Kulturális folyóirat és portál

2012. október 21 | Somogyi Tibor | Irodalom

Zúzaevők

Mennyi kedves arc! Igazán meg vagyok illetõdve, hogy ennyien eljöttek és megtisztelnek a figyelmükkel.
Azt sem tudom, hol kezdjem.
Talán, kezdem az elején
Vidám, barátságos, tudásszomjas kisgyerek voltam. Már ötévesen folyékonyan olvastam, mit olvastam, zabáltam a betûket, akár a tyúkhúslevesben úszkáltak, akár egy könyvben simultak a papírra.
Frissen szerzett tudásommal aztán el is szerettem volna dicsekedni, a gyakran nálunk vendégeskedõ néniknek és bácsiknak, akik azonban mintha nem lettek volna tudásom elismerésére fogékonyak.
Inkább mintha haragudtak volna. Az egyik masszív véleménnyel rendelkezõ néni dühösen magyarázta, hogy egy ilyen kis gyerkõcnek még nem szabadna tudni olvasni, mert az iskolában unatkozni fog, és hogy a szüleim nagyon felelõtlenek, amiért megtanítottak olvasni, és hogy majd elsõben a többi gyerek mind utálni fog emiatt.

Nem értettem õket, úgy éreztem, különösek a felnõttek.

Furcsa dolgokat csináltak, soknak ma se látom értelmét, felnõtt fejjel.
Vagy ott volt Vencel bácsi a zöldséges, aki mindig kedélyesen mosolygott, mikor meglátott. Ez volt az álcája. Kövér arcáról többnyire csorgott az olajos verejték. De végül is, meglehetett szokni.
A mosolygás után azonban szortyogó hangot kiadva megkérdezte, kérek – e egy barackot. Persze, hogy kértem. Erre elkapott, és öklével keményen fejbenyomott. Nagyon kellemetlen, sõt mondhatnám fájdalmas érzés volt. Nem szerettem volna átélni még egyszer. Mikor legközelebb jött hozzánk, és feltette a félelmetes kérdést, hogy kérek- e barackot, dühösen mondtam, hogy nem. Erre a szatyrából elõvett egy gyönyörû õszibarackot és hersenve beleharapott. Kár, pedig finom – közölte és kásás, gurtyanó hangon olyan nagyot nevetett, hogy  benyálazott barackrostok kezdtek zuhanórepülésbe az orrom elõtt.

Nem értettem õket, úgy éreztem, gonoszak a felnõttek.

Vagy a bodor hajú Szilvi néni. Mindig gügyögött hozzám, mintha még pólyás baba lennék. Gurgulázva mondogatta, hogy megeszi a zúzámat és a kis szívemet. Nem hangzott túl jól. Egyszer nagyi olvasott fel nekem egy emberevõ óriásról, talán Szilvi néni is ilyesmi? Azt hogy pontosan micsodám a zúza, nem tudtam, de akkor se egye meg, bizonyára hasznos funkciót tölt be a szervezetemben. Egyen inkább csirkét vagy olajos halat, ha éhes.
Vera néni is mondott furcsákat. Rám szólt, mikor az ágyon énekelgettem egy frissen szerzett dalocskámat a csoki nyúlról, hogy ne mórikáljam magam. Mi lehet az a mórika? Olyasmi, mint a szomszéd kislány Mónika? Egy lánynév? És amikor mórikálom magam, akkor kislánnyá változtatom magamat? Ezt igazán nem akartam.
Lemondtam tehát az éneklésrõl is. És közben nõttem, nõdögéltem, de bizonyos dolgokat továbbra sem tudtam hová tenni. Például, hogy senki nem látja a hatlábú Szõrfülû Nyüszõt, amelynek húgommal minden este enni adtunk és meséltünk is neki. Aztán apa észrevette a sok kajamaradékot az ágy alatt, összetakarította és leszidott minket. Persze, hogy ezek után a Nyüszõ elment a háztól. Nagyon félõs lények, rengeteg krumplicukrunkba került becsalogatni.

Nem értettük õket, úgy éreztük, buták a felnõttek.

Miután a mord tekintetû, pengeszájú Lajos bácsi közölte velem, hogy gyereknek hallgass a neve, elõször tiltakoztam. Lehet, hogy más gyereknek hallgass a neve, de nekem Csaba a nevem, tehát rám ez nem érvényes. Ez volt a védekezésem alapja, Lajos bácsi ordítva közölte, hogy egy nulla vagyok, és a szüleim igazán jól kiporolhatnák a nadrágom (pedig nem is volt poros) Egyébként is beláthatjuk, matematikai képtelenség, hogy ha nullának tart valakit, miért akarja osztani.
Utáltam Lajos bácsit, és ezért mérgesen rákiáltottam, hogy hülye kurva, utána piruló szüleimet látva, nem értettem mi a baj, hiszen anyu is így emlegeti a fõnöknõjét otthon, akit utál.
Jól leszidtak, és ezután, ha vendégségbe mentünk, vagy hozzánk jöttek, csak félrehúzódtam és játszottam magamban, nem kívántam észre vétetni magamat.
De jött Klári néni, aki folyton arcon csippentett és afelõl érdeklõdött, hogy elvitte- e a cica a nyelvemet. Ami ostobaság volt, mert Fekucinak a macskánknak van saját nyelve, nem szorul rá az enyémre, ami egyébként sem mûködne olyan jól, teszem azt mosakodás közben. Ha meg elhagyná a nyelvét, bármikor szerezhet a boltból macskanyelvet.

Nem értettem õket, úgy éreztem, nem tisztelnek a felnõttek és leereszkedõek velem.

Most már jó ideje felnõtt vagyok, de sokukat továbbra sem értettem. Ennek köszönhetõ, hogy nyelvész lettem és sokévi kutatás és megfigyelés után most végre bemutathatom az életem fõmûvét, amely az Ünnepi könyvhétre megjelent: a Zúzaevõk címû felnõtt-gyerek nagyszótárat, amely sok hozzám hasonló pánpéter számára is jó útmutató lehet a hétköznapokban.
Köszönöm, hogy meghallgattak és felhívom a figyelmüket, hogy a könyv a helyszínen is megvásárolható és 19 órától dedikálok is!

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu