a vörös eszméé, elsodorja ezt az egész dolgot, hogy soha többé ne kaparja elő senki. A korpelánusok legnagyobb része egy másik pöcegödörbe vetette magát, éspedig a politikába, amely Sztálint istenítette. Az állami lapok is írtak erről a mozgalomról. Félő, hogy a svédek azt gondolják, az egész Tornio-völgy-kérdés nem egyéb, mint valami nemi felizgultság eksztázisában levő népesség, amelynek nem lehet észt tölteni a fejébe. Ezt a szégyent akkoriban az amerikaiak enyhítették. Gondoljátok el, a nagyvilágnak is megvoltak a maguk korpelánusai. Gondoljátok csak el, Amerikában! Ekkor meredtek ám a szemek a Haaparannanlehtire4. Az újságot hangosan felolvasták, a biztonság kedvéért mindkét nyelven, finnül és svédül, nehogy félreértés történjék.
A kegyesek áldást mondtak, és az eget kémlelték. Amerikában volt egy mozgalom, melynek hívei kígyók között éltek, sztrichnint ittak, de egy sem halt meg közülük mérgezésben, és senkit nem mart meg a kígyó.
Ezek bizony megszállottabbak voltak, mint a mi korpelánusaink. Az északi vadonok mannája volt ez a hír a mi veszekedőink számára, valósággal eksztázisba estek tőle, szájuk, mint a kígyófészek, amelyből síkos gondolatok kúsztak elő, nyálkás káromkodások tekeredtek kifelé, és kígyóméregtől csepegő motyogások fröccsentek. Az összeszorított torkokból újra és újra zsoltár préselődött ki madárnyelven, szélvész tört ki csőrökből, s mindez együtt olyan hatást keltett, mint az indiai kígyóbűvölő furulyájának hangja, amely a kígyókat a szoba plafonja felé csábítja. Szóval ilyesmi van ott Amerikában! Gondoljátok csak el! S hát Oroszországban? Rasputyin és a pedofil Berija5!? Ebből is azonnal vitát és politikát kerekítettek. A sztrichnin ellen és a kígyók védelmében. És mindezek közepette simogathatjuk az állunkat, és úgymond elmélkedhetünk, mint a bölcsek, akiknek a bölcsesség nem a szavukban van, hanem a szívükben. Nem lehet tudni. Mármint az állsimogatást. Nem állíthatjuk biztosan. Sok minden van ebben a világban. És talán a korpelánusoknak is valahol igazuk volt. Nem állíthatjuk az ellenkezőjét. Ki tudja. Még ha Isten alkotta is egészében az asszonyt, vajon nem az ördög nyomott a hátsó felére feneket? Nem tudom, jobb kételkedni, mint túlságosan hinni. Van harmadik lehetőség is, de az nem tartozik a mi gondolatmenetünkhöz. Itt most a politikának köszönhetően az „így van és nem úgy” ördöge uralkodik, amely nem ismeri az eszme harmadik szobáját6, ahol egyezség köthető és kezet lehet adni rá. Most olyan elszabadult idők járnak, hogy egyesek sztrichnint isznak, és kígyókat fogadnak el bérlőkül. A vitatkozók közül senki sem tudja, mi a sztrichnin, s épp emiatt az egész dolog komolytalannak tűnik.
A szavak nyírfajdcsapatként szállnak föl, s kedvesen, okosan és büszkén ülnek a beszédek tetején, mint az Oroszországból épp most érkezett süketfajdok. Ott a nyelv hegyében, a világmegváltó gondolat7 mocsarában székel most az a szó, hogy sztrichnin.
Kitört a hidegháború. Valóságos benzin a politika tartályába ez az amerikai szekta. Ha ott az emberek sztrichnint isznak és kígyókat fogadnak be a házukba, akkor bizony a négereket is lemészárolják, és a húsukból Corned beefet, konzervet készítenek. Ezt állították, és az állítást vörös káromkodásokkal pecsételték meg. Így van ám Amerikában! Lemészárolják a négereket, és a húsukat argentin sztékként árusítják.
