Lázadó jegyzetek
Lázadó jegyzetek
Regényrészlet, negyedik rész
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg!”
(József Attila: Tiszta szívvel)
1
Tudom, hogy történetemben sok a homály. A lélekrajz megbocsáthatatlanul hiányos, és a jellemek fejlődése sem kellően indokolt. De hát nem vagyok se hivatásos tollforgató, se műkedvelő lélekbúvár. Sőt még becsületes megtaláló sem vagyok, máskülönben átadtam volna a noteszt azoknak, akiket törvény szerint illet.
*
…Aligha a bevarrás volt a legnagyobb baj, ami Pétert érte – akárcsak annak idején az apja, ő is megúszta felfüggesztett büntetéssel –, hanem hogy Daniella szülei megtiltották lányuknak, hogy egy ilyen huligán társaságában mutatkozzon.
– Ha nem értesz a szép szóból, jön a szobafogság! – dühöngött az apja.
– Te azelőtt olyan rendes kislány voltál – próbált lelkére beszélni az anyja.
– Úgy látszik, felnőttem – mondta Daniella csöndesen.
Ám az ő bizalma is megrendült, s más szemmel nézett már Péterre. Titokban továbbra is találkozgattak, az igaz, de a korábbi meghittségnek hűlt helye volt. Ráadásul a fiú – sokszor maga sem tudta, miért – mind sűrűbben alázta porig vétlen szerelmét.
– Daniella – suttogta példának okáért egy délután, valamelyik kopott padon ülve. – Stein Daniella… Stein… Stein…
– Mi bajod a nevemmel? – kérdezte évődve a lány.
Ám Péter nem volt enyelgős kedvében. Hirtelen fölkapta a fejét, mint a szagot fogó vadászkutya.
– Nem vagy te zsidó?
Daniella összerezzent.
– Számít ez valamit?
– De még mennyire – tagolta lassan Péter, egyenesen a lány megrebbenő szemébe nézve.
– Az vagyok – mondta Daniella.
– Értem – bólintott hősünk, s hosszan, jelentőségteljesen hallgatott.
Daniella is maga elé meredt, mint akit valami arcpirító tetten értek, és most szégyenletes büntetés elé néz. Csak sokára szólalt meg:
– Ha téged zavar ez a dolog, ne találkozzunk többet…
A csönd úgy zúgott körülöttük, mint szünetjel a rádióban.
– Ugyan mért zavarna? – rántott vállat végül Péter. – Fölösleges érzékenykedni… Különben is, a nagyapám szerint a régi zsidók csodálatos emberek voltak.
– Él még a nagyapád? – kérdezte némi hallgatás után, még mindig szemlesütve Daniella.
– Meghalt azelőtt, hogy megszülettem volna.
– Sajnálom.
Én nem, gondolta a fiú. Fennhangon azonban csak annyit mondott:
– És volt még egy zsidó barátom is. Schultz Ádám. Egy ügyvéd fia…
– Mi lett vele?
– Ő is meghalt… – Látva azonban a lány arcán az elborzadást, gyorsan hozzátette: – A számomra…
*
Péter, amikor magára maradt, sokáig rágódott a fönti beszélgetésen.
Olykor maga is csodálattal adózott a zsidók talpraesettségének. Hogy megélnek a jég hátán is. Máskor ellenben engesztelhetetlenül gyűlölte őket a talpraesettségükért. Azért, hogy a jég hátán is megélnek. Ügyetlen zsidókról pedig sose hallott, hiszen csak az előítéleteket ismerte, a zsidókat nem.
Ám végül rá kellett eszmélnie, hogy szüntelen ingadozása valójában héber hangzású második nevéből fakad, mely ott sötétlik minden hivatalos okmányon, ugyanolyan rákos sejtekhez hasonló gátlásokat burjánoztatva szét benne, mint amilyen gátlások – feltételezése szerint – a született zsidókban is fészkelhetnek.
2
Noteszában az alábbi bejegyzés stílusa ugyan nem vall hősünkre, de a kézírás kétségtelenül az övé.
Feljegyzés: „Magyarországon már az is rázós, ha valakinek németes neve van. Mert akkor vagy sváb, vagy zsidó. Az első a jobb. De Magyarországon svábnak lenni se mázli. Hisz az már semmiképp se német. Csak sváb.
A legfrankóbb megmagyarosodni. Ezt lehet tanácsolni a szlávoknak is. Mert mindegy, mi vagy, csak a színed legyen nemzeti.
Persze ha valakinek nem elég menő a vallása, az rögtön más. Főleg ha nem keresztény. Hanem például zsidó.
Ennél már csak az lehet cikibb, ha egy ipse cigány. Állatira kínos, mert lehet az az ipse bármekkora cimbalmos, lőttek neki…”
– Nem csoda, hogy a Dankó Pista annyi lehervasztó nótát írt – mondta Péter egyszer valamelyik ferencvárosi kocsmában egy romának, akit zenésznek nézett. Egész barátságosan mondta, mert épp nem cigánygyűlölő, hanem cigánybarát hangulatban volt.
A másik némán bólintott.
Rendeltek még egy kört, s éjfélig alaposan berúgtak. Mikor pedig a kocsmáros kihajította őket az utcára, az egész környéket fölverték részeg gajdolásukkal.
Csendháborítás, rendőrség, fogda lett a vége – meg ami akkoriban ezzel járt.
3
Péter szerelme lassan átalakult, s bár továbbra is maradt benne gyöngédség Daniella iránt, valami zavaros, hovatovább az utálattal határos érzés sem hagyott neki nyugtot. Gyötörni akarta a lányt, ahogy azelőtt Anikót és Kata húgát is meggyötörte, noha a maga módján szerette őket…
Őszintén szólva nem akart már megmenekülni, ennélfogva (akár a veszett kutya) minden odadörgölőzés után beleharapott a segítő kézbe.
*
Egyik este épp a Duna-parton sétálgatott Daniellával, fekete bokrok takarásában. Arról beszélgettek, vajon mi lesz velük tíz év múlva. A témát Péter erőltette, s a lány kissé tartózkodó válaszai nyomán mind kínosabban érezte magát. Hirtelen így szólt:
– Ha most beugranánk a Dunába, többé soha senki sem állhatna közénk…
Daniella ijedt pillantást vetett rá.
– Ez butaság. Az életet élni kell, nem eldobni. Én még sok szépre vágyom…
– Nem így értettem – mondta a fiú türelmetlenül. A „butaság” szó amúgy is vérig sértette, s a lány finomkodó modora sem volt ínyére. Szerelmük kezdete óta most először érezte úgy, hogy egy idegennel beszélget. Ha e pillanatban Daniella valami kedveset mond, valamit, ami hízeleg Péter hiúságának, talán még elkerülhető lett volna a szakítás. Ám szomorú szemmel csak annyit jegyzett meg:
– Úgy látom, megint rosszkedvű vagy…
Péter nem felelt. Évek óta hordott magánál egy keskeny pengéjű kést, amely mindig a jobb zsebében lapult, bár még sohasem használta, evéshez sem. Arra tartogatta, ha alkalomadtán egy bicskás kötekedő kerül az útjába. Most mégis megmarkolta a kés nyelét, s féloldalt Daniellára sandított, előbb az arcára, aztán lejjebb a nyakára, amely fehér volt, puha és védtelen. Épp sötétedett, körös-körül megnyúltak az árnyékok, mintha vadászó farkasok lopakodtak volna a folyóhoz. Amúgy ez a partszakasz meglehetősen kihaltnak rémlett.
Daniellát nyugtalanította a fiú hallgatása, s tétován így szólt:
– Most már menjünk a buszmegálló felé! Megígértem, hogy korán hazaérek…
Péter megtorpant, s néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig gondolkodott; sápadt, lesoványodott arca halálfejre emlékeztetett a holdfényben. A lány gyomrát egyetlen pillanatra jeges rémület rántotta görcsbe, de végül is nem történt semmi, ami e hirtelen támadt rémületet indokolta volna.
Péter mindössze a következőt morogta:
– Nekem is dolgom van.
Majd gúnyosan hozzátette még, ajkát lebiggyesztve, torz fintorral:
– Élj csak, ha annyira szeretsz élni!
Azzal sarkon fordult, s egykettőre elnyelte az emberi érzelmek iránt közömbös éjszaka. A következő pillanatban feltámadt a szél, s a metsző hidegben vergődni kezdtek a fűszálak…
4
Péter soha többé nem látta viszont Daniellát. (Egy darabig azzal a makacs önáltatással hitegette magát, hogy nem is kíváncsi rá.)
Feljegyzés: „Daniella meghalt… Két bomba jó lehetőséget láttam ekkor magam előtt: vagy meghülyülök, vagy kinyírok egy tagot. Talán mindkét dolog megtörténik. És az egyik következménye lesz a másiknak. A sorrend tökmindegy. Egyáltalán: minden tökmindegy.
Daniella meghalt, és kész!
Elbaltáztam.”
*
A lány csak hosszú évekkel később értesült Péter sorsáról. Férjes asszony volt már, családanya, lábán a kezdődő visszerekkel, s első szerelme sem volt már több az emlékezet vizében táncoló roncsdarabnál.
Egyik régi gimnáziumi tanára adta tudtára, mi történt annak idején a fiúval. Az utcán futottak össze, Daniella épp hétvégi bevásárlásait intézte.
– Pedig milyen jó eszű srác volt – sajnálkozott a tanár. – Sokra vihette volna, ha…
– De ő nem akarta sokra vinni – vágott közbe Daniella, maga is elcsodálkozva tiszteletlenségén. – Legalábbis azt hiszem…
– Pszichiátriai eset volt – folytatta most már kendőzetlenül a tanár. – A lázadásnak is megvannak a határai.
– Igen, lehet.
– Beteg volt. Az elméje… túlérzékenység, ilyesmi… Azért kár érte!
– Tudom, hogy csacsiság, de egyszer azt hittem, hogy meg akar ölni – mondta némi csönd után Daniella. – Együtt jártunk pár hétig. A legutolsó találkozásunkkor történt. Rémes érzés volt.
– …?
– Nem csinált semmit. Talán ő képedt volna el legjobban, ha akkor elmondom, mire gondoltam. De nem láttam többé.
– Nem is kereste?
– Képtelen voltam rá.
– Hát igen, kedvesem. Ez már csak így van… Amúgy merre megy?
– A vásárcsarnok felé.
– Én is oda indultam. – Azzal a tanár gyorsan témát váltott.
*
A fiatalasszony, miután hazaért, elővette az egyik fiók mélyéből Péter utolsó hozzá írt versét. A többit csak fölolvasta a randevúkon, aztán zsebre gyűrte, ez volt az egyetlen, amelyet neki is adott:
NE ENGEDD!
Ne engedd, hogy vétkezzem,
s ne engedd, hogy két kezem
saskarmokat növesszen!
Ne engedd, hogy vén legyek,
s ne engedd, hogy vérebek
rágják szét a szívemet!
Ne engedd, hogy szenvedjek,
s ne engedd, hogy az Isten
kettőnkön ne segítsen!
Ne engedd, hogy elfussak,
s ne engedd, hogy elmúljak
egy pokoli éjszakán!
Ne engedd!
5
…Aznap este, mikor szakított Daniellával, hősünk hazarohant, s jobb híján a húgán állt bosszút. Váratlanul benyitva a szobájába, kulcsra zárta az ajtót.
– Térdelj a sarokba!
Kata történetesen az ágyán hasalt, és tanult. Ijedtében szó nélkül engedelmeskedett. Napok óta nem látott bátyjának már a puszta megjelenése, nyersen csattanó hangja is halálra rémítette.
Péter azonban nem érte be ennyivel, szárazbabot hozott a kamrából; szülei szemlátomást nem voltak otthon.
– Állj fel! – parancsolt a húgára.
A földre szórta a babszemeket.
– Térdre!
Kata szófogadóan a babra térdelt, vállait rázta a csöndes sírás. Bátyja ezalatt az ágyra huppant, de kis idő múlva türelmetlenül fölpattant, s kisietett. Valamit szedett a kertben.
Míg kínzója távol volt, hogy találomra felkapkodjon néhány kavicsot a verandához vezető ösvényről, addig Kata könnyedén elillanhatott volna a szobájából, menedéket keresve valahol a házban. Mégsem tette.
A fiú visszajött.
– Állj fel!
Hangos koppanások a padlón.
– Térdre!
Ám azon az estén ez sem volt elég Péternek: pár perc múlva a karjánál fogva ráncigálta talpra zokogó húgát. Új parancs dörrent:
– Vetkőzz le!
A lány szipogva vetkőzni kezdett.
– Gyorsabban!
– Nem akarom…
Az első pofon után Kata már hangosan sírt.
– A szoknyát is!
Lekerült a szoknya. Péter a melltartóra bökött.
– Folytasd, te ribanc!
– Ne beszélj velem így – suttogta kétségbeesve a lány, bár a hangjában némi érzéki izgalom is bujkált. – A húgod vagyok…
– Kuss!
Újabb pofon.
A földre eső melltartó almaforma, meglepően kívánatos kebleket fedett föl. Péter vegyes érzelmekkel bámulta őket, de aztán felülkerekedett benne a női nem iránti minden igazságtalan megvetése.
– A bugyit is!
– Hülye vagy?… Azt már nem!
A fiú fenyegetően emelte föl ökölbe szorított kezét.
– Vedd le!
Kata rákvörös arccal lehúzta a bugyiját is, majd lehajtott fejjel, szégyenkezve gyűrögette a kezében. Bátyja egy darabig leánykereskedő módjára nézte a feltárult idomokat.
– Egész jó nő lesz belőled, hugi – mondta a következő percben félig elismerően, félig csúfondárosan; aztán látszólag indokolatlanul dühbe gurult: – Annál rosszabb!
És ezzel a zavaros végszóval faképnél hagyta Katát is, a házat is.
*
Ám a kertben váratlanul meggondolta magát, visszaosont, s a résnyire nyitott ablakon keresztül belesett dicstelen tettének színhelyére. Látta, hogy húga egész testében reszketve, négykézláb szedegeti össze szétdobált ruháit a padlóról.
Péter elképzelte, hogy a lány egyszerre csak vadmacskaként talpra szökken, az ablakhoz veti magát, kilöki az üvegtáblákat, s körmei megcsikordulnak a párkány bádoglemezén, mikor a kertben gomolygó rettenetes sötétségbe kiáltja:
– Megkeserülöd ezt még, te szemét strici!
Kata azonban némán felhúzta a bugyiját, majd a szoknyáját is. Könnyei elapadtak.
Közben odafent a tornyokba verődött, ólomszürke felhők tömegében hasadék támadt, épp a hold előtt, melynek fénye egy pillanatra beezüstözte a bakfis lány melleit…
*
Legalábbis a noteszban talált enyhén vadregényes hangulatú szövegtöredék szerint így történt.
Mellesleg ez a leghosszabb bejegyzés.
6
Péter a szakítás után mélyebbre csúszott, mint amilyen állapotban a Daniellával való találkozása előtt volt. Ivott, cigizett, füvet szívott, lopott és verekedett, hogy elfelejtse a lányt. Közben verseket írt, majd elégette őket. Csak a véletlen műve, hogy a „napló” nem jutott hasonló sorsra.
Másfelől azonban megkönnyebbült; lelke mélyén maga is tudta, hogy szerepet játszik: az eltaszított szerelmesét, akinek így eggyel több oka van gyűlölni a világot. Vásári komédia az egész. De ő hiteles alakítást nyújtott. A kiábrándultság és keserűség pedig, amivel szerepét megformálta, vitathatatlanul őszinte volt.
