Rend a lelke mindennek?
Aki belevág egy Justin Kurzel által készített mozifilm megnézésébe, az egyvalamire semmiképpen se számítson, mégpedig happy end-re.
Justin Kurzel ausztrál rendező azon kevés alkotók számát gyarapítja, akit bár a hollywood-i filmipar elcsábított, ő mégis képes ellenállni annak, hogy átlagossá váljon, foggal-körömmel ragaszkodik stílusjegyeihez.
Már debütáló filmjével megágyazott azóta felismerhető sötét és nyomasztó stílusának. A 2011-es Snowtown egy ausztrál külváros brutális mindennapjait prezentálja gyomorforgató emberi kapcsolatok, viselkedések, valamint gyilkosságok formájában. Második filmje egy Macbeth-adaptáció, melyet 2015-ben mutattak be, és amit később beválogattak a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáért folyó versenyének programjába. Shakespeare művét számtalan alkotó adaptálta már a történelem folyamán, Kurzelnek mégis sikerült egy saját Macbeth-et tető alá hozni. Ezután próbálkozott videójáték-adaptációval (Assassin’s Creed, 2016), egy ausztrál bűnbanda tizenkilencedik századi ténykedését bemutató filmmel (True History of the Kelly Gang, 2019), illetve egy, az ausztrál történelem egyik legvéresebb tömeggyilkosának a lelkivilágát bemutató alkotással is (Nitram, 2021).
Legújabb alkotása, A rend (The Order, 2024) valós események ihlette történet, olyan kortárs társadalmi jelenségekre irányítja a figyelmet, mint a fehér felsőbbrendűség térnyerése, a hatalommal való visszaélés, valamint a szélsőségek fokozódó radikalizálódása. Kurzel krimi-thrillere azonban elsősorban karaktertanulmányként képes új árnyalatokkal gazdagítani a megszokott műfaji sémákat.
Az 1980-as években valóban működött az Egyesült Államokban egy neonáci terrorszervezet The Order néven. A csoport az Aryan Nation (Árja Nemzet) még radikálisabb szárnyaként jött létre Robert Jay Mathews vezetésével. Tagjai egy hirhedt újnacionalista regény, a The Turner Diaries eszméi alapján próbálták megvalósítani saját „forradalmukat”. Fegyveres rablásokkal finanszírozták tevékenységüket, végső céljuk pedig politikai merényletek sorozata volt, amelyek révén hatalomra akartak kerülni, megszabadulva a szerintük „cionista szövetségi kormánytól”. Justin Kurzel rendező és Zach Baylin forgatókönyvíró ezt a történetet dolgozták fel és dramatizálták.
A filmben Nicholas Hoult alakítja Bob Mathews karizmatikus alakját, míg Jude Law játssza Terry Husk magánéleti nehézségekkel küzdő, kiégett FBI-ügynököt. Husk a bankrablások mögött álló terrorista sejt felkutatása közben próbálja rendbe hozni szétesett, darabjaira hullott családi életét. A nyomozásban egy fiatal rendőr (Tye Sheridan) és egy régi FBI-os kolléga (Jurnee Smollett) segíti – együtt pedig egyre veszélyesebb terepekre merészkednek.
A rend leginkább a klasszikus rendőrségi procedurális thrillerek világát idézi, ahol az álmatlan, gyűrött ingű és megtört tekintetű nyomozók feszülten bámulják az aktákat és a bizonyítéktáblát, miközben verbális nyomás alá helyeznek néhány gyanúsítottat, és próbálják kitalálni, hol és mikor csap le legközelebb a banda. A hetvenes–nyolcvanas évek hangulatát azonban nemcsak a korszak megidézése és Justin Kurzel szögletes, humortól és iróniától mentes rendezése teremti meg, hanem Adam Arkapaw erősen deszaturált, természetes fényekkel dolgozó operatőri munkája, valamint Jed Kurzel – a rendező testvérének – torz zajokból építkező zenei aláfestése is. Ezek a stíluselemek tökéletesen illeszkednek egy olyan morózusan sötét hangulatú és világlátású filmhez, mint amilyen A rend.
A film ugyanakkor kevés újdonságot kínál ábrázolásmódjában: a zsarufilmes sablonok mentén feldolgozott, kétségtelenül aktuális témája önmagában nem elegendő ahhoz, hogy kiemelkedjen a műfaj hasonló darabjai közül. A ’80-as években játszódó történet tudatosan idézi meg a korszak formanyelvét is. Husk és Mathews morálisan ellentmondásos figuráiban a kilencvenes évek rendőrfilmjeinek jellegzetes karakterei elevenednek meg (Holtpont, 1991, Szemtől szemben, 1995): a merev rendszerrel meghasonlott, kiábrándult nyomozó és a karizmatikus, ugyanakkor törvényen kívüli ellenpont. Justin Kurzel rendezése, bár számos forrásból merít inspirációt, önálló vízió híján inkább csak a korábban látott motívumokat ismétli meg.
Lencar Péter
(Megjelent a Várad 2025./12. számában)