Az Amerika-pártiak a Kiruna járásbeli svédek dolgát vágták ezeknek a képébe, bár még nem nevezték őket így. Akkor még emberi nevük volt: Kallák, Forsok, Eelisek, Heikkiläk. „Nyee-nyee”, öltöttek nyelvet a kommunisták. „Per-Albin svéd miniszterelnök és fasisztái svédeket küldtek a Szovjetunióba lövöldözni, hótt igaz, mi tudjuk, benne volt a lapban, a Flammában8 is. S aztán azok a rongyemberek képesek Sztálin Józsefet, a népek atyját gyilkossággal meggyanúsítani. Olyan ez, mintha a képét nézve azt mondanák: meg tudna ölni bárkit is ez az ember? Az egyetlen helyes válasz: nem bizony! S még azt elmondom, hogy Lenin feltámad halottaiból, és Sztálin a holdra utazik!”
Svante, a szomszéd fiú ezeket papolta, szószékként az útszéli tejesállványt9 használva. A Flammát lengetve hirdette Finnország és a világ első munkásállama közti örök békét. Nagy és nevezetes ünnepnap volt ez Finnország történetében. A demokrata nép harcra készen állt, és betapasztottak minden szájat, amely irritálta a népet, és másképp vélekedett a dolgokról. Finnország végre igazi demokráciának örvendhetett, ugyanolyannak, mint amilyen a Szovjetunióban már megvalósult. Svante hadonászott, verte a taktust, a Flammába trombitált, amelyet Meänmaa10 egyetlen megbízható hírforrásának tartottak. Ez kétségtelen. Ámen valamennyi túllihegésre. Úgy bizony!
Jól van, na, mondta a papa, gyere te is kávézni.
Cipők kopogtatták a padlót az asztal alatt, ahol ültem, és új szavakat tanultam, amelyek mind a munkásmozgalom szavai. Az egész világ tele volt velük.
Svante Stockholmba utazott, ahol rossz vonatra ült, és gjuter ögonblick död, azonnal halálát lelte. Stockholmban halálukat lelik az emberek, nálunk fogják magukat és meghalnak.
Megölte magát, mondták a kegyesek, és sóhajtoztak. Nem is csoda.
Nem szabad annyira lobbanékonynak lenni a politikában sem, állították a liberális szocik, akik nem tudták, hogy menthetnék meg a szocializmus fényét, amely Sztálin árnyékába került. A kapitalisták bűne, kihajítanak embereket a vonatból Stockholmban, mondták a világmegváltó eszme emberei, és hüvelykujjukkal bagót kotortak elő az ajkuk alól, majd beletörölték a nadrágjukba, és elhallgattak.
Az idő a mi torokszorító énekeinkhez11 tartozik, a múlását panaszolják, ugyanakkor a zsoltárok vigaszt hordoznak, mivel „az idő elszáll a bánattal együtt”. Új idők, új dalok hangzanak majd fel új nyelveken. Nem csoda, hogy nem emlékszem semmi másra a Narnia Krónikáiból, mint arra, hogy az idő holtan fekszik a föld alatt. Ott lakik Kalap herceg is12. Ha valaki leesik és elveszti eszméletét, utána felébred és lábra áll, de ha a koporsóba kerül, akkor többé nem kel fel. Számomra ez most elég világos, de hogy az az idő, ami nyomaszt és terhel, eltűnik, és örökké válik, és új nyelveket szül, talán jobbakat, mint ezek a mi nyelveink – mi is az az idő valójában?
Az idő egyrészt túl hosszú, másrészt nem elég, néha túl kevés van belőle, és véget ér, s az időből át lehet lépni az örökkévalóságba.
Amikor túl hosszúra nyúlt, a kulcs elrejtésével ütöttük agyon. Szinte minden este vártam, hogy Öqvist, a vámos, eljöjjön. Kulcselrejtést játszottunk. Ha valahová a padlóra rejtették, akkor fisk, azaz hal volt, ha magasra, akkor fĺgel, madár, ha meg a kettő közötti magasságba, akkor mittemellan, középen. Az asztal alatt ültem, néztem és hallgattam, ahogy svédül kiabálták, hogy, fĺgel, fisk, mittemellan. „Fĺgelfiskomittemellan”, „madárhalésközépen”. Hosszú szó ez, és az örömrivalgások is hosszúak, amelyekkel a kulcs megkerülését üdvözölték, és én arra gondoltam, hogy ez ama paradicsomi kulcs, amelyet Ádám és Éva elveszített. Amikor pedig megkerült, akkor az idő elszállt a bánattal együtt. De hogy hová szállt és hová tűnt el, nem tudom. Talán az órába, amely ütéseivel jelzett, ahogy a pajalai templom harangja jelzi valakinek a halálát. A falióra figyelmeztet, hogy az idő elszáll, meghal és odalesz.
Öqvisttel malmot is játszottak, az olyan gombokkal való játék, hogy egy kartonlapra iskolai vonalzóval vonalakat és köröket kell húzni Ĺberg Kuno pap fekete gombjával, amelyet elveszített, amikor megkeresztelt. A játék során a gombokat kell tologatni úgy, hogy a vetélytárs kutyaszorítóba kerüljön, és semerre ne tudjon elmozdulni. A gombokat mama varródobozából vettük ki.
Néztem, ahogy az egyik a sliccgombot, a másik az egyenruhagombot tologatja, a harmadik pedig egy simát, az ünnepi nadrág egykori tartógombját. Csiki-csuki, kiesett!
Egyik este így szólt Öqvist: „Van a fiúnak lába, miért nem jár?” Elővett egy hosszú elemlámpát, és ezt mondta: „Hé, Pänktti, ha idejössz, neked adom ezt!” Kikászálódtam az asztal alól, az aludttejtől gömböcként és a háborús dolgoktól súlyosan. Odamentem Öqvisthez, elvettem a lámpát, és így szóltam: „Tack!” Svédül! Íme, a civilizáció megtanított járni, mikor a karbidlámpa csípős szaggal égett, és olyan hangot adott ki, mintha valaki éppen Vademecummal gargarizálna.
Risto levelet kapott a fivérétől Szibériából. Éppen azt olvasták fel Öqvistnek is, hogy elvihesse a hírt a flammahívőknek: „Küldjétek el a protézisemet”, olvasta Risto. Ez a testvérre tartozik. Protézis nélkül nem tudott elboldogulni a szibériai hófúvásban. A levelet Helsinkin keresztül csempészték át. Senki nem tudta, miféle protézisről van szó, de azt megértették, hogy anélkül vége. A konyhában minden csendes volt. Csak a falióra ütött. Ilyen a VALPO, a titkosrendőrség. Elragadja az embereket, és Szibériáig hurcolja őket protézis nélkül.
Új időket éltünk. Meänmaa, ez a part- és határország svéd sakkjátékká kezdett válni, és ősi, lassú pulzusa nem lüktetett többé a Magasságos akaratából, egyenetlenül vert az új idők rendje szerint, amelyet a politika írt elő. Új idők jártak. Az önkéntesek új fogakat kaptak a koronától, és a köszönés szavai is „gratulálok”-ká váltak. „Gratulálok az új fogaidhoz!” „Gratulálok az új frizurádhoz!” A tanítónő lánya a Sĺningsman című lapot és Ivar Lo-Johansson proletáríró könyveit árulta. Papírlapról olvasta: „Släpp icke taget! Ge forstatt stöd ĺt Europa-hjälpen! Länspostgiro 67020” (Ne hagyjátok abba az adakozást! Szüksége van Európának továbbra is segélyre! A megye postai irányítószáma: 67020).
De én sehogy sem akartam az újat megkedvelni, hanem a régi világ végén ültem, és várakoztam. A csempészkirály otthonában bűnös dolgok folytak éjjelente, és amikor eljött a vasárnap és az áhítat ideje, akkor a kegyelem kiáradt, és a bűnök teljes bocsánatot nyertek. Messze van még ettől a világvége, és megvált a kegyelem. De a vám elleni bűnökről nem sokat beszéltek. Beleivódtak a falainkba, nem volt szabad megvallani őket, talán nem is bocsáttatnak meg, vagy hogy is van ez? Ha Öqvist kérdezett, ezt kellett mondanom: „Jag vet inte!” Nem tudom! Öqvist finnül beszélt, amikor malmot játszottunk, és eldugta a kulcsot, de amikor a vám elleni bűnökről kérdezett, svédül beszélt. Lehet, hogy a vám elleni vétkezés svéd nyelvű, épp úgy, mint Ingrid Bergman.
Egyik éjjel láttam, hogy Risto zsákkal a hátán szaladt. A vámos utána lőtt. Holdvilágos éjszaka volt. Orromat az ablaktáblának nyomtam. Hová szalad most a mi vám elleni vétkeinkkel? „Bűneink terhét hordozta ő”, csengett a fülemben az ének valamelyik áhítatról. A bűnök terhét Risztus hordozza. Most épp zsákban viszi.
Ha valaki az állami uszadékfából lop, akkor faúsztatási bűnt követ el. Amikor a hajdani Raattamaa Petrus megvallotta ebbéli bűnét, száz koronát küldött svéd bélyeges borítékban a Koronának, és bocsánatot kért a vétkéért. Vajon a király teljesen megbocsátott neki? Nem tudom, erről senki nem beszélt.
Egy napon új munkás érkezett, Sammalvaara Armas. Minden férfi faúsztatni ment. Az asszonyok a parton mostak. A nővéreim bűnt követtek el: festették a körmüket, jósoltak, gyertyát gyújtottak, a tükörben nézegették magukat, és férjhez készültek. A bűn kéjében nyögdécseltek, és a félelemtől sikongtak, amikor az ablak szelleme megmozdította az üveget az ujjuk alatt. Az ablak szelleme alighanem Sammalvaara Armasba és Ristóba költözött. Aztán a két fiú verekedni kezdett. A tornácon álltam és néztem, hogy úgy mozognak, ahogy a mérges macskák vagy a titkosrendőrségtől űzött, egymással marakodó eszeveszettek.
Sammalvaara Armas nyársat ragadt, Risto csáklyát. Armas úgy fejbe verte Ristót, hogy a vér lecsorgott az arcán. Risto lecsapott egy darabot Armas egyik füléből, s az ott lógott a csáklya vasán. A verekedés után Risto a szaunában feküdt a nap hátralevő részében. Greta néném Armas füldarabját tiszta szeszbe tette, aztán a kályha tüzében fertőtlenítette a bacilusoktól a tűt, és helyére varrta a darabot. Armas üvöltött, amikor stoppolták. Majd a paciens utókezelésre ment egy másik Armashoz, Wirtala A. Armashoz, akinek volt Heumann-féle gyógyszere, kenőcse meg szesze és egyéb folyadékja német földről. Ezeket a sebre tették, illetve megitták. Másnap Armas eltűnt, de emlékezetemben megmaradt elevenen és homályba burkoltan.
Ötven évvel ezek után Sammalvaara falván utaztam át. Csak néhány ház volt ott. Érdeklődtem Sammalvaara Armasról. Igen, oda tartozik az Orajärvi bandához. Kérdeztem, mi van a fülével. Mi lenne, semmi különös. Ennél többre nem voltam kíváncsi. Ki akarná gyermekkora mítoszait, lódításait és legendáit szétfoszlatni?
Hosszúlábú Risto nálunk maradt. Kivitt a mezőre, a partra, és megmutatta nekem a mocsarat. Mindenki az UNRA-segélyről13 beszélt. Eldöntöttem, hogy Hosszúláb maga az Unra. Biztosan kapitány. Én ezt úgy meséltem Amminak, az unokatestvéremnek, hogy Untrohvi kapitány nálunk lakik, és a titkosrendőrség a nyomában van. Ammi, aki a legjobb barátom lett, vonogatta a vállát: „Az semmi, nálunk lakik Kaape. Fát hasogat, és senkiben sem bízik.” Ammi suttogva mesélte, hogy a Flamma ugyanaz, mint a VALPO, a titkosrendőrség, amelyik a szomszédban bujkál, mert van nekik Flammájuk. Nagyon veszélyes kiejteni, hogy kapitány vagy altiszt. Kaapénak néha üdvözletet küldött Hermann, de akkor minden redőnyt lehúztak, és suttogva beszéltek. A titkosrendőrség mindent hall, és előszeretettel rángatja le fogóval az altisztek és a kapitány kezéről és lábáról a körmöt. Köröm nélkül meg sokkal rosszabb Szibériában, mint protézis nélkül. Ammi azt mondta, hogy ez az újságban is benne volt. Felső-Kassában láttak „flygande tefati”-t, repülő csészealjat is, de a titkosrendőrség megtiltotta a szovjet diszkoszvetőknek, hogy nyugat felé hajigáljanak. Felső-Kassában tudták ezt is a fiúk, és mind a titkosrendőrségnek dolgoztak. Most minden a politikáról szólt, és énnekem a politikából bőven kijutott. Messziről köpök az egész politikára.
A júniussal együtt eljött a fény és a meleg. Risto, akit most már csak Hosszúlábnak neveztek, magával vitt a Tupojoki folyóhoz. Hallgattuk a faúsztató fiúk kiáltását és nevetését, s azt, hogy „hó-rukk”, meg „vigyázz”, meg „arra mély, ne, ne arra”, és „hol a főnök”?
Észrevettem az összes nyári virágot a partokon, a mélyedésekben és az égerfaligetben. Minden zöld volt, és a zöld mocsári gólyahírek a sárga virágok hátterében még zöldebbnek tűntek. Berki szellőrózsa díszítette a zöld földet, és nemsokára eltűnik, amikor a pitypangok kinyílnak, megvidámítva és megszépítve a réteket. Most bármilyen virágot lehet látni itt, például „kärrviolin”-t, árvácskát.
Még tartott a faúsztatás, amikor megérkezett a ruszki hőség14. Trópusi, a fű pedig szubtrópusi. Így magyarázták a rádióban. A telefonhuzalok remegtek az oszlopok között, számomra ismeretlen virágok százainak nehéz illata szállt a fejembe, ahogy a perzselő szél felfelé kavarta a forró földről és talajról, és még be nem lélegezni sem lehetett. Szinte láttam, ahogy a levegőben remegett ez a nehéz földillat és a fű szaga. Egészen olyan volt, mint a nap füstje, amely fátylakat húzogat a domboldalon elterülő rétek s a finn hegyek és erdők fölé.
A Paradicsom sem lehet szebb, annyira szép volt ott minden. A domboldalon álltunk, és a folyót néztük, amely mélykéken csillogott, akár a királyi érdemrend szalagja, amelyről a „Hela värld” (Egész világ) hetilap képet is közölt. És az égen olyan fehér és bolyhos fellegek voltak, hogy azokon csak az angyaloknak szabadott utazniuk az égen át s nézniük ezt a nyári földet és a folyót.
