Testvérek
Nem tudom azonosítani a napszakot. Alkonyszerű komor fényhiány lengi körül a szobát, mintha a világ összes sötétje az ablak alatti ágy ránctalanra feszített lepedőjére költözött volna. A nyitott ablakon túl verőfényes napsütés, fény, kora délutáni madárcsicsergés.
A szobában csend, amibe szabályos időközönként belesípol anyám légzése. Belégzés-szünet-kilégzés. Olyan, mintha az élete múlna azon, hogy megtelnek‑e a tüdő fáradt hólyagocskái a láthatatlan elixírrel, majd az utolsó csöppig kipréselik‑e annak maradékát magukból az izmok. Hát persze, merthogy tényleg az élete múlik ezen!
A mellkas sziklákat emel meg minden adag oxigénért. Szinte kitapintható, ahogy ott ül az elmúlás mázsás tudata a mellén, és harangozó lábaival kavargatja a megsűrűsödött rettegést.
A ház előtt napsütötte betonrengeteg, a tér közepén egy padon ül Mária. Mintha rálátása lenne mindenre, ami a szobában történik. Én szemben az ablakkal, mintha rálátásom lenne Mária biztonságot sugalló tündérmosolyára.
Tenyerembe zárom anyám eres, csontos, kékülő kezét, mintha bízhatnék abban, hogy ha elég határozottan tartom itt, meggondolja magát a halál. Közben mélyeket sóhajtok, mintha ezzel segíthetnék anyámnak levegőhöz jutni. És ki-kipillantok a fénybe, elkapom Mária mosolyát, és visszamosolygok rá. Minden rendben van. Minden rendben lesz. Ezt jelenti a mosolya.
Anyám agonizál. Már nemcsak az ujjai, az ajkai is kékek, és ahogy nyitott szájjal kapkod a levegőért, látom, hogy a nyelve is szederjes. Szinte fekete. Egyre kevesebb a fény idebenn. Kinn megállt az idő, Mária mozdulatlanul ül a napsütésben és mosolyog. Minden rendben lesz. Mondja a mosolya.
Anyám szemhéja felpattan. Mint egy űzött vad, felül az ágyban.
– Vigyél ki! – préseli ki magából hörögve. – Vigyél el innen! – könyörög, és a fény felé mutat. Nyakamra kulcsolja a kezét. Megsajnálom.
Hátamra veszem, vonszolom ki a házból. Mintha térden kúsznék a homokban, olyan nehezen haladok. A tér közepén anyám elengedi a nyakam, talpra ereszkedik, megigazítja a ruháját, és határozott lépésekkel elindul. Hátra se néz, úgy távolodik tőlem.
A pad irányába indulok. Leülök Mária mellé, és a vállára teszem a fejem. Október van. Egy éve és egy hónapja halt meg édesanyám. Egy hónap múlva lesz egy éve, hogy Mária leült a szemközti kanapéra és elmosolyodott. Az ember mindig félúton van a tegnap és a holnap között. Minden rendben van.
Czilli Aranka
(Megjelent a Várad 2022./12. számában)