Négy szék, végtelen munka
A Shoshin Színházi Egyesület tizenhárom, különböző korú művészt tömörítő alkotóközösség, amelynek munkájában fontos szerepet kap a közös gondolkodás és a személyes tapasztalatok színházi feldolgozása. Az Overtime című előadásukban (az IFESZT ötödik napján, a nagyváradi Transilvania Színpad termében) Györgyjakab Enikő és Köllő Csongor rendezők négy előadóval – Fincziski Andreával, György Laurával, Baja Richárddal és Dimény Áronnal – járják körül a túlhajszoltság és a munka mindennapi életünkre gyakorolt hatását.
Kevés szereplő, néhány szék, egy laptop és vetített képek, információk: az Overtime színpadi világa első pillantásra szinte puritán egyszerűséggel fogadja a nézőt. Nincsenek látványos díszletek, különösebb kellékek, az előadás mégis képes megtölteni ezt a szűkös teret. A négy előadó jelenléte, gesztusai, mozdulatai és teste válik a színházi kifejezés legfontosabb eszközévé.
Számomra éppen ez az egyszerűség volt a produkció egyik legnagyobb erénye: a visszafogott forma különös egyensúlyt teremt a téma súlyával.
A Shoshin alkotói a munkáról beszélnek, de korántsem csupán a munkahelyi feladatokról vagy a túlórák számáról. Sokkal tágabban közelítenek a kérdéshez: azt vizsgálják, hogyan épül be a munka az életünk minden területére, miként határozza meg a mindennapjainkat, a családi kapcsolatainkat, az önmagunkról alkotott képünket. Hol húzódik a határ a munka és a magánélet között, és mi történik akkor, ha ez a határ végleg elmosódik?
Az előadás egyik érdekes rétege, hogy különböző generációk munkához való viszonyát állítja egymás mellé. A régebbi családi modellekben a munka sokszor a mindennapi élet természetes, szinte elválaszthatatlan része volt: a ház körüli teendők, a földeken végzett munka, az állatok gondozása vagy a család fenntartása folyamatos elfoglaltságot jelentett. A pihenés sem feltétlenül jelentett teljes kikapcsolódást, hiszen mindig akadt valami, amit még el kellett végezni. Ezzel szemben a mai, modern vállalati kultúra más nyelven fogalmazza meg ugyanazt a teljesítménykényszert. A fejlődés, a hatékonyság, az önmegvalósítás és a szakmai elkötelezettség jelszavai mögött gyakran ugyanaz a kimerítő elvárás húzódik meg: mindig többet kell nyújtani, mindig rendelkezésre kell állni.
A produkció különösen érzékletesen mutatja meg, hogy a munka terhei nem állnak meg a munkahely ajtajában. A családi kötelezettségek, a másokról való gondoskodás, a megfelelési kényszer és a saját igényeink háttérbe szorítása ugyanannak a mindennapi taposómalomnak a részei lehetnek. Az előadás a kórházakban dolgozó, túlterhelt orvosok és ápolók tragikus helyzeteit is felidézi. Ezek a történetek túlmutatnak az egyéni fáradtságon: arra figyelmeztetnek, hogy a túl sok munka nem csupán kényelmetlenség vagy rossz időbeosztás kérdése, hanem akár emberi életeket is érintő probléma lehet.
A négy szereplő jelenléte mindezt különösebb színpadi eszközök nélkül képes közvetíteni. Kifejezetten tetszett, hogy az előadás nem akarja túlmagyarázni vagy látványos kellékekkel illusztrálni a mondanivalóját. A székek, a vetített képek és információk, valamint a testekből és mozdulatokból felépülő jelenetek elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy különböző élethelyzeteket és emberi állapotokat idézzenek meg. Jó példa ez arra, hogy egy színházi előadásnak nem feltétlenül van szüksége nagy apparátusra ahhoz, hogy tartalmas és hatásos legyen. A négy előadó közös munkája önmagában képes fenntartani a figyelmet, miközben a néző képzeletének is hagy teret.
A zenei aláfestés szintén fontos szerepet kap. Nem mindig kellemes hallgatni, sőt időnként kifejezetten nyugtalanító, de éppen ez adja a funkcióját. Jól tükrözi azt a belső káoszt, amelyet egy átlagos hétköznap során is átélhetünk, amikor egyszerre próbálunk megfelelni a munkahelyi elvárásoknak, a családunknak és saját magunknak. A zene nem egyszerű háttérként kíséri a jeleneteket, hanem hangulatával és feszültségével tovább erősíti az előadás mondanivalóját.
Az Overtime végső soron két, egymással nehezen összeegyeztethető kérdést tesz fel. Mit érünk a munkánk nélkül, hiszen sokszor a hivatásunk, a teljesítményünk és az elért eredményeink alapján határozzuk meg önmagunkat? De mi marad belőlünk, ha kizárólag a munkának élünk, és közben minden más háttérbe szorul? A kettő közötti egyensúly megtalálása korántsem egyszerű, különösen akkor, ha a körülmények nem mindig teszik lehetővé, hogy nemet mondjunk vagy egyszerűen kiszálljunk a mókuskerékből.
Számomra az előadás legnagyobb erénye, hogy ezt a súlyos és sokakat érintő témát nem túlzsúfolt színpadi eszközökkel, hanem letisztult, következetes formában közelíti meg. A kevés szereplő és a szinte teljesen üres tér nem hiányérzetet kelt, hanem éppen ellenkezőleg: a figyelmet arra irányítja, ami igazán fontos. Az Overtime után talán nem kezdünk el másnap kevesebbet dolgozni, de könnyen lehet, hogy egy pillanatra másképp tekintünk arra, mivel töltjük az időnket, és mennyi marad belőle saját magunkra.
Lencar Péter
Fotó: Vigh László Miklós