„Ásatag csont vagyok mélyen a föld alatt”, írta. Effajta hasonlatait – hasonlatok ezek egyáltalán? – én sem tudtam már hová tenni, holott egyiket-másikat órák hosszat forgattam lüktető fejemben. Hiába is tagadnám, hogy utolsó bejegyzéseit nehezemre esett ép ésszel fölfogni. Ám a kilátástalanság, ami a tollat fogó kezet vezette, nyilvánvaló. Másutt például azt írta: „Féregrágta koporsónak érzem magam…”
*
Szülei is haraggal vegyes kétségbeeséssel néztek rá, ha nagy ritkán hazavetődött. Mikor beszélgetni akartak vele, szó nélkül kitért előlük vagy rájuk mordult, hogy hagyják békén. Maga sem tudta ilyenkor, mit is keres otthon. Homályos sejtelmek irányították, de betoppanásait mindig megbánta. Külseje olyan elvadult volt már, szemében annyi indulat égett, hogy madárcsontú anyja nem is igen mert a közelébe menni. Kata pedig mindvégig körmeit rágta a szobájában, mely annyiszor a kínzókamrája volt. Még apja is tartott kiszámíthatatlan – vagy nagyon is kiszámítható – természetétől és csípős szavaitól.
Családtagjai bizony föllélegeztek, ha végre elviharzott…
Feljegyzés: „Valahogy minden rohadtul összegubancolódott. Semmi se jött be, hogy a tetű életemen változtassak. Néha úgy éreztem, mintha két lény lennék. Skizofrénia? A Jó és a Rossz szakállas csetepatéja Isten előtt?
De most már nincs értelme ezen a cécón agyalni. Bár az Isten akár segíthetne is rajtam, ha tényleg van valahol, és nem csak a Mózes tatához hasonlók fejében dekkol…”
*
Ebben az állapotban vethette papírra az alábbi költeményt:
A vesztes szonettje
Sötét, bizarr verem fenekén élek.
Nem látom az eget, s valami rém itt
bolyong mögöttem, kerít, újra rémít.
A mellemben rég elszáradt a lélek.
Tudtam, így gyilkol meg majd a sors mérge,
ahogy kell a hülyékkel, lázadókkal,
álmokat nyűvő örök elbukókkal…
És én lettem a férgek férge. Mért ne?
Tükröm felől majompofa vigyorog
– senkit se vádolok, nem kell már semmi –,
nézem csak, hogy a nyál számból kicsorog.
Egyet akarok még: jót inni-enni,
selyemfiúként henteregni vakon,
s legvégül kiugrani az ablakon!
7
Öt nappal tizenhetedik születésnapja előtt összehúzódzkodva aludt a Népliget egyik padján. Hajnaltájt különös élményben volt része.
Félálomban hevert az elmúlt este vaktában kiválasztott padon, s makacsul lehunyva tartotta a szemét. E bódulatban lelte kedvét leginkább. Hirtelen vékony gyerekhang szólalt meg benne, s a következő szavakat mormolta, mialatt a távolban soha nem hallott zene csilingelt:
– Üvegfényben láthatatlan jelek…
Péter várt. A zene lágy futamokra bomlott, a dallamok egymásba kapaszkodtak, majd szétrebbentek, hogy fülbemászó akkordokkal kezdődjön újra az egész. Sejtelmes fény szivárgott szét. A hangszerek tovább játszották a bűvös oratóriumot, egyre alább ereszkedve a skálán.
– Üvegcseppek hullnak az egekből…
A fény színes sugarakra bomlott, szivárványos ragyogás lepett be mindent, s egy hirtelen föltáruló panoptikum jól ismert viaszfigurái balettléptekkel táncoltak végig a fiú szemgolyóján.
*
Mikor Péter felriadt, a virradati fényben fürdő park látványa kijózanította. Mély lélegzetet vett, s csöndesen figyelte, hogyan lengenek az égen a száradó lepedőkre emlékeztető felhők.
Később sötétkék fedelű füzetet halászott elő bő kabátzsebéből. A nadrágszíja mögül kipiszkált ceruzacsonkkal sebesen írni kezdett. Befejezve a verset, egy darabig üldögélt még, majd lábaiból kirázta a zsibbadást, és elindult a legközelebbi ösvényen.
Ez volt élete utolsó ébredése.
*
Az egyik bokor tövében két csavargó ásítozott. A testesebbik mellett a letaposott füvön ütött-kopott táskarádió recsegett; arrébb üres palackok hevertek.
– Ma Jeromos és Jeremiás napja van – hallatszott a rádióból.
A csavargók jót röhögtek.
– Micsoda hülye nevek – jegyezte meg a cingárabb.
– Felőlem elmehet a sunyiba minden próféta és szent – mondta aztán elkomoruló képpel a másik, és cihelődni kezdett. – A világmegváltókat mindig keresztre feszítik…
– De kik?
– Azok, komám, akiknek marhára nem áll érdekükben a világ megváltása. Hogy Jeruzsálem vagy Pest, az tökmindegy…
Ekkor Péter kilépett a fák közül, s a város reggeli morajlása elnyomta fülében a két korántsem bibliai hangot.
Feljegyzés: „De talán az a fene nagy igazság mégiscsak több minden link hamisság fonákjánál… Ezzel együtt rém le vagyok lombozva.”
8
Visszamenőleg már lehetetlen rekonstruálni hősünk útvonalát az említett napon, 1983. szeptember 30-án. Annyi bizonyos, hogy 17 óra körül lépett be a K…-i kocsmába, amiként másnap több szemtanú egybehangzóan állította. Ám ettől fogva kissé zavarosak a vallomások. Számos részlet nem tisztázódott megnyugtatóan.
A hatósági jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a jelzett időpontban Fekete Péter Jeremiás (anyja neve Gonzálesz Anna stb.) már ittas állapotban érkezett a vendéglátó-ipari egységbe. A helyiségben még tizenkét személy tartózkodott. Egyes tanúk szerint az áldozat elfogyasztott kétszer féldeci pálinkát, majd anélkül, hogy bármi sérelem érte volna, megütötte a mellette italozó M. Gézát. Más tanúk véleménye szerint előzőleg M. Géza fennhangon megjegyezte: „Mi az, már hátulgombolósokat is kiszolgálnak ebben a kricsmiben?!”
Az ütést követően a két személy között heves szóváltás támadt. Végül összeverekedtek. Rövid dulakodás után mindketten kést rántottak. Ennek folyományaként a kiskorú F. Péter Jeremiás még a helyszínen, közvetlenül kórházba szállítása előtt életét vesztette…
A halottkémi jelentés szerint az áldozatot hat késszúrás érte. Kettő bizonyult halálosnak: egyik a tüdőt, másik a jobb szívkamrát járta át. Továbbá koponyaalapi törést is szenvedett, mivel az M. Géza társaságában lévő Cs. Bertalan hátulról fejbe vágta egy vasdarabbal.
…A rendőrség a vizsgálatot hamarosan beszüntette. A nyomozati akták irattárba kerültek. M. Gézát és Cs. Bertalant őrizetbe vették, s „hirtelen felindulásból elkövetett emberölés”, illetve „súlyos testi sértés” címén eljárást kezdeményeztek ellenük. A bíróság az elsőrendű vádlottat három-, a másodrendűt egyévi, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte.
Az ítélet jogerős…
*
Még valamit el kell mondanom.
Aznap én is ott voltam a K…-i kocsmában, s végignéztem a verekedést. Épp Balzac Goriot apóját olvasgattam egy pohár bor mellett. Olyan gyorsan történt minden, hogy mire fölocsúdtam, a fiú már a padlón hevert, fejéből ömlött a vér. A tüdőszúrás miatt erősen hörgött. Azt is hallottam, hogy a csapos ideges hangon telefonál a mentőknek.
M. Géza és Cs. Bertalan (csak a bíróságon tudtam meg, hogy így hívják őket) mereven álltak a földön fekvő test mellett. Az előbbi szőrös mancsában még ott reszketett a véres kés, míg el nem ejtette. A penge nagyot koppant a padlón.
Nem sokkal rá fölhangzott a mentőautó szirénája, de már láttuk, hogy késő. A fiú hörgése abbamaradt. Lábával még rúgott néhányat. A zömök, kopaszra borotvált M. Géza és a vékonydongájú, elálló fülű Cs. Bertalan egymásra néztek. Nem is volt szándékukban, hogy elmeneküljenek, csak bambán álldogáltak.
Ekkor vettem észre, hogy a halálos tusakodás közben a földre hullott egy noteszforma füzet. Valaki még rá is taposhatott, mert világosan kirajzolódó cipőnyom látszott a tetején.
Míg a mentőorvos a mozdulatlan testet próbálta újraéleszteni, lopva odamentem, s fölemeltem a füzetet. Nehezen kibetűzhetõ kézírással különféle bejegyzések sorakoztak benne. Az első oldalon pedig ott sötétlett a név: FEKETE PÉTER.
A félhomályban csak épp belelapoztam, aztán zsebre vágtam, hogy majd átadom a hozzátartozóknak, tegyenek vele belátásuk szerint. Végül, miután kihallgatott egy nyomozó, zúgó fejjel hazaindultam…
*
Még aznap éjszaka figyelmesen végigolvastam a rendhagyó szöveget, s furcsa érzés kerített hatalmába. A bepiszkolódott, itt-ott szamárfüles lapokról olyan érzelmek sütöttek felém, amelyek egészen megzavartak. Az önkínzó őszinteség, a világ ironikus elemzése saját üres, elfecsérelt életemmel is szembesített. Én mindig kíméletes voltam magammal is, embertársaimmal is, ami azonban korántsem segített hozzá, hogy boldog legyek. Ez a fiú homlokegyenest az ellenkezőjét tette – igaz, kamaszfejjel bele is halt.
*
Ha sok dolgot rosszul látott is, a tekintete azért mindvégig éles maradt… Igaz, egyszer a sártól fekete pocsolyát gyászruhás embernek nézte, mintha a sötét alak hanyatt dőlve heverne az utca közepén. Ehhez hasonló rémlátásokból születtek a metaforái.
Érdekes módon (már ami a kézzelfogható javakat illeti) rendkívül igénytelen volt: valóságos emberbőrbe bújt öszvér. És ugyanolyan makacs is. Egy szélsőségesen anyagias világban.
Azt akarta, hogy mások is érezzék: nem azért utasította vissza Mephisto ajánlatát, mert valamiféle szent álmodozó, anti-Faust vagy ilyesmi. Épp ellenkezőleg. De később már a pokoli tét sem érdekelte.
Persze aligha lett volna hasznára bárkinek is, ha a benne dúló indulatok elegendő térhez jutnak. Kamaszos hevességében túl szilárd meggyőződései voltak erkölcsről, politikáról, művészetről. Ráadásul ezek a meggyőződések engesztelhetetlen gyűlölettel párosultak, valahányszor beleütköztek az értetlenség vagy az ellenszenv falába.
Más szóval hiába próbált elrejtőzni a költészet melegében, a hideg valóság mindenütt rátalált, és a csontjáig hatolt.
9
Ne feledjük: egy gyilkosság kiváltotta szorongás csak közönségesebb formája annak a szorongásnak, melyet maga a világmindenség komor, fenyegető létezése vált ki belőlünk.
*
…Ám az élet ezúttal sem állt meg. Mintha mi sem történt volna, ballagtak tovább az értelmetlen napok.
Ha akkoriban egyedül maradtam, gyakran idéztem föl Pétert, ahogy a kocsma padlóján hever kifordult tagokkal, véres kabátban. Sovány, elszánt arc jelent meg előttem, vonásainak kegyetlen élességét csak sajátos intellektusa enyhítette. Ez tette képessé az élveboncolásra, amit önmagán végzett. Rettenthetetlenségét világosan tükrözte notesza is, mely azokban a zűrzavaros napokban végképp nálam felejtődött.
A temetésre nem mentem el, bár hallomásból tudtam, mikor és hol kerül rá sor. A leghitelesebb nekrológ ott volt a birtokomban. Nem érdekelt holmi felszínes (és bizonnyal hamis) gyászbeszéd. Péter halálpontosan leírta, ki ő, más hiába is kutatta volna a titkot.
Utóbb mégis kíváncsi lettem legalább a sírjára; egy évvel a tragédiát követően kivillamosoztam hát a F…-i temetőbe, s fárasztó keresgélés után rátaláltam a helyre, ahol nyugszik. Előre faragott sírkő bámult rám, arany betűkkel ez állt rajta:
FEKETE PÉTER JEREMIÁS
élt
1966–1983
Más semmi. Fénykép sem.
Negyedórát tölthettem a sír szélén. Kilépve a temetőből, megtorpantam, s hosszan meredtem a cipőmre; hősöm feljegyzése jutott eszembe arról, amit láttam. Orrom előtt egy tócsa épp úgy feketéllt a járda közepén, mint egy hanyatt zuhant, sötét ruhás ember. Odébb a járókelők bokáig gázoltak az összecsomósodott avarban. Fölpillantva láttam, hogy a fák kopasz ágain varjak gyászolják a nyarat.
Szeptember vége volt, mint akkor.
Gyalog mentem haza. Kabátom zsebében mindvégig ott lapult a notesz; immár értelmetlen lett volna fölkeresni vele a Fekete szülőket vagy a húgot, Katát.
És amint a temetőből jövet zsebre dugott kézzel baktattam a pesti utcákon, döntöttem el, hogy rövidre fogva megírom e félresiklott életutat.
10
… Évek teltek el. Sok mindent hallottam Péterről anélkül, hogy eleinte különösebben faggatóztam volna utána. Az általános iskolában, a gimnáziumban, a ferencvárosi kiskocsmákban és másutt mai napig fölemlegetik.
Később beszéltem Schultz Ádámmal és Virágh Andrással is, akárcsak T. Anikóval (aki családnevének elhallgatását kérte), és persze Stein Daniellával. Azonfelül egy rendőr ismerősöm is kezemre játszott a mozaik összeillesztésében. Furcsa, ellentmondó részleteket tudtam meg tőlük Péterről; sokszor ugyanaz a száj dicsérte, amelyik a következő percben csak gyalázni volt képes.
Ezért vetettem papírra a jelen történetet. De mivel más az élet és más az irodalom, akadt, amit elhagytam, s akadt, amit hozzátoldottam. A hitelesség csalóka abrosz: nem fedi pontosan a valóság asztalát.*
*
Befejezésnek az utolsó oldalon talált, jóformán olvashatatlan költeményt szántam, amelynek értelmét nagyítóval a kezemben bogarásztam ki, majd átmásoltam egy tiszta lapra.
ÜVEGDAL
Üvegfényben láthatatlan jelek.
Üvegcseppek hullnak az egekből.
Tengerparton alvó homokszemek
Istent olvassák ki a szelekből.
Szilaj raj száll üvegrétek felett.
Ősi kertemben kristályvirágok.
Távolban csillogó üvegkezek
építik már az üvegvilágot.
Üveg a múlt, a jövő, a jelen.
Hegyes szilánkok karcolják a mát.
A bálványt imádó kéz szertelen,
üveggömbből hazudik szebb hazát.
Magam is átlátszó vagyok talán.
Üvegtestem pokoli szerkezet.
Diadalmaskodott rajtam a sátán,
s szétroppantotta üveglelkemet.
*
Most még valószínűleg írnom kellene ide valami épületeset, de épp búcsúzóul nem jut eszembe semmi frappáns közhely.
Ezért aztán itt a
VÉGE
* Talán a főszereplő meg sem halt, s az egész befejezés nem több költői igazságszolgáltatásnál. Sőt tovább megyek. Talán én vagyok elbeszélésem hőse, és húsz év múlva a saját „naplómból” idéztem. (A notesz közreadójának jegyzete.)