Hosszúláb a vállára vett, és szaladni kezdett. A faúsztatók, akik a perzselő napon ing nélkül heverésztek, képtelenül bármilyen munkára, elcsodálkoztak, amikor szél kerekedett, és esni kezdett. Az esővíz megtöltötte a kis csónakokat azon nyomban. Az erdő fái ezerfelé hajladoztak, és koronájukat forgatták, hogy mi a csoda ez. Néhány erdeifenyő több száz éve állt az erdő szélén, s ilyet mégsem látott eddig. Átvészeltek tűzvészt, kibírtak szelet és hófúvást, de ezúttal a koronák letörtek, és a törzsek keresztben elhasadtak, és úgy csillogtak az esőben, mint a frissen nyúzott rénbőr a falon. Ágak röpködtek a levegőben, és végül a folyóban landoltak. A főnök a maga száz kilójával repült a levegőbe, mint egy gyapjúkesztyű, és a part puha hangyabolyai oltalmába mászott, hogy csak a csizmája talpa feketéllett csillogón a sárga mocsári gólyahírek között. Az ég tízesével lőtte ki egyenes irányban ágyúgolyóit, mint a ruszkik az ihantalai ütközetben, amelyről Risto mesélt. A jégdarabok akkorák voltak, mint a faúsztatók ökle, és olyan vadul verték a földet, hogy a kivágott fák kérge mind lehasadt. A jégeső pénzt spórolt a faúsztató társaságnak. Az ég meghántotta a fatörzseket. Ĺke bácsikám taxijának elülső szélvédője betört, s bátyámnak homlokába csapott a jég, és egy nagy dudor nőtt a fejére. A ló lecsúszott a homokos oldalon, és este, amikor az idő lecsendesedett, ki kellett ásni az uszadékfa alól. A tehenek bőgtek félelmükben, a juhok pedig a fenyők alá menekültek. Egyedül a disznó álldogált és röfögött az ól előtt, fejét rázogatta, amikor záporoztak rá a jégdarabok.
Szablyáskirály, a titokzatos figura megint átsurrant engedély nélkül a határon, és útlevél nélkül találtak rá a mi oldalunkon. Lopott evezős csónakja felborult, ő meg eszméletlenül feküdt a partunkon. A konyhába cipelték, s megint volt egy alakunk, akiről azt kellett mondanom, hogy „Jag vet inte”, azaz nem tudom, ha a vámosok kérdezősködtek.
Gunnari, aki velem egyidős, annyira megijedt, hogy borsószemet dugott az orrába. Az meg kihajtott, és augusztusra valami zöld kezdett kibújni az orrából. Henrikssoni doktor eltávolította onnan.
Ugyanaznap este Hosszúláb kölcsön akarta kérni Uno bácsikám fiók-üzletének kulcsát. Mama, akibe beleállt az isiász, az ágyba kényszerült. Greta nénikém vigyázott ránk. Nem adhatták oda a kulcsot a papa engedélye nélkül. Akkor Hosszúláb elvette a fejszét, s azzal próbálta kinyitni a raktár ajtaját. Körbevágta a zárat. A földön ültem, és faúsztatósat játszottam. Hirtelen betört a szoba ablaka, és megjelent Hosszúláb véresen, fejszével a kezében. Ganajnyelven15 ismételgettem:
„Hottúláb! Hottúláb!” Mikor észrevettem, hogy Greta és Märta megijedt, ordítani kezdtem. Hosszúláb megállt, és így szólt: „ne félj a bácsitól!” Persze én nem a bácsitól féltem, csak nem értettem, miért szökik ki Greta a konyhaablakon, és miért olyan dühös a papám Hosszúlábra, ha Gretával együtt érkezik meg a faúsztatásból. Hosszúláb eltűnt, s én erre is csak azt mondhatom, hogy engem mindig idéztek, amikor Hosszúlábról beszéltek. Még jó, hogy Kuutto Hilma a nyelvemtől fogva húzott ki erre a világra. Én bizony ezt mondom.
Hosszúláb visszajött. Iiva bácsikám lélekszakadva érkezett a Pohjanenék régi portájáról, sírás fojtogatta, és azt mesélte, hogy egy finn férfi ül ott késsel a kezében, és azt mondja, meg akarja ölni Ottót.
Papa elvette winchester puskáját, és elment a régi Pohjanen lakba. Kicsavarta a kést Hosszúláb kezéből, a csónakba tessékelte, így megszabadultak tőle. A zajló folyó magával vitte a haszontalant. „De Sammalvaarában azon siránkozott, hogy mennyire gonosz volt Pohjanen Ottóhoz, pedig a házában mindenki olyan rendes volt hozzá”, így meséli el Iiva bácsikám az 58 évvel ezelőtt történteket a mama kilencvenedik születésnapján.
De Hosszúláb hőse lesz még egy másik történetnek is, amely biztosan beleillik a mi csempész-legendáriumunkba.