A Cigányiász elbeszélése Ioan Budai Deleanu nyomán – részlet, harmadik ének
Arról, hogyan játssza Párpángél az elvarázsolt erdőben a vágy, a mulatság és a bánat dalait, és hogyan lát meg egy szépséges leányzót és vész el a tekintete a csillagokban; közben Virágfi más eseményeket mesél el, mik a cigánytáborban estek meg, Vlád fejedelem más szándékairól és hősi tetteiről.
Ezúttal Ioan Deleanu hallgatóinak száma megnövekedett. Nemcsak a püspökség írástudói jöttek el, hanem nagyváradi írók is, akik közül különösen egy nyugtalan ifjú vonta magára a figyelmet, aki sokat beszélt és hadonászott a kezével. Ez felajánlotta a jelenlevőknek, hogy a legközelebbi találkozó legyen az ő hegyaljai présházában; ennek pincéjében egy kóstolgatásra szánt terem is állt, a falait tenyérnyi vastagságú penészfoltok borították. Még egy sor széket kellett hozni azok mögé, akik az asztal mellett ültek. Egyesek a felső páholyban kaptak helyet, ami az egész teret körbeölelte, mint a teátrumban, s amit rózsafa korlát védett.
Az elbeszélő ezúttal is a múzsához fohászkodó invokációval kezdte imádság helyett.
Ó, múzsa, kérlek, fejezd be nyugodalmas és kellemes pihenésedet, vesd tekinteted a világra, és nézd, hogy kél fel a hajnal vöröslő fehérje, szelíd tekintettel hogy pillant a földre, hogy űzi el az éj gyászködét, hogy hajol meg a fényes jövő a Nap előtt, mintha egy ébredő oroszlán előtt hajtana térdet. Jöjj, ó, múzsa, induljunk újabb felfedezőútra, mert még hosszú út áll előttünk, sok ösvényt kell még bejárnunk. Főleg Párpángélről szeretnék tudni sokan, mit csinál most, és valóban, most jött el a sora, hogy róla meséljünk.
Éppen vacsorázott. Miután elverte éhét és csillapította szomját, visszatért a mulatozók közé, kik új, csillogó ruhába öltöztették, és kérték, zenéljen tovább. Ő úgy viselte magát, mint egy mesterdalnok, ki sohasem hiányzik a nagy mulatságokról, olyan volt, mint egy egykori bárd, ki Marsot és fegyvereit dicsőítette. Most Szent Péntek asszony fiát akarta megénekelni, és az egész társaságot szerelmi dalokkal megörvendeztetni, dicső, bűbájos, bánatos érzelmekkel teli dalokkal. A Csókai Krónika pontosan lejegyzi szavait.
– Ezen a ponton, szólalt meg Petru Maior, fel kell világosítanunk a hallgatóságot, kicsoda is ez a Szent Péntek. Péntek a szerelem istennője, akit a rómaiak Vénusznak neveznek, a görögök pedig Aphroditének. Számunkra az Emlékezések és a szerelem eljövetelének a napja, a fia pedig Ámor vagy Ljubov, ahogy a szlávok nevezik.
– A ’mester’ szó pedig, mondta el Philologosz is a magáét, teljesen román, azt jelenti, hozzáértő, virtuóz.
Íme Párpángél dalának szövege úgy, ahogy a Csókai Krónikában áll:
„Szeressetek, jó emberek,
Első törvény a szerelem,
Ez a törvénye mindeneknek,
Nélküle nincsen semmi sem.
Aki e törvényt megszegi,
Az életet nem érdemli.
Minden, ami mozog s álmodik,
Ami zöldell és virágba borul,
A szerelemre támaszkodik,
Vágyakozva karjába hull.
Ó, Ámor, minden hozzád esdekel,
Néked áldoz remegő örömmel.
Ezt a mulandó, véges világot
A szerelem tépte ki a ködből,
A sötétbe ez hozott világot
Meleget ez lehelt a hidegből.
Így lett renddé a zűrzavar,
Szelíd szólammá a vihar.
A föld minden lélegező lénye
E törvény szerint él mindenütt,
Mindennek ez a törvénye.
A csillagok e szót susogják egymásnak,
Az ég a földnek, vihar óceánnak.
Minden, ami az ég iránt röpül,
Minden, ami a tengerben úszik,
Ami él, az mind feltétlenül
Szerelmet vár, tőle nem búcsúzik,
Mert a szerelem olyan édes,
Mint a hajnal harmattal ékes.
Csak ti, egyszerű emberek,
Gyalázzátok e szenvedélyt,
Ódzkodik tőle szívetek,
Mintha bűn lenne s szenvedés.
Ó, szegény porból vett jószág,
Tűri a vágy, hogy eltapossák?!
Ti hát, kiknek a szíve jó,
Eszetek Napként tündököl,
Szeressétek, szeretni jó,
Annak test és lélek örül.
Míg csak lehet, szeressetek,
A halál vár benneteket.
Az ág leng, a madár dalol,
Vidáman hívja kicsi párját,
Még a madár is lángra gyúl,
Szerelem rebbenti a szárnyát.
Ketten szállnak máris az égen,
A férj és kedves felesége.
Szeressünk hát, míg feltolul
Orcánkba vörösen a vér,
Míg a szemfödél ránk borul,
Míg párunk szerelemben él.
Évek és élet elröpül,
Vissza se néz kegyetlenül.
Szeressünk, amíg van időnk,
Hisz minden nappal kevesebb van,
Míg szívünk van és van tüdőnk,
Jobb, hogyha szerelemben illan
Az élet; ránk csap a halál
S nem édes többé semmi már.
Szeress, míg fiatal a vér,
Lángra lobban az ereidben,
Míg agyad messzire elér,
És nincs gyűlölet a szívedben.
Szívedet felette a vágy,
Csak a deszka fekszik alád.
Szeress, míg Ámor is veled van,
Míg Vénusz simogatja szíved,
Szeress, amíg csak szeretet van,
S fiatal lány mosolyog néked.
Szeress, míg eljön még a mámor,
Mert aztán rád borul a távol.
Énekelj és fogózz belénk,
És mi viszont beléd fogódzunk,
Fogd szépen szerelmed kezét,
Hiszen most még örömbe sodrunk,
És dalold, ahogy csak tudsz a vágytól:
Ámor jöjjön, isteni Ámor!”
Ez utolsó kívánságot követően mindenki tapsolt és bravózott neki, ifjak és lányok, s arra kérték, énekeljen nekik még egy dalt, és kórusban, nagy vidámsággal exklamálták az utolsó sort: „Ámor jöjjön, isteni Ámor.”
A püspöki hallgatók sem maradtak érintetlenül.
– Bárhogy is tűnt néked, Szamárfő testvérem, szólalt meg legelőször Balgafi, nekem kezd tetszeni a költő, s még inkább, amit most utolszor mondott.
– A gondolatok nekem is tetszenek, komám, de a verssorok némiképp naivnak és zavarosnak tűnnek előttem. Ha lesz időm, újraírom ezt a dalocskát és elénekli a mi cigányunk és meglátod, másképpen fog hangzani.
– De hát ha Párpángél valóban így énekelt, vágott közbe Simplissimus, akkor mégiscsak mesterdalnok és jó költő.
– Hát ha minden írva volt, hogyne énekelte volna? Szamárfő még mindig elégedetlen volt.
Az elbűvölt asztaltársaság ujjongva ivott, Párpángél pedig tovább játszotta a szerepét. Pintilie egyik dalára gondolt, amelyiknek nemcsak a cigányok között volt nagy sikere, hanem a románok rendezte lakodalmakon és mulatságokon is.
„A bor Isten adománya,
Ő adta az emberiségnek,
A terméseknek királya,
Emberek közt dicső ének.
Hogyha inni kér a szívem,
Töltesz nekem, édes kincsem.
Ó szentelt olaj, szent kenet,
Te adsz boldog életet
Annak is, ki ifjú lehet,
S ki már lopja az éveket.
Igyunk s poharunkat emeljük:
Éljünk mind, kik a bort szeretjük!
Erőt a gyengének te adsz,
És gyógyírt is a szenvedőnek,
A szegénytől el nem maradsz,
A gazdag nem marad el tőled.
Arcukon te vagy a pirosság,
Az életkedv és a vidorság.
Aki iszik, nem szomorú,
Eltávozik tőle a bú,
Ürömből öröm lesz hamar,
Gyáváé lesz a diadal.
Igyunk s poharunkat emeljük:
Éljünk mind, kik a bort szeretjük!
Égi nedűhöz jöjj velem,
Igyunk s ahogy iszunk, örüljünk,
Szomjadat oltsad hirtelen,
Aztán meg új pohárért küldjünk,
A harmadik, a negyedik…
Haszontalan a hetedik.”
– Ebből az látszik, hogy a mi dalnokunk is nagy borivó volt, készen arra, hogy akár hét pohárral is megigyon. Mert csak egy igazi borivó tud meginni hét pohárral, azaz egy kupánál többet, vagy egy litret, a mai mérték szerint, szólalt meg Szamárfő.
– Ki tudja, milyen poharakat emleget ő, talán kisebbeket, mélázott el a Deli Büszkefi.
– Az eredeti irat szélén ráakadtam, hogy a költő egy kupát és egy felet értett ennyi italon, és hogy azokban az időkben ez nem volt sok, mert az emberek erősebbek voltak, mint manapság, világosította fel a hallgatóságot Eruditus.
– De előttem úgy tűnik, hogy ezek a sorok különböznek az előzőktől, mintha gondosabban lennének megformálva, csodálkozott Petru Maior.
Amire Szamárfő huncutul elmosolyodott. Ioan Deleanu kéziratának oldalai közé becsúsztatta annak az éneknek egy változatát, amit ők is szoktak énekelni a mulatságokon, Ioan Deleanu pedig cinkosan felolvasta. Aztán folytatta az elbeszélést anélkül, hogy ő felvilágosította volna társait.
Midőn Párpángél befejezte dalát, mindenki felhajtotta az italát, egyre ismételgetve a refrént, mi nagyon megnyerte tetszésöket: „Igyunk s poharunkat emeljük, / Éljünk mind, kik a bort szeretjük!” Akkor egy elfátyolozott arcú lány lépett hozzá, egy szomorú teremtés, aki csak nemrég jött közéjük, és arra kérte, énekeljen egy szomorú dalt, azt, ami neki jobban tetszik. Aztán elfordult, mintha nem akarná, hogy felismerjék, Párpángél pedig felhangolta a lantját és nekikezdett egy szomorú történetnek:
– A ti jó és érzéssel teli lelketeknek, a ti érző szíveteknek a Tündér Ilona és Árgirus királyfi közötti szerelem históriáját mesélem el nektek, ennek a kiválasztott párnak a szenvedélyéről és szenvedéséről. Ó, múzsa, te, ki az égbolt halma alatt rejtőzöl kék ruhádban, s Ámornak énekelsz fenséges hegedűddel, adj erőt, hogy én is énekelhessek két szerelmetes szívről és a bajokról, mik rájok szakadtak. Hagyd el az árnyak sűrűjét és szállj le ide mellém, hogy jusson eszembe Árgirus forró szerelme, kettőjük vágya és keserve, míg egymásra nem találtak.
Az ifjú Árgirus idegen országokban, városokban, falvakban bolyongott, egyre azt kérdezte, hol van a Fekete Vár, de ugyan hiábavalóan kérdezte. Senki nem tudta, sem kicsi, sem nagy, hogy küldje a helyes irányba. Így került egy mélységesen mély völgybe. Fáradtan, mint akinek eszét megzavarta, szívét átjárta a szerelem, a bánat, a vágy, a bú, leszállt a lováról, kirántotta kardját a hüvelyéből, markolatját a földbe döfte, hegyét pedig a melle felé irányította, mert véget akart vetni az életének. Sóhajtozott, könnyes szemét a csillagokra emelte, Ilonáért fohászkodott. Így szólt: „Szerelmetes Ilonám, vágyaim akihez vinnének, tudd meg, hogy a te Árgirusod a halál küszöbén vagyon, vajh elszomorítana-é keserves sorsa?! Talán sohase tudod meg, milyen szomorú és szörnyű események történtek velem. Hallják hát a bánatomat a lelketlen sziklakövek, ők legyenek a tanúim, hogy halálomig hű voltam hozzád. Sok országot bejártam, mindenfelé kerestelek, de most már minden fáradozásomat berekesztem. Idegen hegyeket, dombokat és pusztaságokat bolyongtam be miattad, de minden reménységem elveszett és már nem tudok hazatérni, mert szerelmem nem hunyt ki és a szívem nem enged. Maradj hát jó egészségben, én kedvesem, és ha valaha megtudod, hogyan végeztem, ha valaha füledbe jut szörnyű halálom híre, egy forró könnycseppet hullass az emlékemre, s kívánd azt, hogy legyen nekem könnyű a föld, mert érted áldoztam fel magam.”
Ezt mondván be akarta döfni könyörtelen és éles kardját szép kebelébe, midőn egy hang azt súgta a fülébe: Mit teszel, Árgirus? Akkor kihullott kezéből a vas és Hermina karjában tért magához. Hermina az a jó tündér volt, aki már gyerekkorától óvta és oktatta, akitől a jó dolgokat megtanulta, s aki azokban a pillanatokban is a segítségére sietett. Felé fordította hát sötét tekintetét, és már sóhajtani is alig tudott, forró ajkakkal és elhaló hangon csak annyit mondott: „Ó, mit látok, te vagy, jó Hermina.” „Én, Árgirusom, én, azért jöttem, hogy eltaszítsalak a halál küszöbéről. Ó, ki juttatott ily rút gondolatokra, mi tereh nyomja lelked s mi barbár végzet öl? Hogy felejthetted el a dicső virtusokat, mik felé mindig küldtelek, s hogy akarád eldobni az életet, miért mindenki küzd? Vajh nem tudod, hogy aki az élet keserű poharából nem ivott, az az édesből sem kortyolhat? Nem tudod-é, hogy egy ködös, homályos nap után, midőn fú a szél és esik az eső, még szebben és ragyogóbban kél fel a Nap? Galád dolog, jobbágy lelkek szándoka, hogy ily kétségbeesett gondolatok jussanak eszedbe. Fel, Árgirus, sok harag és sok fáradság vár reád, de ésszel és ügyességgel mindegyiket legyőzöd. Mindegyiket. Csak merj! A jó szerencse nem ágyban fekszik, párnák között, a henye restséggel sem jár párban. Midőn nehéz lesz, emlékezz reám és az intelmeimre és légy bátor. Ne engedd magadhoz az aljas gondolatokat. Bízzál benne, hogy minden rossztól megszabadulsz és eljutsz a Fekete Várba.”
Ezután Hermina láthatatlanná vált, a dalia pedig még mindig néma volt a döbbent csodálkozástól, kitágult szemmel nézett a világba. Sokáig maradt volna még ebben az állapotban, ha nem jelent volna meg hűséges lova, ki úgy siratta gazdáját, mint egy közeli barát. Akkor magához tért, mintha csak mély álomból ébredne, kardját visszadugta a hüvelyébe és nagy elhatározással nyeregbe ugrott. A pej meg mint a szél vitte hegyen-völgyön át, pusztaságokon keresztül, ahol sem falvak, sem ösvények nem valának, kiszáradt mezőkön és sűrű erdőkön, árnyas erdőkön, ahol nem ismerik az éhséget, sem a szomjúhozást. Amikor egy hegy lábához érkezett, félelmetes teremtmény jelent meg előtte, akinek csak a homloka közepén volt egy szeme, s aki messziről így kiáltott: „Állj meg, dalia, egy lépés nem sok, annyit se tegyél többet, mert halálos veszedelembe kerülsz azon nyomban.” Árgirus megállt, nem azért, mintha félt volna, hanem mert megdöbbent, minő szörny állja útját.
„Ki vagy te, kérdezte vakmerőn, hogy el mered állni Árgirus útját, kit senki nem állított meg eddigelé?” Ezt mondván megsarkantyúzta a lovát s a rút szörnyre támadt, ám ez meg se rezdült. Még a sötéten morgó fellegekből lezúduló villám sem zúdul akkora erővel, aminővel Árgirus csapott le erre az óriásra, miután megforgatta kardját a levegőben, arra gondolva, hogy menten agyonvágja. Ez azonban csak állt mozdulatlanul, fejét kesernyés mosollyal ingatva, testén egyetlen seb vagy folt nem látszott. Midőn látta Árgirus, hogy még csak megsebezni se tudja, elfogta a gyűlölet. De a rettentő szörny így szólt: „Tévedsz, emberizink, ha a fegyveredben bízol, midőn előttem állasz. Ha nem veted alá magad a parancsaimnak, sem éles fegyvereid, sem erős karjaid, sem bármi más erényed nem válik hasznodra.”
Ebben a pillanatban Petru Maior fel akarta világosítani a többieket a ronda jelenésről és így magyarázott:
– Ezeket az egyszemű embereket az antikvitásban a költők küklopszoknak nevezték. Tudnotok kell még, hogy ez a történet azokból az időkből származik, amikor a románok még pogányok voltak és bálványokhoz imádkoztak. Ezért esik szó itt Hermina istennőről is, aki felnevelte Árgirust és a dalia pártfogója. Ilonáról nem ejtünk szót. Bizonyára a mesebeli Tündér Ilona ő.
Midőn Párpángél ehhez a momentumhoz érkezett az elbeszélésben, az elfátyolozott arcú lány, aki, hogy elszédítse, arra kérte, hogy valami szomorú történetet adjon elő, felhajtotta fátylát és megtörte a varázslatot. A hegedű kihullott az ifjú kezéből, s mintha minden élet kifutott volna belőle. Ám a lány sarkon fordult és a kijárat felé sietett. Mindannyian elnémultak, nem tudván, mit is higgyenek. Párpángél magához tért és sietve követte. De a lányt mintha a föld nyelte volna el. Minden helyiséget tűvé tett érte, jobbra-balra kérdezősködött, és miután minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, még szomorúbban tért vissza a döbbent társasághoz. A vendégek semmit nem értettek, csak hogy a történet és a mulatság félbeszakadt. Ebből aztán nagy lárma lett, a cigányságot gúnyos tréfákkal és gyalázkodó szavakkal illették. A leghangosabb egy Virágfi nevű legény volt Vercsikánból, egy erős és folyton kérkedő legény, aki leleplezte Vlád egyezségét a cigánysággal.
– Minden azért történik, mert Vlád fejedelem, látván, hogy mindenfelé mennyi rengeteg cigány van, kik semmit nem akarnak összekuporgatni, hanem a legnagyobb tunyaságban élnek, úgy vélte, legjobb lesz, ha fegyvert ad nékik és házat meg birtokot ígér nekik. Mi több, egy fejedelmi rendelettel az országnak ezt a szegeletét egészen nékik adta, Hollóvártól a Fekete Várig, egy teljes egyházmegyét. Egyesek szerint Vlád tréfából tette mindezt, mások szerint el akarta veszejteni az egész nyomorult és lusta cigányságot azzal, hogy a törökök ellen küldi. Én azon az állásponton vagyok, hogy hadi meggondolásból cselekedte, meg akarta növelni a katonái számát az egyiptomi seregekkel, tudván, hogy jőnek a törökök s az ő serege kicsi. A cigányokkal két célja volt: látni akarta, milyen bátor a háborúban a fáraó fekete szolgahada, és meg akarta mutatni a törököknek, hogy milyen sok harcosa van. És akárhogy is forgatnánk ezt a két dolgot, mindkét szándok jó: az első révén megrekcumozza a cigány fajt, a másikkal becsapja a hódítókat.
Ezzel befejezte perorációját, s az elvarázsolt erdő vendégei szétszéledtek. Előtte azonban megjelent egy idegen lovas, kinek ritka szép öltözéke és kinézete volt, látszott rajta, hogy előkelő származású, idegen országból jött lovag, aki e szavakkal fordult hozzá:
– Sok nap elmúlt azóta, mióta gyönyört találtam ebben a csodálatos udvarban. Látom, te idevaló vagy, ne haragudj meg egy ártatlan kérdésért. Ki ennek a ritka elbűvölő udvarnak az ura, hadd köszönjem meg néki illendően a nagyszerű vendéglátást.
– Örömmel megmondanám, drága uram, felelte Virágfi, de engem is egy különös történet hozott ide. Soha nem láttam ezelőtt ezt az udvart. De azt beszélik, egy nagy hírű kereskedő járt erre először, aki más társaival együtt talált rá eme ember nem látta erdőre. S ezt a csodálatos várat azért építették, hogy kényeztessék az utazókat, szállást és vendéglátást biztosítsanak nekik, élelmet és minden szükségeset, méghozzá megejtő udvariassággal. Mindezek a nők és hajadonok idegen országokban vásárolt rabszolgák, kiket éppen azért hoztak, hogy mindenkinek a kedvében járjanak, annyi örömet szerezve, amennyit csak a vendég megkíván. Senki nem tudja, hol van a ház ura, és senkinek nem szükséges tudnia, amíg semmi nem hiányzik, sőt inkább mindenből fölösleg is van, de van egy öreg gazdasszony, ki mindenen rajta tartja a szemét.
Ioan Deleanut ismét megállították a kommentátorok. Ideje is volt már, hogy megszusszanjon. Leült, mert állva adta elő Párpángél dalait. Az első, aki megszólalt, Simplissimus volt:
– Szóval Sátán tengeren túli kereskedő képében építette fel a palotáját és elvarázsolt udvarát…
– Igazán ördögi dolog, hogy ifjú leányokat és fiúkat vigyen a bűnbe, kiáltott fel Desdemon atya vagy Túltömjén, ahogy a fiatalok nevezték.
– Ki tudja, talán azok a lányok emberbőrbe bújt ördögök voltak, vélekedett Kételyi Atya.
Ez után a rövid párbeszéd után az elbeszélő újra felvette az elbeszélés fonalát.
Az idegen elámult ennek a történetnek a hallatán. Aztán ő is előadta a gondját:
– Megmondom kereken, nekem is sürgősen folytatnom kellene utamat, de valaki vagy valami nem enged, így hát itt maradok, mint aki invalidus. Én meg vagyok szokva a hadi nehézségekkel, szívem a fegyverekért dobog, de itt csak játék van és hancúrozás, hogy a nap egy évszázadnál is hosszabbnak tűnik. Hallottam Vlád fejedelem hősiességéről és elindultam a nagy csata színhelye felé, gondolván, én is segítő kezet nyújtok a kereszténység győzelme ügyében, mit egész földrészünk vár. (A beszédje szerint ez az idegen Erdélyből származik, hallatszott Szamárfő suttogása, amire azonban senki nem figyelmezett.) És ha már úgyis elérkeztünk idáig, kérlek, ha nem esik nehezedre, röviden mondd el, mi ezeknek a szörnyű háborúknak az oka, mert nálunk egyik hír leüti a másikat.
– Örömmel, válaszolt Virágfi, hiszen mi itt vagyunk a közelben, tudunk hát mindent, de azok a hírek is huncutok ám, amik hozzánkig eljutnak, mást mondanak, mint ami az igazság. De én nem tartok senkivel, és jó szívvel elbeszélem neked, hogyan állnak a dolgok, a kezdet kezdetétől, ha meg nem haragszol érte. Vagyis a görögöktől és Konstantinápolytól. Mivel a görögök elfeledték a fegyverek mesterségét és a párnák puhaságának adták át magukat, hosszú és haszontalan beszélgetésekbe bonyolódtak, a törökök meghódították Konstantin császár városát.
Ebben az időben a nyugatiak azon vitatkoztak, vajon a tyúk volt-é előbb vagy a tojás, lakik-é valaki a Holdon, ha lakik, ember-é vagy barom, s ha ember, beszél-é valami emberi nyelven, mint mi, s a Holdon élő emberek vajon megbűnhődnek-é, vagy ők is idvezülnek, vagyis hogy vajh értük is szenvedett-é a Jézus Krisztus. A római pápa döntött elevenek és holtak felett, Szent Péter trónján üldögélvén és főleg azon örvendezett magában, hogy a bizánci pátriárkát a szultán jelöli ki, és a szultán csinálja majd a görög törvényeket. A keresztény királyok rablók kezére hagyták az országjokat s maguk a szent helyek fölött verekedtek, Jozafát völgyéért, Palesztina földjéért, a szentséges Jeruzsálemért, a Megváltó sírjáért. S a török, aki gőgössé vált ennyi visszhangzó győzedelem után, minden keresztény ország vesztét hirdette, s azokat, amik közel valának, felprédálta.
A mi hazánkra is szemet vetett, azt is meg akarta hódítani, ismervén egész rendezetlenségünket, és úgy gondolkodván, hogy egy olyan ország, mit belülről egymás elleni fenekedések pusztítanak, az úgyis idegen kézbe esik, ha nem ma, hát holnap. A hazánk meg olyan volt, akár az oldott kéve, a legnagyobb zűrzavarban, erkölcsiekben is lehanyatlott. A bojárok mindig megrontották az urak szándokát, s az egyszerű emberek csak a rosszra s a galádságra gondoltak. Így ment ez már évszázadok óta, egyfajta anarchiában, törvényt nem ismerve, verekedésre és lopásra mindig készen. Mostanáig senki nem merte vagy akarta megváltoztatni ezt a helyzetet, mert mindenki a maga nyereségire gondolt, nem az országéra.
Vlád fejedelemnek azonban, miután kezébe vette a kormányrudat Oláhországban, az első dolga az volt, hogy fejét vegye az ármánykodóknak. Aztán a politikában és a hadseregben is rendet csinált, arra gondolván, hogy mindent az ország természete szerint intéz. Rövid időn belül a dolgok a rendes kerékvágásba zökkentek. A bojárok közül azokat, akik nem akarták a szabályokat követni, a legzordabb büntetéssel sújtotta, Vlád ugyanis úgy gondolta, ők azok, akiknek legelőször kellene alávetniök magokat a törvényeknek, nekik kellene fényt gyújtaniok a többiek agyába és a jó szokások felé terelni őket. Mert ha csak a gyöngék és a szegények követik a törvényt, mivé lesz akkor az ország? Oroszlánok és farkasok barlangja, akik a barlangjukban vicsorognak és a gyönge marhák vérét szívják.
