Öreg csont
Mindegy volna, hol él az ember?
Igen is, nem is. Vár a tenger,
öreg csont, öreg csont.
De mivel mégse, nagyon is nem,
hadd emlékezzek rólad itten,
öreg csont, öreg csont.
Ki voltál, a neved se tudom,
csak hogy megfürdetett a por az uton,
öreg csont, öreg csont.
Csak hogy mindig otthont akartál,
ide vetődtél és itt ragadtál,
öreg csont, öreg csont.
Itt szerettél és itt temettél,
mit mondhatnék még többet ennél?
Öreg csont, öreg csont.
(Kántor Péter: Az ős – részlet)
Hófehér haja, hófehér szakálla volt, arcán mély ráncok. Egy csendes, néhány lélek lakta faluban élt, egy kicsi, roskadozó házban, ahol anyja szülte, s ahol szülei nevelték. Ugyanazok a bútorok, tárgyak, ugyanaz a már megkopott és foszladozó függöny, ugyanaz a szétmálló szőnyeg vette körül, ami hajdanán.
Minden ugyanaz volt, minden megmaradt, csak az emberek tűntek el: a szomszédok, a barátok, a rokonok – az idő telik, kinél gyorsan, kinél lassabban, és vannak, akik csupán nem bírták elviselni a csendet. Az öregember maradt, ő nem ment sehová, úgy érezte, ott kell maradnia, ahol minden elkezdődött: otthon.
Nem volt se nyár, se tél. Nem esett az eső, nem fújt a szél, forróság sem kábította a tájat. Mintha megállt volna az idő, mintha az is túlságosan megöregedett volna ahhoz, hogy továbbálljon. Csak lebegett a mező az azt körülölelő erdő és a mozdulatlan vizű tó fölött. Voltak napok, amikor súlyossá vált, terhével nyomasztotta az óra mutatóit és az embereket.
Az öregember a parton ül, tekintetét az ottragadt időn felejtette. Nézi a lomhán szálló madarakat, a fák összefonnyadt leveleit, a kiszáradt virágok szirmait. Kedves emberek voltak. És hogy szerették egymást. Itt ülhettek ők is régen, a szülei, ahogy most ő. Nézték a természetet és egymást, a fiatalságot és a közeledő öregséget. De nem vágytak másra, ott maradtak és vártak. A gyermekkori játszótársak emléke bevésődött az elszáradt kéreg ösvényeibe, s most úgy tört elő, mint a kicsurranó gyanta. Éppen itt szaladgáltak a fűzfák alatt. Milyen rég látta őket, milyen rég szólt hozzájuk. Pedig most szívesen tette volna, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Elmondhatná nekik, amire gondol, kimondhatná hangosan. Ki tudja… lehet, már nem is élnek.
Mielőtt elment volna végleg, még visszanézett a haldokló falura és az öregedő apjára. Magával akarta vinni, színek és hangok közé, az unokája mellé. „Mindegy volna, hol él az ember? Igen is, nem is.” Messzi az a hely nagyon, nagyon messzi. Idegen világ az, istenbiza. Olyan magasak az épületek, olyan hangosak a hajókürtök és a repülők. Olyan más ott az ember. Nem való neki az ilyesmi. „Ide vetődtél és itt ragadtál, öreg csont, öreg csont.”
A szél kacag? Mióta meghalt, azóta vált ennyire csendessé a csend. És akkor már inkább a néma otthon, mintsem hogy egy idegen világ idegen hangjai kábítsák. A régi vagy semmi. A semmivel maradt, egyedül. Ott ül a tó partján, a feleségére gondol. A őszirózsák, amiket múlt vasárnap vitt a sírra, már biztosan elszáradtak. Nem baj, még nyílik néhány a kertben, visz valamikor egy csokrot. De most ott ül a tó partján és az idővel néz farkasszemet. Egyikőjük sem adja fel.
Egy színes tollú kismadár röppen ráncos keze mellé. Csiripel, először lágyan, de most egyre élesebben, egyre gyorsabban. Mintha ki lehetne futni az időből. Az öregember szeme megrebben, izmai megremegnek. Felkiált. „Elmegyek. Holnap reggel elmegyek és megkeresem! Megkeresem őket! Reggel felkelek, elindulok, és nem fogok megállni addig, míg haza nem érek.” Egyszerre mozdulnak a madárral, az felröppen, ő olyan öregesen szökken fel, ahogy tőle telik, s máris indul a házak irányába. Otthon a régi bőröndöt keresi, még jó, csak a várakozás pora fedi be vastagon. A szekrényben keresgél, kihúzza a fiókokat. Csak a legfontosabbak kellenek. A többit majd reggel, ha megfeledkezett volna valamiről. Lefekszik, pihenni kell az út előtt. A másnapra gondol, az újrakezdésre, az igazi kezdésre, az életre. Sötétedéskor már alszik. Az utazásról álmodik, látja magát, ahogy a múlttól távolodik. „Mindegy volna, hol él az ember? Igen is, nem is. Vár a tenger, öreg csont, öreg csont.”
Hajnalban a nap aranyra színezte a szürke, poros tájat. Sugarai megcirógatták az öregember ráncos arcát, azonban ő nem mozdult. Nem ébredezett, nem kelt fel, mozdulatlan maradt. A nap szikrázott, és szinte szégyellte magát, hogy fénye így háborgatja a csendet. Csak egy madár hirdette valahol messze az életet. „Itt szerettél és itt temettél, mit mondhatnék még többet ennél? Öreg csont, öreg csont.”
István Zsuzsanna
Illusztráció: Holló Csejtei Kinga Kert című alkotása
(Megjelent a Várad 2025./12. számában)