Ezt mondta Vlád a Díván előtt és minden tanácskozásban, hozzátéve, hogy azok, kik az idegenekkel trafikálnak és árulásra vetemednek, a fejökkel fizetnek, legyenek bár parasztok, bojárok vagy kupecek. Keményen megbüntette őket, főleg akkor, ha a törökökkel kötöttek titkos egyezséget, de bármilyen más ország esetében is. Vagyonukat és minden birtokukat pedig szétosztotta a hon tisztességes védelmezői között. Új, írott regulákat vezetett be, különleges büntetéseket a rablótámadásért és más ilyen gazságokért, a legelterjedtebb a karóba húzás lévén, egy iszonyú halál. Aztán kiválasztotta a legszorgalmatosabb és legerősebb férfiakat, s ötszáz ilyenből létrehozott egy őrséget saját biztonságára. Ezek annyira jól megtanulták a fegyverforgatást, hogy nem lehetett legyőzni őket. Ezt követően rendet tett a lovasságban, megtanítván ezeket is, hogy kell mesteri módon forgatni a fegyvert, és hogy kell táborozni.
Néhány bojár azonban mindegyre fondorlaton törte a fejét, minden jó dolgot ellenzett és csak a hűtlenségen kotoltak. Így történik mindig. Aki fel akarja emelni nemzetét a világosságba, és sikerül neki a jó útra térítenie azt, több rosszat hall a fáradságáért, mint jót a nemes szándokaiért. Vládnak is ez a keserű sors jutott. Akik gyalázták őt, azt mondták, tirannus, és más ilyen hazugságokat találtak ki róla, hogy a nép eltávolodjon tőle, s hogy ne hallgasson rá az ország. Karós Vajdának is nevezték, mert nem kegyelmezett a rablóknak és karóba húzatta őket.
– Ebben az ügyben a krónikák ellentmondanak egymásnak, akart világosságot tenni Petru Maior. Néhány közülök úgy festi le Vládot, mint rettenetes zsarnokot, mások mint olyan Uralkodót, aki méltó a székéhez, de kemény, amikor a büntetésről esik szó. Istvánról is, Moldva fejedelméről, az áll a krónikákban, hogy indulatos és az ártatlan vért könnyen ontó ember volt.*
– De hát ez a Csókai Krónika egy cigány agyában fogant meg, így jókat mond Vládról, kit a cigányok barátjának tartanak, és ugyanilyen cigány írásokból vették a dicséretet, ellenkezett Kritikosz.
– Én másképp gondolom, avatkozott a vitába Veritandus-Igazságfalvi, az egyensúly megőrzése érdekében írtak másképp, a barátok jókat, az ellenségek pedig rosszakat. De lássuk, mit írtak az idegenek, kiknek semmi érdeke nem volt sem dicsérni, sem pedig gyalázni őt.
– Ami eddig elhangzott, mind igazság, nem mese, jelentette ki határozottan Petru Maior. A Vlád és Mohamed közötti harcokról a legnevezetesebb bizánci történész Choniatesz is írt.
– Én is azt hiszem, hogy minden szava igaz, szólalt meg Ioan Deleanu, majd folytatta az olvasást.
A bojárok nem nyughattak. Üstöllést titkos követeket küldtek a szultánhoz, akik arról tudósították, hogy a fejedelem a Porta ellen lázítja az országot és a veszedelem csak tovább növekszik, ha idejében útját nem szegik. Ennek következtében a szultán is küldött egy-egy pasát egy kisebb sereg élén, hogy rabolja ki Havasalföldet, hogy szüntelenül rohanja le a széleken, télen és nyáron egyaránt. Ám a fejedelemnek is megvolt a magához való esze, őrködött éberül, jól felfegyverzett, harcban járatos katonái voltak. Sokakat megfutamított vagy elfogott, s az elfogottakat a biztos halálba küldte, parancsot adván, hogy élve húzzák karóba őket. Azt beszélik, hogy még vagy harmincezer pogány útonállót karóba húzatott és nem engedte, hogy elföldeljék őket, a sasoknak és a hollóknak hagyta kiváló eledelül tetemüket.
Mohamed szultán nem hitt el mindent első szóra. Ámde mivel folyamatosan érkeztek a hírek és a szóbeszédek, arra gondolt, elküldi néhány megbízható emberét, hogy lássák, van-e alapja mindennek. Néhány ravasz kapudzsira gondolt, akik egy fényűző követség képében mehetnének. Az első, akire ezt a feladatot bízta, Katavolin volt, egy eltöröködösött görög, egy uzsorás fia, aki a Díván élére került. Ez előtt leplezte le a szultán rejtett szándokát és megnyitotta előtte a szívét, ami tele volt ármánnyal. Félrehívta és ezt mondta neki:
– Fontos küldetésed van, Katavolin, minden bizalmamat beléd helyezem. Az oláh fejedelem, a Porta alattvalója, kíméletlenül bánik az igazhitűekkel, nem tesz eleget az irántunk való kötelességének, nem akar tudni az adóról, nem akar térdet hajtani előttem. Próbáld meg jobb belátásra bírni, a jó útra téríteni, hogy behódoljon nekem. S ha látod, hogy nem hagyja a magáét és nem akar hajlani a jó szóra és a jó tanácsra, más eszközökhöz folyamodhatsz. Ezen a portyán Hamza, a vidini pasa lesz segítségedre, csak vigyázzatok, legyetek óvatosak, nehogy megtudja az oláh, mert akkor egész törekvésünk fölöslegessé válik és minden kárba vész.
Ezzel a paranccsal ment a görög Hamzához, és megtanácskozták, hogyan ejthetnék csapdába Vládot: menjen maga Katavolin hozzá, adja elő a Porta kívánságát és próbálja meg a szultán hűségére hozni. S ha látja, hogy nem hajol meg, tüstént tudassa a pasával, és amikor a fejedelem a szokás szerint a határig kíséri, Hamza sebesen átkel a Dunán és lerohanja őt. A képmutató görög ezután elindult a megbízatásával, hogy eszébe idézze Vládnak, mit vétett a múltban, amiért bocsánatot kell kérnie, és nyújtson baráti jobbot a jövőre nézvést. Így szólt a Fejedelemhez:
– Nagy hibát követtél el, de a Porta az ő végtelen könyörületében mindent megbocsát, ami elmúlt, s ezután csak barátként akar rád gondolni. Nem is kíván tőled mást, mint a harácsot és vagy ötszáz ifjat, meg azt, hogy jelenj meg a fényességes Mohamed előtt, hajolj meg előtte és kérj bocsánatot.
A fejedelem türelmesen és elszoruló szívvel hallgatta végig a követ beszédét, át akarván érteni annak álnokságát, kezdetben jóindulatot mutatott, hogy csapdába csalja, aztán fenséges büszkeséggel ezt válaszolta:
– Mondd meg annak, aki küldött, hogy ez az én válaszom. A harácsot összegyűjtöttük s lakat alatt van, de egyetlen idegen sem tud hozzáférkőzni és senki nem veheti el, csak karddal a kezében. Ha a szultánnak kell ez a harács, jöjjön és vegye el. De az ifjak sem akarnak hazájukból rabságba menni, azt mondják, ők a haza sorsában akarnak osztozni, legyen az bár jó vagy rossz. Ami engem illet, mondd meg, hogy akkor fogok térdet hajtani a fényességes Porta előtt, amikor a nyulak űzik az agarakat és a bárányok felfalják a farkasokat. Akkor talán térdet hajtok, de most nem.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy soha nem hajt térdet előtte, értette meg Szamárfő.
– Merész szavak egy oláh uralkodótól a hatalmas Mohamed részére, büszkélkedett Kritikosz.
– Mégis igazak, szögezte le Petru Maior. Egy krónikában ugyancsak Vládról azt olvastam, hogy szintén egy török követségtől azt kérte, vegyék le a turbánjukat s maradjanak hajadonfőtt előtte, és mert ezek azt felelték, hogy az ő törvényük nem engedi meg, hogy fedetlen fővel járjanak, azt a parancsot adta, vasszegekkel fogják a turbánt a fejükhöz, mondván, ilyenformán soha többé nem lesznek kénytelenek megszegni a törvényüket. És midőn teljesítették a parancsot, mindannyian iszonyú halállal haltak meg. Tehát ha képes volt ezt Mohamed követeivel megtenni, bizonyára valóban ezekkel a szavakkal válaszolt a szultánnak.
– Valóban, krónikánk szavait el lehet hinni, értett egyet Ioan Deleanu is, sietvén, hogy befejezze a Harmadik éneket.
Látván akkor a követség, hogy semmi módon nem győzheti meg Vládot, íziben tudatta ezt Vidinnel, hadd készülődjön a már tudott dologra, Vlád ugyanis késznek mutatkozott arra, hogy elkísérje őket és a Dunáig őrködjön felettük. Vládnak azonban szintén hűséges kémei voltak és megtudta ezt az aljas tervet is. Titokban négyezer válogatott lovast gyűjtött össze, s elküldte őket, hogy állják el Hamza útját. Szigorú parancsot adott, maradjanak mindannyian a rejtekhelyükön a megfelelő pillanatig, akkor meg kétszeres erővel és késedelem nélkül támadják hátba a törököt. Mindeközben a fejedelem úgy viselkedett, mintha semmiről sem tudna, és felfegyverzett őrségével együtt az illő tisztességgel és pompával kísérte a török követséget.